Új magyar dráma és színháza közötti szerves kapcsolat évszázadok óta megtörettetve leledzik. A Látó-drámák szerzőire különösképpen erősen jellemző ez a jelenség, hogy elsődleges céljuknak kizárólag a dráma szövegének irodalmi műként való rögzítését tekintik¹. Ez persze nem is lenne olyan nagy baj, csakhogy további gondok bukkannak fel, amikor ilyen-olyan okok miatt nem képesek/hajlandók azoknak színházukban való bemutatási lehetőségeinek a megkönnyítését elősegítni, azaz nincs meg bennük a nyugat-európai (és természetesen a magyarországi) profi drámaíróknak az annyira szidalmazott, ám mégis nagyon jól működő színházi visszacsatolása, egészséges menedzsmentje, ami működőképessé tenné ezt az akadozó láncsort. Nem is fárasztják túlságosan azon magukat, hogy egy-egy tiszteletpéldánnyal kedveskedjenek saját városuk színházának.
     De a színházak irodalmi titkárai/főrendezői/művészeti igazgatói sem mutatnak túl nagy lelkesültséget egy-egy új magyar dráma esetleges, véletlenszerű elolvasásakor. „Nem oly egyszerűek a dolgok!” – érvelnek ők, mondván: „Előbb próbáljuk ki felolvasószínházként, aztán rádiójátékként, s csak utána kerülhet sor – esetleg/talán – a hőn vágyott, kezdő, névtelen és fiatal, még színihallgató-rendező általi kistermi ősbemutató lehetőségének kecsegtetésére.” Pedig minden új dráma egyben új előadási stílust (is) követelhet, no meg a klasszikusokat is mindenképp újra-/átértékeli, a nézők pedig sokkal inkább hajlamosak nyitottabbá válni, amikor a saját maguk által mindennap át-/megélt apró-cseprő, de meghatározó problémáikat kortárs, naprakész drámákon keresztül prezentálva látják, a színházban is, érvényes előadásként játszva.
     Két oka lehet tehát ennek: 1) vagy a kortárs drámaírókat egyáltalán nem érdekli a színház, s öntik magukból sokszor még a középszerűséget is, többnyire irodalmi lapoknak, 2) vagy a színház hány fittyet kortárs drámaíróira, s egészséges kockázat helyett inkább ömleszti magából sokszor rossz előadásként tálalva az oly biztosnak vélt klasszikusokat. Ezek tehát a szélsőségek, melyeket mindenképp kerülni kellene…
     Egy-egy ősbemutató márcsak presztízs kérdése is, főleg itt Keleten, ahol az államilag fenntartott repertoárszínházak még stúdióelőadásként is csak szökőévenként tűznek műsorra ilyesféle ínyencségeknek számító eseményeket. Pedig, ha jól körülnézünk, az új magyar dráma kínálata korántsem mondható épp annyira szegényesnek, mint azt vészjóslóan reklámozni szeretik egyesek, legalábbis ez tűnik ki az 1953-ban alapított marosvásárhelyi Igaz Szó² jogutódjának tekinthető, 1990-ben Látó c. szépirodalmi folyóirattá átvedlett literatúrai produktum számainak röpke átlapozása során (is).
     Az immáron hagyományossá vált augusztus-szeptemberi összevont Színház-Látókban az ezredforduló után szinte mindig kötelező módon szereplő 3 (nem feltétlenül új magyar) drámán kívül lám az év folyamán más számokban is felbukkannak itt-ott árválkodva-elvétve az új magyar drámák. A Színház-Látókban még elfogadhatóak a színházi témájú írások³, noha a standard 2 x 112 oldalas terjedelmet jócskán meghaladják, még akkor is, ha a megszokott átlagnál több (új magyar) drámát is közölnek. Az igen mélyen tisztelt redakció ilyenkor képes saját arculatától eltérően kisebb karaktereket, apróbb betűket és sűrű-sűríttetett szedést használni, csakhogy az oldalszámok stimmeljenek! És az év folyamán más számokban is jelen vannak az ilyesfajta írások: interjú, kritika, tanulmány, esszé, drámafordítás. Ezek mellett újabban filmnovellák, filmforgatókönyvek, filmkritikák is fel-felbukkannak, jobb is lenne ezeknek évi egy külön számot szentelni, Film-Látó címen, ha már annyira a tematikus számok megszállotjának tűnik ez a szerkesztőség⁴…
     Koncepciótlanság ez? – Igen, mindenképpen az! Azt jelenti, hogy a szerkesztők még mindig nem képesek/hajlandók az összevont szám minőségére koncentrálni, hiszen ha évente (nyaranta) valóban csak 3 új magyar drámát vállalnának közlésre, akkor az természetes szelekciót eredményezne, olyasfajta versengést, ami a minőségre mindenképp egészségesen hatna vissza.
     A ‘90-es években az új magyar Látó-drámák akadozva bár, de még megjelentek⁵, elég rendszertelenül⁶, hogy az ezredforduló után bombasztikus, gombaszerű elszaporodásuknak lehessünk tanúi⁷. De csalóka ez a látszat, hiszen tudvalevő: a mennyiség növelésével a minőség szükségszerűen csökken. Így lesz ez a mi esetünkben is, amint a későbbiekben látni is fogjuk.
     A Látóban kezdetektől napjainkig megjelent első közlésű új magyar drámák száma összesen 45; ez 24, többé-kevésbé ismert/kevésbé ismert szerzőtől származik – nem egy alkotójuk visszatérő vendégként szerepel. Világosan kitűnik, hogy a magyarországi Zalán Tibor kivételével mindegyikük erdélyi magyar (származású); 4 (közülük 3 a dráma közlésének időpontjában már) halott (Balogh László, Nemess László, Szabédi László, Székely János), 3 magyar nyelvterületen kívül él (Gergely Tamás, Monoszlóy Dezső, Szász János), 3 (közülük 2 csak ott kezdte pályafutását) áttelepült Magyarországra (Kiss Csaba, Kocsis István, Lakatos Mihály), 1 Magyarországon is elismert (Visky András), 1 nemzetközi sikernek örvend (Sütő András), magyar irodalom-tankönyvekben szerepel 5 (Kányádi Sándor, Kocsis István, Sütő András, Szabédi László, Székely János), saját szakmájában doktori címmel rendelkezik 2 (Egyed Emese, Visky András). Színpadra került: 10 szerzőtől 14 (közülük Magyarországon elsőként 6) alkotás (Kincses Elemér, Sütő András 2-2, Visky András pedig 3 drámával). Amint a későbbiekben is látni fogjuk, már itt világosan kitűnik, hogy a legújabb eredmények színpadi visszaigazolása eddig csak részben történt meg; az új magyar drámairodalom alakulása tehát nem függ szorosan össze a színházzal…
     Többnyire ugyanazon nevek forognak körbe-körbe karikába⁸, s nem látni a változatosságot a drámák műfaja terén sem, melyek többnyire módfelett kínlódó erőfeszítései egy végképp idejétmúlt és bizonyítottan személyiségörző, betokosodott torzók mesterséges fenntartásának. Ezek az (ál-színházi) alkotók meg sem várják előző drámájuk ősbemutatóját-kritikai fogadtatását, de sebtiben már megírják a következő évi darabjuk, aztán a minőséggel, alkotói kínokkal-dilemmákkal, de/és főleg a színházzal mit sem törődnek: ők papírszínházat művelnek, és szeretik is ezt. És végül nem a színházon csattan az ostor, ó dehogyis, hanem önmagukon. Micsoda pompázatos, lezserségében szánalmas igyekezet: drámadömping, szemét-tömkeleg, lehet benne turkálni és szédülni a bűztől, ho-hó, némely produktum rögvest az olvasás aktusa után kifordul a türelmes, nyílt, mindent elnéző mosollyal kezelő receptor kezéből! Befutott nevük a biztosíték a Látó-közlés erőszakolt kieszközlésére. Nem biztos, hogy egy jeligés drámapályázaton az előadhatóságot jelentő 1., 2., vagy 3. díjat megnyernék. Inspiráció a színházak irányába? – Megtört küldetés/alapállás…
     A ‘90-es években még helyi drámaírók dominálnak: Székely János, Sütő András, Nemess László (mindhárom hajdani Látó-szerkesztő)⁹, Kincses Elemér; az ezredforduló után pedig egyenesen Kolozsvárról érkeznek dögivel a darabok: Domokos Johanna, Egyed Emese, Hatházi András, Lászlóffy Csaba, Visky András alkotásai jelzik ezt a sort – közülük Marosvásárhelyen sorra tűzték-tűzik műsorra őket, szerencsére mindenféle torzsalkodás, sorozatos művészeti igazgató-cseréktől függetlenül. Ezzel szemben Kolozsváron nemigen kerülnek műsorra az (erdélyi) új magyar drámák¹⁰. A kolozsvári színházat művészeti igazgatója kizárólag művész-színházi szempontok szerint vezeti, látható is: egy irányba. Sokoldalú világunk gyönyörű változatosságában. De megjelenik Király Kinga Júlia, mint a fiatal generáció partikuláris letéteményese, marosvásárhelyi képviselője. Amint látni fogjuk, még váratlan meglepetésekkel szolgálhat!
     A ‘90-es években még a fiókból előkerült történelmi drámák dominálnak, a közelmúlt félelmetes, sötét, lélekölő rendszere ellen megnyilvánuló (és hajdanán kitűnően működő dramaturgia-előadási stílus) passzív rezisztencia tanúságtételeként. Ezek mellett megjelennek a (néha a kabaré műfajának szintjét alig elérő) politikai szatírák, mintegy a tanácstalanul maradt, támpontok nélküli individuum jelenre való reflektáltságának akaratlanul is groteszkbe fúló ironikus kísérletei. Ezek többnyire, de nem kizárólagosan, a tisztességesen megírt tragikomikus hangvételű monodráma műfajában jutnak kifejezésre.
     A one man show műfaja az ezredforduló után is kiemelt helyet kap az új magyar Látó-drámák sorában, ám megváltozott tematikával, stílussal és formai-technikai jellemzőkkel. Míg a ‘90-es években közölt monodrámák nekünk kibeszélő jelleggel bírtak, addig az ezredforduló után az előttünk-velünk eljátszó, interaktivitásra hajlamos szövegek kerülnek előtérbe. Az ezredforduló utáni új magyar Látó-monodráma szinte kizárólag a női szexualitás problémátikáját járja körül/írja le/elemzi. Intenzív kapcsolatot igényel a képzeletbeli partnerrel: a publikum kreativitását erőteljesen aktivizáló műfaj ez, melyben nincs helye egyetlen értelmetlen, színházilag kezelhetetlen mondatnak sem – másként a súgó kénytelen előlépni és kelletlenül is, márcsak puszta kényszerűségből főszereplővé válni. A valóban pragmatikus szempontoknak tehát mindig van színházi értéke.
     Az ezredforduló a mennyiségi változás mellett nem hoz figyelemreméltó minőségi, de műfaji változást sem. Csupán külalakjában mondható megváltozottnak a Látó¹¹. Továbbra is elő-előkerülnek a fiókban tartott történelmi drámák. Arra kell itt Keleten gondolnunk, hogy a szembenézés, a leszámolás a közelmúlttal még nem történhetett meg sem a maga teljében, sem a maga valójában, midőn a jelen amannak kísértő nyúlványaként hasítva égeti bele magát az individuum objektív distanciáltságra vágyó, ítélkezni óhajtó, kritikus magatartásra leső világába.
     Ezek mellett azonban megjelenik a bábjáték műfaja, mintegy a visszataszító jelenből egy ideális, érintetlen, őseredeti, friss, gyermekien ártatlan, naiv mesevilágba való menekülésként, ahol az igazi emberi kapcsolatok éteri tisztasága és őszintesége még értékként tud megvalósulni, kiteljesedni a még bemocskolatlan világ fokozatos fölfedezésének az örömében, az által is egyben. Ez tehát már a külső világként szereplő jelen/felnőttek túlzott bonyolultsága és racionalitás iránti demisztifikáló, mindent megmagyarázó és szétromboló valóságtudat ellenében születik meg, mintegy a végtelenül gazdag belső én/fantázia egyszerű felszínrehozatalaként.
     A bábjáték bonyolult nyelvi struktúrákat, hosszú okfejtéseket, nyelvtani összetettséget nem tűrő műfaj; ezek az elemek elviselhetetlenné teszik a műélvezetet, ugyanis egy báb mimikai-testi kifejezőkészsége rendkívül korlátozott, és egy-két egyszerű tőmondatnál többet nem bír meg. Ez az egy-két mondat pedig oly sűrített lényegiséget és ugyanakkor egyszerűséget kell tartalmazzon/magába foglaljon/közvetítsen, hogy a dialogikus konfliktus révén a cselekményt előre vigye, és egyszersmind karakterformáló szituációt is létrehozhasson. Másként a mesejáték műfaja fele tolódhat el egy-egy ilyesféle próbálkozás. Sajnos ezeknek a bábjátékoknak a minőségi szintje még igencsak kívánnivalót hagy maga után: intelektuálisan túlcizellált, irodalmi tökélyre emelt, bántóan kifogástalan, míves, kissé szárazan túlcsiszolt filozofikumoknak tekinthetők, és e jellegzetességeken túl egyedül csak Király Kinga Júlia bábjátékai igyekeznek lenyűgöző könnyedséggel és életerővel túlmutatni. Textusainak legpregnánsabb jellemzője a gyermeki-, színházi- és valóságos játékosság zamatos, ínycsiklandó, sokszor felborzolóan pikáns ízének a hármas egymásbafonódása.
     Átlagban tehát bő negyedévenként kijut egy darab új magyar dráma, összegyűjtve pedig vaskos kötetrevaló kerekedne ki belőlük; nem feltétlenül az adott kor (magyar) emberének, mint inkább egy szűkebb provincia betokosodott (erdélyi) világának halovány felmutatásaként… De íme a kronologikus lista¹²:
1990/3 Sütő András: Az álomkommandó. Történelmi dráma 3 F *
1990/4 Szabédi László: Szabadság rabjai. Példabeszéd-töredék 3 F 
1990/6 Székely János: Mórok. Történelmi esszé versben 5 F *
1990/7 Nemess László: Pókfonálon. Monodráma
1990/9 Kányádi Sándor: Kétszemélyes tragédia 2 F + utójáték *
1990/11 Monoszlóy Dezső: A halálom előtti napon. Hangjáték
1991-ben a Látó egyetlen új magyar drámát sem közölt.
1992/11 Zalán Tibor: Bevíz úr hazamegy, ha. Szürreál 
1993/9-10 Sütő András: Az ugató madár. Történelmi dráma 3 F *
1994/1 Kincses Elemér: Koporshow. Burleszk 2 F *
1995/4 Székely János: Varázstükör. Történelmi dráma 3 F
1995/6 Szász János: Sötét verem. Történelmi vázlat 3 F
1996-ban a Látó egyetlen új magyar drámát sem közölt.
1997/1 Gergely Tamás: Struccpurc. Terhes monodráma
1997/11 Lászlóffy Csaba: Az élő tekercs. Monodráma 2 F
1998-ban a Látó egyetlen új magyar drámát sem közölt.
1999/12 Visky András: Rádiójáték. Hamisreál 
2000/8-9 Király Kinga Júlia: Natúr-szonáta, Korszakok, „A rózsaszínű párduc”. Stílusgyakorlatok 
Láng Zsolt: A Rúkmadár. Mesejáték, prológ + 2 F + finálé *
2001/1 Egyed Emese: Történetek a rajzfüzetből. Játék 
2001/3 Domokos Johanna: Viharok és csendek
2001/8-9 Lakatos Mihály: Vizit a gömb túloldalán. Komédia 2 F *
Visky András: Tanítványok. Játék az Írással és a Színházzal * 
2002/1 Egyed Emese: A lovag regéje. Bábjáték 
2002/8-9 Hatházi András: A dilis Resner. Történet 2 F *
Kiss Csaba: Hazatérés Dániába. Tragédia 2 F *
Láng Zsolt: Játék a kriptában. 2 részben, szünet nélkül
Kincses Elemér: Csatorna. Tragédia *
2002/10 Budaházi Attila: Folyt. köv. Egész estés matiné
2002/11 Balogh László: Ipiapacs. Szellemjáték 3 F
2002/12 Hatházi András: Dolinka. Bábjáték
2003/6 Hatházi András: A világrengetők. Szappanopera 2 F
2003/8-9 Lászlóffy Csaba: Mitől depressziós a macskám? Polgári színjáték 3 F + utójáték
Király Kinga Júlia: Gangolf. Háborús pásztorjáték
Egyed Emese: Őzek völgye. Bábjáték 5 F + utójáték
2003/12 Lászlóffy Csaba: Mily világ lészen? Történelmi dráma 2 F
2004/8-9 Visky András: A szökés. Játék a Szerelemmel, a Szabadsággal és a Történelemmel *
Hatházi András: A manipulátorok. Szomorújáték 2 F
Szabó Palócz Attila: Szilvia. Monodráma
2004/11 Király Kinga Júlia: „Hableconella” – Beszélj hozzá! Monodráma 

