HÁSZ RÓBERT

Heinz fia Szentágost

(részlet)

Szentágost tétován állt a barlang bejárata előtt. Habozott, belépjen-e, vagy inkább visszaforduljon a többiekhez. Lévistrausz és Artoá lemaradtak, vagy harminc lépésnyire lejjebb, az ösvény kanyarulatánál vártak. Hátán érezte tekintetüket, és nem szerette volna, ha gyávának nézik. Csakhogy az előtte tátongó nyílás inkább egy orjás szájára emlékeztette, mint egy barlang bejáratára. Egy nagyon éhes orjás szájára.
Szentágost nem most készült először belépni a Kék hegyek népének otthonába, de első ízben nézett egyedül farkasszemet a barlang hatalmas, sötét boltívével. És a tetejében valami nagyon nem volt rendjén. Hiába fújta meg már kétszer is a kürtöt, jelezve, hogy idegen áll az ajtó előtt, tessék előjönni, senki nem mutatkozott. Talán nem fújta elég hangosan? Nekiveselkedett hát, s harmadszor is szájához emelte azt az agancskürtöt, amit éppen a szarvasölők készítettek a partmentieknek, hogy azzal jelezhessék érkezésüket. Nagyon régi szokás volt ez, egészen odáig nyúlt vissza az időben, amikor a két nép rábukkant a Házakra a völgyben, s örökre békét kötött egymással. Szentágost vett egy mély lélegzetet, majd tiszta erőből megfújta.
Az nem lehet, hogy ne hallja meg senki, gondolta, miután a hosszan elnyúló hang elhallgatott, a Feketemély lidércei is felébrednének rá! Hiába várt azonban türelmesen, senki nem jött elő. Tanácstalanul hátrafordult, és kérdőn intett a társai felé. De azok ketten csak vállat vontak, ami nyilvánvalóvá tette számára, hogy dönteni neki kell. Akkor legyen, aminek lennie kell, határozott, és elindult a barlang bejárata felé. A szarvasölők ugyan sosem örültek annak, ha valaki engedély nélkül kószált a birodalmukban, de úgy vélte, ha már idáig eljött, dolgavégezetlenül nem távozik. A falunak tudnia kell, mi legyen a zsírral meg a hússal!
Egészen közel járt már a barlang szájához, amikor neszezést hallott odabentről. Meg is állt azonnal. Hát csak meghallotta valaki a kürtöt!, ébredt fel benne a remény. Várt, mert a nesz, egyértelműen lábak csoszogása, közeledett. Meresztgette szemeit a sötét nyílásra, hátha meglát valamit. Kis idő múlva egy kéz nyúlt ki és kapaszkodott meg a fal peremében. Majd kilépett egy láb, végül fölbukkant az egész alak.
Szentágostban elakadt a lélegzet.
Mintha egy halott ember állt volna előtte! Egy élőhalott. A szarvasölők szálas, erős emberek, mert a hegyek köztudottan nagyra növesztik lakóikat. Ez a valaki azonban, aki megjelent előtte, mintha már nem is élt volna, mégis mozgott, lábai, karjai csontsoványak, arca szürke, beesett volt, szemei elvesztek a fejére húzott csuklya árnyékában. Egyik kezével a falat fogta, a másikkal egy botra támaszkodott. És mondott valamit, cserepes ajkai szavakat formáztak, de csak érthetetlen suttogás hagyta el száját.
– Mi történt? – kérdezte Szentágost.
A hegylakó fáradtan intett, hogy kövesse. Egyszerűbbnek találta a kézmozdulatot a beszédnél. Szentágost belépett utána a barlangnyíláson. Követte a csoszogó alakot a sötétben, inkább a fülére hagyatkozva, mint a szemére. Amikor egy évvel azelőtt nagybátyjával utoljára itt jártak, minden más volt. A falakon, a faggyútartókban lángok égtek, körülötte hangok hallatszottak, emberek jöttek-mentek, gyerekek rohangásztak a barlang folyosóin. Emlékezett, mennyire csodálkozott, hogy azok a csöppnyi gyerekek nem vesznek el ebben a barlanglabirintusban. Most nem találkozott gyerekekkel. Éppenséggel senkivel sem találkozott. Hova tűnt mindenki?
Ekkor végre fényt látott. Valahol előtte, az egyik falra akasztott edényben apró láng pislákolt. Ahogy vezetője elment a sárgás fénykör alatt, görnyedt alakja még kísértetiesebbnek látszott. Árnyéka megnőtt, betöltötte a szemközti falat. Aztán a következő elágazásnál irányt váltottak, lesétáltak egy kőbe vájt lépcsőn, majd megálltak a magas, bőrből font szőnyeggel eltakart bejárat előtt. Tulajdonképpen itt kezdődött a hegyi népek birodalma. Egy egész nép élt a fonott szarvasbőr túloldalán, a megszámlálhatatlanul sok barlangban, amiket szövevényes folyosók egész rendszere kötött össze, és köztük ott terpeszkedtek azok a magas és széles hodályok, falaikon a mindenféle ismeretlen jellel. Szentágost sokáig azt hitte, hogy azokat a jeleket maguk a szarvasölők pingálták a falakra, de egy alkalommal Hauser, az öreg hegylakó, aki mindent jobban tudott a többieknél, fölvilágosította, hogy a jelek, a többnyire fekete alapon sorakozó sárga csíkok, meg az egyéb kacskaringós formák már akkor itt voltak, amikor a szarvasölők népe sok- sok évtizeddel korábban beköltözött a barlangokba. Hogy ez mikor történt, azt még a mindentudó Hauser sem volt képes pontosabban meghatározni annál, mint hogy nagyon-nagyon régen. Mindenesetre jóval azelőtt, hogy a népek rábukkantak a Házakra a völgyben.
