Garfield osztozkodna
Reggel a rádión
kínai költő keltett
(a k betűről még
a kolbász jut eszembe,
de az később fér
bele a sorrendbe),
versében
megvetette az istenek csúf csúcsát,
akárcsak a földi bizniszt
(mint én az olcsó,
hús- és lémentes,
kínai zacskós tésztát).
A bor mellett voksolt,
s az életet kívánta,
úgy, ahogy az írva vagyon,
diéta nélkül.
Visszafordultam a hátamra,
pocakomat vakarászva
nyugtáztam:
semmi különbség
Kelet és Nyugat között –
kolbászra,
nem egerekre vadászunk.
Osztozkodunk a zsákmányon,
utána oszolunk,
ki-ki a maga földszeletkéjére.
Ugye, ázsiai testvérem?
Garfield utolsó előtti vacsorája
Beburekoznék.
Túrósat, húsosat, meggyeset,
és ha nagyon muszáj:
ostyásat.
Olyan dúsat,
amilyen én vagyok.
De és csakis
a szabadkai Lipában
vagy a becsei Dallasban.
Nyelvem úgy lubickolna
a meleg zsírban,
mint koszos mancsok a
szenteltvízben.
Utána elzarándokolnék
ágyamhoz
(dicsérjük Urunk nevét!),
kipihenni fáradalmaimat.
Teljes mértékben és azon túl is
hiszek egy jól megkent,
hájjal bélelt mondásban:
Melius dormire
quam diaboli servire.
Pattogjon az ördög,
ha már kukac bújt
a seggébe.
Én inkább
burekomba burkolózva
nyalogatnám az áldást.
|