GRÓH GÁSPÁR

Túl szavakon, könyveken

 
Hadd kezdjem egy ünnepi alkalomhoz talán méltatlan parafrázissal: én dicsérni jöttem Domokos Mátyást, nem temetni. Nem temethetem azt, akinek könyveit lépten-nyomon kezembe veszem: velem vannak minden nap. Nem azért nem maradnak a polcon, mert jószerével bárminemű betűszaporító munkámhoz nélkülözhetetlenek, hanem azért, mert egyszerűen személyes szükségletem, mindennapi szellemi egyensúlyomhoz nélkülözhetetlen, hogy rendszeresen olvassam őket, hogy Domokos Mátyáshoz forduljak. 
    Mert mindig nehéz az élők között olyan szellemeket találni, akikkel teljes meghittségben lehet beszélgetni. Vagyis úgy veszem kézbe a könyveit, ahogy Arany János, Vörösmarty, Ady, Pilinszky, Weöres Sándor, Nagy László köteteit, vagy Széchenyi, Bibó, Illyés Gyula, Németh László, olykor Péterfy Jenő és persze annyi más nagyszerű, mindörökre az élőkkel tartó alkotó könyvét, vagy hallgatok Mozartot, Beethovent, Bartókot. Érdek, közvetlen érdek nélkül, vagyis elementáris erejű egzisztenciális érdekből fordulok hozzájuk, ami több mint a puszta olvasás: éppen oly oktalan és céltalan tevékenység, mint a lélegzés. 
    Az olvasás: találkozás, beszélgetés; kérdések és válaszok követik egymást. Nemcsak az olvasó kérdez, hanem az író is: Domokos Mátyás könyveit azért kell kézbe vennem, mert úgy érzem, a szövegei kérdeznek, olvasnak engem, és erre a megmérettetésre talán még tőle kapott válaszoknál is nagyobb szükségem van. 
    Aki arra vetemedik, hogy maga is írjon, nem (vagy nemcsak) egy absztrakt olvasót céloz meg, hanem valakinek ír: ösztönösen vagy tudatosan választott mesterének felel. Mint a vizsgázó diák. Biztos vagyok benne, hogy Domokos Mátyás is valami ilyesmit érzett, amikor Szabó Lőrinc, Németh László vagy Illyés Gyula felé fordult. Ezért amikor a könyveit kezembe veszem, akkor nemcsak neki számolok be, hanem általa mestereinek is, akiknek igényes és teremtő szellemét sohasem szűnt meg követni, képviselni, folytatni. 
    De azért ne áltassuk magunk: bármilyen jó, eleven is a művel való kapcsolat, a személyes találkozás kegyetlenül hiányzik. Mert Domokos Mátyás fürge, mindenre kíváncsi szelleme, szófűzése, beszédes elhallgatásai, legyintései, mosolya, eltűnődve ráncolt homloka, fölcsillanó tekintete, egész nagyszerű emberi lénye valósága helyén maradt hiány mindig szíven üt. Nem szólva arról, hogy sokkal könnyebb úgy írni valakinek, hogy az a köznapi valóság normái szerint is olvassa, vagy olvashatja a valóságos szöveget. 
    A Domokos Mátyás által örökül hagyott, nagyszabású életmű könnyen némiképp félrevezeti azokat, akik csak egy-egy könyvét, írását olvassák. Másképp szólnak külön-külön, mint együtt, mert szellemi alkatának éppen az enciklopedikus nyitottság volt az egyik legfőbb jellemzője. Nemcsak az irodalomból volt fogékony mindenre, ami érték, amiben tehetség dolgozott, de figyelt a világra, az emberiségnek a természettudományok formálta valóságképére is kíváncsi volt. Szertekalandozó figyelme egységbe foglalta a sokfelől gyűlő információkat: ő volt az úr, az egyes írások csak megannyi „cifra szolga”, mondhatnánk Adyval, de ez csak részben volna igaz. Ahogyan Ady nagyúri gesztusai mögött is volt egy másfajta alázat, amely szerint minden ember fenség, úgy Domokos Mátyás is csalhatatlan érzékkel ítélte meg az írások súlyát, nemcsak a másokéit, hanem sajátjaiét is. Ezért is volt olyan nagy ajándék személyesen ismerni: kevés szerethetőbb ember volt nála. Könyveihez, gondolataihoz ő maga személyesen is hozzátartozott. Amit leírt, magában is éli életét, de sokkal árnyaltabban szól azokhoz, akiknek olyan szerencséjük volt, hogy személyesen is találkozhattak vele. Ahogyan hiába a legtökéletesebb felvétel, egy rendkívüli előadóművészt élőben is hallani kell: a produkciót a személyes találkozás varázsa teszi teljessé. 