2005/8-9 Hatházi András: A hetérák tudománya. Színmű
Visky András: Hosszú péntek. Színpadi játék *
Kocsis István: Az Áldozat. Történelmi dráma, előjáték + 3 F *
Varga Gábor: Farsangvárás, avagy az Úr kutyája. Történelmi dráma 2 F
2005/10 Király Kinga Júlia: Tejkút. Bábjáték
2005/12 Kincses Elemér: Az ugrás. Monodráma versben

Szerzők névsora szerint tehát lássuk csak!

Balogh László (1946, Csíktaploca – 2002, Sepsiszentgyörgy) hajdanvolt igen megbecsült sepsiszentgyörgyi könyvtáros, prózaíró¹³ Ipiapacs c. 3 F „szellemjátéka” (2002/11) igencsak megterhelő, és védőbíróként gyanús bevezető megjegyzéseivel és karakter-jellemző cikkecskéivel együtt jelent meg¹⁴, mint a 2002-es marosvásárhelyi, jeligés drámapályázat Dr. Ungvári-Zrínyi Ildikó, a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem antropológus-esztéta- színháztudós-professzora, Parászka Miklós csíkszeredai színházalapító- főrendező-művészeti igazgató, ill. Kovács András Ferenc kiváló költő, a Látó költészeti szerkesztője, előbb említett egyetem szaktanára alkotta zsűri által 48 pályamű közül 8.-ként (és egyben utolsóként) kiemelt/megemlített/figyelemreméltó helyezett.
     A főhős, Horkányi, egy meghatározatlan erdélyi kisváros külvárosi panellakásában élő nyugdíjas író, lúzer poéta, önelszámolását tartja. Mint kiderül, sikertelen, elhibázott, közép-/kisszerű életének felszámolását hajtja végre, szellemalakjában?! megjelenő felesége és később szűkebb környezete előtt. Saját lidércnyomásos, szivarfüstként mérgező és mindent belepő, elnehezedő, önmagának belső-lelki kivetüléseként elburjánzó léleksivár környezete hálózza be fokozatosan, el egészen a visszavonhatatlan fulladásig, ami fokozatosan adagolva már nem is hat kegyetlennek, hanem természetesnek. De Miller Az ügynök halálának minőségi szintjét meg sem közelíti, köszönhető ez elsősorban a kiindulópontnak: Horkányi, mint horkoló harkály, horgoló nagymami ül, maga elé néz, ül, és ismét ül, ül, ül, ül és ül, meg se moccan, csak ül. Lehetséges, hogy velünk háttal. Ebből a szemszögből megítélve már meg sem lepő az a késő-délutáni fásult teadélutánnak sem nevezhető (nem is) beszélgetés, ami végső elszámolásként jelenik meg előttünk, hogy majd turistamutogató látványosságként hassék. A csodának beállított mutatvány végül nem hozza meg a kellő sikerélményt: az alkotó-művész saját írásából olvasna fel a külföldiek által telt sarki kiskocsmában. Remek farce válhatna ebből a saját írásainak az átértékelésére tett utolsó kísérletből, cselből. A lefokozott várakozás végül a megérkező költő halálával ér véget.
     Az olvashatatlan dráma sikertelenségéhez, totális bukásához hozzájárul az az irdatlan mennyiségű, megemészthetetlen szerzői utasítás, ami drámaellenessé teszi a művet, és azt sokkal inkább a regény műfajába fordítaná át. Minden mozdulat megmagyaráztatik itt, okra talál – kőkemény leírás ez, nem bemutatás. A létre nem jövő helyzeteket már nem képes helyettesítni semilyen drámaírói invenció, a dialógus performatív ereje tehát elmarad. Kifáradt költészet még ugyan van, álproblematikával feldúsított kibeszélősó. Pedig a pirandelloi realitás – fikció, mindennapi/hétköznapi valóság – Horkányi (ideális) írói fikciója közötti lehetőség felvillan, de azon nyomban (sohanemvolt hüllőkhöz hasonlatosan) ki is hűl, midőn nincs helye, ereje, képessége a dráma világának összetevőjévé válni. Végül is ez egy túlírt dráma,egy nagyzenekari mű, melyben alámerülnek és elvészve megfulladnak az egyedi-egyéni hangszerek.

Budaházi Attila szatmári származású pedagógus, de a marosvásárhelyi egyetemi színiképzésben is részesült újdonsült drámaíró, a frissen indult csíkszeredai színház alapító tagja-irodalmi titkára-drámafordítója-dramaturgja-rendezője egy személyben, kinek 1. osztályú színházi ujjlenyomata eddigi nem túl ígéretes pályafutásából megítélve még sokat várathat magára.
     Folyt. köv. (eredetileg: Piros kör) c. „egész estés matiné”-ja (2002/10) a 2002-es marosvásárhelyi drámapályázat 7. helyezését érte el. A groteszk-abszurd stílusú, de játékra még hajlamos szöveg sokkal inkább félreesett fércműnek tekinthető: drámavázlat egy gyéren felskiccelt halvány kiindulóponttal. A szappanoperák világának felszínes helyzeteit idéző, fiatalok között játszódó mű nem képes drámakonstrukciós-stilisztikai elvvé emelni ezt a világot, mely mögött/mögül nem tudja/képes felmutatni/előcsalogatni/előhozni a lépten-nyomon íncselkedő lappangó feszültségeket. A szituációk ugyan még megvannak, de elmarad a konfliktus, mert hamar elsiklanak felette, idő sincs rá, látszólag, de térbeli/karakterbeli mélység sem ezek kibontására. Ezért kényszermegoldásként/pótcselekvésként megjelenik a brechti song, vagy a lépten-nyomon kísértő, folyton jelenlevő álmegoldás-dömpingek sora, melyek főként melodramatikus hatásokként tálaltatnak. Az „Ó, jaj! – Ó, igen!” ha kell-ha nem felhangzású repetitív intencionalitás a műkönnyek rózsaszín, édeskés, de rokokó- és biedermaier-mentes világába igyekszik tuszkolni a dolgok igazi létének valódi felfedését. Ezt akadályozza meg az a mindent „megmagyarázó” stílus, mely által végül semmi sem derül ki. Ezért aztán dramaturgiai funkció nélküli erőtlen, formátlan, világos kontúr nélküli karakterek jelentkeznek a színpadon. A zárókép stílustörése a titokzatos, ám itt drámai befejezést, felfüggesztettséget, konzekvens-következetes történet-mesélést megszakító, deus ex machina-ként ható, rózsaszín-halványzöld bonbon-dobozkák fatális összecserélődésére hivatkozó Hercule Poirot, aki megjelenésével mégsem képes átemelni egy másik világba, mely külső álláspontról az eddig látottakat visszaértelmezné/felfüggesztené. A kidolgozatlan teátrális textus egyetlen erénye a felpezsdítően pergő replikák lingvisztikai megformáltságának játékos ritmusa.
     

Domokos Johanna 1999-től a Kolozsvári BBTE PhD-je, költő, műfordító, szerkesztő mindezidáig egyetlen, versben íródott, dramatikus textusának, a Viharok és csendek címűnek (2001/3) már első szerzői utasításai összefoglalják a lényeget: „Két nő. Átmenet menny és föld között. Virágok. Játékok. Csend.” Minden förtelmes, földhözragadt, világi salaktól mentes, gőzpáraként lecsupaszított éteri tisztaság, létfilozófiai kvintesszencia jellemzi e szöveget – poétikus világ, erős líraiság és képi-vizuális metaforikusság. Egymásbaolvadó, önvallomásszerűen előadott belső titkok – monológok sora, melyet a Madách Tragédiájára emlékeztető Kórus és a szerzői utasítások tagolnak stiláris, de színhely szerinti különálló egységekre, részekre is. Ez feminin, pólusmentes dramaturgia, amit nagyon nehéz lesz majd konfliktusszerűen a karakterek szintjén is szituációba ágyazni. A filozofikus szentenciasorok a főhős?!-lírai én saját „bukását mesélik”, de ez nem tragikus közegben történik, hanem egy meghatározatlan-meghatározhatatlan, a ‘már – de még nem’ leheletfinoman törékeny köztes állapotában, ahol „mindent meg lehet szeretni egyetlen szerelmen át”. Ez a műfaj már a dráma konstitutív követelményein túl van: jelenvaló, de múltbeli emlékek vannak itt, bár ezek kétségtelenül a főhős?!-lírai én egy pontba sűrüsödő-sűrüsödött égető fájdalmának kínmentes gyönyörérzetének meghatározói. Tánc-/mozgásszínházi elemek alakítják képpé az elénktárt, már-már rituálissá emelkedő momentumokat, fehér lepedők angyali susogása, pőre testisége és lelkisége egyaránt. Az evilági, földi korlátok és túlvilági, örök mezők határmezsgyéjén az ellentétek önmagukban feloldódó-feloldódott feminin, a kierkegaardi lemondás utáni beteljesülés állapota ez.

Egyed Emese a kolozsvári BBTE professzora, költő, meseíró, szerkesztő, az 1995-ös Déry-díj és a Román Irószövetség 1999-es költészeti díjának kitüntetettje, Fazakas Mihály, Arany János, Tamási Áron 1. osztályú bábszínház-adaptátora.
     Történetek a rajzfüzetből c. játéka (2001/1) valójában bábjátékként képzelhető el. Szereplői két csoportra oszthatók: 1) különlegesek lesznek a mindennapi használatú tárgyak: esernyő, kalap, kiskanál, stb., ill. 2) kevésbé különlegesek, mint például a mesélő. Ők is valóságból vett alakok, de képzelet által áttranszponált figurák. A mesélő visszafele pörgeti egy rajzfüzet lapjait. A keretül-különböző képek átívelő hidaként szolgáló varázsigék: „Titokzatos ez a dal… / Titokzatos, de szép. / Mondogatom, hogy értsem… / Magyarázd hát meg nékem!” – a nézők fantáziáját hívja segítségül, mintegy aktivizálva/működésre serkentve is azt. A történetek egy-egy rajz apropóján elevenednek meg: 1) Kockás esernyő. Béla-bá + esernyő + kalap. Milyen ember lehetett ez? Néhány perc a rajz után: rajzfilm-ötletecsék. 2) Gyűrött kalap. Nő, Vanda és Férfi, Tihamér kalapot vásárol a boltban. 3) Csirke, farkas, elvarázsolt vadász. Különböző mesék szereplői egy helyszínbe helyezve: Piroska és a farkas, stb. Lyukas kiskanál = tükör = elvarázsolt vadász = hangvilla + belépnek az előző történet szereplői. 4) Fél szőnyeg. Cigány, Gábor árulja Wandának, a mosónőnek. Ez már lakótelepi kép. Végül a cigány hoppon marad, de a cserepes virágot mégis (költői képben) elviszi. 5) Színházban, történet. Ki kéne találni mindezekhez egy záróképet. A felnőttek nyílt főpróbán színházat játszanak, de új, abszurd értelmet adnak: mégis életszerűen bájossá teszik a lezárást. Megjelenik Béla, aki kívülről lép be a színházasdiba, Gábor pedig a kalapból a csirkét varázsolja elő. Csirke az esernyővel, cirkuszi mutatvány ez: a kifeszített dróton egyensúlyozik. Otthon pedig Vanda hangja hallik: „Tihamér, hányra kéred a vacsorát?”
     Kísérlet ez ismert mesék elementumaiból egy új mese-építkezésére. Nem rossz az ötlet, a kivitelezése azonban azért sajog, mert a különböző mesék elementumainak funkciója rögzítve vagyon immár a gyerekek fantáziájában, ezt pedig új térbe, más értelmezések által még igen, de megváltoztatni már nem lehet.
A lovag regéje c. bábjáték (2002/1) mesélői, de kommentátorai is egyben: Kendős + Sityakos. Átsejlő párbeszédek: egyik a másik szájából adogatja a szót. Varázsigék – lakoma-kurjantások. A Lovag a Királynő parancsára vadkant kell űzzön annak ezüst-agyaráért. Ez a Csodaszarvasra emlékeztet. Az úton találkozik Tündével = Ledérrel, aki feloldja ezen parancs alól. Csongor és Tünde-motívumok: aranyalmafáról való szakítás, találka, marasztalás, elalvás, Tündérország – Lovag elérkezik a valóság-képzelet határvidékére is, itt az Öreg fogadja, aki a világ végének az őre – nemtők, akik majd „feltámasztják” álmából stb.
     Kendős: „Nem érted.” Mi sem. Abszurd kavalkád, de még a mese keretein belül. Zárókép: bábeli vígság¹⁵?! – Modernitás?!
     Őzek völgye c. (2003/8-9) 5 F + utójáték, a Látó által valaha is közölt legjobb bábjáték. Shakespeare Szentivánéji álmát idézi fel, amikor színházat játszat. Csehov Sirálya is természetes módon simul bele a darab világába, mert tengerpart, sirályok helyett itt kormoránok vannak. Egy kislány, Brigitta, és édesanyja vezetik/alakítják/alkotják/határozzák meg a fő szálat/cselekménysort. Páros. Költészet. Valóság és mese szép egybefonódása. Anyuka besegít a versfaragásba, kis játékos rímecskék, dalocskák, melyek minduntalan „elíródnak” – értékvesztés nélkül megtörnek a valóságba: báj hája nélkül megmaradnak céljuk szerinti dramaturgiai funkcionalitásnak. Alaptörténet: a kislány unalmában játszani akar: színházat. – Ehhez keres szereplőket. Karakterek: állatok: medve, akinek melege van vastag bundája miatt, csacsi, aki szekerével legurul a lejtőn, kormoránok. Ákos (mákos) bácsi. Megszemélyesítés: a visszhang, mely elhalkuló effektjével felerősíti a végső szótagokat, ezáltal új jelentéstartományokat tár fel; a gömbvillám, mely fényt ád az esetleges színielőadásnak. Mindennapi eszközök: labda, öntöző stb. Nézők bevonása a játékba: kiszólás, dalok, kérdések, játék. Képek: kislány a hullámzó tengerpart homokjában, anyuka főz a konyhában, a túlsó szobában pedig a kislány egyedül, de az áthallatszó anyuka hangjaival játszik, altatás, rémálom, a játékszobában megszólal a medve és pajtás lesz stb. Zseniális megkonstruáltság, kevés bábjátékról mondható el ez. Egyszerű és világos. Mind dramaturgiai-technikai, mind stiláris, tartalmi-formai szempontból tökéletesen megfelel egy jó bábjáték műfaji követelményeinek, előadásra ajánlható.

