FRIED ISTVÁN

Volt-e erdélyi magyar irodalmi avantgárd?

" – Franz Marc, az elesett. Aki azt a zöld kubista tigrist festette. Weisgerber is fűbe harapott. Akinek kedvenc témája a megnyilazott Sebastianus volt. Campendonck, az megvan még, festi a meseerdőket és meseőzikéket, a holdat és a fekete csillagokat. Most a Romanisches Caféba kezdenek járni, a Gedächtniskirche mellett[…] Sturm címmel szándékoznak aktivista képzőművészeti szemlét indítani, egy Kandinsky nevű honfitársam a vezérük. Vad dolgok kavarognak a levegőben és a vásznakon, dadaizmus, expresszionizmus és az olaszok közt futurizmus meg mit tudom én, miféle izmusok."
Talán csak a Márai-önéletrajz, az Egy polgár vallomásai adott az 1920-as esztendők, valóban "izmusok"-ban és jelentékeny alkotókban oly gazdag Berlinjéről annyira plasztikus és szuggesztív képet, mint a fenti sorok szerzője, az előbb késő-szimbolista, majd a posztimpresszionizmustól azt expresszionizmusig eljutó festő, megvakulását követőleg pedig, mainapság méltatlanul keveset emlegetett, író, Szántó György, egykor nagysikerű, 2006-ban ismét megjelentetett Stradivári című regényében. Itt Szántó György (most ne térjünk ki a szereplő szájába adott tárgyi tévedésekre, Der Sturm című folyóirat 1910-től létezett stb.) viszszatekint szereplői révén az avantgárd szerveződésekre, a szecessziós, háború előtti világ válságából kibontakozni akaró művészeti törekvésekre, hogy a zenei avantgárd kísérleteiből kinövő Ernst Křenek 1927-es jazz-operájával (Jonny spielt auf) csengesse ki a hegedűverseny struktúráját prózai epikába fordító regényét. Mindezt a kérdésre adandó felelet reményében előlegezem, hiszen a kérdésre és a válaszra ürügyként Balázs Imre Józsefnek Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban című doktori értekezése szolgál, amely Marosvásárhelyt jelent meg 2006-ban, a Mentor Kiadónál.
Még mindig csak előlegezve az ismertetést: igen örvendetes jelenség, hogy Erdélyből immár nemcsak figyelemre méltó fiatal költők és prózaírók jelentkeznek (Orbán János Dénesék korosztályát legalább három évjárat követte, oly érdekes személyiségekkel, mint Karácsonyi Zsolt, Papp Attila Zsolt, Farkas-Wellmann Éva és mások), hanem jószemű, igen olvasott és nem utolsósorban szorgalmas kritikusok, irodalomtörténészek is. Ez a fiatalabb nemzedék már nem elégszik meg avval, hogy kövesse a "centrum" (?) elméleti/történeti irányait, hanem román és többnyire angol nyelvismeret birtokában önállóan tájékozódik, s mind a hermeneutikai, mind a dekonstrukcionista "auctor"-okat nem az ájult tisztelet, hanem a megfelelő kritikus mérlegelés jegyében olvassa. S minthogy bántóan sok példa sorolható föl atekintetben, hogy a szelektíve értékelt, két háború közötti erdélyi irodalmat, erdélyiséget, transzszilvanizmust – hajdanában – "kultikusan" kellett(?) szemlélni, az újabb nemzedék Cs. Gyímesi Évát követve nem egyszerűen újra-olvasta e sok értéket rejtő magyar irodalmat, hanem összhangban magyar irodalmi és nemzetközi "trendekkel" mind a korszakolásban, mind a választott tematikában az átértékelés, az újra-gondolás útját választotta. Olyan szerzők, olyan irányok és olyan esztétikai megfontolások kutatására került sor, amely átrajzolni látszik a két háború közötti korszak erdélyi magyar irodalmának értékelését. A történelmi pillanat és az alkotó kilátástalansággal fenyegető helyzete Ligeti Ernővel (aki megérdemelné végre a monografikus feldolgozást, az ő Független Újsága egyike volt a két háború között, az egész magyar nyelvterületet beleértve, legjobb hetilapoknak, ha nem a legjobb, egyébként kéthetenként jelent meg) Súly alatt a pálma címmel íratott erdélyi magyar irodalomtörténetet. Az irodalomteremtés heroizmusa, a nyelvőrzés/terjesztés áldozatkészséget igénylő munkája, a halmozottan hátrányos helyzettel szembeszegülés bátorsága elfedte azt a számottévő esztétikai értéket, amely a bemutatott szerzők egyikét-másikát a közép-európai irodalmak élvonalába emel(het)te (volna), ha megíratik az a komparatív jellegű irodalomtörténet, amelynek hiánya mind a mai napig gátolja a teljesebb érvényességű értékelést. Balázs Imre József könyv-vállalkozása már csak abból a szempontból is úttörő jelentőségű, ám nem pusztán úttörése miatt kiemelkedő fontosságú, hanem azért is, mert nem nyugodott bele abba, hogy az erdélyi magyar irodalmi avantgárdot lényegében két, izgalmas, színvonalas folyóiratra (Genius, Periszkóp) szűkítsük, hozzávéve néhány, inkább emlegetett, mint olvasott alkotót (Bartalist) vagy Tamási Áronnak messze nem a legjobb színművét és regényét. Balázs Imre József – követve Deréky Pál kezdeményezéseit, aki Bori Imre után törekedett arra, hogy megismertesse a magyar irodalmi avantgárdot