    Persze, ezzel a megjegyzéssel szemben rögtön föl is vethető: itt nyelvi tényekről van szó, irodalmi, illetve tudományos tartalmakról (bár ez utóbbit az akadémikus értelemben fölfogott tudomány sohasem méltányolta érdemei szerint). Vagyis a betűvetők céhének köteles nagyképűsége szerint elvárható, hogy maga a leírt, örökül hagyott szöveg mindent elhordozzon. Ez azonban sohasem lehet egészen igaz, és viszonylagosan is csak egy normális világban: olyanban, ahol az alkotónak módjában áll azt és úgy, és nem utolsósorban: akkor megírni, amikor annak ideje van. 
    Nemzedékével együtt Domokos Mátyás nem kerülhetett ebbe az elvben természetes helyzetbe. Nem véletlen az, hogy pl. Szabó Lőrinc Naplóját elemezve mások között azokat a mondatokat is idézi, mely szerint a költő úgy érezte: „zúzdába” jutott, és ezt így magyarázza: „Nem a könyveim. Hanem én!” Nos, ami a maga extremitásában Szabó Lőrinccel történt, az a korszak magyar írójának sorsa. Ugyanezt elmondhatta volna (részben mondta is) Németh László, Illyés Gyula, Tamási Áron, Vas István, Déry Tibor és annyian mások. A szellem maga került a „zúzdába”, Szabó Lőrinc meghurcoltatása csak előrevetítette azt a sorsot, amelyet a kultúra pártcézárjai végeredményben négy évtizedig, ameddig csak bírták, a magyar szellemi életnek szántak. 
    Domokos Mátyás életútjára, életművére, személyiségére, lényére ez a történelmi lidércnyomás messzemenően rátelepedett, azt nagyon sokban befolyásolta. Az egyéni élet egyszeri lehetőség – vagy éppenséggel egyszeri lehetetlenség. Az elmúlt száz év magyar történelmében általában nem a vagy, hanem az is jellemzett egy-egy alkotói sorsot, és egyáltalán nem volt mindegy, hogy milyen sorrendben követték egymást a szabad kiteljesedés és szellemi szögesdrótkerítések közé szorítottság korszakai. 
    Hogy a Szabó Lőrinc-i szabadságfogyatkozás vagy a közelebbi múltban megélt rabságvesztés pusztított-e el több értéket, nem tudom. De ha erről gondolkodunk, ne tévesszen meg minket a hétköznapi bölcsesség, hogy minden jó, ha a vége jó. Persze jobb az, ha legalább a vége viszonylag jó valaminek, de vajon pótolhatják-e a több évtizedes késleltetéssel világra jött művek a maguk természetes idején elmaradt megszületésük hiányát? Visszazökkenthető-e a kizökkent világ a maga valóságos helyére? Nos, ilyesmiről is gondolkoznunk kell Domokos Mátyás életművét szemlélve. Mert a diktatúra rendszerében mindaz, ami természete szerint csak a szabadság körülményei között élhet, bújdosni kényszerült. Nagy László „versben bújdosott”, Csoóri Sándor „nomád értelmiségiként” kereste és próbálta összeterelni a pusztaságban kóborló igazságokat, a szellem szabadsága a szóbeliség körülményei között kereste a maga kiteljesedésének útját. Vagyis az irodalom működését századokon át lehetővé tevő civilizációs és polgári viszonyokat a hatalom a maga érdekének megfelelően fölszámolta. Ilyen körülmények között, tehát a világnézeti, esztétikai, történelemszemléleti diktatúra őrült rendszerének világában Domokos Mátyás alkotó életkora első felében nem írhatta meg a maga könyveit – és ebben a korszakban alakult ki alkotói személyiségének a szavakon, szövegen, könyveken túli természete. 