Gergely Tamás erdélyi származású könyvtáros, író a kommunista diktatúra legsötétebb éveiben menekült Svédország fővárosába, Stockholmba. Egyetemi hallgatóként részt vett a Stúdió 51 nevű színimozgalomban, majd szerkesztői munkát is vállalt. Struccpurc c. „terhes monodrámá”-ja (1997/1) politikai szatíra, mindmáig egyetlen színpadi szövege. Már az alcímként szereplő szerzői kommentár: „Fatima Bosics félig szerb valamint egészen félénk gyereket szül. Akinek, s ez még a színpadon kiderül, mosolya mosztár. Vásárhely főterén ezalatt – s nem éppen váratlanul – Milosevics nevetgél, míg a közönség eléggé el nem ítélhető felszabadultsággal struccként purcolgat.” A posztmodern irónia pozíciójába helyezi az értelmezőt. Tragikus bohóc, de egyszersmind komikus clown, cirkuszi mutatványos fogad bennünket, aki mesterien kezeli szerepét: hol a lélektani beleélés hiteles ezközeivel él, hol a saját szerepéből való játékos kivetkőzés lazzoként laza, performatív, nézőkkel való interaktív kapcsolatot intenzíven bombázó zseniális színész álláspontjáról értelmez, mutat (nekünk), játszik (velünk). A klasszikus, arisztotelészi, bele-/átéléses és az avantgárd, brechti, saját szerepéből kilépő és azt külső álláspontjából látó-értelmező technikákat alkalmazza, ami nem kis feladat (és tét) elé állítja a majdani lehetséges előadót. A ‘90-es marosvásárhelyi véres/fekete márciusi eseményeket állítja párhuzamba ugyanazon évek bomlásnak indult Jugoszláviájának tömegmészárlásaival. A commedia dell’arte Arlecchino-figuráját, de a 19-20. századforduló magyar fővárosának kabaré-jellegét sem mellőző stílus végül mégiscsak fővonalként emelkedik ki, és minden nagy tragédia ellenére egyedül egy nagy struccpurc marad, úgy is mint esztétikai produktum (a műalkotás), úgy is mint recepció (befogadás: nézők nevetése?!), de úgy is, mint poieszisz (maga a színészi alakítás).

Hatházi András kolozsvári színész, költő, a BBTE színházi szaktanára, forgatókönyvíró¹⁶.
     A dilis Resner c. 2 F „történet”-ét (2002/8-9), a 2002-es marosvásárhelyi drámapályázat 1. díjas művét, Ungvári-Zrínyi Ildikó Ki legyen az erdélyi magyar drámaíró? – csoportkép indiánnal c., díjkiosztáson elhangzott expozéja-pályázatértékelő esszé-tanulmánya előzte meg.
     Arisztotelészi előírások szerint a cselekmény egy helyszínen (sarki bolt), egy nap (péntek déltől másnap délig) történik, a 2. világháború idején. Ionesco: A kopasz énekesnő c. abszurdjához annyiban hasonlít, hogy a címszereplő itt sem jelenik meg, de mégis meghatározza a cselekmény egészét. Resner köszörűsmester, egy holt vágányon forgalomból kivont vasúti kocsiba lakik, a használaton kívüli vasúti híd nittszegeit kopácsolja egész áldott nap, még ha részegen oda is fagy, vagy leesik onnan. Amerikában is élt, mint Tamási Ábele. Van itt azonban két¹⁷, egyáltalán nem ellenszenves mészáros, akik tréfából/szánt szándékkal, nem tudni, de elzárják-betömik a vasúti kocsi kéményét. Játékból halál lesz. Tragédia.
     Günther, a megszálló német százados + Margit, a sarki boltos férjétől fokozatosan elhidegülő feleség = legszebb kép. Ezzel ellentétben viszont a Csendőr + Bede Klári, a boltos elárusító lány = „zéró öröm”. Resner vagonjába annak titkos-titkolt szeretője ég benn, azaz Bede Klári. Günthert is minden valószínűség szerint lelövik majd a csatatéren, mert szórakozottságból/szánt szándékkal, nem tudni, „ottfelejti” a kredencen a szívénél hordott, féltett családi fotókat (és egy verset) tartalmazó, golyóálló szivartárcáját a boltban. Kész öngyilkosság. Csak Bede Klári tesókája, Anna tud mindenről. Később aztán Margit is megtud mindent, s valószínű, hogy a többiek is…
     Dialógusok. Nehézkes indulás. Túl sok udvariaskodás. Kiüresedett jópofáskodások, clown-játék. Álköltőiség. Lebegő semmi. Ezzel ellentétben Parászka Miklós rendező állandó dramaturgja, a Budaházi Attila-tervezte plakát isteni: sárgás-szürke alapon zöldes-rozsdásodó vagon, előírás szerint. Téli fotó a helyi, éppen megszüntetett Nyárád-menti¹⁸ kisvasút egyik holtvágányán tengődő vasúti kocsijáról, telegráf-póznával.
     Marosvásárhelyi repertoár-színházban, de bérleten kívüli stúdióelőadásként mutatták be. Vendégelőadásként eljutott Kolozsvárra, Temesvárra is, minőségi okokból azonban – nagyon helyesen – kimaradt Magyarország színpadairól. De hej, ez még nem is olyan nagy baj! Az 1. díj mintegy vigaszként sikeresen meghozta drámaírójának Budapestről a NEKÖM Határon Túli Magyar Irodalmi alkotóknak szánt egyéves Székely János Drámaírói Ösztöndíját, amit további középszerű színművek létrehozására használt fel.¹⁹ Igy jött létre korunk egyik legszigorúbb, legrettegettebb magyar színikritikusa, Nánay István zsűritagsága által is jelzett, a kaposvári színház meghívásos pályázatára soron következő, Álomfestő c. bábjátéka, ami a 3. díjat nyerte el. A még színpadképes mű a marosvásárhelyi bábszínházban szintén visszhangtalanul került saját rendezésében bemutatásra20 igen kedvesen szeretett felesége, Palocsay-Kisó Katalin rendkívül hasznos, hozzáértő dramaturgiai beavatkozásaival együtt.
     Dolinka c., „akár bábjáték is azoknak, akik még gyerekek” (2002/12) jelzésű színházi szövege a mesevilág hármas száma alapján építkezik. Ezek szerint három jóbarát elindul megkeresni Dolinkát. Csupán annyit tudunk róla, hogy barát, játszótárs, és nem tudni eltűnésének okait, körülményeit, de ez a fakticitás nem is emeltetik el a metaforák, a titkok ködös-homályos világába. Útjuk mintha a néhány utcával arrébb lévő játszótérre vezetne: három megtévesztően hasonló országon át vezet, mintha az abszurd drámával kacérkodna ez a repetitív technika. A jóbarátokat csak a játszótársi pajtársiasság tartja össze. Dolinkát állítólag meg is találják, persze ő nem is jelenik meg. Mesejáték-vázlat, komikum, egyszerűség, rövid, explicit tőmondatok jellemzik a gyermeki gondolkodásmód mindennapi realitásra átívelő világlátását.
     A világrengetők c. 2 F „szappanopera” (2003/6) helyszíne: színházi büfé, ami funkciója szerint a színész lélektanának kelléktárává, lim-lom-gyűjteményévé minősül majd át. Hamlet-előadás előtt-alatt vagyunk, prototípusok jelennek meg előttünk: a nyugdíjas színész, Pici (nő/férfi), a büfés, az ártatlan, igaz és hűséges rajongó, aki leleplezné a színház hamisságát, de nem sikerül erőtlen monológja, akárcsak az öreg trottynak sem, de a megjelenő rendezőnek, név szerint Balázsnak sem, pedig nagyon igyekeznek... De megjelenik a kétgyerekes anyuka is, aki már túl van egy-két megrázkódtatáson, az elvált férj, az energikus kezdő, a rendező lelkes kiskurvája, volt szeretője is stb. Pergő a cselekmény, de ez nem a drámából foly így, hanem mert megy az előadás, s a büfére közben nagyon kevés az idő. Mesterséges ez a sűrítés tehát, kintről jön, és nem bentről. Megragadó helyzetek, nyelv, stílus, cselekménybonyolítás. De nem képes a világról szólni. A színészek álarca nem vetül le, még az előadás után sem. Kívülről érkeznek, oda is mennek vissza, miután lenyomják az előadást és kifújják minden bájos hájuk. Számukra ez a külvilág is csak a teátrális stíl szemszögéből érdekes – érdekelt. A művi smink tehát nem folyik le még a nagy, öngenerált hőfok keltette izzadság által se. Nem látni a szerepek mögött az embert, mert a szerep elhatalmasodik, bekebelezi és egyfalásra bekapja létrehozóját/megalkotóját. Pirandello? – Á, dehogy! Ami marad: játék a négyzeten. És ez mindenféle tét nélkül. Alaptörténet: egy öreg színész (aki a leghamarabb érkezik és a legkésőbb távozik, mondhatnánk főhősnek, de nem) megtudja: gyógyíthatatlan beteg. A színházába (is). Leissza magát és elalszik egy félreeső zugban. Senki nem találja meg. Kimarad az előadásból, amit társai nélküle is eljátsznak. Óriási siker. Áltragédia!
     Nincs éles határvonal őszinteség-álcajáték között. Olvasztott sajt ez kérem, semmi nemes (íny, csín, íz nélküli) termék. Klasszikus monológfoszlányokban/túl triviális vulgaritásokban fejezik ki magukat. Felvázolt álkonfliktusok, és végül minden marad a régiben. – Honnan s hová? Hol van Osztrovszkij Erdőjének komikus és tragikus színészi találkozásából létrejövő vérbő darab? Szappanopera?! – Ahhoz nem elég könnyed, nem elég felszínes. Valójában: Michael Frayn Még egyszer, hátulról c. fergeteges, kortárs angol vígjáték halvány, középszerű, gyenge kópiája, mely nem haladja meg a „ne buborékost és ne a hűtőből!”, „te sem bírod egyedül a magányt!” ill. a „kávét, vodkával!” szintet.
     A manipulátorok c. 2 F „szomorújáték” (2004/8-9) ugyan színházszerű, de még nem életszerű: a dialógusok a szituáció által konstruáltatnak (felülről/kívülről, a drámaíró keze által), nem a karakterekből adódóan. Szomorújáték? – Inkább szatíra. A kereszténység születésének vérszegény szatírája. Közel-Kelet. Római Birodalom. Krisztus születése. Az emberekben totális a zűrzavar. Szükségük van istenre, olyannyira, hogy képesek lennének kitalálni (lásd: Legio = 1. Bábjátékos) és elhitetni magukat. Ha nem létezne. De van. Egy éjjel történik az egész egy fogadó előtt, a Machiavelli Mandragóra-képviselte olasz reneszánsz dramaturgia szerint. A két pásztor. A három bölcs. Stb. Minden hájjal és emberi aljassággal gyönyörrel-egyszerűséggel megkenve. Minden passzol. De túl nagy a zűr, az alkohol az emberekben. „Azt hiszem, ez egy olyan álom, ami valóra vált. Vagy szükségszerűség? Fene tudja. Mindenesetre úgy tűnt, hogy mégis…” – zárja Legio kétértelműen a darabot, éppen a miatyánk szavait faricskálva/találgatva…
     A hetérák tudománya c. színmű (2005/8-9) az olasz reneszánsz képviselője, Pietro Aretino hasonló c. műve alapján íródott, a kor dramaturgiájának előírásai szerint. A képlet: 1. A dráma folyamán meg sem jelenő kövér, undok, öreg, rusnya Duce (de akihez a tanácsüléseken nagyon is hatásos és működőképes monológokban intézik felszólalásaikat a szereplők, valójában az önkifejezés esztétikája szerint a felszólalók saját magukat vallják – zseniális színházi lelemény, a képek közötti szünetekben intermezzoként is megállják a helyüket) megerőszakolja Nannát, akit a nő saját édesanyja avat be a „hetérák tudományá”-ba. Megszületik fia, Lorenzo, ill. annak nővére, Pippa, akit eltitkolnak és Nanna végül saját húgaként beállítva nevel. 2. Lorenzo Ödipuszként, saját származásának tudta nélkül saját édesanyjával, és annak őszinte élvezetére, Nannával sorozatosan szeretkezik. Mikor ez kitudódik (Lorenzo édesapja, a Duce avatja be fiát a homályos titokba), a nagy szerelemnek fuccs lesz: „zéró öröm” – Lorenzo dobja Nannát. 3. Lorenzo a kacérságot túlságosan szétfeszítő Nanna hatására/ellenére fokozatosan szerelmes lesz az őszinte Pippába. A zárókép szerint a két édestestvér úgy lesz egymásé, hogy Lorenzo még csak nem is sejtheti, hogy ki valójában Pippa. – Pippa viszont mindent tud.
     Lorenzót újabb hatalmi pozícióval bízza meg a Duce. Első lépésként a kurvák lesznek száműzetve a városból. Nannának is menekülni kell, végül, miután a menekülés feszült momentumaiban őszintén mindent megvall Pippának a családi zűrökről, öngyilkos lesz – valójában megmérgezik. Pippa viszont ígéretet tesz, hogy ő aztán majd nem hibázza el (úgy, hogy saját fiával feküdjön majd le, mint elődje: édesanyja). Pippa valójában leplezetlen őszinteségével „tár fel” minden talányos zűrt, miközben észrevétlen átveszi anyjától megtagadott „hetérák tudományá”-t. – De ezt, mint a csípős-éles, szatirikus-ironikus záróképet is, sajnos megint kívülről kell belemagyarázni.
     Szép, figyelemreméltó folyamat: Nanna kacérsága, ahogyan fogva tudja tartani és már-már az őrületbe kergetni Lorenzo égető szerelmét, Nanna bosszúálló ármánykodása, majd Lorenzo fokozatos lemondása és hirtelen támadt lángoló szerelme Pippa iránt, továbbá Pippa esetlen őszintesége, no meg a Ducénak intézett ízes-színes szónoklatok. Mindezek a fokozatosság és az erős képiség tulajdonságaival rendelkeznek, már-már látni a Dangerous liaisons c. Oscar-díjas film képi világát, de nem, mégsem: nem üti a mércét! Viszont van benne rendezői utasításként szereplő cunilinctio (Lorenzo + Nanna).
     Ezzel a drámával ugyanaz a helyzet, mint Budaházi Attila Folyt. köv. c. darabjával: a dramaturgiai műgond, a szálak, keresztezések és gubancok lekezelő letudása azon pontokon, ahol ezeknek természetszerűen működniük kellene, a kulcsfontosságú pontokon! – Csak egy külső, megerőltetett detektív-ész képes utánajárni a talányos zűrök feloldásának. Ez pedig a műre nézve neheztelő tulajdonság, negatívum, mű-megértés-akadályozó. Értetlen. Ha nincs maga a szöveg minőségi szinten megírva, akkor hogyan képzelhető el az előadás? Hogyan lehet felszabadító a zárókép, még ha cseles is a szándék, a megvalósulatlan? Claritas, integritas, consonantia: világosság (legyen érthető), teljesség (legyen benne minden, ami benne kell legyen), összhang (legyen értékelhető interperszonális világ). – Ez a középkori filozófusok ma is érvényes, negligálhatatlan alapkövetelménye; de hivatkozhatnánk ókori színházesztéta, Arisztotelész kategóriáira is: nyelv, látvány, muzikalitás a kompozíció terén, ill. sztori, karakterek, stílus a konstrukció terén, mely elementumok mind-mind, külön-külön és együttvéve is – hibádznak.
     Hatházi András tehát nem rendelkezik egy profi, igazi drámaíró önkritikai szemével, folyton figyelmetlen, elragadtatja magát az írás folyama, héve által, s megfeledkezik a technéről. Nem képes saját alkotását kijavítni, felülbírálni. Talán, mert nem is igazán látja azt, vagy lehet: nem is érdekli, mert felelőtlen. Gúnyt űz a drámaírás aktusából, és ezáltal önnön hitelét csorbítja meg. Komolytalan, önmagát szórakoztatja.