Az alak félrehúzta a bőrfüggönyt az ajtó elől, s vendégét maga elé tessékelte. Szentágost átsétált a magas kapu alatt. Azonnal megcsapta az égett faggyúszag, meg valami annál sokkalta kellemetlenebb. A rothadás bűze. Kezét ösztönösen orra elé kapta, és megtorpant. A kísérője megkerülte őt, előrement, nem törődve vele, hogy Szentágost követi-e.
Itt már nem volt olyan sötét, mint odakint. A folyosó kanyarulata mögül fény szivárgott. Szíve szerint nem ment volna tovább. Valami azt súgta neki, jobban teszi, ha visszafordul. De akkor mint mond otthon a faluban? Hogy gyáván megfutamodott csak azért, mert büdös volt odabenn?
Elindult a vezetője után, aki közben már eltűnt a kanyar mögött. Valami rémlett neki, hogy a fordulón túl egy nagy terem lesz... Úgy is volt: egy széles és magas hodállyal találta magát szembe, amely legalább száz lépésnyire benyúlt a hegy belsejébe. A falakon lángok táncoltak, és fényükben Szentágost megpillantott valamit, amitől földbe gyökerezett a lába. Végig a hatalmas teremben emberek feküdtek, szorosan egymás mellett, pokrócaikba csavarva. Mindenfelől nyöszörgés, jajgatás hallatszott. A pokrócok mozogtak a félhomályban, panaszkodtak, erőtlen hangon segítségért könyörögtek. Mintha nem is emberek lettek volna, hanem hatalmas férgek, melyeknek sem kezük, sem lábuk nem volt.
Most már bánta, hogy nem fordult vissza, amikor még tehette. A kísérője megállt, feléje fordult, és nagyon halkan kérdezte:
– Heinz fia vagy, Szentágost, igaz? Ismerlek...
Szentágost csak bólintott, szólni is elfelejtett. A hang, amit hallott, csendes volt, mintha nagyon mélyről érkezett volna.
– A szarvasölők népe haldoklik, Heinz fia.
– Mi történt? – kérdezte suttogva, mintha maga is bűnnek találta volna a hangos beszédet a nyomorúság szomszédságában.
A homályba rejtőző arc folytatta:
– Ahogy elmúlt a nyárjég, s beköszöntött a mosva ideje, fölbukkant a kór. Eleinte csak az öregeket támadta meg. Később már nem válogatott. Vitt sorba mindenkit. Akit elkapott, annak teste forró lett, napokig láz gyötörte, majd vérezni kezdett. A halál szabadítóként érkezett... Mire elmúlt a téljég, alig maradtunk páran, akik lábra tudtunk állni. Annyi erő azonban már nem maradt bennünk, hogy lemenjünk a partra segítséget kérni. Vártuk, hogy megérkezzen valaki a népedtől…
– De csak van valami orvosság!
– A gyógymódok, amiket véneink ismertek, csődöt mondtak. S nektek, szigonyvetőknek sincs orvosságtok ilyen gonoszság ellen. Talán a Szürkék, ők segíthetnének, hiszen ők mindenhez értenek...
Szentágost megrázta a fejét.
– Még semmi hírük – felelte.
– Tavaly ilyenkor már itt voltak…
– Mi is várjuk őket – bizonygatta –, már régen itt lenne a névadás ideje.
A csontbőr ember szomorúan sóhajtott.
– Bennük bíztunk. Hogy mire eljön a nyárjég, a Szürkék megérkeznek hosszú szánjaikon. Ők biztosan ismernék az orvosságot.
Szentágost hirtelen hangra kapott:
– De a narválok megjöttek! Rengeteg a hús, a zsír... – aztán elhallgatott.
A hegylakó fáradtan mondta:
– Le kell ülnöm, gyengék a lábaim, mintha nem is az enyémek lennének. Boldogok a szarvasok, akiket én már nem érek utol.
Szentágost közelebb lépett, hogy segítsen neki letelepedni, de az rászólt:
– Ne gyere közelebb! A kór érintéssel terjed. Vannak néhányan odalenn, az alsó szinteken, akiket elzártunk magunktól, amikor fölismertük, hogy akik nem érintkeztek betegekkel, azokat nem támadta meg. Az élelmünk nagy részét nekik adtuk, és csak mi, betegek maradtunk idefönn. Nekünk már mindegy. De őket vidd ki, Szentágost, vidd le őket a partra, a tieidhez! A szigonyokhoz nem értenek, az igaz, de majd eljárnak ide, a Kék hegyek mögé, s vadásznak majd sok szarvast, amiként mi tettük. Mentsd meg népünk maradékát, Heinz fia! Ezt kérem tőled.
– Hiszen jönnek majd a Szürkék, mindig eljönnek!...
– Késő lesz az.
– Talán már meg is érkeztek, mialatt mi idefelé jöttünk, lehet, már ott vannak a parton, szarvasok húzta hosszú szánjaikon rengeteg zöldséget hoztak, haza kell sietnünk, hogy szóljunk nekik, milyen nagy a baj itt...
– Heinz fia...
– ... odakint vár rám Lévistrausz meg Artoá, szólok nekik, és indulunk is haza...
– Heinz fia Szentágost! Arra figyelj most, amit mondok neked! Ha a Szürkék megérkeznek, jó, majd tudják, mit tegyenek. De a te dolgod most az, hogy népem maradékát levidd a hegyekről a partra, hogy biztonságban legyen. Sok a gyerek meg a nő, nem pusztulhatnak a barlangokban! Gyere velem!
Fölállt, és elindult keresztül a termen a fekvő és nyöszörgő emberek között, de még hátraszólt:
– Vigyázz, ne érj hozzá senkihez!
