KISS LÁSZLÓ

Valami az útról

– kalandjaim, Attilával –

Egy nehéz éjszaka napja

Pompás adag mérget vettünk be.
Attila szerint Szeged olyan kisváros, amely folyton nagyvárosnak szeretne látszani.
Nem adok neki igazat. A dob meg a basszus dübörög a térről, a zene jó, bár eklektikus: a zenészek egy része dzsesszben gondolkodik, a másik Bob Marley-t játszana, hárman hallhatóan Zoránra esküsznek. Miután nem lép fel a U2, nincs értelme maradni, különben is: a mozi előtt gyülekezik a kultúra.
A Fosszília olyan negyedévente megjelenő lap, amely kétévente jelenik meg. A felolvasás olajozott, köröttünk kortárs képzőművészek kiállítása. A képeket elnézve úrrá lesz rajtunk az érzés, hogy pszichológiai tesztnek vagyunk alávetve, ami jelentősen csorbítja az esztétikai élmény élét.
A Mediterrán Terasz mosdója a Royal Hotel aulájában van, a Sörkerté nem. A csikket a hídról a városra pöccintjük.
Hajnalban a fülbevalós buszsofőr srác mélyről induló cintányéros zenét hallgat. Nem szeretjük őt ezért. A mélyről indulás ("dum") oké, de megfejthetetlen, ki cintányérozik ("tszi") ezekben a zenékben.
A Csiga Pékség otthonos melege és a vonatnak hívott konzervdoboz jótékony hűvöse józanít ki.
A tudós zenét kívánja vágyunk.

Szeged, anziksz

Alig néhány pillantás most (legyen tavasz) a város. Szandálos ifjak fagylaltot nyalnak a nyelvükkel, a kávéházak virágot bontottak, teraszukon művelt diplomaták társalognak, képzett emberek illesztik helyükre a világ kibillent fogaskerekeit: nyelv, kultúra, tudomány. Jó most embernek lenni a világon, ide járt – példának okáért – a gyöngybetűs Radnóti, meg a szépség koldusa, Juhász, aki az előírásoknak megfelelően vadakat terelt, és ezt egészsége bánta.
A villamos sárgán kanyarog, a troli pirosan pufog, a buszok oldalán az ég kékje tükröződik. Ez egy boldog város, mosolyogja a kéregető, aki három hónapja tegnap jött Erdélyből, pedig három hónapja minden kedden felvilágosítjuk Attilával, hogy Arad nem pontosan ott van. Kenyérre kell, bora van.
Odafele az ember a Tiszába botlik – milyen most (tavasz!): nem szép. A kövér áradás nyomát sárgára rothadt sáv őrzi, a kiöntésekben összegyűlt víz gyermekkorunk legízléstelenebb kocsonyáit idézi, reszket, hullámzik, hányás-barna színű, ami túlzás, nincs is színe, ilyen szín nem is van, mint amilyen ez. Hazafelé szebb: sötét, mint az éjszaka, a gáton a rakodók lámpásai pislognak.
Zárásképp némi irodalom: Goethe Anyeginjét a vonaton felejtem. Talán megbocsát.
Attila kétli.

Itt a tavasz duzzad

"Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjuság"
(Németvárosi Attila)

A tavasz lehet a levegőben. Gyökeret eresztett belé, s melegen, puhán fogódzik – csoda-e, hogy nem lehet neki ellenállni!
Onnan tudjuk, hogy a Jóság itt-ott már felütötte a fejét. Hogy mást ne mondjunk, Bajnokok Ligája-döntőbe juttatta az Arsenalt. A templom környékét galambszarral szórta fel, száz szennyes álom ég. Az Élővíz partját, mutassa bár mostanság rondább arcát, horgászokkal pöttyözte tele. A házak tetejét – Kosztolányi mondta – aranymártással öntötte le.
A sírok környékén is megindul az élet. A víztorony tövében nyikorog a hinta, a vár előtti téren hangol a zenekar, valahol az emberek mind véreset vizelnek. De a mégis, a királyság: a németvárosi fák koronája. Összeborulva, hullámot verve.
Ó, ti fák, ti vagytok életem kapucsínóján a hab. Több: habok.
Hozzájuk valók: fény, virágok, vízköpő.
És persze az elmaradhatatlan líra – apró jótanács, tanácsocska, erőtlen, elején-döccenő daktilussal, Horatius modorában, amikor a meredek kaptatón Nessiához tartott, s arcát csipkebogyótüskék karistolták:
"napszemüvegben jobban látszik".

