„Hogy új divatot vegyünk, a’ kalmár előnkbe rakja; hogy
                                        a’ görög miveltség érdekeljen, azt látnunk kell. Azonban sok
                                        vevőre ne számoljon, ki azt nekünk mutatja, ’s méltánylást,
                                        dicséretet, vagy épen jutalmat se várjon. Jó reménység’
                                        fejében tegye azt, bizva a jó és szép hatalmában.”

 A bemutatandó kötet nehezen megjegyezhető, inkább magyarázó alcímnek beillő címe a definíciók precizitásával adja meg a gyűjteménybe került tanulmányok tárgykörét: A klasszikus görög-római ókor a magyar művelődésben és tudományban. A megadott témakör túlságosan tág, még egy többkötetes lexikonnal vagy monográfiasorozattal sem lehetne megközelítőleg sem kimeríteni. Természetesen, ez a kis konferenciakötet sem lép fel ilyen igénnyel – konferenciakötetről van ugyanis szó, amint azt Maróth Miklós előszavából megtudhatjuk: a tanulmányok alapját képező előadások a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen hangzottak el, s egyben egy kutatási projekt egyik részfeladatának megvalósulását is jelentik. A túlságosan általánosító címet nem az átfogó igény, hanem a tanulmányok sokfélesége indokolja, s a címadónak azt a görcsös igyekezetét tükrözi, hogy az egymástól olyannyira távol eső témák, mint pl. a matematika elemeinek oktatása a 17-18. századi Magyarországon vagy Virág Benedek Horatius-fordításának recenziótörténete közös pontjára rámutasson. (Persze, valószínűbb, hogy az „egyeztetés” fordított irányú, s a cím – konferencia- vagy projekttéma formájában – hamarabb megvolt, mint maguk a tanulmányok. Ebben az esetben a megadott címhez igazodó igyekezetet – ezúttal az előadók részéről – korántsem kell görcsösnek tartanunk, hiszen a téma a maga tág horizontjával mindenfajta magyarázkodásnak elébe megy.)
     A tartalomjegyzék a kötet miscellanea-jellegéről győz meg: hiszen a tanulmánycímek alapján a magyarországi matematikaoktatás mellett szó van benne pl. a kortárs magyar költészet antikvitásképéről, a szelekről, Tacitusról és a Ráskay Lea által másolt kódexek stilisztikai érdekességeiről. A kötetet végigolvasva azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a témák kiválasztása és a tanulmányok elrendezése korántsem ennyire esetleges. A különféle tudományterületeket (nyelvtudomány, történettudomány, irodalomtörténet, matematika, pedagógia, fordítástörténet, filológia) az antikvitás hozza közös nevezőre, a kötet szerkezete pedig a magyar irodalom- és művelődéstörténet egyes korszakaihoz igazodik. A tanulmányok tehát kronologikus sorrendben követik egymást: a középkori stílusproblémáktól a barokk tudományosságon, a felvilágosodás kori és 19. századi fordítástörténeten át a kortárs költészetig. Két tanulmány emelődik mintegy a kronológián kívülre: Radvánszky Anikóé és Borzsák Istváné. Radvánszky Nietzsche Mi, filológusok című tanulmányából kiindulva értekezik a filológia és a filozófia dichotómiájáról, felvázolva a filológia történeti fejlődését is. Gadamerrel egyetértve hangsúlyozza, hogy a filológus antikvárius szemléletének alapja a filológiának a történettudomány segédtudományaként, ókortudományként való meghatározása, ám a hatástörténeti tudatot mind a filológus, mind a történész tevékenységében felismerhetjük. A klasszika-filológia diszciplináris pozícióját érintő változásokat a klasszikus fogalmának jelentésváltozásai is nagyban befolyásolják.
     Borzsák A csend beszél, Tacitus nem hallgat című tanulmányában is hangsúlyozza a hatástörténet fontosságát, utalva a klasszika-filológia egyik fontos ágára, a Fortleben-kutatásra, melynek eredményeképpen kialakult az egyes klasszikusok utóéletét az egyes századok fényében bemutató im Wandel der Jahrhunderte, ŕ travers les âges, attraverso i secoli műfaja. A félelemből és megfélemlítésből eredő hallgatás irodalomtörténeti szerepe is vizsgálható ilyen hatástörténeti szempontok alapján. Így jut el Borzsák a császárkori csendet érzékeltető tacitusi részlettől (mely a kutyaólba rejtőzött Vitellius császár szégyenletes halálát megelőző félelmetes, palotabeli csöndet érzékelteti) A walesi bárdokig és Vörösmarty Előszavának szavaiig: „Most tél van és csend és hó és halál.”
