Géza hazafelé menet egyfolytában a következő hozzászólásán merengett.
Közben kicsit dühöngött azon, hogy most sincs nála toll vagy papír,
és nem tudja följegyezni a legfrappánsabbnak vélt változatot. Megint
elhatározta, hogy az ilyen alkalmakra noteszt rendszeresít, és mindig
magánál tartja, hogy bele tudja írni azt, ami útközben – az utcán, a
villamoson – eszébe jut, és a későbbiekre vonatkozóan fontos lehet.
Most is jó lett volna például följegyezni a különféle variánsokat, hogy
lássa, miként formálódik, épül, szépül a tervezett hozzászólás, és hol
vannak (esetleg) gyönge pontjai. Viszont amikor leszállt a villamosról,
már egészen biztos volt benne, hogy megtalálta a legjobb változatot.
Fölgyorsította lépteit, és folyamatosan ismételgette a mondatot, nehogy
elfelejtse hazáig. Nem volt könnyű dolga, mivel többszörösen összetett
mondatot komponált, tele bővítményekkel, frappáns fordulatokkal, csavarokkal
– no meg irónikus felhangokkal a többiek tudására és lelki fejlődésére
vonatkozólag.
Szorgalmasan mantrázott akkor is, amikor a kapukulcsot kereste, előbb
a zsebében, aztán a táskájában. Végül a pénztárcájában találta meg,
hosszas keresgélés és bosszankodás után. Nagy léptekkel loholni kezdett
fölfelé, kettesével szedte a lépcsőfokokat. A harmadik emeleten egy
kis időre megállt, hogy vajon megvan-e még… Hát persze, hogy megvolt,
hogy is felejthette volna el, hibátlanul el tudta mondani a mondatot
pontosan úgy, ahogy a villamoson végső formába öntötte. Rámosolygott
az ajtórés mögül kikandikáló Katus nénire (akinek bár nem lehetett látni
az arcát, ám most bizonyára csodálkozik azon, hogy a kelekótya Géza
a lépcsőházban szaval), majd néhány ugrással a negyediken termett, kinyitotta
az ajtót, és berontott a lakásba.
Minden lakásnak megvan a maga jellegzetes szaga-illata, amit a benne
élő többnyire nem vesz észre, annál inkább az oda látogató. Géza se
tudta volna megmondani, hogy ennek a lakásnak általában milyen szaga
van, de most határozottan föltűnt neki a tisztaság illata – mely leginkább
a tisztítószerek kipárolgásában nyilvánult meg –, és más jelekből is
észrevette, hogy távolléte alatt kitakarítottak. Miközben levette a
cipőjét és a kabátját, lelkiismeret-furdalása támadt: illett volna már
neki is végre takarítani, hiszen számtalanszor megígérte, ám a kivitelezés
minduntalan tologatva lett. Na jó, tény, hogy nem nagyon volt mostanában
ideje az ilyesmire, és nem azért nem csinálta meg, mert nem akarta,
vagy nem volt kedve hozzá; de a dolog ezzel együtt is bosszantotta valamelyest.
Egészen addig, amíg be nem kapcsolta a számítógépet, és észre nem vette,
hogy nincs internetkapcsolat. Abban a pillanatban elfeledkezett a takarításról.
Kezei ökölbe szorultak, érezte, hogy az arca elvörösödik, úgyhogy gyorsan
leült a számítógépasztal elé, a tiszta szőnyegre, amenynyire tudta,
összekulcsolta a lábait – a lótuszülést, bár szorgalmasan gyakorolta,
még mindig nem tudta százszázalékosan megcsinálni –, és nekilátott a
helyes légzésnek. Miközben egész testében oldódott a feszültség, és
helyét nyugalom váltotta fel, eszébe jutott, hogy míg eljut a teljes
ellazulás állapotáig, meggyorsíthatja a folyamatokat azzal, hogy kikapcsolja
a számítógépet, kihúzza a modem csatlakozóit, majd áramtalanítja a készüléket.