a szélesebb olvasóközönséggel, majd megkísérelje újra-gondolni/gondoltatni helyüket a kánonban, nemcsak Kassákét, hanem a "kisebbekét" is – folyamatot ír le, történetet (re)konstruál, azaz részint arra vállalkozik, hogy a két háború közötti irodalomalakulások histórikumába a "maga jogán" iktassa be az avantgárdot, melyet nem periférikus tényezőként kezel, részint azt kísérli meg, hogy bemutassa: mennyiben követői a szerzők az európai irányzatoknak, és mi az, ami egyeseknek helyi értéket tulajdonít, másoknak esetleg olyan költői-epikus személyiséget, amely szélesebb irodalmi körben is értéket képvisel. A könyv olyan avantgárd-történet, amely ugyan elismeri, hogy az avantgárd irányzatok/mozgalmak bővelkedtek az úgynevezett kettős tehetségekben (ilyen volt, lett Szántó György is), de nemcsak emiatt a Gesamtkunstwerkről, az összművészeti alkotásról sem mondtak le, hiszen az érzékelés széttagolódása periódusában új grammatikájuk, új nyelviségük, új emberképük segítségével képesnek hitték magukat az új művészet (a dadaizmus esetében az új anti- művészet) létrehozására. Kár, hogy a kutatásnak ebben a fázisában még nem kerülhetett sor az avantgárd magyar irodalma, valamint a festészet és a zene szembesítésére. E könyvben teljesen indokolt, hogy szinte kizárólag erdélyi szerzőkről van szó, noha legalább olyan izgalmas és tanulságos lett volna annak alaposabb elemzése, hogy a magyar nyelvterületről és a fordítások révén az idegen nyelvű irodalmakból mi jelent meg az erdélyi lapokban, illetőleg mit ismertettek, mit bíráltak a nemzetközi avantgárd mozgalomból/ról. Pedig nemcsak a Periszkóp jól ismert német és francia kitekintése tágította a (reménybeli) olvasók látókörét, hanem például a Napkeletnek (jóllehet szerkesztését akár az eklektikus jelzővel is minősíthetnők) sem csekély érdeme, hogy olyan szerzőket sikerült mozgósítania, akár "eredeti közlések", akár ismertetések közlése révén (Déry Tiborról olvashatunk e könyvben), akik közvetítették a korszerű áramlatokat, poétikai elképzeléseket. Hovatovább elodázhatatlanná válik, éppen ezért, az erdélyi magyar folyóirat/ sajtó- történet elkészítése. Más kérdés, hogy az említett folyóiratok (a folyóirat- "kultúra" sok hasonlóságot mutat a németországi kezdeményekkel, Szántó György tanúja volt a berlini expresszionizmus kibontakozásának, unokafivére, Neubauer Pál segítségével más irodalmakban szintén tájékozódott, Fábry Zoltán és Földes Sándor nem kizárólag a szlovákiai magyar avantgárdról tudósítottak Szántónak, hanem saját német irodalmi tapasztalataikról is!) viszonylag csekély olvasóközönséggel számolhattak, jórészt hiányzott mögülük az a csoportalkotási/szerveződési háttér, amely a német folyóiratoknak vagy akár Kassák vállalkozásainak megvolt, így rövidéletűek lettek. Ugyanakkor a jövőben aligha lesz mellőzhető, hogy olyan lapokat is feldolgozzon a kutatás, mint a Balázs Imre József által is, Szántó Gáz című regényével kapcsolatban melített Aradi Közlöny (Szántó jódarabig állandó munkatársa volt), valamint a Franyó Zoltán érdekeltségi körébe vágó, temesvári Esti Lloyd. Általában elmondható, hogy az avantgárd vonzáskörében mindenekelőtt a Balázs Imre József könyvében szereplő alkotók lelhetők, de mint a magyar irodalomra általában jellemző: számos más költő, író (kevésbé drámaíró, alternatív színházi törekvések az érdeklődés hiányában alig- alig jelentkeztek ebben az időszakban) nem kevésbé érintődött meg az avantgárdtól, és itt nemcsak a kötetben tárgyalt Dsida Jenőre lehet gondolni. Mellékesen jegyzem meg, hogy Károly Sándornak Az 500-ik emelet című regénye (1929) – nagyjában-egészében – az avantgárd és az új tárgyiasság (Neue Sachlichkeit) határmezsgyéjén helyezhető el, a riportregény pedig Szántó György későbbi munkásságában (is) jelen van. Kiegészítésül: a Balázs Imre József által helyesen e könyvben emlegetett Stradivári (miként Szántó korai munkássága) aligha sorolható be probléma nélkül bármelyik avantgárd irányzatba, ugyanakkor színre hozza az avantgárd kezdeményeket (erre jó példa lehet kezdő idézetünk), megjelenít avantgárd színházi előadást (mint az Üvölts, Kína címűt Az ötszínű emberben), s a Sebastianus útja elvégeztetett című regénybe beledolgozza azokat a szabadverseket, amelyek "képanyaga" német avantgárd szerzők festményeivel és verseivel rokoníthatók. Az a műfaji áthágás, amely Szántó első regényében, majd Stradivárijában figyelhető meg, az avantgárd ihletéséből is eredeztethető. Ismét csak apró kiegészítésül: Szántó György mindvégig megértéssel kísérte Kassák Lajos munkásságát, későbbi barátságuk (melynek Szántó Györgyné elmondása szerint Jolán öngyilkossága vetett véget) a kölcsönös megértés jegyében volna leírható.