     Egy ókori történetíró hatástörténetével foglalkozik Havas László tanulmánya is, mely azt az utat mutatja be, amely a római Florustól az európai és nemzeti „Florus”-okhoz vezetett. Florus ugyanis mondhatni műfaji kategóriává vált a 17. században, hiszen az európai népek történetének rövidre fogott áttekintését célzó munkákat jelölték ezzel a kifejezéssel: Florus Francicus, Florus Gallicus, Florus Anglicus, Florus Polonicus, Florus Germanicus stb. Ezek az összefoglalások a történelmet vagy háborúk sorozatán keresztül vázolják fel, vagy az egyes királyok egymásutánjaként mutatják be; ez utóbbiakban a királytükör-jelleg a hangsúlyos. A szerzők humanista tradíciók alapján népük múltját gyakran a világtörténelembe is bekapcsolják. Ebbe az európai folyamatba szervesen illeszkedik Nadányi János Florus Hungaricusa, mely főként a Florus Germanicus magyarok elleni vádjait próbálja meg cáfolni, a magyarságot mint propugnaculum Christianorumot mutatva be.
     A tanulmányok zöme a két bevezető tanulmányhoz kapcsolódva (ám a Nietzsche által kárhoztatott „antikvárius” szemléleten nem mindig lépve túl) az irodalmi hatástörténet és a műfordítás-történet kérdéseit boncolgatja. Könczöl Miklós Fábchich József munkásságát és antik versfordításainak fogadtatását ismerteti. A tanulmány szerepe elsősorban a figyelemfelkeltés, bár ezt a célját talán jobban elérte volna, ha kevesebb hangsúlyt fektet a biográfiai adatok előszámlálására, s bővebben foglalkozik Fábchich fordításmódszerével és a fordításoknak a magyar fordítástörténetben betöltött helyével. A tanulmány érdeme a kortárs befogadói horizont rekonstruálása, illetőleg a későbbi recepció felvázolása. Hasonló módszerrel dolgozik a Virág Benedek Horatius-fordításainak recepciótörténetét feldolgozó Kálmán Krisztina is. A befogadástörténet felvázolása annak a kérdésnek a tisztázását célozza meg, hogy vajon a kortárs megítélés mennyire segíti elő a szerző kanonizálódását.
     A kötet gerincét Takács László terjedelmes és minden részletre kiterjedő, átfogó tanulmányai alkotják. Az egyik Vergilius Georgicájának 18-19. századi fordításait, azok megszületési körülményeit, fordításmódszerét és befogadástörténetét mutatja be, érintve a kor prozódiai és műfordítói vitáit s rámutatva a Vergilius-mű értelmezéseinek különbségeire. A tanulmányíró az értékelés során egy ideális fordításeszményből indul ki, melyet a leginkább a kortársi műfordítói szemlélet visszavetítése jellemez, pl.: „Rontják a tolmácsolás minőségét Rájnis nem túl szerencsés műfordítási elvei és egész Vergilius-értelmezése, Vergiliust ugyanis fordítónak – mentségére szolgáljon, hogy nem »rabi« fordítónak – tartotta.” Vagy: „Míg a fordítói szabadság kérdésében könnyen támadható, addig a magyar nyelven való deák verselésben alapvetően helyes hangtani elveket követett Rájnis.” Takács felhívja a figyelmet a kor fordításszemléletének jellegzetes aspektusaira, például a fordítás össznemzeti vállalkozásként való fölfogására és a fordító társzerző mivoltára. Takács másik tanulmánya az akadémiai Lucanus-pályázat történetét tekinti át korabeli dokumentumok beható vizsgálatával. Fő eredményei közé tartozik, hogy többé-kevésbé sikerül azonosítania a pályázók kilétét, és a fordítások módszerére az első tizennégy sor komparatív elemzése révén következtet. Ez a kiváló eljárás nemcsak az egyes fordítók szemléletbeli különbségeire mutat rá, hanem feltárja azt az eszmetörténeti hátteret is, mely a pályázat irodalmon túli politikai céljait is segít megérteni. Az említett fordítástörténeti tanulmányokat dokumentum- és szövegközlések is kiegészítik.