Szentágost el volt keseredve. És mérges volt. Önmagára, meg mindarra, amivel itt találkozott. Látta a sok beteg, haldokló embert, és nem értette, miként csöppent ebbe bele? Ha apjára hallgat, és inkább a szigonyosokkal indul tegnap az öbölbe, nem pedig a hosszú utat választja a Kék hegyek közé, akkor most nem asszonyokat meg gyerekeket kellene vezetgetnie a partra! Igaza van anyjának, amikor rendre a fejéhez vágja, hogy az az ő legnagyobb baja, hogy mindig máshol szeretne lenni, mint ahol éppen van!
A terem túlsó végén leballagtak egy lépcsőn, majd a falimécses lángja alatt így szólt a vezetője:
– Itt várj meg!
Mást nem is tehetett. Egyedül biztosan nem megy vissza a betegek közé. Állt a félsötétben, és töprengett.
Még a Szürkék érkezése előtt feltett szándéka volt elmenni a Házakhoz fenomént gyűjteni. Pillanatnyilag ez volt számára a legfontosabb cél. Mivel azonban apja szigorúan megtiltotta neki, hogy elmerészkedjen a Házak völgyébe, nem maradt más választása, mint hogy titokban járja meg az utat. Hosszú éjszakákon át törte a fejét, miként tudna észrevétlenül eltűnni a faluból egy egész napra, ám semmi használható ötlete nem támadt. Aztán néhány nappal ezelőtt a megoldás magától kínálkozott. Amikor a narválok végre megérkeztek és tömegével kezdték el násztáncaikat az öböl vizében, a falunak minden épkézláb emberre szüksége volt a parton. Ilyenkor a legkönnyebb levadászni őket, el vannak foglalva egymással, nemigen törődnek a jégtáblákon lesben várakozó szigonyvetőkkel. Több könyök hosszú, nyílegyenes szarvaik, mint tengernyi lándzsák merednek ki a vízből, mialatt orrukkal a levegőt szimatolják. Közel úsznak a parthoz, gyerekjáték őket elkapni, csak legyen elegendő erős férfikar kivonszolni a súlyos testeket a jégre. Ezért amikor fölmerült a kérdés, ki menjen el a Kék hegyekhez értesíteni a szarvasölőket, hogy hamarosan elindulhatnak a zsírért, Szentágost önként jelentkezett. Nagybátyjával korábban már többször megjárta ezt az utat. Kitűnő alkalmat látott arra, hogy a hegyi népektől visszafelé jövet tegyen egy kitérőt a Házak völgyébe. Senkinek sem fog föltűnni a távolléte, hiszen fél nap késést nem nehéz kimagyarázni. És ha ő vállalkozott rá, hogy hírét vigye a narválok megérkezésének, akkor sem Lévistrausz, sem Artoá nem maradhatott ki a néhány napos kiruccanásból. Ennél kalandosabb szórakozást nem is kívánhattak maguknak.
Most viszont minden fölborult. Lévistrausz meg Artoá hanyatt esnek, ha meglátják őt egy halom asszony meg gyerek élén! Így már nem mehetnek el a Házak völgyébe. Arról nem is beszélve, hogy mit fognak szólni a falubeliek odalenn, ha beállítanak egy rakat idegennel? Hova teszik őket? Azért gyalogoltak két álló napig és mászták meg a Kék hegyeket, hogy megtudják, mennyi zsírra van szüksége a hegyi népnek, s maguknak biztosítsák a szenet téljég idejére – nem pedig hogy egy csomó éhes szájjal térjenek haza! Ment volna inkább narvált szigonyozni az öbölbe, most nem lennének ilyen gondjai!
Közeledő léptekre lett figyelmes. A kicsi láng fényének karéja mögül, a sötétből előbukkant a kísérője. Megállt néhány lépésnyire tőle, és így szólt:
– Mindjárt jönnek. Én most visszamegyek az enyéimhez, hogy immár megnyugodva elmúljak a többiekkel, te pedig vezesd az élőket haza. Ide többé ne jöjjön vissza senki. Hosszú ideig kerüljék el a barlangokat. Emlékünket, meséinket magukban őrizzék a megmaradottak. Adják át gyermekeiknek a Kék hegyek népének történeteit, de az ide vezető utat felejtsék el, amíg az utolsó gyermek is felnőtt korba nem lép. Akkor visszatérhetnek. Bízom néped bölcsességében és jóindulatában, hogy gondoskodik a túlélőkről. Már hosszú évek óta békességben él egymás mellett a két nép, de a tieidnek most többet kell tenniük annál, mint eltűrni a másikat: áldozatot kell vállalniuk egykori ellenségeikért. A te dolgod lesz, hogy ezt elősegítsd, Heinz fia Szentágost.
Szentágost szerette volna megkérdezni, miért kéne éppen őneki ezzel foglalkoznia, bizonyára akad erre a feladatra nálánál érdemesebb férfiember is, de nem szólt, hallgatott. Az alak fölemelte vézna karját, és egy nyílásra mutatott a falban, amit Szentágost eddig észre sem vett.
– Arra menjetek. Csak egyenesen, sose térjetek le. A járat a hegy lábához vezet, az ösvény aljához. A Tűz melege legyen veled, Heinz fia!
Mielőtt még Szentágost bármit kérdezhetett volna, az alak oldalvást kilépett a mécses fényköréből és eltűnt a sötétben. Ő meg újra ott állt egyedül.
Na, szépen vagyunk, gondolta. Legszívesebben azonnal beugrott volna a nyílásba, amit a hegylakó mutatott neki, és megállás nélkül rohant volna le a völgybe, onnan meg egyenesen haza. Ha nagyon sietne, holnap reggelre már a parton járna. Ekkor jutott eszébe, hogy amikor a hegylakók maradékával leér majd a völgybe, Lévistrausz meg Artoá továbbra is idefenn fogják várni őt, nem messze a barlang bejáratától. Újra meg kell másznia a hegyet, ha nem akarja őket itt hagyni...