Kányádi Sándor Herder-díjas költő²¹, műfordító, szerkesztő, jelenleg kolozsvári nyugdíjas. Ünnepek háza c. társadalmi drámáját 1971-ben mutatták be Szatmáron. A Kétszemélyes tragédia c. (1990/9) 2 F + utójáték-át 1969-ben írta (erre utal a jegyzése is), és ezt is 1971-ben mutatták be Szatmáron, miután 1970-ben a kolozsvári Korunk közölte először. Éppen ezért nem érteni a Látóban való újraközlését. Nem ez az egyetlen régebbi új magyar dráma, amit a Látó újraközöl. Fantasztikus pazarlás! Nem érteni, igazán nem…
     Férfi, Asszony. Modern lakószoba. Tavaszi éjszaka. Poloskavadászat. A kezdeti képek Caragiale Leonida Naccsás Úr a Reakcióval, Ionesco A kopasz énekesnő, ill. A székek, valamint Miller Az ügynök halálára emlékeztetnek. Az utójáték már őszi délelőtt tröténik. Madách Tragédiája szerinti öngyilkossági kísérlet, mely az Asszony terhessége miatt értelmetlen: meghiusul.
     A zárókép a Férfi monológja, önvallomás, mely külön versként is megállja a helyét: „Katharzis. Kések villognak bennem. / Markolnám, dobnám, döfném / egyszerre valamennyit. / Gondosan kiválasztom a / legélesebbet – és / szelíden / kenyeret kanyarítok a / fiamnak.”
     Túlírtnak tűnő dráma: valójában egymáshoz illesztett három darab egyfelvonásos. Tragédia?! – De hol itt az értékveszteség? – Nem látni. 
     Maga a színmű abszurd, de realista vétetésű, épp mint Harold Pinter esetében, csakhogy Kányádi nem Beckett és Ionesco követője, hanem a Páskándié. Nem rögzíthető félelem, ismétlődések, bizonytalanság paroxizmusig fokozódó mindenhatósága, hagyományos feszültség állandó fokozásának elve + pontos környezetrajz jellemzik a darabot – nem tiszta abszurd, de jelentős nyitás afelé.

Kincses Elemér marosvásárhelyi végzettségű, kezdetben másodrangú kolozsvári színész, majd próza- és drámaíró, ill. marosvásárhelyi főrendező-művészeti igazgató-egyetemi szaktanár. (Rossz) drámái mindig saját (rossz) rendezésében kerülnek (mindig első és utolsó) bemutatásra: fiatalkori zsengék: 1970 – Mondjátok, nem félünk, 1972 – Katonák; Szatmár: 1978 – Ég a Nap Seneca felett, tragédia 2 F, 1981 – Trójában hull a hó, tragédia 2 F; Marosvásárhely: 1985 – Porond, jelképes cirkuszi tragikomédia, 1991 – Maraton, tragédia 2 F, 1993 – Koporshow, tragédia 2 F; Nagyvárad: 2003 – Csatorna, tragédia.
     Drámái saját terükből és temporalitásukból sehogyan sem képesek kiemelkedni. Állíthatni, hogy az abszurd drámaírás eszközeivel fejezik ki az önpusztító ösztönök értelmetlenségét. Ez elméletileg persze szépen hangzik, gyakorlati megvalósításuk viszont… Drámái valószínűleg tulbúzgóságból íródhattak; kissé túlbeszélt, sok publicisztikai igazságot, erkölcsi tanácsot rejtenek, kevésbé dramaturgiai pozitívumokat. Előadásai bizonyítottan személyiségörző, betokosodott torzók. Páskándi Géza, Sütő András, Székely János 1. osztályú dramaturgiája ismeretében a legnagyobb jóindulattal még kísérletnek sem nevezhető vázlatok ezek, szegényes témafelvetések, kidolgozatlan ötletcsírák. És nemcsak hogy nem születhetnek belőlük jó előadások, hanem bizony nem is születnek, amint ezt a valóság nekünk oly kegyesen vissza is igazolja. Mindazonáltal két könyvkiadó is sebtében igyekezett drámakötetével meglepni: 1998-ban a marosvásárhelyi Mentor kiadását Jánosházy György szerkesztette, a 2002-es, csíkszeredai Pallas-Akadémia-kötetet pedig Kozma Mária szerkesztette. 2005-ben a kolozsvári Polis kiadó Dávid Gyula szerekesztésében pedig egyenesen Páskándi Géza, Sütő András és Székely Jánossal egy kötetben szerepelteti! – még a helyi színházak sem vásárolják…
     A Koporshow c., halottai emlékének ajánlott burleszk (1994/1) „1983 augusztus 14, Bukarest, Sinaia, Csíkszereda, Budapest, Kiskunlacháza, Szováta, Kolozsvár, Marosvásárhely – 1993 augusztus 4, Vármező” jelzéssel egy akkori rendezésének próbáin készült és fülszövegként közölt, életének első és utolsó versével együtt jelent meg.
     A főhős, Péter, külvárosi panellakásában egy reggel arra ébred, hogy tekintete öl. Igy – akaratlanul is – sikerül láb alól eltennie Tejesasszonyt, Szomszédasszonyt, Postást, 1.-2. Ápolót, Orvost. Péter felesége, Mária az, akivel tisztázza a helyzetet – az apa ölő tekintete elől megóvja egyetlen gyermekük, Péterkét. Péter kétségbeesve alkoholhoz folyamodik. Hánykódása, „lenni/nem lenni”-kérdésével szabadversre emlékeztető rapszodikus monológban fejeződik ki. Végül feljelenti magát. A két világhatalom egy kis küldetést ajánl fel neki, amit paranccsá tesznek: ismeretlen betegség terjed egy bizonyos területen az emberek között – rájuk kell a repülőgépről letekinteni, hogy meghaljanak. Péter szembeszegül, de mindent felajánlanak neki, még családját is megfélemlítik. Amikor Péter továbbá sem akarja a parancsot teljesítni, 1.-2. Szekussal együtt a halállal szembesülve válnak eggyé. Mivel egyikük sem akar meghalni, és visszaút sincs: lenéz – ám a hatás ellenkező lesz, s a halottak mind feltámadnak. Ekkor Krisztussal azonosítják. Közben a két világhatalom képviselőinek jelenlétében a várakozással együtt folyik a dőzsölés. Érkeznek a híres tetemek, feltámasztás végett. Péter teljesíti a parancsot. Igy feltámasztják: Lenin, Sztálin, Kleopátra, Shakespeare, Hitler, Mozart, Beethoven, Marilyn Monroe, Chaplin, Petőfi alakjait. Kísérletet tesznek a román diktátor, Ceauşescu feltámasztására is, de az nem sikerül (lehet hogy él még?). A Szomszédasszony mindezt álarcosbálnak nevezi, sajnálja, hogy nincs a meghívottak közt. A feltámasztott alakok között nem jön létre sem konfliktus, sem szituáció, mintha nem is egy térbe lennének helyezve. Végül elszabadul a pokol, és Péter egyedül Petőfire marad. Zárás: Péter monológja, megvakítja magát.
     A drámaíró előbbi, Szőcs Géza saját magánkiadásában megjelent A kisbereki böszörmények-rendezéséhez hasonlóan ez is sokkal inkább politikai szatíraként értelmezhető, s mint ilyen, szilveszteri kabaréként való nagyszínpadi bemutatása, ill. Medgyesen való vendégjátéka nem, mint inkább egész évadban való mesterséges, bérletes előadásként való fenntartása vonható könnyen kétségbe. Az előadás iránti érdeklődést nem kis mértékben növelte, hogy Kleopátra rendkívül szép, gyönyörű testű, fiatal és isteni tehetséggel megáldott alakítója, Kovács Anna Ágnes a második felvonás szinte teljes ideje alatt minden dramaturgiai funkciót mellőzve, de rendezői utasítást hűn követve, teljesen meztelen felsőtesttel jelent meg, mely fényképeket a színház reklámplakátjairól mindig elloptak.
     A Csatorna „in memoriam K. Á.” jelzésű tragédiája (2002/8-9) a 2002-es marosvásárhelyi drámapályázat 4. helyezését érte el. A kommunista diktatúra idején a Duna – Fekete-tenger csatornát építő, kényszermunkára ítélt, rendszerellenes foglyok torokszorító helyzetét felvillantó mű egy szimbólummá emelni vélt fullasztó barakkban játszódik.
     Báró a kiválasztott: kap az őröktől, sorban: jó minőségű pokrócot, csizmát, rántottát, verseskönyvet. És megkapja feleségét is. Ám az egyik fogolynak szálka lesz ez a szemében, és az évek során kimunkált összetartozás megszűnik: árulással vádolja. 
     Jónás Könyvétől eltérően a 4 férfi + 1 nő itt nem kockavetéssel próbálja eldönteni a vétkes bűnös kilétét, a besúgó személyét. A tét itt a nő megbecstelenítése, a nő enged is a nyomásnak, felajánlja magát a vádolónak, a dráma pedig még a szexuális aktus bekövetkezte előtt annak öngyilkosságával ér véget, mintegy felfüggesztett kérdőjelként. „És akkor most ki itt az áruló?” – zár a feleségétől most már végérvényesen megfosztott Báró.
     A fullasztó bezártság konkrét, reális terrénuma még az alkalmazni vélt egzisztencialista dramaturgia technikája révén sem képes elemelni, elvonatkoztatni a csak konnotációiban jelenlevő diktatúrától. Fodor Zeno marosvásárhelyi színházi szakember fordította le románra, Canalul címen. Az UNITER 2002-es évi új román dráma-értékelőjére álnéven beküldött darabnak köszönhetően a félévszázados szerző drámaírói életműdíjban részesült. Nagyváradi, bérletes stúdióelőadásként került színre, és ez az előadás Marosvásárhelyen, de Brassóban is vendégszerepelt. A Csatornát román színházak is bemutatták, természetesen románul, először és egyben utoljára, és természetesen Kincses Elemér rendezésében.
     Az ugrás c. versben írótt monodrámája (2005/12) Dr. Papp Lajosnak van ajánlva. Dugovics Titusz (részben szerb és latin származású, 40-es éveiben jár) + „Az A Bizonyos Török”. Témája: Mohács. Nándorfehérvári ostrom. Bent a várban. Kulcsmondatok: „Félek. / Az ostrom napkelte óta tart. Bárhova nézek, keletnek vagy / nyugatnak, mindegy… Mihez kezdjek én, itt, a harc közepén a csillogó eszemmel, ha nem forog / jól kezemben a kard?! / Leölnek. Hamar… Nem sokat tudunk róluk. Féljük őket, de nem ismerjük… Ki ítélt engem, minket erre?!… Mit várunk mi?! Csodát?! Nincs csoda. Csata van… Megint fullaszt a / gyűlölet.”
     Lecsupaszított külvilág. Felerősített belső: utolsó elszámolás. Saját életképeinek gyorsfilmszerű visszapörgetése, de felnagyít egy-egy fontosabbank tartott kort: gyerekkor, első szerelmek. Erős képek a harcról, amit a félelem kéne felerősítsen. A félelem helyett azonban itt csend van. Síri csend. Ez így drámaibb, valóban: a csend, melyben a mi képzeletünk hallja a szörnyűséges csata zaját.
     Egzisztencialista drámatechnika. Isten a végső ok. A tér egyre szűkül, a külső nyomás egyre nagyobb, egyre súlyosabb, egyre kibírhatatlanabb. Fokozás nélkül, mert ez itt hiányzik. Az ellenségkép egyetlen személybe való felnagyítása Az A Bizonyos Török által. Főhősünk magával húzza, s vele együtt leugrik a várfalról: kámikázé (japán öngyilkosság-technika). A magyart igazságtalanul elnyomó és kiszipolyozó idegen nagyhatalmak.
     Kincses Elemér visszatérő problémája. Nem tud szabadulni tűlle. Poéma, akár Székely János Dózsája. Tehetetlen önvallomás, nem megoldáskereső önkínzatás.