Miután ez megtörtént, visszatelepedett a szőnyegre, újra fölvette a
szükséges pózt, folytatta a helyes légzést, és noha időnként eszébe
villant, hogy rettenetesen utálatos dolog lenne, ha az áramtalanítást
követően sem térne magához a modem, igyekezett gondolatait a Legfelsőbb
Lény felé irányítani.
Jó öt perc elteltével úgy érezte, már kellően kitisztult ahhoz, hogy
folytathassa az ezen a bolygón szokásos napi tevékenységeket. Fölkelt,
kinyújtóztatta tagjait, és ellazult izmokkal, felhőtlen tekintettel,
kisimult homlokkal csatlakoztatta a modemet a hálózathoz. A készülék
kijelzői villogni kezdtek: Géza elégedetten figyelte, amint sorban egymás
után fölvillan előbb az első, utána a második, aztán a harmadik. Ám
itt megszakadt a dolog, a modem nem kelt életre; ezek szerint nem átmeneti
leállás történt, hanem a hálózattal van baj. Géza grimaszolt, érezte
magában a feltörő dühöt az istenverte, rohadt szolgáltató iránt, meg
úgy általában mindenki iránt, akik ezt az elcseszett rendszert kitalálták
és működtetik. Bár tudta, hogy reménytelen, azért bekapcsolta a számítógépet,
hátha csoda történik. A csoda ezúttal is elmaradt: az internetes böngésző
öles betűkkel jelezte, hogy a kiszolgáló nem elérhető, próbálkozzon
később, vagy lépjen érintkezésbe a rendszergazdával. "Essen bele a franc
a rendszergazdába" – morogta Géza, és kiment pisilni.
Miután végzett, az előszobában, a tükrön egy cetlit vett észre, felirattal:
"Kicsi szívem, be kellett szaladnom pár órára az intézetbe, vásárolni
már nem volt időm, kérlek, intézd el helyettem". Géza megnézte, van-e
a cetli mögött pénz – nem volt, és a tükör mellé, a földre sem estek
le bankjegyek. Ezek szerint ha elmegy vásárolni, megint az ő pénzét
kell költenie. Hát nem. Az másra van szánva. Ha ilyenekre aprózza el,
soha nem jön össze a tibeti út, és az esszénus városok romjait se tudja
a helyszínen tanulmányozni. Megcsóválta a fejét, és kiment a konyhába.
Némi szemlélődés után úgy találta, hogy nem annyira vészes a dolog,
a kenyérből lehet pirítóst készíteni, sőt a hűtőszekrény hátuljában
talált két tojást, úgyhogy akár bundáskenyér is lehet a vacsora, legföljebb
nem isznak hozzá tejet. Reggelire meg, aki éhes, majd vesz a villamosmegállóban
péksüteményt. Ezzel a gondolattal eltelve ment vissza a szobába, leült
a heverőre, s fölidézte magában a mondatot.
Mérsékelt sikerrel. Világosan emlékezett arra, hogy mit akart megfogalmazni,
azonban az már nagyban kiesett az emlékezetéből, hogy hogyan. Eszébe
jutottak ugyan bizonyos szavak és fordulatok, ám – bár végül némi tépelődést
követően összerakott egy kereknek tűnő, értelmes mondatot – valami hiányzott.
Papírt, ceruzát vett elő, kapkodva leírta, amit összetákolt, de hiába
húzott ki belőle, majd tett hozzá szavakat, hiába cserélte föl benne
több ízben a sorrendet, azután hiába olvasta föl hangosan többször is,
úgy érezte, ez halovány emléke csupán annak, amit a villamoson hazafelé
zötykölődve brilliánsan kidolgozott. A mondanivalója ugyanaz volt, mégse
úgy szólt, mégse ütött annyira. Elégedetlenül nézte a papíron az eredményt
– már ha lehet eredménynek nevezni azt a többszörösen összefirkált és
átvonalazott krikszkrakszot. De nem akart többet dühöngeni. A lényeg
– gondolta rövid tépelődést követően – úgyis benne van. Ha ebből se
értenek, az az ő szegénységi bizonyítványuk.