És akkor megjelentek a túlélők. Egymás után bukkantak elő a homályból, gyerekek, nők, fiatalok. Besétáltak a fénykörbe. Mint élni vágyó kísértetek. Tekintetükben félelem. Szentágost nézte őket, a gyerekeket, a kisírt szemű asszonyokat. Minden harag, düh, ami az imént fölébredt benne, tovaszállt. Még az ő lábai is elgyengültek egy pillanatra, mintha őt magát is elkapta volna a kór. Egy egészen más érzés kerítette hatalmába.
– Hányan vagytok? – kérdezte halkan, nem mintha kifejezetten érdekelte volna a válasz, csak úgy találta, hogy szólnia kell valamit.
– Harmincnyolcan – felelte egy hang a sötétből.
A választól megijedt. Egyrészt mert arra gondolt, mit kezd majd a faluja ennyi új lakóval, hiszen szállást sem tudnak keríteni a számukra egyik napról a másikra, másrészt elborzadt a felismeréstől, hogy a nagy és büszke hegylakók népéből ennyien maradtak csupán.
Ehhez nem tudott mit hozzászólni. Azt látta, legalábbis néhányukon, akikre a mécses fénye rávetült, hogy jól föl vannak öltözve a hideg ellen, és legtöbbjük vállán batyu lóg. Szerette volna megtudni, hoznak-e magukkal élelmet az útra, de valamiért szégyellte megkérdezni. Talán az az új érzés, ami megszállta, meggátolta benne. Mert az azt súgta neki, hogy ő most nem árulhatja el bizonytalanságát, nem mutathat félelmet ezek előtt az emberek előtt.
Volt a zsákjában egy kicsiny lámpás, benne egy darabka faggyúmécsessel. Tüzet csiholt, és meggyújtotta a kanócot. Arra jó volt, hogy a lábai elé világítson vele a sötét alagútban, és ne botoljon meg minden göröngyben.
Amikor végzett a művelettel, intett, és így szólt: – … mehetünk.
Ő indult előre, pedig amazok valószínűleg jobban ismerhették nála az utat. Valahogy mégis ez tűnt most rendjén valónak. A hegylakó azt mondta, egyenesen a hegy lábához vezet a járat, így ha tartja magát az utasításhoz, nem tévedhetnek el. A társaság szó nélkül követte. Csendben mozogtak, mint az árnyak. Ha nem tudja, hogy ott vannak mögötte, el is feledkezhetett volna róluk. Olykor megállt, és maga mögé emelte a mécsest, hogy megbizonyosodjon jelenlétükről. Tágra nyílt szemek néztek vissza rá.
A járat néhol igen meredek volt, és szüntelenül kanyargott. Ha úgy érezte, pihenni kéne, megállt egy kicsit. Ha elindult, a többiek is mozdultak. Senki sem vitatkozott vele. Különös és fura volt ez számára. A kishúga viselkedett vele így, folyton követte mindenhova és a nyomában volt, ha kellett, ha nem. De az más volt. Annak úgy kellett lennie. Pedig sokszor bosszantotta. Mert akkor is a sarkában járt, amikor ő egyedül szeretett volna maradni. Arra gondolt menés közben, hogy most egyszeriben harmincnyolc kishúga lett. És mégis, ebbe a gondolatba keveredett valami újszerű, cseppet sem kellemetlen érzés, amitől mélyebben tudta venni a levegőt, amitől a fáradtság is elviselhetőbbé vált, és a korábbi bizonytalansága, ami ott lappangott ugyan továbbra is benne, halványult valamicskét, háttérbe szorult, és már nem tűnt olyan riasztónak a jövő.
A szűk járatban, mint ahogyan a hegylakók barlangjaiban általában, meleg volt. Legalábbis ahhoz képest, amihez Szentágost hozzászokott. Köztudott, hogy a Kék hegyek meleget árasztanak, és a hagyomány szerint a szarvasölők népe ezért is költözött be a régi időkben a barlangjáratokba. A hegycsúcsokból olykor füst szivárgott a szürke ég felé, és a hegyi emberek ilyenkor hálát adtak a mélység istenének, amiért tüzével melegen tartotta otthonukat. A füstöt Szentágost is érezte, maró szaga, hol erősebben, hol gyengébben, ott terjengett körülötte, ezért igencsak megkönnyebbült, amikor friss levegő legyintette meg arcát. A kürtők huzata jelezte, hogy már közel a felszín. Kis idő múltán éles fénycsíkok tünedeztek föl, melyek vékony dárdákként szelték át a járat sötétjét, a menynyezettől a padlóig. Utóbb már a mécsesre sem volt szüksége, elfújta, és visszarakta hátizsákjába.
Az utolsó lépéseket fölfele kellett megtenniük, lépcsők vezettek a kijárathoz. És amikor kijutott végre a szabad levegőre, Szentágost úgy érezte, mintha hosszú fogságból szabadult volna. A hó végtelen fehérsége, a csípős hideg mindjárt jobb kedvre derítette. Nem úgy a barlanglakókat. Fázósan, egymáshoz bújva gyülekeztek a barlang bejárata előtt. Nézte őket, és így, világosban, még sajnálnivalóbbaknak tűntek, mint odabenn, a barlang homályában.
– Semmi baj – mondta nekik. – Most már rendben lesz minden.
Egy hozzá hasonló korú fiú kilépett, és közelebb jött.
– Egbert azt mondta, téged Szentágostnak hívnak.
– Így igaz.
– És hogy te elviszel bennünket a partra, a tieidhez, a szigonyvetőkhöz.
– Ezt kérte tőlem. Hogy vigyelek el benneteket haza.
A fiú, bár sovány volt, egészségesnek látszott, inasnak, testében ott lappangott a vadászok ereje, mint a hegyi emberek többségében.