Király Kinga Júlia Budapesten az ELTE-n szerzett PhD-jével a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem magyar színháztörténet-tanára. Natúr-szonáta c. Strindberg-változata, Korszakok c. Einstein-átiratú betlehemes játéka, ill. „A rózsaszínű párduc” c. kétszemélyes szürreálja (2000/8-9) inkább az Anca Bradu-rendezte marosvásárhelyi, UNITER-díjas A tavasz ébredése c. Wedekind-dráma előadásának dramaturgiai munkálatainak előkészületeként értékelhetők, noha korábban már sepsiszentgyörgyi irodalmi titkári teendőinek eredményeként egy Benedek Elek-átiratot saját bábjátékaként mutattak be, Kaposváron olasz drámát is fordított, no meg Lengyelországban részt vehetett egy kortárs drámaíró találkozón is. Füst Milán Boldogtalanok c. drámájának ellentmondó kritikákat kapott Bodó Viktor-rendezte marosvásárhelyi változatának dramaturgja is. Tény azonban, hogy fent említett, még marosvásárhelyi egyetemi színitanulmányai idején keletkezett stílusgyakorlatainak előadása, konstitutív tulajdonságaikból adódóan sokkal inkább negyedórás kis szkeccsekként, eldugott kis lebujok füstös borgőzében képzelhetők el. Mindazonáltal e kísérletezés nem bizonyult hasztalannak: szerzőjük a kissé erőltetettnek tűnő, túlzásnak/kolosszális tréfának is felfogható 2000-es Látó-debüt-nívódíj után nem sok várakozásra rá megkapta a NEKÖM egyéves Örkény István Drámaírói Ösztöndíját, melyet elsőként nyert el mint határon túli magyar és mint nő. Eredményeként született meg a Madame Scheisse szoknyája, a 2002-es marosvásárhelyi drámapályázat 6. helyezését elért drámája, amit később a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó²² a Magnus kíséretében szerzői drámakötetben jelentetett meg. Eddig egyetlen drámáját mutatták be, a marosvásárhelyi bábszínházban igen kedves és szeretett testvérkéjének színházrendezői vizsgájaként, A vitéz szűcsöt.
     Gangolf c. „háborús pásztorjátéka” (2003/8-9) kimerítő és a mű alapjául szolgáló világirodalmi forrásokat megjelölő, teljesen felesleges bevezető megjegyzésekkel ellátva jelent meg. A darab az előszó szerint megcélzott lényegiségek totális meghazudtolása révén konstituálódik: Tömeg és Egyén, Férfi és Nő viszonyáról szeretne szólni. Nem. Sajnos nem sikerül. Madách Tragédiája itt a mérték, melyet nem hagyhatunk figyelmen kívül. Mégcsak nem is a címszereplőről, hanem Bettináról szól s – ő van a dráma magaslatán, az első képtől a záróképig, végig. Ő lesz megcsalattatva, a Narrátor által is. „Az ember mikor a halálra gondol, már nincs szerelem.” A 20. századelő német fővárosának kávéházi, Tóth Árpád-i, orfeumi hangulata árad, könnyed légiesség, füst, fény-árnyék, sejtelmes vonalak, árulkodó formák, csábító karnalitás, színpadi báj, erotikus tánc stb. A replikák azonban saját magukat fordítják ki, ezért így már nagyon nehéz lesz építkezni, midőn az értelmezés értelmezését kapjuk általa. Szétbomlasztják a dialógust, és ezáltal megáll a cselekmény, a konfliktus a karakterek összeférhetetlenségéről áttevődik a lingvisztikai elemek mesterkélt megkonstruáltságára, életszerűtlenséget koncípiálva. Őszinte érzelmek és azok kitárulkozása helyett tehát kínos túljátszások, logikai okoskodások vannak, s ez jócskán elvesz a játéklehetőségekből, pont úgy, mint a sokszor megterhelő rendezői utasítások által rögzített cselekvésmozzanatok. A feszültség fenntartásának lehetősége hamar kihúny, kihűl: mire az eltűnt Gangolf megjelenik a harctéren, már dramaturgiai hatását is elveszti. Kleist Homburg hercege itt az ellenpéldánk. Ez a drámaírót illető techné, poieszisz világának a megcsorbítását jelenti. De hol van itt a műfaji követelményeknek eleget tevő, a ma is kitűnően játszható Balassi Bálint Szép magyar komédiájának vagy Kótsi Patkó János A havasi juhászleányának műfaji színvonala? Háborús pásztorjáték lenne-e ez a Berlin világát idéző kávéházi szkeccs-sor?! Ha igen, akkor mi mind a Gyűrük urának alkotóivá minősülhetünk…
     „Hableconella” – Beszélj hozzá! c. monodrámája (2004/11) Pedro Almodóvar azonos c. filmje alapján íródott. A hamis monodráma valójában komédia: felfele ívelő, strukturálisan is értéknövekedéssel járó történet egy huszonnégy éves lányról. Alicia hol ki, nekünk, hol képzeletbeli partnerének, Benignonak dumálja önmagát. Kórteremben vagyunk, Alicia pedig egy autóbaleset ártatlan áldozatának következményeként félholtan fekszik: kómában van. ‘Agya már halott, de még érezni képes’-állapotban tengődik. Benigno az ő hűséges, odaadó ápolója, őszinte gyóntatója, legjobb barátja, aztán meghitt szerelme is. Benigno is dumál, ezt Alician keresztül tudjuk. Furcsa átfinomulása ez a párbeszédnek. Aztán Benigno mégiscsak „megerőszakolja” Aliciat, akinek születendő gyereke elvetéltetik. És végül, de mégis fokozatosan, megtörténik a csoda: egy váratlan vendégnek a lány kinyitja szemeit. Az élet újra meg-/kinyílik benne a világra, és ettől a pillanattól kezdve nap mint nap tér vissza magához, az élet végső értelméhez: szerelméhez. Lassú felgyógyulása révén éli újra saját szerelmének keletkezését. Mi itt a realitás tehát? – Válasz nincs. Szerelem van. Egyszerű, természetes, magától értetődő, mint a párás ablakon lecsorduló esővíz. 
     Ez a monodráma a műfaj, eszköztárát végletekig kihasználó célszerűsége révén, magabiztos kezeléséről ad tanúbizonyságot – forma és tartalom bensőséges harmóniájáról. Egy (méltatlanul) kevésbé ismert dél-tiroli osztrák drámaíró, Felix Mitterer Hotel Szibéria c., Marosvásárhelyen a ‘90-es évek elején játszott monodrámájára hasonlít ez a történet, de itt az öregedés természetes folyamata helyett egy kómában lévő fiatal lány felgyógyulásának hihetetlen történetét láthatjuk. Sajnos a monodráma szerkesztése, tördelése folyamként ömleszti a textust, és egyáltalán nem követi a stilárisan megkomponált, jól elkülöníthető alegységeket, részeket. Mindazonáltal a Látó által valaha is közölt legjobb új magyar monodrámával van itt dolgunk, amit dobogó szívvel és meggyötörtetett izgalommal előadásra ajánlunk.
     Tejkút c. bábjátéka (2005/10) Mrozek Ház a határon c. drámájára hasonlító technikai megoldásokkal indul, és a kisiskolásoknak szánt „tej- és kifliprogram” múlt rendszerre emlékeztető (államilag megrendelt), de Piscator-modell-mentes agitprop-műként (Lásd: „Igyál tejet, hogy erős lehess!” / „Minden napra egy pohár!”) mesejáték formájában folytatódik, melyben a Csongor és Tünde nyelvezetét, motívumait is felfedezhetjük. Adva van tehát két udvar: a Piros és a Fehér, mely határvonalán egy tejkút áll. Ezt issza ki minden éjjel egy ismeretlen óriás. A két szélsőség erőszakolt leegyszerűsítése nem tesz túl jót a drámának, de itt, a kezdőképben még elfogadhatónak tűnik: az egyik világ túl jónak, a másik túl rossznak mutatkozik. A feszültség elmarad, s az egymás után (és nem egymással párhuzamosan) játszatott azonos párbeszédű jelenetek indokolatlanul megnyújtják, könnyen meglehet, hogy még össze is zavarják, és bohóctréfává fokozzák le a dráma világát. Rendezői utasítások felesleges tömkelege duzzasztja az egyre nyúló, már-már bonyolult logikai okfejtések által nehezített, egszerűségre kiáltó, de még elfogadható minőségű dialógusokat. Néhol prózában verset mondanak, szójátékot is alkalmaznak, ami nagyon jót tesz a ritmus és a komikum szempontjából is – dallamossá, ízessé, feszessé teszik a szöveget.
     Az idegen óriás (lehetne Gulliver) végül sajnálatra-méltó magányosnak és szeretetreméltó bolyongónak mutatkozik, aki barátságot köt piciny, de nagyszívű emberkéivel, és a „jó tett helyébe jót várj” közmondás alapján megsegíti, ha kell háromszor is bajtársait, pajtásait, hiszen ők mentették őt meg az udvari őrök láncaitól, kötelékeitől. A két ellenségeskedő udvart képviselő királyfi és királylány végül így teljesítik a – meglehetősen elrajzolt uralkodó szüleiknek tanácsadóik súgta – teljesíthetetlen próbatételeket, és végül egymáséi lesznek, a tejivó óriás pedig igazi barátságra, barátokra, társakra lel. A zárókép szerint az óriást alakító színész (tehát mégiscsak mesejáték lenne-e ez?) leveti maszkját és jelmezét, és való velejében igazi önmagát mutatja fel. Pofoncsapás ez, nem látni esztétikai értékét, értelmét.

Kiss Csaba Marosvásárhelyen született, Kolozsváron a BBTE-n matematika-fizikát végzett, de áttelepült és Budapesten is lediplomázott, kiváló és elismert dramaturg, drámaíró, rendező, színiegyetemi tanár, és annak ellenére, hogy 2003-tól önálló drámakötettel is rendelkezik, mégis Kincses Elemérre emlékeztet a sorsa. A ‘80-as években különböző rangos könyvkiadóknál dolgozik²³. Később a Miskolci Nemzeti Színháznál, aztán a Győri Nemzeti Színháznál, majd ismét Budapesten, de ezúttal az Új Színháznál találjuk mint művészeti igazgató. Jelenleg több budapesti színháznál dramaturg- drámaíró-rendező. Szinte állandóan jelen van a Színház hasábjain. Eddigi legjobb munkája eredeti kézirat alapján az 1999-es Büchner: Woyzeck-rendezése, több Színikritikusok Díja-jelölést is kapott. Alkotóművészete kiterjed az előadások szövegének létrehozására is: Győrött De mi lett a nővel? Csehov-novellák- (TV-felvétel is készült róla), Animus és Anima Csáth-írások-, Esti próba Fellini La Strada c. filmje alapján készült, Shakespeare Othello, Jarry Übü király stb. Marosvásárhelyen is vendégszerepeltek. Inkább jó játékmester, mint igazi, vérbő, saját világlátással rendelkező rendező: sokszor egyszerűen praktikusan, a színészeket segítve színpadra tud állítni nem csak színházi műveket. Általában tehát jó játékmester, de nem mindig öntörvényű, erős rendező.
     Hazatérés Dániába c. 2 F Hamlet-dolgozata „jelenetek egy dán fiatalember életéből, 2002 március 23, Úny”-jelzésű (2002/8-9). A 2002-es marosvásárhelyi drámapályázat 2. díjában részesült. A jelige feloldása is álnév volt, a díjat megillető pénzügyi juttatásról a szerző lemondott. 
     A képeknek külön, szimbólum-erejű címeket ad. Önéletrajzi fogantatású mű, alkotójának egy kudarcokkal teli évének lezárásaként született. Talán ez is magyarázza a primér értékek előtérbe kerülését, lásd: fehér lepedő: 1. Jól terített asztal, 2. Jól megvetett ágy, 3. Tiszta, őszinte, testi-lelki szerelem; „Forró fürdő – gazdag reggeli – ropogós fehér ing! És máris más ember vagy!” Élvezetek: szesz, dal, nő. A természet organikus, liánszerű, nyálkás-csöpögős növények, kásás-koszos, nyákos képeiben van jelen, ellentétben a benti helyszínek világával: hársfaillatú ágy, frissen gőzölgő kaja stb.
     A testvéri viszonyt vizsgálja, emberi, családi kapcsolatokat. Kár, hogy Claudius megmérgezését először eljátszatják az áldozattal (Hamlet habozása), hosszabb lesz így a dráma, de lehet, hogy egyszersmind kegyetlenebb is: a király másodszor is beleesik saját csapdájába. Mégis kegyetlen feszességgel van megszerkesztve, tere egyszerre Erzsébet-kori és mai. Színpadi-látványteremtő erejű, igen eredeti átirata Hamletnek, lásd: Hamlet leitatása, Ofélia megbecstelenítése, a Korpusz meghurcoltatása stb. Ezek mind-mind realista-expresszív képek, megalkotásukra minden valószínűség szerint hatott a temesvári, Victor Ioan Frunză-rendezte 1. osztályú Hamlet-előadás budapesti vendégjátéka.
     A dráma ugyan Veszprémben és Győrött is bemutatásra került, saját rendezésében, ám a POSZT-on mégis magyarázkodásra szorult a hajthatatlan kritikusok előtt, akik a mű dramaturgiai hiányosságait rótták fel.