Balázs Imre Józseffel egyet lehet érteni abban, hogy az erdélyi magyar irodalmi avantgárd történetét igyekszik széles alapra építve fölvázolni. Elsősorban az idevágó magyar és angol nyelvű (kisebb részben román nyelvű) szakirodalmat vonja be elemzései körébe, a német nyelvűt akkor, ha annak létezik magyar fordítása. A magam részéről ugyan Peter Bürger avantgárd könyvének több megállapítását némileg idejét múltnak vélem, és például Dietmar Elger 2002-es(!) Expressionismus. Eine deutsche Kunstrevolution monografikus feldolgozását inkább tudnám az alapozó művek között elképzelni, ám Balázs Imre József jó érzékkel emeli ki Bürger könyvéből a fölhasználhatót, állást foglalva a szinkron és diakron eljárások vitájában, hangsúlyozván a szinkronitás historizálásának célszerűségét. Azaz a jelen- és jövő-orientáltságú avantgárd történeti szempontú tárgyalásának indokolhatóságát. Az avantgárd szöveg- és tudományközisége a szuverénül olvasott-átstrukturált hagyománytörténésre utalásaiban dokumentálódik, így az expresszionizmus és a romantika egymáshoz kapcsolhatósága alighanem még inkább kiaknázható lett volna. Egyetlen példa: Tamási Áron "avantgárdjá"-nak népköltészeti és az irodalmi népiesség körébe vágó előzményei joggal kereshetők a 19. századi magyar népköltészeti/népmesei gyűjtésben és gyűjteményes kötetekben, nemcsak a Krizáéban. Emellett a pszichoanalízis kulturális-narratológiai "történései", Freud szövegmagyarázatai (a romantikus E.T.A. Hoffmann és a romantikussá, a német koraromantika értelmezésén át szemlélt Don Quijote), valamint Richard Wagner zenedrámai projektumai nem kevésbé járultak hozzá az avantgárd esztétika formába öntődéséhez (megint csak mellékesen figyelmeztetek Wagner tevőleges nyelvi-eufonikus jelenlétére a Stradiváriban, valamint a Kassák által meghirdetett összefüggésekre az epikus és a wagneri struktúrák között!). Az további viták tárgya lehet, miféle kapcsolódási pontok lehetnének az avantgárd és a posztmodern között; vajon létezik-e olyan avantgárd mozgalom, irányzat, esztétika, amely kielégítené a H.R. Jauss által felállított, a posztmodern "mintadarabjai"-hoz (Italo Calvino, Carlos Fuentes, Milorad Pavić, Umberto Eco stb.) fűződő követelményeket? Az avantgárd, amely programjai szerint tagadása a századfordulós modernség (a mi régiónkban: a szecesszio, a kései szimbolizmus, az impresszionizmus, az újromantika) művészetének, más előszövegeket jelöl meg, mint akár a kései modernség, akár a posztmodern, és főleg személyiség- és nyelvszemlélete jelöl eltérő vonásokat, még a Nietzsche-recepciók is a különbségeket realizálják. A posztmodernben korántsem A tragédia születése és az Ím-ígyen szóla Zarathustra a legtöbbet idézett Nietzsche-mű, miként az avantgárd nem egyetértőleg hivatkozott (amennyiben hivatkozott) Fritz Mauthnerra vagy Machra (ez utóbbira Babits igen!). Az a tény, hogy a dadaizmus bizonyos elméleti (és történeti, poétikai) elképzelésekben felértékelődött, ahhoz a posztstrukturalizmus nyelvértelmezése volt szükséges; a magam részéről Tandori Dezsőnek, Marno Jánosnak, Kukorelly Endrének vagy éppen Parti Nagy Lajosnak (nem tagadván költészetük, nyelvfelfogásuk széttartó vonásait) verseit nemigen tudnám neoavantgárd irodalmi gesztusnak tartani, jóllehet bizonyos kapcsolatok poé(tik)ai gyakorlatuk és a neo-avantgárd között tételezhető. Balázs Imre József lényegesebben nagyobb és indokoltabb teret szentel a bahtyini kultúraelmélet (azon belül a karnevalizáció és a népi nevetéskultúra), valamint az avantgárd groteszk- felfogása/gyakorlata között kimutatható kapcsolatoknak. Talán túl meszsze vezethet a rabelais-i (karneváli) világkép és az avantgárd közvetlen összeolvashatósága; Bahtyin ugyan Rabelais regényírását, történetmondásának mikéntjét elemezve jut el a német koraromantika, valamint a francia romantika (Victor Hugó, a legbeszédesebben A párizsi Notre- Dame című regényében) groteszk-felfogásának és e felfogás értelmezésének nem annyira módosításához, mint inkább egy alternativitásról tanúskodó javaslathoz. Nietzschétől és Vjacseszlav Ivanovtól egyáltalában nem függetlenül vázolja föl a karneváli kultúra elméleti/történeti dimenzióit, a dionysosi ünnepségektől a saturnáliákon/bacchanáliákon át (Bacchus= Dionysos) a farsang eseményeiig, onnan az ukrán alsópapság "népi" burleszkjeiig; a szépirodalomban pedig Rabelaistől Gogolig. A magam részéről akár Bulgakovig folytathatónak vélem, A Mester és Margarita illusztrációja lehetne ennek a fajta kultúrafelfogásnak, kiváltképpen a szövegiségben létesültség megvalósulásának. Mármost több filológiai probléma vetődött föl Bahtyin szuggesztív téziseivel szemben, a hivatalos komolyság és a nem- hivatalos komikum szembeállításának egyoldalúságától kezdve annak "népi"-vé minősítéséig. Annyi azonban mindenképpen elismerendő és üdvözlendő, hogy a bahtyini kultúrafelfogás és az avantgárd "elmélet" összeolvasása több olyan kérdés megvilágítására alkalmas (a groteszk, a komikum, de "gender"-problémák nem kevésbé), amely(ek) eddig jórészt a kutatás figyelmén kívül maradt(ak); és e problémák konfrontálása az erdélyi magyar avantgárd néhány művével igen termékenynek bizonyulhat. A Balázs Imre József-től érdemének megfelelően bemutatott regény, Nagy Dániel Cirkusza nemcsak tematológiailag illeszkedik a századfordulós modernség és az avantgárd által egyként kedvelt, bár nem annyira terjedelmesebb prózai epikában, mint inkább versben és színművekben feldolgozott irodalmi világába (a magam részéről Szabolcsi Miklós könyve mellett Jean Starobinski hasonló témájú monográfiáját is hivatkoztam és felhasználtam volna!), blaszfémikus-allegorizáló előadásával, a travesztiához közelítő "alantas" stílusnem érvényesítésével mintegy azt az ambivalenciát képviseli, amely egyszerre tartalmazza a kalandregényi és a kalandregényi paródia elemeit, mindezeket egymásra vonatkoztatva. A kutatás jórészt földerítette a kulcsregényre valló mozzanatokat, ám az előadás, a groteszk egy változatát kommentálva talán Karl Kraus felé is nyithatott volna. Egyáltalában: Karl Kraus sokat olvasott, emlegetett szerző volt (Ady Endre is írt róla! – Kosztolányi több versét ültette át), akinek szatirikus látása, "nyelviség"-e ugyan számos anti-modern megnyilatkozása ellenére a bécsi századfordulós modernség reprezentációja, miközben éppen úgy nem zárkózik el az avantgárd nyelvhasználatától, "stílusújításá"-tól, mint a magyar irodalomban Szabó Dezső. Ami pedig a "népi nevetéskultúrá"-t illeti, talán a karnevalizációnak sem csupán népiség-forrásai vannak, az úgynevezett népi vallásosság, népi "apokrifek" mellett a szövegköziségnek (intertextualitásnak) egészen más változataira sem árt tekintettel lennünk. A Bahtyint bíráló szerzők közül A. J. Gurevics idevágó könyvét (A középkori ember világképe) említeném, ahol demonstráltatik, miszerint nem csupán a népi él a stílusnemek közül az alantasabb-bal, s az sem áll, hogy kizárólag a fennkölt lenne az, ami besorolható volna a "hivatalos" kategóriájába. (S csak zárójelben, nem bizonyos, hogy a "hivatalos" a legszerencsésebb megjelölés; míg a nem-hivatalos eléggé nyitott, hogy különnemű jelenségek is beleférjenek, a "hivatalos" szó szerint értve egy szűk kört jelöl, átvitt értelemben viszont eléggé elhomályosodott jelentésű.)