Fölhúzta a heverőre a lábait, újra megpróbálta a lótuszülést. Akármennyit
gyakorolta, még mindig nem úgy ment, ahogy elő van írva. Nem keseredett
el, hiszen tudvalévő, hogy a tapasztalat és gyakorlás teszik a mestert,
meg hát ő csinál emellett egyéb olyan dolgokat is, amelyek ugyanarra
az útra vezetnek, amire a lótuszülés. A cél felismerése a legfontosabb,
a módszereket ki-ki maga tapasztalja meg. Különben is, a helyes légzés
remekül megy. Már csak kevés idő kell hozzá, és nem csupán akkor fogja
gyakorolni, amikor eszébe jut, hanem életének természetes részéve válik.
Beépül a mindennapjaiba, és észre se veszi majd, hogy így lélegzik.
Mások ellenben nyilvánvalóan föl fognak figyelni rá, s megkérdezik,
mi az. Ő pedig nyugodt büszkeséggel mondhatja nekik, hogy ősi tantrikus
tapasztalat, a gnosztikus tudás kulcsfontosságú eleme, a holisztikus
bölcsesség sarokpontja, az ezoterikus út mérföldköve. Hülye és elmaradott,
aki nem így vesz levegőt. A hivatalban is bizonyára nagyot néznek majd
az emberek – máris meglesz az egyik ok, ami miatt végre kivívja a tiszteletet.
Ha már azt nem hajlandók tudomásul venni, hogy immáron évei számát tekintve
is a krisztusi korba érkezett.
Becsukta a szemeit, gondolatait a Legfelsőbb Lényre irányította, és
az előírt módon szedte a levegőt. Be-ki, be-ki, ütem szerint, a kellő
mértéket tartva. Közben mintha egy pillanatra eszébe villant volna a
mondat eredeti formája – ekkor kinyitotta a szemeit, és csodálkozó megnyugvással
látta, hogy a modem összes kijelzője villog, szépen, a meghatározott
rend szerint. A hálózat életre kelt. Géza azonnal fölpattant a heverőről,
és egy fájdalmas jajkiáltás után (melyet az okozott, hogy összegubancolódtak
a lábai) a számítógéphez sietett. Bekapcsolta, leült az asztalhoz, kiterítette
maga elé a papírt. Figyelmesen elolvasta a mondatot. Úgy találta, hogy
végtére is ez se rossz. Sőt, bizonyos szemszögből nézve jobb, mint az
eredeti. Több benne a bölcsesség, jobban kifejezi megfogalmazójának
tudását, lelkének érzékenységeit. Van egy csaj a fórumon – legalábbis
csajnak lehet gondolni mondatainak stílusa alapján, noha a hozzászólásai
elé bigyesztett nicknevéből ez nem derül ki –, neki biztosan tetszeni
fog. A múltkor is azt írta, hogy érzi Gézán, hogy jó úton jár, és hogy
markában van az isteni bölcsesség. Igaza volt. Mindössze abban tévedett,
hogy nem a markában, hanem a kisujjában.
Kinyitotta a böngészőt, megnyitotta a fórumot. A legutóbbi hozzászólása
óta jópár megjegyzés érkezett. A csaj nem írt semmit, a többiek viszont
igen. Miközben olvasott, megint ökölbe szorult a keze, érezte, hogy
elvörösödik. "A helyes légzést kellene alkalmazni" – villant át az agyán,
de most egyáltalán nem volt kedve az ilyesmihez. Csak úgy gyűlt benne
a düh. Ezek az ostobák. Agyatlan tuskók. Nevetséges, szánalmas férgek.
Magas ez nekik, mint disznónak a lórács. Tudatlanok. Röhögnivalók. Hát
vakok ezek? Vagy szándékosan nem veszik észre? Vagy tényleg annyira
hülyék, hogy képtelenek megérteni a lényeget? Hát hányszor kell nekik
elmagyaráznia, hogy miként érhető el az egyetemes, univerzális bölcsesség,
hogy miként kell fölvenni a kapcsolatot a Legfelsőbb Lénnyel, hogy mit
tanítottak a bölcsek és a mesterek az egyiptomiaktól kezdve a templomosokon
és a rózsakereszteseken át egészen mostanáig, továbbá hogy mi ezeknek
a tanításoknak a lényege, és miként kell őket érteni? Hetet-havat összehordanak
vallásokról és történeti kérdésekről, ostoba bizonyítékokat meg átlátszó
tényeket emlegetnek, persze, mindezt azért, hogy elfedjék saját vakságukat
és sekélyességüket. Nevetségesek.