Kocsis István József Attila-díjas, szerkesztő, dramaturg, újság-, próza-, dráma-, TV-játék- és forgatókönyvíró, a kolozsvári BBTE-en végzett még a ‘60-as években, majd az Utunk szerkesztője. A ‘80-as években Magyarországra települt át. Budapesten előbb a Népszínház, majd az MTV dramaturgja. A magatartás-dráma, a tézisdráma képviselője: egy-egy társadalmi problémát drámai történettel illusztrál, erkölcs és hatalom szembesítését keresi a történelemben, a megoldást nyújtó tételt pedig a rezonőr által, mintegy prófétai pózban tetszelegve jelenteti ki. Drámái nagyon népszerűek, egy-egy darabjáért mindig egyszerre több színház vetekszik, Magyarországon is. 
     A történelmi dráma és a monodráma furcsa ötvözetét mutatják: 1967 – Megszámláltatott fák, 1968 – Játék a hajón (3 F-os paraboladráma), 1969 – A nagy játékos (Martinovics, ez első bemutatott drámája, Szatmáron játszták), ‘70-’80-as évek – monodrámák a magáramaradt nagy egyéniségekről: Bolyai János estéje, Árva Bethlen Kata, Széchényi István, Jászai Mari, Van Gogh önarcképei, Gauguin, Magellán, A korona aranyból van (Stuart Mária). 1978 – Nem zárjuk kulcsra az ajtót (riportdráma). Drámakötetei: 1974 – Tárlat az utcán, 1978 – Drámák, 1981 – Megszámláltatott fák (Budapest), 1996 – A megkoronázott (Miskolc), 1998 – Árva Bethlen Kata (Miskolc).
     Az Áldozat c. 3 F történelmi dráma (2005/8-9) Szent Margit legendáját eleveníti fel, a 13. század 2. felének Magyarországán játszódik. IV. Béla és lánya, Margit. Középkor: világi és egyházi hatalom összecsapása. 
     Utóbbi képviselői elvakult ármánykodók, akik saját maguk között is bonyolult hitvitákba, teológiai-elméleti eszmefuttatások útvesztőibe merülnek el – ők számunkra, mai nézők számára olykor már túl nevetségesnek is tűnnek. Előbbi reprezentánsa, a király, sokkal észszerűbb, életszerűbb érvekkel hat: csak az elbukás által győz, csak a tragédia közegében emelkedik ki, paradox módon éppen Margit kegyelmi állapota/megvilágosodása/kinyilatkoztatásai által.
     Furcsa feszültséget kölcsönöz a darabnak a budai vár/király – egyház képviselői- (esztergomi érsek), ill. a Margit-szigeti zárda képeinek váltakozása, a képek hiteles, játszható bemutatása, ábrázolása, az egyre sűrüsödő hév pedig fenntartja az egyre fokozódó érdeklődést. Némi abszurd ízt kölcsönöz a kezdőkép záróképként való újrajátszatása a megváltozott körülmények között; itt IV. Béla már hitelesíti az eretnekséggel vádolt, Margit által képviselt rendet (a még mindig hajthatatlan egyház képviselőinek): „Hatalom, mindig csak a hatalom… Istennél a hatalom, erre miért nem gondoltok soha, főpapok?… Ki akar titeket megfélemlíteni?… Ne tőlem féljetek, hanem Istentől!” Az egyház képviselői eszközeikben (könyvégetés, kiátkozások, üldöztetések stb.) sokszor Isten fölé is képesek magukat helyezni, és keresztényekre nem jellemző, embertelen, sátáni elszántsággal hajtják a maguk vélt igazát, miközben eszközeiben Margit sem helyezkedik alacsonyabb szintre: révületében az eszméletlenség határát súroló, mai nézők számára igencsak erős szexuális vonzatú szado-mazochizmus öntisztító, önkielégítő, valóság talajától elemelő szélsőséges rituáléja által (éhezés, korbács, cilicium) végez életével. Az apáca-növendékek pedig az értetlenség–csodálat–megrendülés útját járják.
     Az áldozat, az Áldozat tehát Szent Margit, IV. Béla királyságának működéséhez-működtetéséhez és egyben az egyházi hatalommal való leszámoláshoz szükséges elkerülhetetlen bűnbak.
     Ennek ellenére, igaz, a történet középső részében, szépen egymásratalál apa – a király, és lánya – az apáca, majd mindegyik saját útját járja: Margit önkínzásaiban meghal (megdicsőül), IV. Béla azonban megérintetik: Szent István-i örökség. Értékek: magyarság, Európa, kereszténység, küldetéstudat. Margit hivatkozik a magyar őstörténetre és hangoztatja a teljes új magyar Biblia-fordítást is. IV. Béla Nyugat-Európa országaihoz hasonlóan felismeri, hogy a latin nyelvnek nem lehet túl nagy jövője, mert az emberek nem értik azt. A nemzeti kultúrák megerősödésének és felemeltetésének van jövője, ezt pedig az egyház, a pápaság ellenséges elemként könyveli el, saját hatalmának megcsorbításaként éli meg.
     Elkerüli a romantikus pátoszt, a téboly őrületét, a fellengzős hőzöngést, végig megmarad a racionálisan követhető/igazolható észérvek közegében. Ennek a drámának az egyszeri előadása nyári várszínpadon, nemzeti ünnep alkalmából képzelhető el Magyarország valamely érseki székhelyén. És lám ez meg is történt 1991-ben a Komáromi Bástyaszínház előadásában.

Lakatos Mihály erdélyi származású, de szegedi próza- és drámaíró 1994-ben a Szegedi JATE esszépályázatának Különdíját, még ez évben novella-pályázatának 1. díját, 1996-ban az Annácska elmegy c. drámája az EMKE + Székelyszentléleki Vadrózsák Egyetem 1. díját, 1997-ben a JATE filmnovella-pályázatának 1. díját, 1998-ban az Ifjúmunkás Debüt-díját nyeri el, és még ez évben megszerzi a JATE-n PhD-jét is, ahol mindmáig tanári tevékenységet folytat. 1999-ben Bornemissza Péter drámaírói ösztöndíjban is részesül.
     Vizit a gömb túloldalán c. 2 F komédiája (2001/8-9) az 1999 március 27-i színházi világnap alkalmából Szegeden megrendezett 2. Országos Tehetségkutató Színműíró Verseny 1. díjas, de egyszersmind Közönségdíjas műve is. Egy nyugdíjas, volt országházi toronyőr rendszerváltás utáni mindennapjairól szól.
     A főhős tutyimutyi alak, egy megroggyant, már-már összeomlás alatt álló világvégi szélmalomban húzódott meg. Szerény világában tipikus alakok jelennek meg: a főhős feleségének halála utáni takarító-személyzet/konyhaszerető, aki végül csak saját érdekéből cselekszik: az öreg halála után szeretné valódi, polgármesteri hivatalnokbeli szerelmével potom áron megkaparintani az adott lakhelyet. Megjelenik a főhős saját jussát követelő, férjhez menendő lánya is. És természetesen a főhős egész életét végigkísérő, és azt végletekig megértő és vele együttérző, elmaradhatatlan, régi szép időket felelevenítő, ma már csak emlékképekként jelenvaló lompos kutya is. A második felvonás Molnár Ferenc Liliomára emlékeztet: mennyországban vagyunk. Itt van a volt feleség is, mint önzetlen lelkű hetéra/örömlány, és meglepő módon a saját jussát követelő, férjhezmenendő lány is: az öreg öngyilkossági kísérletként gázmérgezésben akar(t volna?) meghalni, a lány pedig az öregtől egyetlen jussként kapott férj-jelölt által vezetett kis-Polskival gyorshajtás következtében szenvedett végzetes balesetet. Kiderül, hogy ideát még nagyobb a zűr, az űr, s ráadásul az itt szereplő ügyintéző angyalok még a földi életben is megjelennek, mint a főhős által telefonon igényelt örző-védő angyalok – valójában egy helyi maffia-kft. dubiózus alakjai.
     Az evilági-túlvilági, feszült helyzeteket bemutató képek furcsa, szürrealista (egy adott pillanatban a kutya saját erejéből minden kérés nélkül hirtelen kétlábra-/feláll, járni kezd, és meg is szólal, beszélni kezd, érthetően: magyarul!) váltakozásai megemelik a dráma tétjét. Végképp kérdésként marad meg bennünk, hogy mi is itt a valóság, hiszen az egész túlvilág csak rémálomként jelentkezik, midőn főhősünk valóban megeresztette a gázt, és valóban majdnem meg is halt, vagy tényleg meg is halt, mert nem tudni, hogy az éppen betoppant takarító-személyzet/konyhaszerető még képes-e visszarántani az életbe, vagy sem? A nézőpontváltás nem egyértelmű tehát, és ez a komédia, a vígjáték talán egyetlen felróható, ám (sajnos) lényeges, fontos, döntő, meghatározó negatívuma. – A zárókép szerint az öreg kissé dilinyós – lülü, erre utal a cím is, de ez az érv már nem képes elég meggyőzőnek hatni. Pedig minden esélye meglett volna ennek a Vizit…-nek az 1. osztályú művé való váláshoz!

Láng Zsolt A Rúkmadár c. prológ + 2 F + finálé mesejátéka (2000/8-9) az adott esztendőben Budapesten, a madáchi Tragédia ősbemutatójára emlékeztető napon, a Magyar Dráma Napján, a NEKÖM által megtartott drámaíró-versenyen néhány órás gyorstalpalás során készült zárt színházi szobában, mintegy a szerző korábbi, azonos c. meséjének dramatizálásaként. A KÁMSZ Tompa Gábor rendezésében mutatta be és játszotta az adott évadban.
     Király. Lánya. Kérők. Ellenséges csapatok: török ármádia. Ármánykodó tanácsurak. Bolond. Haditanács = Lakoma, a dráma legszebb képe: a haditerv, a helyzet illusztrálása az evésre kész ízletes ételek segítségével. Kalocsa, a hirtelen felbukkanó vándor-lovag megöli a török szultánt, fejét labdaként gurítja be a király elé. Komikum. Szeretnivaló emberkék.
     A félelem madarát azonban csak a király láthatja. A madár eszi az embereket. Meg kell tehát ölni. Kalocsa lesz a megbízott, de amíg nem fél, addig nem tudja meglátni. Ahogy a királylányt bekapná a rusnya dög, Kalocsa tiszta szívből félni kezd és egyetlen erős, határozott tőrdöféssel megöli a Rúkmadarat, akinek feneketlen bendőjéből mind kijönnek a felfalt emberkék. „A szív szörnyeit csak a szív képes legyőzni.” Kalocsa + királylány. Átható fény. Tánc. Derűs, derült öröm.
     Flott, lezser stílus, sportra jellemző technikai megoldások.
     A kiváló prózaíró, (színi-)kritikus soron következő színpadi műve a Játék a kriptában „2 részben szünet nélkül” (2002/8-9) egzisztencialista-abszurd stílusú, a 2002-es marosvásárhelyi drámapályázat 3. díjában részesült.
     Molnár Ferenc Játék a kastélyban? – Ó, nem, dehogyis. Játék… Khm, ez egy kicsit túl jó kifejezés; inkább színmű. Itt erdélyi kúria romos kriptájában vagyunk, kint szél, eső, mennydörgés, bent a játékosok caplató kirándulók, köztük az erősen dadogó, erőlködve szótagoló Ilonka bácsi, egy rejtélyes egyén, András, akit hiába várnak, csak lépéseit hallják, s közben néhol szóba kerül mint „bensőséges, meghitt családtag”, szúnyogok, legyek. Életrajzi fogantatású mű: szereplőiben a szerző saját szerkesztői munkahelyének kollegáit ismerni fel: Béla = Markó Béla, Toma = Vida Gábor stb. „Itt kihúzzuk, míg eláll az eső…” Miután bőcsködést bőcsködésre halmoznak, kokoskodást kokoskodással tetéznek/licitálnak túl, kibuggyannak a vélt/valós sérelmek, majd szent a béke, újra együtt találhatjuk őket.
     „Sötétben kell maradnunk, hogy lássunk...” A látás aztán valahogy mégis elmarad, azazhogy egy nagy, természetszerű csend követi: mindenki elalszik a fáradtságtól. Mintha ezt az egész drámát István találta volna ki és irányította volna; a zárókép szerint minden csak az ő rémálma lehetett. Önironikus helyzetfelmérés, s ahogy a kripta fokozatos omladozásával egyre szűkül a tér, úgy temetkeznek el a szereplők is: lassan, de biztosan. Ez akár a transzilvanizmus újrafogalmazására tett kísérletnek is tekinthető.