Igen inspiráló mindaz, amit Balázs Imre József a modernségről ír, kiváltképpen az "avantgárd vége" perspektívájából. Annyit azért el kell mondani, hogy az avantgárd 1930-as esztendőkbeli megújulásának erősen gátat szabott a totalitárius államok hivatalos művelődéspolitikája, az entartete Kunst (elfajzott művészet) személyiséget és művészetet bénító megbélyegzésének hatásától még a nácizmust egy darabig elfogadó egykori expresszionista költő, Gottfried Benn sem maradhatott érintetlen, Majakovszkijnak, illetőleg Hlebnyikovnak sorsa pedig a szovjet rendszer "művészet-elképzelésének" természetrajzát rajzolja ki. Ehhez azonban hozzáteendő, hogy Olaszországban (inkább névlegesen, mint valójában) Marinettiék futurizmusa a hivatalosan pártolt művészet kétes értékű rangjára emelkedett/süllyedt, de magának, Marinettinek pályája is jelzi, miképpen tért más "érzékelési" területre egykor harcos és militarista költészetszemlélete, összefüggésben a diktatórikus körülmények között megújulni képtelen avantgárd hanyatlásával. Külön meggondolandó, hogy a kisebbségi irodalmak önszerveződésének kontextusában miféle lehetőségek nyíltak az avantgárd nem egyszer elitista önmeghatározásai számára? Az anyanyelv féltő ápolása, a klasszikus örökség öntudat- mentő értelmezése, az allegórikus beszéd kiemelten fontos fogalompárjainak (vö. "gyöngy és homok"!) elfogadtatása mennyi helyet juttatott az avantgárd groteszkbe hajló "nyelv- és személyiség-felfogás"-ának? Vajon a kisebbségi olvasókért vívott küzdelem, a megmaradás céljának alárendelt beszéd és az olykor roncsolt nyelviség, máskor alternatív színre állítás milyen mértékben volt közös nevezőre hozható? Kiknek szólt a Napkelet, a Periszkóp, a Genius? Az avantgárd "nemzetekfölöttisége" és a szlovákiai magyar vox humana mennyiben harmonizált a kisebbségi géniusznak és a transzszilvanizmus korai szakaszának elveivel? Az avantgárd kapcsolódása a baloldali célkitűzésekhez és a kisebbségi társadalmak jó részének konzervativizmusa hogyan volt összeegyeztethető? Mind olyan kérdések, amelyek az avantgárd kisebbségi (társadalmi, esztétikai) elfogadottságára hatottak, az össztársadalmi érdekegyeztetést szorgalmazó elgondolások általában kevéssé kedveztek az avantgárd "különvélemény"-ének, nem egyszer szeparációs törekvéseinek, amelyek hozzájárultak az olvasóközönség megosztásához. A Balázs Imre József által bemutatott folyóiratok "tiszavirág"-élete jelzi, hogy a kétségtelenül rosszul vagy sehogyan sem szervezett terjesztés és korlátok közé szorult önprezentáció (felolvasó estek és így tovább) mellett a társadalmi/olvasói befogadó készség hiányát számon kell tartanunk. De ez még olyan pályákra is hatással volt, mint Szántó Györgyé, aki nemcsak önéletrajzában, hanem vitákban is hangoztatta, hogy pályafordulata részben (hangsúlyozom: részben) annak tulajdonítható, hogy újító lelkesültségében viszonylag kevesen osztoztak, a jelenkori tematikába, amelybe – volt erről szó – belekomponálta az avantgárd történéseit, belecsempésződhetett veszedelmesnek minősíthető világnézeti "anyag", így az egyébként is szerfölött éber, "többségi" szempontot érvényesítő cenzúra akadályozta a jelenkori tematikájú művek megjelenését, míg a történelmi regények képes beszéde könnyebben átcsúszhatott a szellemi rendőrség vizsgálatán. A Stradivári – ha úgy tetszik – "kompromiszszum" eredménye, a cselekmény kettős futama, a barokk és az avantgárd, Itália és Németország (epizódikusan a kuruckori Magyarország), a fomateremtés és a formabontás között rájátszik az olvasók igényelte eseményességre és a művészetköziség avantgárd elképzelésére, a két, egymással ellentétes szempontú felfogás között egyensúlyozva. Az úgynevezett "klasszikus" avantgárd erdélyi képviselői közül aránylag kevesen hoztak maradandó értéket, Balázs Imre József az egyes szerzőknek szánt terjedelemmel foglal állást