– De mihez kezd velünk a néped? – kérdezte egyenesen.
Szentágost hiába kereste a megnyugtató választ.
– Nem tudom – felelte őszintén. – Eredetileg azért jöttünk, hogy meghozzuk a hírt, a narválok beúsztak az öbölbe, és hamarosan lesz zsír, jöhet a néped a jussáért. Arról a… a nyavalyáról, a halálos kórról, ami megtámadott titeket, most hallottam először. Nem tudom, mi lesz. Csak azt tudom, hogy elvezetlek benneteket a partra, a falumba. Két társam még fenn van a hegyen, ők semmiről sem tudnak, és értük kell mennem.
– Minket senki sem kérdezett meg, mit akarunk.
– Engem sem.
A fiú nézte őt, aztán sarkon fordult, és visszament a többiekhez. Szentágost várt, aztán utánaszólt.
– Nézzétek, itt nem maradhattok, mert előbb-utóbb mindannyian meghaltok! Nem térhettek vissza a barlangokba. Majdcsak kitalálunk valamit odalenn, most először is el kell jutnunk a partra, az sem lesz könnyű.
Egy fiatalasszony, karjában kisgyerekkel, ezt kérdezte:
– És ha nem fogad be a néped? Ha elzavarnak bennünket? Jöhetünk vissza? Hosszú lenne az út, a kicsik nem bírnák ki kétszer. Nem lenne okosabb el sem indulni?
Szentágost látta, hogy a könnyeivel küszködik.
– Én nem tudom… – vonta meg a vállát tanácstalanul. Most nem sikerült lepleznie bizonytalanságát. – Én nem dönthetek helyettetek. Azt sem tudom… szóval nem tudhatom, mit mondanak majd a faluban. Ha akarjátok, elvezetlek benneteket a partra, ha nem, felőlem itt is maradhattok. Döntsétek el. Én addig megkeresem a társaimat.
Körülnézett, hogy megállapítsa, hol is van tulajdonképpen, és merre induljon el megtalálni Lévistrauszt meg Artoát. Azok ketten minden bizonynyal még mindig ott állnak az utolsó kanyarulatnál és várják, hogy előbújjon a barlangból. Megkereste a jégbe vájt ösvényt, és elindult fölfelé.
Félúton járhatott, éppen leült egy kis időre, hogy szusszanjon, amikor hangokat hallott odaföntről. Valakik lefele igyekeztek. Nem sokára megismerte Lévistrausz meg Artoá hangját. Vitatkoztak egymással, nagyon nem értettek egyet valamiben. Amikor előbukkantak a forduló mögül és megpillantották Szentágostot, amint ott ül egy kőlapon és őket bámulja, meglepődtek. Majd szinte ugyanabban a pillanatban mindkettőjük arcán fölragyogott az öröm.
– Hát te?
– Hogy kerülsz ide?
Egymás szavába vágva magyarázták:
– … kijött az a csontvázember…
– … aki téged is behívott a barlangba…
– … egyenesen felénk tartott, hú, de be voltunk…
– … csak a magad nevében beszélj!...
– … ne mondd má’, láttam a képedet, fehér volt, mint a hó…
– … minket keresett, szörnyen nézett ki…
– … azt mondta, menjünk vissza az ösvény aljára…
– … ott leszel, majd várni fogsz bennünket…
Szentágost leintette őket.
– Mást nem mondott?
– Mást? – kérdezte Artoá, majd megrázta pufók fejét: – Csakhogy induljunk vissza, ne várjunk rád hiába.
Lévistrausz megvakarta üstökét:
– Rémesen nézett ki, mintha nem is ember lenne…
Szentágost elmondta, mi történt. Leírta a sok haldoklót, beszámolt a túlélőkről, és hogy mire kérte meg Egbert. Miközben beszélt, némiképp megkönnyebbült. Jól esett megosztania terhét másokkal. Bár igaz, sok haszna nem származott belőle. Amint befejezte, emezek kétségbeesve jajongani kezdtek. Hogy most akkor mi lesz, mit kezdjenek ennyi emberrel, hosszú az út hazáig, mit szólnak a faluban, rájuk lesz mérges mindenki, amiért a nyakukra hozták a menekülteket, meg most hogyan menjenek el a Házak völgyébe, hiába tervezték el, le kell mondani a kalandról…
Szentágost fölemelte kezét.
– Csend legyen! Nyafogni én is tudok, tőletek többet várnék.
Lévistrausz arcán szétfutottak a szeplők, amikor elhúzta a száját:
– De mit vártál tőlünk, Szentágost? Neked kellett volna megmondanod annak a beteg hegylakónak, hogy nem viheted maradék népét a falunkba, mert…
– … mert, mert mi?! – vágott vissza. – Mert miért nem vihetem őket? Mit kellett volna mondanom? Hogy itt kell maradniuk, mert az a sorsuk, hogy meghaljanak, mert az a szarvasölők sorsa, hogy egytől egyig kipusztuljanak? Hogy a falunk népe nem fogadja majd be őket? Honnan tudjam én, mit mond majd a falu? Hogyan döntsek én itt és most a falu nevében? Mi vagyok én, látnok?
– De te beszéltél vele…
– És akkor mi van? – fakadt ki Szentágost. – Azért én beszéltem vele, mert ti nem mertetek bejönni velem a barlangba. Különben is, hogyan vitatkozzam egy haldoklóval? Lehet, már a holnapot sem éri meg…
Artoá összerázkódott.