Lászlóffy Csaba kolozsvári lúzer-poéta, többdíjas prózaíró. Drámái vizionárius jelleggel bírnak, néhol abszurdot súrolnak, de mindenképp gondolati olvasmányok, mintsem igazi színpadi művek, még akkor is, ha néha több színház is vetekszik egy-egy darab bemutatási jogáért, még Magyarországon is. Drámakötetei: Bolondok játéka (1971, Bukarest), Nappali virrasztás (1980, Bukarest), Te fájdalmas okosság (1982, Kolozsvár), Az eretnek (1989, Kolozsvár). Első, színházban bemutatott drámája: 1969, Temesvár, Gólya, gólya, gilice.
     Az élő tekercs c. Beckett-áthallásos monodrámája (1997/11) inkább a rendszerváltó fordulatról szólhat, egy, életének első komoly kapcsolatán már átesett, és lehet, hogy keveset látott, de azért sokat értő fiatalembernek a szemszögéből tekintve.
     „Véget vetek előző életemnek” – indít, majd folytatja: „A jövő oda tör be, ahová beengedik… A múlt bentről, az agyamból dörömböl… Ha nem ugrasz félre, könnyen rád zuhan a hátborzongató lassúsággal leomló szemétpiramis. És betemet. Egyáltalán élek-e?” – Nők, történelem, Bécs. Leszámolás a múlttal, jelennel, három nővel: 1. Auschwitz után csupán szexuális önkielégítés gyanánt szinte az első kicsit is kedves szeretkezés, 2. Havasalföldi őslakos román lány, földhözragadt, darabos, belevaló, naiv feleség-jelölt, 3. Bécsi, kifinomult, családias, érzéki, de lelki beteljesülését testiekben megélő szerető is. Kazi, a művész: 1. Kazimír, mintha Karácsony Benő Napos oldal c. regényéből pattant volna ki + 2. Becketti kazetta. Jól tagolt szöveg, a történet által, nem (csak) stilárisan. Elbeszélés: ahány nő, annyi kazetta, annyi fejezet az életéből. A szalagra felmondott naplóját kommentálja. Kazi édesanyjának halála után kerül korának lesújtó politikai hatalmának nyomása elől/alól menekülve Bécsbe: szabadnak lenni. Itteni élete-szerelme tölti ki a dráma legnagyobb részét. A vég felgyorsul, csak úgy, hirtelen felindulásból a földről felkapott törött pezsgősüveggel saját szeretője üti le. Szeretője, aki mellesleg már gyereket (is) vár tőle. Mert nem ért szót a lány apjával. „Ki emlékszik a végső ölelésre?… S az első eszelős felismerésre? (hangszóróból) Senki se felelős semmiért. Mindenki menjen a pokolba!” – szólnak a végszavak.
     Mitől depressziós a macskám? c., 3 F + utójáték („mely előjáték is lehet” – Puff neki!) „polgári színjáték”-a (2003/8-9) „ma-holnap történik”, törések, nem átalakulások mentén: 1. Wedekind: Lulu. A főhősnő apja (Schigolch) festő (Eduard Schwarz), agyvérzésben meghal (dr. Goll egészségügyi főtanácsos). „Lulu” a Fiúval (Alwa Schöning) megszökik saját Férjétől (dr. Franz Schöning főszerkesztő). 2. Goethe Faustja Miller Az ügynök halála c. drámájában. A Fiú (Faust) és legjobb barátja, nem Tibi, hanem Tivi (Mefisztó). Múlt-jelen egybejátszatása, de a cselekmény brechti felfüggesztésével + három múzsa, az egyik természetesen travesztia: Tivi (a kályhából előpattanó, Mefisztóvá alakuló kutya). Emlékkép-képzelődés-rémálom-haláltánc. 3. Willy-Linda, de Miller dramaturgiájából kitépve. Kétszemélyes polgári párbeszéd: mindennapi készülődés egy ünnepélyre. Külvárosi, roggyant panellakás, elnyűtt élet, de „Lulu” még élni akar, érezni: szerelmet. A felvonás megegyezik Lulu ötödik, londoni felvonásával. Itt azonban nem Hasfelmetsző Jack jelenik meg, hanem depresszivitását hangoztató Sógornő (tőle halljuk a címbeli, túl sokat nem jelentő költői kérdést is), aki ittas állapotban, lejárt hajtási jogosítványával balesetbe keveri az épp doktorálni induló Fiút, akiről épp most derül ki, hogy Kálmán és meghal (Alwa Schöning). „Lulu” terhes, leendő gyermeke is meghal, elvetél, de a nő életbe marad! (Wedekind Luluja nem) A baleset nem előttünk történik, hanem a milleri utójátékhoz pattanunk vissza, a Rekviemhez, de nem temetőbe, hanem kórházba, és pozitív elementum sem marad a túl-/továbbélők számára. Aki mindezidáig nem tudott követni, annak inkább ajánljuk Goethe, Wedekind, Miller fent említett műveit: a finom-vegyes lecsónál mégiscsak jobb külön-külön az eredeti mív élvezete, mintsem színháztörténeti kósza elementumokból kétes értékű művet köríteni/keverni.
     Mily világ lészen? c., 1976-os jelzésű 2 F történelmi drámája (2003/12) II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem alakját idézi fel, és lingvisztikai pontossággal híven tükrözi az adott kor, a 18. század elejének nyelvi stílusát, beszédfordulatait, eseményeit, ezért még az olvasás gesztusában is inkább egy Bolyai Farkas-drámára emlékeztet. Hatástalan, semmitmondó, realizálatlan a keretjátéka: menekülő közlegények beszélgetnek, s képzelődéseik éjjel rémálommá alakulnak át. Ez nem jelenik meg művészien a darabban. Idézetként jelzi a jegyzőkönyv(ek) hű követését; békeajánlat megtárgyalása a nagyurakkal. Vita, melynek folyománya nézet-/érdekeltérés, majd árulás a kimenetele (ekkor kiált fel kétségbeesve Rákóczi: lásd a címet), jellemző módon saját, osztrák származású felesége által, minden drámaiság nélkül, csak úgy, egyszerűen (?!). Az uralkodó alakja egyáltalán nem emelkedik ki a többi alak közül, sőt: eltörpül és nem látni emberi oldalát, vezéri tehetségét, akiért az egész dráma tulajdonképpen íródhatott. Különösebb dramaturgiai értéke nincs. Illyés Fáklyalángjához hasonlítna, de ott Kossuth Lajos, mint központi figura művészien jelenik meg a mesterien bonyolított cselekménysorban. Dokumentumdráma? – A közelmúlt helyett a távoli/történelmi múltat tárgyalja: belemagyarázható ugyan, hogy amint szorítja az idegen, itt osztrák hatalom, a magyar sorsot össze, úgy teszi (tette!) azt a Ceauşescu-diktatúra is az egyéni szabadsággal. A kolozsvári költő, prózaíró, műfordító ezen drámája ezúttal is sikeresen egészíti ki eddigi bemutathatatlan drámáinak sorát, melyet immáron kolozsvári gyűjteményes drámakötetébe is beszerkesztettek.

Monoszlóy Dezső A halálom előtti napon c. hangjátékát (1990/11) szkeptikus világszemlélet hatja át, amely rezignációhoz, egyfajta tanácstalansághoz és az adott helyzet beletörődő elfogadásához vezet. Lírai hangvételű impresszionisztikus rajz: a fin de siécle/szecesszió passzív beletörődése, őszies búcsúhangulata jellemzi az elillanó pillanat megragadására oly alkalmatos kisformát. Epikurosz-mottó, a halálról: „A halál, amelytől legjobban félnek az emberek, minket nem érdekelhet. Mert amíg élünk, nincs halál, s amikor ő jön, mi már nem létezünk.” Bécsi költő, író Monoszlóy Dezső is, akárcsak Schnitzler és Hoffmansthal, viszont ő már nem a „Jung-Wien/Fiatal Bécs” csoport tagja, noha stilárisan őket követi. Hangjátéka műfajilag több mint rádiójáték, hisz a rádiótól eltérően itt akár színpadon is elképzelhetjük a történéseket, vakoknak. Szereplői: Beszélő, aki műfaji sajátosságok szerint a színleírásokat, rendezői utasításokat is előadja (mert műfajilag nem látunk semmit, csak hallunk), de egyszersmind elbeszélői státussal is rendelkezik, Ő, az író alteregója: „Hogyan is kezdjem el? Talán így” stb., aki végül a főszereplő-címszereplő is lesz egyben, igen, ő az őszhajú úr a tengerparton, akinek saját Pimasz Gondolata súgja, hogy „Nézzen a tükörbe”, s ezzel a játékosság lavináját indítja el, Vöröshajú, a fáradt feleség, Mályváné, a harmadik, aki a feleség számára zavaró, a férj számára nyugtató tényező, ill. egy Pincér. A tengerparti nyitókép Fésős András Balra a Nap nyugszik c., 2000-es (Magyar) Filmszemle-díjas alkotását juttatja eszünkbe, de itt nyugdíjasok szabadidejüket töltik, s szóbakerülnek unokák, egészségügyi gondok, emlékek, elmúlás. Nosztalgia. A délelőtti könnyed csevegés után ebéd következik, majd kávé, párbeszéd-lehetőség a pincérrel, csakhogy ez az utolsó: Ő meghal, észrevétlenül, minden tét nélkül, épp ahogy a dráma ideje is lejár, műfajában feszültségmentesen, idejében tragikus lezárás nélkül. Csak egy halál, semmi több. Egy ember, egy árnyék, egy hangulat… Könnyedén, mint egy etűd, mint az egyszerű, mindennapi napnyugta. És valóban! Ez a téma itt zseniális formát talált magának: alig félórás hangjátékot. Ő szavaival minősíthetjük a drámát is: „Mindössze egy hangulatot akartam analizálni…”

Nemess László (1944, Marosvásárhely – 1999, Marosvásárhely) újság- és prózaíró, hajdani megboldogult Látó-szerkesztő. Egy ideig Sepsiszentgyörgyön élt, itt több díjat is besepert magának. Pókfonálon c. monodrámája (1990/7) szintén egy régebbi új magyar Látó-dráma: 1983-as jelzésű. Műteremszoba, de egyben lakás is. Harminc éves, középtermetű, rendkívül vonzó nő. Gesztenyebarna hajú, feltűrt ujjú, kockás férfiing, kertésznadrág. A dráma folyamán valóságos sztriptízben részesít: háromszor cserél ruhát, mígnem teljesen meztelenre nem vetkőzik. Hangja búgó, mesterkélten szexepiles.
     Az egész dráma valójában kétségeket önigazoló hatalmas nagy vita régi szerelmével, elvált-otthagyott férjétől/attól való menekülés. Ő lesz az, akire folyton hivatkozik, az „Öreg”. Miután fokozatosan összeszoknak, kipróbálják/sorra kerül a teljes éjszaka is: a kimerítő szexmaraton során együtt jutnak el a többszörös orgazmusig. Ezt az élményt főhősnőnk végletekig menő pontossággal írja le. Költői ínyt fedezhetünk fel benne. Ezután pedig „Lángom”-nak nevezi férjét.
     A vita témája végülis a menni/maradni kérdése. Főhősnőnk a maradás mellett érvelő Öreggel ellentétben a kivándorlás mellett érvel a „Kispajtás” előtt. Ő az, akit folyton megszólít, akihez igyekszik külföldre el. A vita élet-érvekkel sűrűsödik. Emlékképek (telefon, fotók, újságkivágások): Tati, a festő nagyszülő, Anyuka, a szülő, kamaszkori szerelmek-egyetem, majd az üveggyári képek következnek. Függetlenedés, az üveg-művésszé válás folyamata. Önálló művek, kiállítás, kiváló fogadtatás, kritikák, de törvényes kiskapuk kihasználása nyomán műveit saját gyára mind visszalopja, raktárra helyezi, eltünteti (titokban csillagászati összegekért adja el).
     Kulcsmondatok: „Itt már nem lehet, hogy jól éljek… Kötelességeink nemcsak a közösséggel, de önmagunkkal szemben is vannak.” Ezért folyton felsejlik a vágyva vágyott jövőkép: „Majd ha…” A dráma visszatérő motívuma nem feltétlenül a kányádii poloska-motívum, mint inkább pszichológiai belső hang megannyi tipusú kivetülése: „Ha… ha… megint jönnek… A pókháló… ki szövi ezt az átkozott pókhálót?!”
     A pókháló meztelen kötéltáncban teljesedik ki. Főhősnőnk a záróképben elindul a Kispajtás fele, valójában felénk, potenciális nézők felé. Pókfonál: Emlék (Öreg) – Remény (Kispajtás) között helyezkedik el. Megcsúszván elesik, lezuhan. Az út járhatatlan: bennünk, ideát megérkezvén vész el. Tragédia. A halasztgatás, a tétovázás, a nem-cselekvés (lásd Hamlet), a köztes állapot tragikus vétek, halál. Kelet = Diktatúra. Nyugat = Szabadság, Önmegvalósítás világa. Indokolt kivándorlás. Csakhogy! – A szép vonalvezetés ellenére már-már úgy tűnik, hogy valóban nincs visszaút, amikor főhősnőnk hirtelen elkezd tétovázni. Miért éppen csak a záróképben?
     Ismét Hatházi András dramaturgiájához hasonló helyzettel állunk szemben. Amikor minden a legjobb tartalmi-formai összhangban realizálódik, épp akkor következik be a következetlenség: amikor minden okés lenne, lám ím felsejlik/előbukkan a figyelmetlenség, hanyagság (?!) okozta nagyvonalú elsajdulás az eredeti vonalvezetéstől.