A papírlapon lévő mondatra pillantott. Hiába dolgozott rajta, ebben
a formájában most nincs értelme beleírni a fórumba. Nem vennék észre
sem a lényegét, sem a finomságait. Pedig nekik komponálta. Nem önmagának,
nem önmagáért – azért, hogy ők okuljanak belőle. Géza sóhajtott, félrelökte
a papírt. Behúzta a hasát, kiegyenesítette a gerincét, megfeszítette
mellkasát. Helyesen lélegzett. Közben arra gondolt, hogy most verheti
bele a makacs, konok, hitetlen fejükbe elölről az egészet. Persze, sejthette
volna, hogy hiábavaló a fáradozás. A mestere is megmondta. Ezek itt
mindig ellenségesek lesznek vele szemben. Az efféle gyarló, szánalmas
véglények tartanak az igazi tudástól, és félelmüket agresszióval leplezik.
Az ember azonban nem tehet egyebet, mint hogy az egyetemes igazság érdekében
megkísérli újra meg újra a lehetetlent: továbbadni a hermetikát, az
ezoterikát, a gnózist, a titkos tudást, az isteni bölcsességet, a vörös
oroszlánt, az életelixírt, az örök esszenciát. Aztán egyszer majd talán
eljön az az idő, amikor a beavatottakon kívül mások is tudnak élni vele.
Géza elkezdett gépelni. Olyan elszántan, akkora erővel verte a klaviatúrát,
hogy észre sem vette, az anyja mikor jött meg. Csak arra figyelt föl,
hogy megsimogatja a fejét, s azt kérdezi tőle: "Jól vagy, kicsi szívem?"
Géza ekkor, mintha áramütés érte volna, összerezzent. Hirtelenjében
szeretett volna valamit odatenni a képernyő elé, hogy az anyja ne lássa,
mit ír. Ugyanakkor tudta, hogy késő. Már észrevette. Elképesztően gyorsan
olvas. Néha olvasnia sem kell, anélkül is tisztában van vele, hogy a
fia mivel foglalkozik.
– Voltál a pszichológusnál? – kérdezte az anyja.
– Voltam – felelte Géza.
– Mit mondott?
– Semmi különöset.
Az anyja tanakodni látszott, azután elmosolyodott.
– Az jó, ha nem mondott semmit. Az végül is jót jelent. Bevásároltál?
– Nem.
Az anyja erre nem mondott semmit, kifordult a szobából.
Géza befejezte a hozzászólást, elküldte a fórumba, majd kikapcsolta
a gépet. Kiment az előszobába, fölhúzta a cipőjét. A kabátját készült
fölvenni, amikor az anyja előjött a konyhából, és megkérdezte, hová
megy. Géza nem akarta azt mondani, hogy "a mesteremhez", azt mondta
helyette: "Jánoshoz". Az anyja ekkor elhúzta a száját.
– Tudod, hogy nem szeretem, hogy odajársz.
– De én szeretek odajárni.
– Én viszont nem örülök neki.
Géza megfogta a kilincset.
– Furcsa alak az a pasas – magyarázta az anyja. – Olyan zavaros ügyei
vannak. Ráadásul évtizedekkel idősebb nálad. Rossz hatással van rád.
Géza szó nélkül búcsút intett, kilépett a lépcsőházba, becsukta maga
mögött az ajtót. Miközben lefelé robogott a lépcsőn, megtapogatta az
inge alatt rejtőző új nyakláncát, amelyen a Hermetikus Testvériség jelvénye
fityegett. Hazafelé menet vásárolta, amikor a pszichológus helyett az
ezoterikus boltot látogatta meg. Nem tudta, ettől-e, vagy attól, hogy
hamarosan a mesterénél lehet, esetleg attól, hogy azért többé-kevésbé
mégis csak jól megírta nekik, de egyszeriben virágos jókedve lett. Az
utcán már fütyürészett.