– Olyan borzasztó ez…
– Igen, az – felelte Szentágost nyugodtabban. – Hát még a túlélőknek milyen borzasztó lehet. Rokonaik, szüleik haldokolnak odabenn, nekik meg itt kell hagyniuk őket a barlangokban, és soha többet nem jöhetnek vissza. Számukra itt ér véget minden, ami az életüket eddig jelentette… Gondoljatok csak bele, milyen lenne nektek, ha el kellene hagynotok a falut, a partot, örökre elmenni valahová az ismeretlenbe…
Néhány pillanatig csendben voltak. Aztán Artoá kivett a táskájából néhány szelet szárított húst, és szétosztotta hármójuk közt.
– Evés közben jobban jár az eszem – mondta, majd harapott egyet.
Lévistrausz megvonta a vállát:
– Nem sok mindent tehetünk.
– Így van – értett vele egyet Szentágost. – Csak egyet: el kell őket vinnünk a partra, aztán majd a falu eldönti, hogyan legyen tovább. Azért egy kicsit megkönnyíthetjük az otthoniak dolgát. Felfele jövet gondolkodtam.
– Na, az jó – vágta rá Artoá. – Hogy gondolkodtál. Az mindig bejön.
– Az is bejött, hogy rábeszélt bennünket erre az útra? – kérdezte tőle kajánul Lévistrausz.
– Ha jól emlékszem, te könyörögtél, hogy hozzunk magunkkal…
– Én?!...
– Abbahagynátok? – Szentágost leültette őket maga mellé. – Ide figyeljetek! Azon gondolkodtam, hogy hárman feleslegesek vagyunk harmincnyolc embert elvezetni a partra. Lassan fogunk haladni, kicsi gyerekek is vannak köztük. Kétszer olyan sokáig tart az út, mint idefelé. Mi lenne, ha egyikünk előresietne a faluba, és megvinné a hírt arról, mi történt a Kék hegyek népével, és hogy a túlélők útban vannak a part felé. Aki egyedül indul el, és még siet is, akár egy nappal hamarébb hazaérhet, így a falunak lenne ideje fölkészülni a jöttünkre.
– Jó ötlet – vágta rá Artoá.
Lévistrausz óvatosabb volt.
– De van egy kérdés…
– Neked mindig van kifogásod…
– … hogy melyikünk induljon el egyedül.
Artoá állkapcsai abbahagyták a rágást.
– Ez igaz – ismerte be, miután nyelt egyet. – Nem könnyű. Egyedül a hómezőn, hm, medve is jöhet, vihar is…
– Aki közülünk a leggyorsabb, annak kell mennie – felelte Szentágost. – És ki szokott folyton azzal dicsekedni, hogy a medve sem érné utol?...
Mindketten Lévistrauszra pillantottak. De az nem jött zavarba, visszakérdezett:
– Na, és ki hiszi magát okosabbnak mindenkinél?
Most Szentágostra néztek.
– Én nem mehetek – felelte az. – A hegylakó rám bízta a túlélőket. Én felelek értük.
– Én meg kövér vagyok – vonta meg a vállát Artoá. – Nem bírom a strapát.
– Csak a zabálást. Abba sose fáradsz ki!
– Figyelj, Lévistrausz – csitította Szentágost –, ha itt maradsz a csoporttal, felelsz értük? Vigyázol rájuk? Vezeted őket? Vállalod a felelősséget?
Kis szünet után még hozzátette: – És vigyázol Artoára? Eteted, ha megéhezik?
Ezen mindhárman fölröhögtek.
– Tényleg te vagy a leggyorsabb – bizonygatta. – És sokkal bátrabb vagy, mint Artoá…
– Na, jó, azért lassíts – szólt rá Artoá. – Attól, hogy nem tudok úgy futni, mint ti, még nem vagyok gyáva.
– De mi lesz a Házakkal? – jutott eszébe Lévistrausznak. – Az volt a terv, hogy hazafelé meglátogatjuk a Házakat.
– Bizony – bólogatott Artoá –, ha jól emlékszem, erre az egész útra azért vállalkoztunk, hogy legyen ürügyünk eltűnni a faluból…
– Tudom, tudom, és higgyétek el, nekem fáj a legjobban, hogy el kell halasztanunk a kiruccanást a Házak völgyébe. De mit tehetünk? Nem hagyhatjuk cserben ezeket a szerencsétleneket!
Lévistrausz tett még néhány erőtlen kísérletet arra, hogy önnön kiváló tulajdonságait kisebbítse, s így esetleg elkerülje a rá kiszabott sorsot, végül mégis megadta magát. Elosztották háromfelé a maradék hússzeleteket, majd lementek az ösvényen a hegy lábához, ahol a hegylakók vártak rájuk. Szentágost meg Artoá lekísérte a menekülteket a völgybe, mialatt Lévistrausz egy rövidebb, de meredekebb és veszélyesebb utat választva csúszott-mászott le a hegyoldalon. Amikor ők ketten a csoporttal a völgybe értek, alakja már csak egy fekete pontnak látszott a fehér messzeségben.
Lévistrausz nem a fontolva haladás embere volt. Túlzás lett volna hebehurgya gyereknek nevezni, de ha dönteni kell a mérlegelés és az azonnali cselekvés között, ő habozás nélkül az utóbbit választja. Szentágost éppen ezt szerette benne, és örült, amikor eljött vele erre az útra. Ismerte önmagát annyira, hogy tudja, belőle éppen ez a tulajdonság hiányzik, márpedig vannak pillanatok, amikor nem gondolkodni kell, hanem cselekedni. Ezért most kicsit szorongva nézte barátja távolodó alakját. Abban nem kételkedett, hogy Lévistrausz egyedül is hazaér a faluba, sokkal több esélye volt rá, mintha ő indult volna útnak egymagában, nem beszélve Artoáról. Nem őt féltette, hanem magukat.
