Tettamanti Béla grafikusművész egyik atyai mesterének, a 85. életévén túl, napjainkban is aktív Kaján Tibornak van egy rajza, amelyen Karikatúramánia cím alatt megrajzolta e nehezen körvonalazható, sokágú, bonyolult rétegzettségű művészeti terület térképét. A képzeletbeli tartomány egy magányos sziget, amelyet a Dilettáns tenger, az Asszociáció óceán, a Plágium csatorna, a Malícia fok és a Non sens öböl fog közre, s amelyre a fellegekből a kiszámíthatatlan, éppen aktuális hatalmi szélhullámok zúdulnak alá. A szigeten a főváros, Irónia mellett a Groteszk hegység emelkedik, a síkságon a Humor folyó kanyarog – mellékfolyója a Humor noir – és harmonikusan a kies tájba simulnak a fontosabb városok: Szatíra, Blaszfémia, Burleszk, Morbid, Paródia, Poén és Gag. A földdarab legkisebb települése a Honorárium. A karikaturista maga reménytelen hajótöröttként egy másik, parányi kis szigeten ül, az ominózus pálmafa alatt, és csodálkozva szemléli ezt az egészet. A műfaji térkép-leltár léptéke értelemszerűen a sértődési mérték.
Kaján Tibor karikatúra-sziget-tájait bejárva kissé közelebb kerülhetünk Tettamanti Béla munkáihoz is, de természetesen nem fejthetjük meg minden titkukat: e művész ugyanis besorolhatatlan, kategorizálhatatlan, szabályrendszerüket öntörvényűen megteremtő műveket alkot. Rajzai az immár klasszikusnak nevezhető újságrajzzal, a karikatúrával laza kapcsolatokat tartó, de mégiscsak autonóm kompozíciók. Jól tükrözte ezt az a néhány művével visszatekintő, a magunk mögött hagyott évszázad nyolcvanas-kilencvenes éveit idéző, de többségében és alapvetően az új munkákat felvonultató kiállítás, amelyet a nagy múltú Dorogi Galéria 2006. decemberi újjányitása és az egykor Dorogon felnőtt művész hatvanadik születésnapja avatott ünnepivé. A Bánhidán született, a bányamérnök édesapa állomáshelyeit szükségszerűen követő Tettamanti Béla dorogi gyermekkora, dorogi és esztergomi iskolaévei kapcsán, a legrangosabb budapesti és külföldi kiállítótermek bemutatói után nem először tért vissza az egykori bányásztelepülésre, hogy számos hazai és külföldi művészeti elismeréssel, díjjal honorált grafikai munkássága termését bemutassa. Természetesen nem csupán a kiállítások révén ismerhetők e művész alkotásai: a hetvenes évek óta százezres példányszámban láttak napvilágot rajzai a hajdani Új Tükörben, az Élet és Irodalomban, a Magyar Hírlapban és jelennek meg lassan másfél évtizede a Népszabadságban. Az önálló rajzok mellett címlap-kompozíciók és grafikai tervek, valamint konkrét irodalmi művekhez kapcsolódó illusztrációk sora készült Tettamanti Béla műhelyében, amelyeknek megszületését és közreadását olyan kiváló szakemberek és nagy szellemek támogatták és gondozták, mint a költő Nagy László, a művészettörténész Frank János és e műfajtalan műfaj egyik legkiválóbb magyarországi mestere, a grafikus Réber László. És bár a Tettamanti-művek így leginkább nyomtatott szövegekhez kapcsolódva, konkrét szövegkörnyezetben jelentek és jelennek meg, mégsem minősíthetők hagyományos kísérőrajzoknak: a formai lelemény és a gondolati mélység, a kesernyés hang, a kritikus szemlélet olyan erőteljes aurát von a kompozíciók köré, amely függetlenné avatja a művet, s áthatja a befogadó közeget.