abban a kérdésben, szükséges-e radikálisan újra- gondolnunk a kánont, kell-e "perújrafelvétel" egyes szerzők ügyében. Ugyanakkor a csekély hatásfokkal (és eredetiséggel?) munkálkodó költők száma eleve jelzi, milyen szélességben terjedt az erdélyi alkotók között az avantgárd poétikája; hol helyezhetők el a bemutatott költők a kortársi kánonban; befogadásuk vagy elutasításuk (s ami még rosszabb: ezeknek teljes vagy részleges hiánya) ignoranciájára enged-e következtetni, vagy a kritika esztétikai kifogásai hangzottak el a különféle "normasértés"-ekkel szemben? A további kérdések eképpen hangozhatnak: vajon az a tény, hogy kis példányszámú, mára nehezen hozzáférhetővé vált kiadványokban közöltek a (kisebb jelentőségű?) költők, mennyire akadálya fölfedezésüknek? Olyan nagyot tévedett-e az irodalomtörténet-írás, hogy nem vagy nagyon kevéssé "rehabilitálta" tevékenységüket? Kahána Mózes legföljebb világnézeti okokból került egy nagyon rövid időre elő; ellenben Reiter Róbert munkássága több ízben, régióspecifikus szempontból, nevezetesen a kettős irodalmiság, a több- kulturáltság elméleti újragondolásakor hívta ki az elemzők egyébként jogosnak mondható érdeklődését. Balázs Imre József rokonszenves tulajdonsága visszafogottsága: láthatólag az a szándéka, hogy a magyar avantgárd fázisait bemutassa, s e magyar nyelvű irodalom legfontosabb tájékozódási pontjait megnevezze. Csak ezek után véli úgy, hogy a jelentősebb és kevésbé jelentős költőket az egyes fázisokhoz, egyes állomásokhoz, folyóiratbeli változatokhoz rendelje. Az viszont vitatható besorolási kísérlet, hogy Olosz Lajosról, Ormos Istvánról, Dsida Jenőről és Méliusz Józsefről szólva "átmeneti beszédmód"-ként határozza meg: melyik az a (fő)cím – a fejezetben valójában alcím –, mely alatt ez a három különféle tájékozódású, nyelviségű költő összefogható. Olosz esetében a könyvből inkább az avantgárdtól tartott távolság tetszik ki, s az az egyébként helyeselhető megállapítás, miszerint Olosz "fogékonyabbnak mutatkozik a létezés abszurditásának, esetlegességeinek érzékelése iránt", nem nyújt elég fogózót az átmenetiség körülírásához, hiszen a feltételezett kilépés a "klasszikus modernség"-ből még nem bizonyosan közelítés az avantgárdhoz, jóllehet az emlegetett Georg Heym nagyvárosi lírája vagy Georg Trakl közelebb látható még az expreszszionizmushoz (is). Ormos Iván esetében Balázs Imre József külsőleges eszközök versbe applikálását hangoztatja, míg Dsida bonyolultabb esetnek látszik, az ő esetében meggyőző az érvelés az expresszionista líra áthasonítása mellett. Méliusz "avantgárdra emlékezése" felemás viszonyulásra enged következtetni. A könyvben Méliusz önértelmezésében szereplő Bertolt Brecht egyszerre igazít el és téveszt meg. Főleg azért, mert az induló Brecht beleillik az expresszionista irodalomba, az 1920-as esztendők végétől figyelhető meg a váltás, az Új tárgyiasság erősen megérinti, majd az 1930-as esztendőkben "mozgalmi" korszaka a történelem kihívásaira felel, de Lukács Györggyel vitázva elveti a Lukács által képviselt dogmatikus "realizmus"-elvet, és Lukácsnál jóval több megértést mutat az expresszionizmus iránt. Méliuszt a magam részéről meglehetősen távol látom az 1930-as években Faludy Györgytől, Faludy "Villon"-ja, azaz Brecht-átköltései nemigen harmonizálnak sem az 1920-as, sem az 1930- as évek "eredeti" Brecht- lírájával. Amit mondandó volnék: a tájékozódás, a fordítás önmagában nem igazolja az avantgárd "vonzalmat", Kosztolányi sem lett futurista attól, hogy magyarul tolmácsolta az olasz futurizmus néhány versét. S bár az átmenetiség legfeljebb egy munkahipotézisben alkalmazható, érthető és indokolható Balázs Imre József óvatos fogalmazása, amikor Olosz, Ormos, Dsida és Méliusz helyét keresi egy avantgárd-történet vonzáskörében. Az egyes költőkre szánt terjedelem természetszerűleg itt is árulkodó.