Szentágost először is ellenőrizte, van-e legalább két napra elegendő élelmük. Miután megkönnyebbülve állapította meg, hogy igen, azt javasolta, lakjon jól mindenki még itt, a hegy lábánál, ahol védve vannak a szelektől, mert ha elindulnak, talán estig sem jutnak szélvédett helyre, és ha a síkságon vihar tör rájuk, nemigen lesz alkalom a letáborozni. Bölcs tanácsát Artoá azonnal támogatta.
A fiatal hegylakó, a nyurga legényke, aki korábban népe sorsáért aggódott, ezúttal is első volt különvéleményével.
– Nem kéne inkább elindulni? – vélte. – Ha már menni kell, tűnjünk el innen minél hamarabb!
Néhány ifjú hegylakót leszámítva ötlete nem aratott sikert. A csoportban többségben voltak a nők és a kicsinyek, így az anyák lehurrogták a sürgető sihedereket. Csak miután jóllaktak, pihentek egyet, adott Szentágost jelt az indulásra.
– Először is átkelünk a völgyön – magyarázta. – Kis szerencsével még sötétedés előtt elérjük az Árva-dombot. A túlsó oldala meredek, szélvédett, annak lábánál megalszunk éjszakára.
– Kint alszunk a hóban?... – kérdezte egy hang riadtan.
– Majd készítünk jégből falakat, egy-kettő meglesz, nem először tennénk ilyet. Igaz, Artoá?
Artoá legyintett: – Mi az nekünk?
Szentágost megkérte barátját, hogy maradjon le, és a csoport végén kövesse őket. Ő meg majd elöl vezeti a társaságot, így senkit sem veszítenek el út közben. Eleinte gyorsabb tempót diktált, úgy gondolta, lassan menni akkor is ráérnek, ha már kifáradtak. Alighogy megkezdték vonulásukat a fehér mezőn, a fiatal hegylakó odaszegődött mellé. Most nem kezdett el vitatkozni, igyekezett lépést tartani Szentágosttal, és csak azt mondta:
– Engem Adzsipnak hívnak.
– Engem meg Szentágostnak.
– Tudom. Egbert mondta.
Egy ideig szó nélkül taposták a havat, aztán Szentágost megkérdezte:
– Maradt valaki a tieid közül?
– A nővérem meg a kisfia. A szüleim és a kisöcsém meghaltak. Még a téljég alatt.
– Ez szomorú. A téljég hónapjait végig a barlangokban töltöttétek?
– Ott. Egbert és még néhány idősebb férfi úgy döntött, azokat, akik nem betegek, elkülönítik. Eltorlaszolták a hodályt, ahova zártak bennünket, és onnantól kezdve csak szóban érintkeztek velünk. Naponta megkérdezték, nem betegedett-e meg valaki közülünk. Ennyi. Vizünk volt, a forrás ott folyt a terem falánál, sózott húst, faggyút, szenet eleget hagytak bent. Egy idő után már azt se tudtuk, nappal van-e odakinn, vagy éjszaka. A szellőző kürtőkön keresztül csak a levegő jutott be, fény nem. Örökös árnyékvilágban teltek a hónapok. Mintha folyton aludnánk, és egymást álmodnánk szüntelen. Aztán ma reggel jött Egbert, kiengedett bennünket, de nem találkozhattunk vele. Nem is láttuk. Még mielőtt a gerendát, amivel az ajtót kitámasztották, félrehúzta volna, elmondta, hogy el kell hagynunk a Kék hegyeket, és hogy van itt valaki, aki majd elvezet bennünket a szigonyvetők népéhez. Hogy pakoljunk össze mindent, és készüljünk az útra.
– Nem tiltakoztatok? Az imént mintha nem tetszett volna az ötlet…
– Ott benn? Akkor egyedül az számított, hogy hamarosan kijutunk. Hogy vége van a bezártságnak! Bele sem gondoltunk, mi vár ránk. Csak itt kint, amikor te elmentél a társaidért, fogtuk föl, hogy örökre el kell hagynunk otthonainkat. Tulajdonképpen, az igazat megvallva, nekem olyan nagyon nem is fognak hiányozni a Kék hegyek…
Szentágost elcsodálkozott.
– Valóban?
– A szüleimet és az öcsémet hónapokkal ezelőtt elvesztettem. Ami számomra az otthonomból megmaradt, az elfér a táskámban és a szívemben.
Szentágost ránézett a hegylakóra. Majdnem olyan magas volt, mint ő, egy-két évvel lehetett fiatalabb nála. Fejét előreszegve lépdelt mellette.
– Tudod mit szokott nekem anyám örökké mondogatni, amikor nem vagyok kéznél, ha keres? Hogy nekem az a bajom, hogy mindig ott szeretnék lenni, ahol éppen nem vagyok!
Adzsip kíváncsian nézett rá.
– Ezt csak azért mondtam – magyarázta Szentágost –, mert ha te is olyan vagy, mint én, lehet, tényleg nincs mit odahagynod…
Érezte, hogy a gondolat, amit el akart mondani, nem világosodott meg egészen Adzsip előtt, és éppen azon törte a fejét, hogyan magyarázza tovább, amikor a fejük fölött meghasadt a szürkeég, és a fény kiömlött a felhők mögül. A fehér hómező fölizzott, mintha jeges tűz gyúlt volna rajta.
Szentágost megtorpant, előkapta táskájából a szemvédőjét. Észrevette, hogy Adzsip szeme elé kapja kezét, és elfordul a fény elől.
– Nincs szemvédőtök, ugye? – kérdezte feleslegesen, mert rögtön látta, hogy az őket követők is igyekeznek eltakarni arcukat.
Így nem lehet tovább menni, gondolta, ezért hátrasietett Artoához, aki maga is éppen a szemvédőjét kötötte föl.
– Nincs szemvédőjük! – kiáltotta neki.
– Hogy-hogy… – értetlenkedett Artoá.
– Mert a barlangokban nem kellett nekik! Vedd elő a késedet, és vágjunk bőröket!
