| Mozgástér
Úrnőnk a fürdőházban
diktál.
Brosúráit futárok terítik,
kiadóm pedig már elvárja,
hogy művem legutolsó lapján
a félistenek és a hősök
legyűrjék a kiközösítettet.
Nem is fog csalódni,
hiszen a bivalynyakú hordát
addig is csupán a művészet
tökélye képes távol tartani
a konctól. Késleltetések
és hagyománynak hódoló
betétek bonyolult formációja,
melyben a színház sokat próbált
nézője önnön vágyképeit látja.
És ritmusok meg pompás
maskarádék sodrásában
megkedveli nyeszlett antihősöm.
Ki a címerállatot elűzve,
éppen ágyaz magának,
amikor cirkuszban szokásos
füttyögésben közelít hozzá a végzet
négy-öt beszédesen aranyozott testben.
Memo
Különös esztendő volt.
Nem akart beérni semmi,
viszont kétszer cserélték
a címerállatot a padlók mozaikján,
és a harangok is sürgetően zúgtak.
Magunk sem értettük egészen,
már a téren tolongtunk és hálálkodtunk.
Hogy éppen amikor a pomádé és homár
szavakra már nem is legyintünk,
egyszerre vége szakad növényi életünknek,
és osztályrészünk lesz a vérmérséklet.
Ehhez jött az emberpiac sarkában
a mérleg, palackozott harmattal
a vágyak por alakú fokozója
és a gyarmatáruk. Az átlényegült
kávéházban még az ámulatból
kivezető szavakat kerestük,
mikor a sarokban megmozdult,
amit addig koszos abroszoknak
hittünk, és formás karjai közt
megzendült a hárfa. Mi pedig
ahelyett, hogy felugráltunk volna
rajongva, gesztikulálva, egyetlen
pecsétgyűrűs ujjal megállítottuk a pincért.
Ahogy a zsákmozi filmjeiben látni
ősfás partokon, a hajnalok hajnalára
utaló zenével és a gyerekes nyilakkal
oldalt.
|