     Szelestei N. László tanulmánya Faludi Ferenc magyar nyelvű eclogáinak a hátterét próbálja meg felderíteni a 18. századi magyarországi latin nyelvű eclogák vizsgálatával. Érinti a műfaj korabeli megítélésének, alkalmi jellegének és az oktatásban betöltött szerepének a kérdéseit is: az eclogát a korabeli poétikák a drámai műfajok közé sorolják, stílusát pedig humilisnek, fennköltség nélkülinek tartották. Az oktatás során keletkezett alkalmi versek gyakran csak a címükben viselik az ecloga elnevezést, a pásztorélethez nem egyszer egyáltalán nem kötődnek, pusztán a műfaj antik külsőségeit, pl. a pásztorok neveit veszik át. Az allegorikus értelmezhetőség továbbvitelét példázza a nyitrai piaristák által megjelentetett bukolikus versgyűjtemény, mely a pásztori történéseket üdvtörténeti dimenzióba emeli a Krisztust jelképező Daphnis és az Animát megszemélyesítő Amaryllis egymásra találása révén.
     Az irodalmi hatástörténetre fókuszál Tar Ibolya záró tanulmánya is, mely az antikvitás huszadik század végi újraértelmezhetőségének néhány módozatát mutatja be. Az antikvitás örökségéhez való költői viszonyulásokat, megközelítési módokat hat típusba próbálja meg besorolni. Mivel az egyes típusokat (terjedelmi okokra hivatkozva) csupán egy-egy példán mutatja be, azok általánosan érvényesíthető típusjellege is megkérdőjelezhetővé válik. A definíciók alapján maguk a kategóriák sem különíthetők el élesen egymástól. A harmadik típust például Tar Ibolya szerint „az antik tradíció rejtett, kódolt átvétele, ezen tartalom kibontása” jellemzi, „melynek során magára az olvasóra, és műveltségére is jócskán szükség van”. Mivel nyilvánvaló, hogy az olvasó szerepe minden költészetértelmezés estében egyaránt fontos, az olvasó műveltségére pedig minden, az antikvitás örökségét játékba hozó költő épít, ezért az idézett definíció az általánosság szintjén marad. 
     Az irodalomtörténeti dominanciájú kötetben a nyelvészeti, tudománytörténeti és történelmi tárgyú írásoknak is számos irodalomtörténeti vonatkozásuk van. Az egyetlen középkorral foglalkozó tanulmány, M. Nagy Ilona munkája nyelvészeti jellegű, ám a középkori magyar kódexirodalom remekműveinek a stíluskérdéseire s emellett fordítási problémákra is fókuszál. Az alapos, öt domonkos-rendi kódexet vizsgáló tanulmány példákon mutatja be az azonos szavak elkerülését célzó szóvariálás módszerét, mely a latin stilisztikából eredeztethető.
     Két természettudományi tárgyú tanulmány is kötődik a magyar irodalomtörténet meghatározó alakjainak munkásságához. Maróth Miklós A szelek című tanulmányában Pázmány Péter Arisztotelész Meteorologica című könyvéhez írt kommentárját veszi szemügyre, s megállapítja, hogy a görög kommentárirodalomnak semmi nyomát nem találjuk Pázmánynál, ám a római szerzőkre (Plinius, Seneca) és korabeli jezsuita filozófusokra gyakran hivatkozik. A korabeli tudomány eredményei Pázmány szemében kevésbé mérvadóak, mint az antik források: a Duna forrásvidékéről írva is megelégszik az ókori szerzők nézeteinek idézésével, gyakorlati ismeretekre egyáltalán nem támaszkodik. Mayer Gyula a matematika 17-18. századi oktatásával, a szakterminusok fordítási kérdéseivel és a korabeli tankönyvekkel foglalkozik. A szakterminológia fordításában kiemelkedő szerepe van Apáczai Csere Jánosnak és az irodalomtörténetből is ismert Dugonics Andrásnak. Dugonics a matematikát tudákosságnak nevezi, és a mekkoraság tudományaként definiálja. Oktatási kérdésekkel foglalkozik Kis Erzsébet is, aki a latinoktatás fokozatos visszaszorulását és a nemzeti nyelv 19. századi térhódítását dokumentálja.
     A kötet komoly értékeiből csupán néhány szerkesztői hiba von le egy keveset. A 165. oldalon például hiányzik a 33. lábjegyzet, és előfordulnak olyan szerkesztetlen szövegegységek is, mint pl. a 8. oldalon: „Így napjaink oly különböző filológiaértelmezéseivel együtt a tudomány valódi lehetőségeinek megértését nagyban akadályozhatja ha amellett, hogy nem vesszük figyelembe, a jelen kontextusát egyszerre alakítja a »klasszikus,« »régi/hagyományos« és »új« filológiák története és jelene, ugyanakkor a filológiai módszertan előtörténetéből kiemelhetőek olyan mozzanatok is, melyeket a 60-as évek recepcióesztétikai »paradigmaváltása« nyomán létrejövő irodalomfelfogást már belülről jellemeznek.” (Tanulmányok, szerk. Krähling Edit, Szenzár, Bp. 2003)