– De honnan?
– Akárhonnan! A ruháikból, mit tudom én, honnan! A táskáikból!
Mindketten nekiláttak a munkának, és miután ráparancsoltak a hegylakókra, hogy hajtsák le fejeiket, és ne nézzenek föl, meg takarják el a gyerekek arcát, ők az éles késeikkel vékony csíkokat hasítottak a bőrökből, pengényi széles nyílást vágtak a közepükre, és a bőrcsíkokkal bekötötték a hegylakók szemét. A kötéseken a nyílás éppen csak arra volt elegendő, hogy a lábuk elé lássanak. Onnantól lassabban haladtak, igaz, de Szentágost látott már embert hóvakságban szenvedni, ezért egy időre inkább lemondott a sietségről. Különben is, a nyárjégnek csak a legelején jártak még, a Tűz melege nem fog sokáig ragyogni a hómezőn.
Akik nem voltak hozzászokva a szemvédő használatához, azok igen sután mozogtak. Folyton egymásnak ütköztek, hasra estek. Néha még nevettek is saját ügyetlenkedésükön. Szentágost párokba rendezte őket és rájuk parancsolt, hogy a szomszédok fogják meg egymás kezét. Így bandukoltak tovább, akár egy sereg világtalan.
– Tavaly még élt az öreg Hauser… – kezdte Adzsip, miközben a másik karjába kapaszkodott, de Szentágost közbevágott:
– Ismertem. Kedves nagybátyámnak, Tugszrámnak volt a jó barátja. Régebben mindig ő jött el hozzátok ide, a Kék hegyekbe, ha a narválok megérkeztek, és sokszor engem is magával hozott. Nagybátyám szerint a hegylakók közül Hauser ismerte a legtöbb történetet.…
– Az igaz, hogy sok mesét ismert. De mind közül volt egy rögeszméje, amelyikkel mindig olyankor hozakodott elő, ha nagyon rosszul ment a sorunk, kemény tél volt, vagy kevés szarvast ejtettünk, szűkösen voltunk élelemmel, szóval amikor úgy érezte, ideje kihozni bennünket a sodrunkból. Hogy addig se gondoljunk bajainkra. Ilyenkor arról kezdett mesélni, hogy egy alkalommal, amikor a Szürkék itt jártak a hegyek között, az egyik közülük elárulta neki, hogy azokon a vidékeken, ahol ők élnek, csak ritkán esik a hó, nincs ilyen hideg, és a Tűz melege folyamatosan ragyog az égen… Mindig van mit enniük, a szarvasok sosem vonulnak el, és a zöldségek a lábuk alól nőnek ki, csak le kell hajolniuk értük! Képzelheted, amikor a nép éhezett, ő arról mesélt, hogy van egy világ, ahol mindig van mit enni… És ezt annyiszor elismételte, hogy a végén már senki sem gondolt az éhségére, csak arra, miként hallgattassa el az öreg Hausert!
Szentágost felnevetett:
– Akkor ez a Hauser bolondabb volt, mint az én Tungszrám nagybácsim! Az is szokott néha eszméletlen dolgokat mesélni, de ilyet még ő sem mondott soha! Ő csak azzal büszkélkedett folyton, hogy egy alkalommal a Házak völgyében járva lement a Feketemélybe, a jég alá, de hogy a Tűz melege folyamatosan ragyogna az égen!... Ilyen neki sem jutott volna az eszébe! Hiszen akkor minden jég elolvadna!
– A Szürke mesélte, állítólag, hogy arrafelé a jég is ritka dolog…
– Butaság! A Szürkék sose mesélnek magukról. Eljönnek, kipakolják a zöldségeket, bepakolják a zsírt, hangot adnak a fenoméneknek, és már nincsenek is itt!
– Hát… nem tudom, az nem jutott még az eszedbe, hogy a zöldségek honnan vannak? Valamiben csak különbözik az ő világuk a miénktől. Hauser azt mondta, azért sietnek a Szürkék mindig haza, mert nem bírják a hideget. Mert őnáluk, ott nagyon messze, sosincs ilyen hideg.
Szentágost megrázta a fejét:
– Ugyan ki tudna élni olyan melegben? Nem embernek való…
Egy darabig csendben maradtak, ki-ki a maga gondolatával bíbelődött, aztán Adzsip szólalt meg:
– A szarvasok is érkeznek valahonnan a nyárjég idején…
– A szarvasok mások. Nem emberek.
– De a Szürkék szánjait is szarvasok húzzák… Szerinted kizárt, hogy van valahol egy olyan világ, ahol nincs mindig hó és jég?
Szentágost vett egy mély lélegzetet. Szeretett volna kapásból válaszolni, valami megfellebbezhetetlen érvet felhozni a saját véleménye mellett, helyére tenni ezt a buta képzelgést a lehetetlen világról, amelyikben nem a hó és a jég az úr. Mert egy olyan világban, amelyikben nincs jég, ott a csúszkával sem lenne hol vitorlázni, jég nélkül nem lenne miből vadászkunyhót építeni, nem lehetne léket törni, fókát vadászni, egyszarvú narválra lesni az úszó jégtáblán. A tél hosszú hónapjaiban a Tűz melegét élvezni a falak között, az izzó parazsat bámulni elalvás előtt, mialatt a kinti sötétben a süve hangja jajong az éjszakában… Mert ahol hideg sincs, gondolta Szentágost, ott meleg sem lehet. Amiképpen nappal sincs éjszaka nélkül. A tüzet a hideg táplálja. Ezt mind el szerette volna mondani, egyetlen válaszban, de olyan sok lett volna egyszerre, hogy inkább nem felelt semmit. Levette szeméről a kötést, mert időközben a Tűz melege visszabújt a felhők mögé.
De a többieknek még nem szólt róla.