Az illusztráció, az újságrajz, a karikatúra, a szatirikus rajz a műfajt, a műnemet és a formát megjelölő kategóriái nehezen alkalmazhatók a Tettamanti-kompozíciókra, ezért hát nevezzük inkább ezeket a munkákat a jelenbe ágyazott gondolati rajzoknak. A fehér papírra rögzített, alapvetően a fekete és a fehér ellentéteire komponált grafikai művek meghatározásába azonban így is hiba csúszott, a rajz-technika alkalmazása és a fekete-fehér kontraszt ugyanis korántsem kizárólagos: a dorogi kiállítással egy időben nyílt meg Budapesten, az Alkotmány utcai Karton Galériában a művész azon tárlata, amelyen táblaképei, olajjal és akrillal vászonra festett művei is helyet kaptak. És azért sem pontos a rajzi kategorizálás, mert a dorogi kollekció sem a tradicionális rajzolási eljárással készült: e művész ugyanis inkább fest, mint rajzol, alkotásai az ecsettel a papírra felvitt festékkel rögzültek. És így máris közelebb kerülhetünk Tettamanti Béla alkotásainak legfontosabb formai jellemzőihez: a vonal és a folt érzékeny egyensúlyához, a szabadon futó vonal és a foltot övező vonal ellentétéhez, a részletesen kidolgozott és a nagyvonalúan kezelt képelemek által indukált feszültséghez, a foltok villódzására szervezett képépítés hangsúlyaihoz. "Fontos számomra a pozitív és a negatív formák együttese. És persze fontos az is, hogy a néző nyitott legyen a rajzaimban látható vonal- és formarímekre." Fogalmazta meg az egyik önvallomásában alkotómódszeréről a művész. Ez az eszközrendszer és ez az alkotómódszer, ez a formarend összefügg a Tettamanti-művek tőmondatszerű fogalmazásmódjával, tudatos szűkszavúságával, az egy-egy motívumra hangolt, sokszor emblematikussá érlelt, a tömör mondandóra csupaszított kifejezésével, ahol mindig valamifajta gondolati lényeg megragadása vezérli a megjelenített, általában a különösség, a rendhagyó, a furcsa jelleggel interpretált jelenséget. Valóságosnak tűnő és játékosan átírt emberalakok, és sokszor csak eredeti kapcsolataiktól elszakított testrészek: szemek, kezek, lábak, vagy állatszerű lények a vizuális médiumok, amelyek megszokott megjelenésükből és szerepükből kibillentve új jelentéskörökkel telítődnek. A kéz- vagy a gyertyaláng-fejű ember, a szem-madár, a cipőből a szár-részen kilógó lábfej, a csontváznak csontot hozó kutya, a kézfejben kezdődő és végződő kézfej, a nyolclábú tehén, a halszerű madarak – a biológusok szerint rendszertanilag prognosztizált majdani "hadarak" – a szürrealisták fellépése óta már nem meglepő és meghökkentő feltűnése és regnálása Tettamanti Béla művein hol keserű iróniával, hol éles szatírával, hol bölcs szemlélődéssel, hol meg az abszurditásokban való szükségszerű, rezignált közösségvállalással azt jelzi, hogy nincs már rendes kerékvágás, nincs kiszámított és kiszámítható rendszer, nem működik a józan logika. A realitások és az irrealitások összemosódásában, a komolyságok és a könynyedségek, a mély felismerések és a pompás ötletek és csattanók által oly izgalmassá avatott képvilágban szemlélődve, e képvilág asszociációs ívein kalandozva újra meg újra beigazolódik az egyik kortárs szentendrei művész, fe Lugossy László tétele: "az összefüggések között nincsenek összefüggések". Hiába: lehet, hogy valóban egy kis, talpalatnyi földdarabon üldögélünk, lábunkat a Dilettáns tengerbe lógatva, és vágyakozva nézünk az elérhetetlennek tűnő Karikatúra-sziget felé, ahol az aktuális szelek fuvallatai közepette, a Fekete humor folyója mentén fekvő festői szépségű Irónia városában maga az önfeledt élet tombol.
Nagyszerű kulturális-művészeti pillanat részesei lehettünk: a hosszú- hosszú évtizedek óta működő, számos emlékezetes kiállítással a hely művészettörténetét író Dorogi Galéria egy, a településhez nagyon erős szálakkal kötődő, innen indult és kapcsolatait e várossal, e tájjal napjainkig őrző, a jelenkori magyar művészetben fontos munkásságot kifejtő művész tárlatával nyitotta meg a ház felújítása után újra kapuit. A pillanat ünnepi fényét emelte, hogy a város 2006. évi Rauscher-díját a munkáival Dorogra ismét visszatért Tettamanti Béla vehette át.