A Szántó Györgyről írt fejezet számottévő hozadéka, hogy a Periszkóp szerkesztőjének (és részben szerzőjének) "irodalmát" elválasztja az avantgárdtól, és rámutat arra, hogy az első műveit publikáló Szántó ugyan alapos ismeretekkel rendelkezett az izmusokról, de a maga "személyes" írói megnyilatkozásaiban nem érvényesítette maradéktalanul az "izmusok" újításait, esszéregénye pedig különféle nézetek pluralizmusa mellett érvel. Igen jellemző, hogy a Stradiváriban jóval több a hivatkozás a klasszikus meg a századfordulós modernségre (Adyra is!), mint az avantgárd szerzőkre, viszont a regény vége felé megszólal a civilizatórikus modernség, a technikai médiumok zajzenéje olvad bele a művészetbe, s alakítja át a modernség auditív élményvilágát. A könyv összegzésének néhány mondata külön kiemelést érdemel. Peter Bürgerre hivatkozva állítja Balázs Imre József, "hogy az avantgárd nem csupán a »polgári« poétikákat, hanem a művészi (közvetítő) intézményrendszert is támadta, azért releváns Erdélyben, mert itt épp ennek tudható be az avantgárd »árnyékoltsága«: belesimult az intézményrendszerbe (például a Napkelet, Keleti Újság vagy akár a Genius) esetében." A magam részéről kissé messzebbről tekinteném ezt a kérdést. Nevezetesen onnan, hogy a technikai civilizáció vívmányai a nyomdatechnika lehetőségeit jelentős mértékben megnövelték. A folyóiratok, könyvek "tömeges" előállításának igényével szemben fölmerült a "bibliofilia" híveinek törekvése arra, hogy olyan kiállítású termékekhez jussanak, amelyek a maguk módján a művészetközi párbeszédet mozdítják elő, s a képző-, az iparművészet prezentálásával együtt a betű, a szó művészete számára megfelelő szűkebb környezetet hozzanak létre. A folyóiratok köré csoportosuló német expresszionisták kettős tehetségű művészei mindenekelőtt olyan művészcsoportok reprezentánsai, akik összművészeti alkotásként igyekeztek bemutatni az egymást igazoló képzőművészeti és irodalmi elgondolásokat. Általában elmondható, hogy az avantgárd vonta le a leghatározottabban a következtetéseket, miszerint a technikai lehetőségek újfajta "sajtó- és könyvtermékek" szolgálatába állíthatók. Ugyanakkor nem árt fölfigyelnünk arra, hogy nem pusztán előzményként, hanem művészeti elvként a szecesszió és a késő-szimbolizmus sem törekedett másra, gondolva a müncheni Jugend és Simplicissimus folyóiratokra, a Panra, a Ver sacrumra, melyek költők és képzőművészekközös vállalkozásaiként tartandók számon. Így az avantgárd "radikalizmusa" ezen a téren nem váratlan fejlemény volt, hanem a lehetőségeknek a végsőkig való kiaknázása, A kék lovas (Der blaue Reiter) című folyóirat címében olyan festményt idézett, amely egy új látást és befogadásmódot feltételezett. Mármost Erdélyben jóval szegényesebbek voltak az anyagi eszközök efféle folyóiratok megjelentetésére, a Periszkóp kurta fennállása éppen azzal magyarázható (többek között), hogy egyre kilátástalanabbnak és egyre nehézkesebbnek bizonyult a kiadáshoz szükséges pénzösszeg megszerzése. Márpedig a szerkesztő ragaszkodott a lap képzőművészeti- tipográfiai magas színvonalához. S bár a Napkelet szerkesztőbizottsággal rendelkezett, ez mégsem volt olyan művészi csoportosulással azonosítható, mint amilyennel a német expresszionisták biztosították folyóirataik tartósabb fennmaradását. Vitathatónak, pontosabban jobban körülírandónak vélem az idézőjeles "polgári" poétika szintagmát. Nem teljesen világos, milyen értelemben "polgári"-ak a 19. századi(?), 20. század eleji (?) poétikák? Mire gondolhat Bürger? Vagy Balázs Imre József? A pozitivizmusra, a szellemtörténetre? Vagy irányzatpoétikai értelemben a realizmusra, a naturalizmusra, az impresszionizmusra? Mint amelyek az avantgárd által kipécézett-bírált áramlatok… Feltehetőleg arról a historizáló-akadémiai intézményrendszertől való elhatárolódásról van szó, amelyet az avantgárd képviselői nem győztek kigúnyolni, a jól ismert példákra hivatkozva, Marinettiék múzeumellenessége, Majakovszkijék kiáltvány-agressziója: a közízlés pofon ütése, a zongorák (a polgári szalonok szép darabjai!) utcára kihajítása… A francia művészek egy csoportját "Vadak"-nak nevezték. Amennyiben az irodalomra szorítkozunk, vajon Gyulaiék poétikájára a "polgári" lenne a legalkalmasabb jelző? A Gyulaiék által irányított-birtokolt intézmények nem bizonyosan voltak a "polgári" poétika exponensei, letéteményesei, később Rákosi Jenő vagy Tisza István, Berzeviczy Albert vagy Pekár Gyula-Császár Elemér költészettörténeti elképzelései ugyan kizárták az avantgárdot (de Krúdy Gyulát is) az irodalomba sorolhatóságból, mégsem egy polgári poétika jegyében tették. És Erdélyben? Az államfordulat előtt és után miféle intézményrendszer (irodalmi társaságok, egyetem, lapok stb.) képviselte a polgári szemléletet, amelynek a poétika csupán egy szegmense lehet? Az erdélyi avantgárd – úgy gondolom – azáltal, hogy az 1920-as évek közepére elveszítette még intézményesülése előtti folyóiratait, nem belesimult a magyar kisebbség alakuló intézményrendszerébe, hanem az egyes szerzők életművét segített átstrukturálni. Nyilván az eleve szűkebb térbe szorítottság, a kisebb időtartamot átfogó periódus nem vagy alig tette lehetővé az (ön)kanonizálást. Ezt a leginkább Szántó György hajtotta végre Fekete éveim című önéletrajzával (1934), amelyben fölvázolja a maga avantgárdjának küzdelmes éveit. Azt azért el kell mondani, hogy Szántónak ez a könyve az Erdélyi Szépmíves Céh népszerű sorozatában jelent meg, ilyen értelemben valóban segítette az erdélyi avantgárd "intézményesülés"-ét, jóllehet történeti eseménnyé avatva születését és változatait. S az is igaz, hogy az önéletrajz már a transzszilvanista "ideológia" jegyeit hordozza, s eképpen szemrevételezhetjük azt az érdekes helyzetet, miképpen integrálódik egy kisebbség-tudatot körvonalazó szemléletbe egy transznacionális, avantgárd irányzat. Ilyen értelemben csatolok vissza Balázs Imre József megállapításához, és erre figyelve gondolom olyképpen vitathatónak tételeit, hogy megvitatása új perspektívákat nyithat.