Varadeanum

Késő délelőtt indulunk, izzik az aszfalt. Jobbomon érettségi tétel cigarettázik, a hátsó ablakon be-beordít a huzat. Úgy csusszanunk át a határon, mint a ruha másról boldog szerelemben. Nevetünk, énekelünk.
A nagyváradi Filharmóniában egykedvű könyves seregszemle, a seregből is csupán hírmondó maradt. Semmi sem akadályozza a körülnézést. Az első sarkon hirtelen közel-keleti utcakép tárul a szemünk elé, de kiderül: csak felújítás van. A Sebes-Körös nevéhez hűen iramlik, felszínén pillepalackok szánkáznak, görbe snecik kapkodnak a vízbe hullajtott kotonok után. A szecessziós háztornyok tekintete a megviselt zsinagógába ütközik.
Felolvasás előtt ebéd a Tavernában. Koccanó sörösüvegek közt emlékezünk meg Gubis Misi irtózatos haláláról. Magyar táj, magyar ecsettel. A közönség többnyire vihorászó tinédzserek. Nevetünk, énekelünk.
Visszafelé a határőr pánikszerűen enged utunkra, amint eláruljuk neki: írók vagyunk. Attila kiszól: tudta-e, hogy Széchenyi Kossuth- díjat kapott. Egy lehetséges érv az öngyilkosság mellett.
Méhkeréken haragos esőcseppek csapkodják a szélvédőt. Esőisten siratja Párizst. "Who’d guess it, that God is an Arsenal fan?!"
Na, jó, de mi a halál?

Sokadalom

Attila arról olvasott: beindult a szezon.
Vonatfütty.
Kinéztünk, újból. A színpad alatt – kizökkent az idő, ó, kárhozat – békák nyekeregnek, sej, a mi deszkáinkon fényes csizmák fújják, a pultokon nyolcszáz forintért alliterál az aszalt ananász.
Az emberek Körös-völgyi kolbászt fogyasztanak, kisgyerek – nyakában villódzó boa – fagyiért fetreng. Későre jár. Egy elkeseredett afrikai harcsa a hőségre panaszkodik, Attila – pontatlanul! – Garaczival kontráz: "Miért pusztul el a hal a parton? Belefullad a levegőbe."
A távolban Henry gólt lő, a brazilok besárgulnak. Zöld éjszaka.
Brekegés.
A vár környéke színészektől hemzseg. Nem igaz, Attila, nincs olyan művész, aki úgy rendel, hogy várja, mikor ismerik fel. A hangszórót most arrébb szerelték fel; egy nagy költő szerint: "A tapasztalat arra tanít…"
Éjfél elmúltával megtalálom Attilát. Sétálni volt, és most attól fél, a túlparton sorakozó janicsárok beveszik a várat. Kémlelem a sétányt, de nincs mitől tartani, csak hotel felé ballagó nyugdíjasokat látok. Attila nem nyugszik meg, hintázni kell vele a kertben. A sárkányos libikókáról sziluett rajzolódik ki: fiú hajol lányhoz, és – látom – az olaszok győzelméről sugdos a fülébe ezt-azt.

Tour de Transsylvania

A Madarasi Hargitáról szemlélve Erdély: meséskönyv.
Hargitafürdő komplett Twin Peaks-élmény, a macska a Ciuc-ra (sic!) is mozdul.
Suttogó fenyves.
Túravezetőnk (Gyula) székely legény, medvével is találkozott. Le kell számolnunk a brummogó maci illúziójával – a medve valójában egy állat: unintelligens, tahó, kötekedik.
Egy kiadós erdélyi turné egyik lehetséges utolsó állomása Nagyszeben, a szarszagú város. A szász régió centruma jövőre Európa kulturális fővárosa lesz. Jelen állapotját tekintve ép ésszel nehéz ezt fölfogni. A tetők praktikusan csapottak, ellentétben az árakkal. Túravezetőnk (Robi) közli: télen itt olyan hófúvás van, hogy a közeli töltőállomás fedett teraszáról is lesöpri az embert. Elképzeljük Robit, ahogy január derekán a benzinkút tövében kitárt karokkal tántorog, akár egy részeg angyal.
Deklarált felismeréssé válik a régóta dédelgetett gondolat: a román autók többségén nincs felségjelzés – igaz, királyuk sincs. Mint ahogy például nekünk, világosít föl Attila, Habsburg Ottó.
Romániában a sárga szín semmilyen szempontból nem ciki.
Nehéz, persze, Székelyföldet bármihez hasonlítani, de Erdélyben mégiscsak a havasok a csúcs. Alvó mamutok balra. Mire felébredsz, hűlt helyük.