    Mikszáth a fiatal Beöthy Zsolt egy regényét méltatva azt jegyzi meg, hogy az író rendkívüli erénye az, hogy nemcsak azt tudja, mit kell megírnia, hanem azt is, hogy mit nem. Domokos Mátyás pályaképének első szakaszában – borzasztó kimondani – az egyik legfontosabb vonás, hogy a nyilvánosság számára nem, illetve alig írt. Tudta, hogy mit kell (kellene) megírnia, de azt is, hogy mikor nem: ha a maga gondolkodásának kereteit nem saját szelleme teremti meg. Talán ez is közrejátszott abban, hogy kritikáiban mindig különös figyelmet kap a műveknek-szerzőknek rejtekező dimenziója. Karinthyról szólva például azt idézi, hogy az író mennyire fájlalta, hogy közönsége úgy tekinti, mint az európaiak a frissen megismert burgonyát, amelyet dísznövényként teremesztettek, a virágok és a bogyók voltak fontosak számukra, vagyis a látvány, az ő esetében a humor, és nem a láthatatlan lényeg, a gumó, illetve a filozófiája. Vagy Esterházy Péter egy kötetéről írt kritikájában Vörösmartyt idézi, aki szerint „nem érez az, ki érez szóval mondhatót”. 
    Mit is jelent ez? Azt, hogy Domokos Mátyás számára a műelemzéskor az alkotás közvetlenül látható, befogadható létformáin túl egy másik tartomány is fontos, amelynek a szó csak fogyatékos képe. Műalkotások esetében ez jobbára természetes dolog. Itt azonban többről van szó, mint esztétikáról, mint a művészet metafizikájáról. Egy korszak lelki szabadságharca, a Szabó Lőrinc emlegette „zúzdából” való menekülés (sikeres!) kísérlete tükröződik ebben. Az, ahogyan, a szellemi szabadságvesztésre kárhoztatott alkotó kiszakítja magát az ítélet végrehajtására kijelölt közegből. Ha az írás dimenzióját a hatalom jelöli ki, akkor csak a nemírással ki lehet szabadulni a politikai és cenzurális függésből. 
    Ez így roppant egyszerű. Részben még igaz is. De többről is szó van. Mert mégse higgyük azt, hogy Domokos Mátyás csak és kizárólag ilyen okokból nem publikálta könyvek sorát, vagyis csak azért nem írt többet, mert nem írhatta meg szabadon, amit érdemes lett volna megírnia. Úgy gondolom, többről volt szó, mint mechanikusan értelmezhető társadalmi feltételekről. Ő az írást magát érezte fogyatékos eszköznek ahhoz, hogy gondolatai teljességének közvetítését a szükségszerűen fogyatékos szövegre bízza. Szerencsénkre azonban nem volt következetes. Amikor módja nyílt legalább a külső körülmények kényszerétől szabadulva megírni azt, amit gondolt, eszményei képviseletében végül megkötötte kompromisszumát ezekkel az eszményekkel. 
    Erről azonban itt és most nincs lehetőség hosszasan értekezni – maradjunk annak a társadalomnak a hétköznapjaiban, amelyek körülményei között neki is működnie kellett. Mert Domokos Mátyásnak és az övéhez hasonló sorsra ítélt értelmiségnek akkor is meg kellett teremnie és teremtenie a maga életét, személyiségét, ha erre nem nyílt természetes lehetősége. Egy alkotásra született ember életműve nem csak lenyomat, hanem maga is élet. Az ilyen ember nem egyszerűen létrehoz valamit, hanem műveiben teremti meg, alkotásaiban konstituálja magát. Mind közönségesen: az író ír. Legalábbis egy normális világban. De ez nem egy normális világ volt, hanem egy olyan korszak, amikor az igazi írók nem feltétlenül írtak. Kialakították a maguk szóbeliségének szubkultúráját. Megtehették, mert a Kádár-kor gondolatrendőrsége már csak ellenőrizni akarta a szellemi életet, de a szankcionálásról lemondott. Illetve olyan helyzetet teremtett, amelyben a szankciót többnyire maga a rebellis gondolkodó hajtotta végre, amikor levonva a helyzetéből fakadó konzekvenciákat, nem írt. Olyan világ volt ez, amelyben megtört az úr ír tétel elemi és elemista igazsága. Vagyis a tényleges irodalmi értékrend őrzői, az irodalom köztársaságának parlamentje és kormánya nem rögzítette írásban döntéseit. És maguk a művek is csak részben fejezték ki direkt formában azt, amiért alkotóik munkához kezdtek: a sorok köze, a beszédes csendek is fokozott jelentést kaptak. A több mint rabság, kevesebb, mint szabadság állapotában is voltak szabad pillanatok, ám annyi nem, hogy a szellemük-lelkük szabadságát műveikben megteremteni akarók meg tudják valósítani magukat.