Balázs Imre József könyvében teljesen indokolhatóan Bartalis János külön, viszonylag terjedelmes fejezetet kap. Nincs vitám azzal sem, hogy bevezetésül a "Bartalis-kép paradoxonai"-ról értekezik. Ebbe beletartozik a töprengések sora az életmű korszerűségéről vagy korszerűtlenségéről (csak annyit említenék itt, hogy mindkettő erősen változó jellegű, kiváltképpen egy avantgárd-közeli szerző esetében). Az életmű újraértelmezéséhez – Balázs Imre József szerint – szükséges az 1972-es írás (Az, aki én voltam), s ez az önéletrajzi rekonstrukció eddig figyelembe nem vett vagy elhanyagolt adatokat szolgáltat (eszerint) egy hívebb elemzéshez. Az expresszionizmus és az aktivizmus (stílus-, mondatszerkesztési jellegzetességeit keresve) nyomait mutatja be az értelmező, az expreszszionizmusról szólva Derékyy Pál megfontolandó, de messze nem vitathatatlan megállapítására hivatkozik, amely szerint az expresszionizmus átmenet "az avantgárd irodalom felé" (és a festészet? meg a film? meg a zene?). Mindenesetre a pályakezdéstől a kései versekig történő áttekintés megkísérli kijelölni Bartalis "költészettörténeti" helyét, a "modernség" különböző hullámai" egyidejűleg tűnnek föl Bartalis lírájában. Ezzel ugyancsak egyet lehet érteni. A modernség különböző hullámai között említtetik a "Rilke- és Hofmannstahl-féle modernség". A két osztrák költőnek ez az egymás mellé rendelése kissé problematikus, hiszen – közhely – Rilkének több korszaka volt, itt nyilván nem a kései Rilkéről, az Elégiák és az Orpheusz-szonettek szerzőjéről van szó. A Nyugat esztetizáló modernsége szintén túl általánosnak tűnik, Babits tárgyköltészetére vagy a Négy fal között Kosztolányijának hatására gondolna a kötet beszélője? Korábban A szegény kisgyermek panaszai hangvételének Bartalisra tett hatásáról emlékezett meg.
Balázs Imre József kiváló vershallással emeli ki Szentimrei Jenő költészetéből a valóban (nagy) irodalmi értéket, verseiből kiolvasott poétikájának összetettségét hangsúlyozva. Ezáltal megteremti a Szentimrei- életmű egy szegmense újraértelmezésének lehetőségét.
Ehhez kapcsolódva látom a könyv jelentőségét. Az avantgárd-kutatással harmonizálva deríti föl Balázs Imre József egy irodalmi régió alakulástörténetét, figyelemmel kísérve az avantgárd beszéd változatait, az ezt a beszédmódot lehetővé tévő, nem túlságosan erőteljesen artikulálódó intézményrendszert, a folyóiratok elemzéséből kikövetkeztethető elméleti és "immanens" poétikai hozadékot. Értekezése azonban nem pusztán a regionális kutatás számára hoz számos újdonságot, jó szempontokat. Hanem lényegesnek bizonyul abban is, hogy a fiatalabb korosztályhoz tartozó erdélyi irodalomtörténészek egy képviselője "műhelyé" -be enged bepillantást. Több okból kifolyólag a monografikus vállalkozás kevéssé népszerű műfaj mainapság. E kötet bizonyság amellett, hogy jó elméleti felkészültséggel elkészíthetők a korszakmonográfiák, nem kell (hiba is volna) ragaszkodni a pozitivista szabványokhoz. Balázs Imre József jó kritikus, jó irodalomtörténész, több irodalomtörténeti műfajban meggyőzött erről (tudom, hogy nemcsak engem). Várjuk további kutatásának eredményeit, akár tanulmány-, akár könyvformában.