Sütő András, Herder-díjas újság-, esszé-, próza- és drámaíró, műfordító, középiskolai tanulmányait a Kemény-család támogatásával előbb Enyeden a Bethlen Gábor Kollégiumban, majd Kolozsvár különböző középiskoláiban végzi. Minden idők legjobb román drámaírója, Caragiale-hoz hasonlóan ő is érettségi nélkül lesz egyetemi hallgató, mégpedig Kolozsváron az éppen akkor induló Művészeti Intézet (egy év után Marosvásárhelyi SZISZI²⁴) színházrendezői szakán. Tanulmányait félbeszakítva különböző központi és helyi lapok szerkesztősége között ingadozik. Marosvásárhelyi lakhelye ellenére szinte mindegyik jelentős erdélyi folyóirat szerkesztőségében megtalálhatjuk²⁵, még nyugdíjba vonulása után is, a ‘90-es évek elején. Köztisztviselőként egyre rangosabb vezetői beosztásokat kap és fogad el a kor központi és helyi kultúrpolitikai életében²⁶, mígnem menesztésére nem kerül sor még a ‘80-as évek elején, és ez idő tájt kerül indexre is. Közéleti tevékenységét a ‘90-es évek elején a megváltozott körülményekben is az erdélyi magyarság szolgálatába állítja, míg fokozatosan vissza nem vonul a nyilvánosság elől.
     Drámái: az életmű-sorozatból kimaradt fiatalkori zsengék: Mezítlábas menyasszony, Fecskeszárnyú szemöldök²⁷, Szerelem, ne siess!, Tékozló szerelem; 1967 – Pompás Gedeon élete, halála és feltámadása, vígjáték; tetralógiája: 1974 – Egy lócsiszár virágvasárnapja, 3 F, 1975 – Csillag a máglyán (1976 – Vidám sirató egy bolyongó porszemért, vígjáték), 1977 – Káin és Ábel, 1980 – A szuzai menyegző; 1985 – Advent a Hargitán, 1986 – Kalandozások Ihajcsuhajdiában, bábjáték, 1987 – Az álomkommandó²⁸, történelmi dráma 3 F, 1993 – Az ugató madár, történelmi dráma 3 F, 1998 – Balkáni gerle²⁹.
     Nem állítja szembe a közösségi és morális problémákat az esztétikai értékkel, eszménye a népsorsot vigyázó írás. A történelmet és mitológiát ürügyként, eszközként felhasználó dramaturgiájának fő témája: individuum és hatalom relációja, melyet sokrétűen és mélyen boncolgatva annak sokféle összefüggéseivel együtt tár fel. Mely attitűddel teljesítheti ki magát a modern individuum olymódon, hogy egyén és közösség – sőt: az emberiség fejlődését is szolgálhassa?
     Egy lócsiszár virágvasárnapja c. drámája az Anyám könnyű álmot ígér c. naplóregényével együtt a ‘90-es években még érettségi tétel volt, midőn az ősbemutatót 1. osztályú rendezésben Babarczy László a Kaposvári Csiky Gergely Színházban még az első közlés évében vitte színre. Ezt a drámát külföldön is bemutatták, s világsiker lett belőle, midőn a német, francia és angol fordítások után hollywoodi film is készült belőle. Mint legjobb drámája/fő műve méltóképp épült be a 20. századi magyar színház világába.
     Az álomkommandó c. 3 F történelmi drámáját, jegyzetével együtt (1990/3) éppen az 1990-es márciusi, marosvásárhelyi véres/fekete események havában közölték, a laptest nyitódarabjaként, még írójának megcsonkíttatása előtt. A Gyulai Várszínház után a Budapesti Vígszínház, majd Németországban, Aachenben (az ottani állami repertoárszínház) németül mutatta be még a ‘80-as években – mindhárom előadást Sík Ferenc rendezte, írójuk viszont egyiket sem láthatta. Színhely: „Auschwitz és bárhol, ahol megtörténhet.” Az esszé-rangú jegyzet Auschwitzot Halál-Antarktisznak nevezi, s a dráma cenzúra-vadászta sorstörténetéből is ízelítőt ad.
     Az alapötlet és végigvitt koncepció: színház a színházban, de történelmi hűséggel játszott hiperrealista részletek váltakoznak laza, lezser jelenetsorokkal. Artaud-i sokkefekt, tudatos stílustörések, a fagy, a „szó fennakad”³⁰ remek alkalmazója itt Sütő. A kezdőképben még ógörög férfikórus gyászdalát halljuk, suttogást, Miller Az ügynök halálára emlékeztető hegedűt, miközben „szólásszabadság”-felirat lóg észrevétlen a szélen. Képzeletbeli színházban vagyunk, főpróbán tehát, ahol a dráma írója zsidó, aki az esti előadáson résztvevő Tábornokhoz intézett kegyelmi kérését iktatná be a cenzor-vadászta súgópéldányba. Ez már mintha Bulgakov Képmutatók cselszövésére emlékeztetne. Később Hitler idealizált festménye/tablója mellett nyugati magazinokból származó, fölnagyított, gyönyörű testű női modellek aktfotói láthatók, majd a töksötétben egycsapásra kicsapódik a saját nézőterünk ajtaja, mintha saját testünkbe késsel hasítnának be: belügyi biztosok káosza idéz elő zavargást, felmaszkírozott alakok pogrom-előzményeként, az amerikai avantgárdra jellemző módon itt is valódi jelszavakat skandálva készülnek az utcai rebellióra³¹, miközben a képzeletbeli előadás függönye nászinduló hangjaira megy fel. Mit is játszanak tulajdonképpen el? – Azt, hogy egy lány túléli a gázkamrát. A hiperrealizmushoz hűn meztelen testű lány imádságos héber dallamait a krematórium ventillátor-zaja kíséri, miközben erős költői képekben beszél, a Sütőre jellemző ószövetségi metaforák világában. Mindezen elemek furcsa váltakozása első látásra tényleg túlzsúfoltnak tűnő kép-tömörülések látszatát kelti, de végülis nagyon logikusak, tudatosak és nagyon kevés drámaírónál ennyire működőképes művészi erővel építik, hozzák létre a félelem-függőséget. Rendkívül tiszta, végletekig precíz és egzaktul alkalmazott képek ezek. És végül marad a megválaszolatlan kérdés: valódi-e vagy sem a főpróbán használt pisztoly? = Művészet/fikció kontra mindennapi valóság/realitás. Nem is véletlen, hogy Az álomkommandó több évig maradt műsoron³², éppen a ‘80-as évek végén, történelmileg-politikailag feszültségterhes légtérben, több díjat is elnyerve.
     Az ugató madár c. történelmi drámája „kegyelem és ítélet 3 F-ban“ (1993/9-10), utólagos, az ihlet-forrást megjelölő mentegetőző jegyzetével együtt jelent meg. Bodor Péter székelyföldi ezermester folklorizálódott alakja az 1848-1854 között szervezett Habsburg-ellenes mozgalmával és annak hatalom általi kíméletlenül kegyetlen, véres megtorlásával együtt áll a darab középpontjában. A darab még a kommunista diktatúra sötét éveiben keletkezett, a fióknak. Első változatait legjobb barátjával, drámáinak színrevivőjével, Harag György korszakalkotó rendezővel vitatgatgatta, ám annak korai halálával egyszersmind minden közös tervük füstbe is ment, közléséről pedig (akkor még) szó sem lehetett. A rendszerváltás után véglegessé lett darabot végül Budapesten, az akkor még a Hevesi Sándor-téri Nemzeti Színházban mutatták be Iglódi István rendezésében, rögtön azután pedig a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban is bemutatásra került Kincses Elemér rendezésében: néhai, megboldogult Ferenczy István címszereplésével, aki ezért az alakításért Kisvárdán a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján díjban is részesült. Értéke nem éri el korábbi műveinek minőségi szintjét, az előadást kiváncsi érdeklődéssel kísérték végig egy félelmetes kor utolsó éveiben keletkezett, és éppen annak fergeteges bukása után nyilvánosságra került, befutott és rendkívül tisztelt, megbecsült és szinte világszerte elismert író színműveként, mely végül Budapesten az Akadémiai Könyvkiadónál az Ablonczy László irodalomkritikus-színidirektor gondozta életmű-sorozatban is helyet kapott, való igaz: nem összes drámái címen.
     Nem látszik túlságosan érthetőnek a dráma két részletben való Látó-közlése, midőn a folytatásos szétdaraboltatás egyszersmind (minőségi) széttrancsírozáshoz is vezethet. Egy egész estés klasszikus szabású nagyszínpadi tragédiát három-négy óra alatt elő lehet adni, és feleannyi idő alatt egyhuzamba el lehet és kell is olvasni, nem szükséges annak szerkesztői (erőszakolt) szétboncoltatása, hiszen egy dráma hosszúsága semmiképp sem foglalja le egy irodalmi lap egész korpuszát.

Szabédi László (1907, Sáromberke – 1959, Kolozsvár) szerkesztő, költő³³, próza- és tanulmányíró, fiatalkorában Strassbourgban Bölcsészetet és Protestáns Teológiát hallgat, Kemény János meghívására Kolozsváron kis ideig lektor-dramaturg a színháznál, de ő inkább a könyvtárosság iránt érez elhivatottságot, később végül kis ideig ugyan, de sepsiszentgyörgyi múzeumigazgató is, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem tanára. Végül öngyilkos lesz: költészetének visszatérő motívuma szerint vonat elé veti magát. Van egy témám c. 1932-es, kéziratos hagyatékból előkerült drámai hitvallása az abszurd korai előfutárának mutatja, 1936-ból pedig Délia c. drámai költeménye ismeretes, mely minket ma már inkább a sarki boltokban kapható svájci Hochland márkájú sajtkészítményekre emlékeztet.
     Szabadság rabjai (eredetileg: Rablelkek) c. 3 F példabeszéd-töredékét (1990/4) Kántor Lajos Szabédi szabadság-kísérlete c. értő-elemző esszéje³⁴ előzi meg. Kántor esszéjében mindjárt Szabédi Rövid életrajz 1945-ből c. írásából idéz. Már ennek a hangvétele az elszámolásé. Az író már 17 évesen, Kényszer c. versében a szabadság kérdéskörével foglalkozik, s ez a téma végigkíséri egész költészetét. Intellektusát is erősen foglalkoztatta, főleg mint a magyarság-tudat politikai-etikai magatartása.
     A hagyatékból hátramaradt alig néhány oldalas, 19. századi börtöntörténet cellában, rabok között játszódik. Néhány megkapó replikája: „Isten messze, felügyelő korbácsa közel… Jobban tennétek, ha meghúznátok magatokat. A bosszú nem hangos, némán készíti magát… Mit tész azzal, aki ellened szegül?… Nem lehetsz olyan gonosz, mint amilyen gonoszul beszélsz…” stb. A durvaság elszabadul, az összetűzés hitvitává alakul. A Törvény feletti nézeteltérések Kleist Homburg hercege záróképének Választófejedelem–címszereplő jelenetére emlékeztetnek… A töredék további részei csupán néhány megvalósulatlan vázlatpontból állnak, ebből tehát csupán: „Büntetés, jutalom, munkaterv. Ima. Sz. felelősségre vonja B.-t a gyermekek ügyében.” készült el.
     A sorokat olvasva, azokon elgondolkodva megállapítható, hogy túl egyszerű, naivnak tűnik ez a vázlat. Betűkkel jelzett szereplők: Sz. = Szabédi László?! Valószínű, hogy csak a névre és stílusra, még a kor dramaturgiáját is ismerve, nyugodt lelkiismerettel kijelenthető: nem lett volna jó dráma – ma már holtbiztos, hogy nem érdemelne drámaírói ösztöndíjat például.

Szabó Palócz Attila Szilvia c. 2 F monodrámájának (2004/8-9) főhőse egy középkorú, már-már idősödő, elgyötört, megfáradt nő. És jelen van egy férfi is, az ágyon paplannal letakarva. Külvárosi panellakás/belvárosi társasház egyaránt lehet a helyszín. 
     Madonna dala fogja keretbe a történetet, ezzel indul és záródik a darab: a kinti rádió beszűrődő hangfoszlányait átveszi a főhős(nő) is: „I’m a big, big girl / in a big, big world / it’s not a big, big word / if you need me…” És ez magyar fordításban is. Majd kezdi: „Én férfi vagyok.” Ez visszatérő motívuma, amit a dráma teljes hosszában, keresztmetszetében és magasságában alaposan elemez, kihasznál, meglovagol: fiús gyermekkor, kamaszkor, majd saját bátyja megerőszakolása után következő kielégületlen felnőttkor (is). Lélektanilag férfi, fizikálisan is az, csupán biológiailag nő. Nem képes a szerelemre, a másik iránti önzetlen kitárulkozásra. Kényszernek nevezi azt. Őszinte megnyilatkozása is a most ágyon fekvő férfi szexuális bekebelezésének pillanatától való visszapörgetett filmkockák, életszeletek meglehetősen koherens sora. És a fő motívum: a fotballabda, a repülés. Ez a nő most életében először vall legmélyebb titkairól, de nem mintha valóban ennek az ágyban, paplan alatt fekvő férfinak tenné. Nem szeretkezett vele, csak machinálisan kielégítette (állítólag), minden érzelmi töltet/többlet nélkül. Szeretné, ha mindez – terhes múltja – csak álom lenne… Életének egyetlen motivációja, hogy bátyját (ő volt az, aki megerőszakolta) hazavárja.
     Cezúra: a férfi egyszercsak hirtelen felül az ágyban. De ez a drámában sem strukturális, sem stiláris váltást nem jelent. Ez pedig rossz dolog, mert funkciótlan, értelmetlen, felesleges, megoldatlan, tehát könnyedén megkérdőjelezhető. Végül a nő a férfi ruháiba öltözik, a férfi a nőibe, szerepet cserélnek, talán személyiséget is, és a nőnek öltözött férfi kiugrik az ablakon. Calderón Az élet álom c. komédiájában láttunk még ilyen megoldást. Egy ember életének viccszerűen erőszakolt megszüntetése mégiscsak értékveszteségként konstituálódik. Ha a saját bátyj volt, akkor az övé. (A záróképet Szilvia alteregójának öngyilkosságaként is lehet értelmezni!) A monodráma ugyan kétszemélyes tragédia, igaz, a férfi mindvégig néma marad. A némajáték pedig lefokozást jelent, főleg itt, ahol nincs lehetőség a partnerrel való dialogikus szituáció kibontakoztatására. A pantomím egyedül nem képes az elmaradó konfliktus rangjára emelkedni, ezért a dráma két pólusa itt egyenlőtlen, egyenetlen, mértéktelen…
     A dráma első része ínycsiklandó, ám a második rész fokozatosan satnyul el, bonyolódik bele saját csapdájába, hálójába, míg ennek gubanca, súlya alatt össze nem omlik – esztétikai minősítés ez, és nem a legdicsekvőbb. Ennek ellenére a rendezői utasítások oly könnyedén olvadnak eggyé és természetszerűen egészítik ki a dráma dialogikus testét/terét, hogy – komplementáris értékük tagadhatatlan. Még az is lehetséges, hogy a papírzsebkendő-reklám adta a bugyuta ötletet a dráma megírásához: ezt a nőt is mindenki kihasználja, majd eldobja… Végül is Szilvia majdhogynem deviáns alakja nem egy erős karakter, csak egy különös eset, érzelmi jéghegytömeg, lélektani kórrajz, pontos beteglap. A gyógyulás viszont már túl késő. Halál van. Pszichiátriai rendelőintézet lehetne a megfelelő színhelye, egy, akár a mánia határfelületét súroló esettanulmányról.

Szász János belgrádi születésű, de Bukarestben élő szerkesztő, művelődés-szervező, költő, újság-, esszé-, próza- és drámaíró már 1962-ben jelentkezett első, s mindmáig egyetlen drámájával Hat fiú és egy lány címen. 1979-ben a Román Irószövetség díjazza, 1994-ben a MÚRE Életműdíjban részesíti, míg 1995-ben Budapesten Pulitzer Emlékdíjat vesz át.
     Sötét verem c., 3 F-os, de rövid, történelmi színpadi vázlata (1995/6) az ‘56-os eseményeket követő egyik ősz Kolozsvárján játszódik, félévszázados múlttal rendelkező irodalmi lap-szerkesztők világában. Gyorstalpalással megírt párbeszédjavaslatok kidolgozatlan kavalkádja ez, mely tulajdonképpen egy teadélutánt mutat be. A könnyed hangvétel ellenére komoly események történnek, de ez az intenzitás már nem képes konfliktuális szituációként realizálódni, még a karakterek szintjén sem. Megtudjuk, hogy a kommunista hatalom éppen letartóztat egy kollegát, de nem érzékeljük, mert ez külső hírként érkezik egy, a drámában nem szereplő fickóról, főmuftiról. Nem is befolyásolja ez a cselekmény menetét, csupán a hiányzó fokozást kívánja ily művi, technikai mesterkéltséggel pótolni, mindezt ráadásul sikertelenül. Gyuri alakja vezeti a teadélután komikus élcekkel teletűzdelt párbeszédrészeinek alakulását: pozitívumként értékelendő, hogy ezek a dialógusok előreviszik a sztorit, és hogy az egyre komorabbá váló külső események hogyan változtatják át fokozatosan a komikumot tartalmazó dialógusok dramaturgiai funkcióját. Ez egy jó dolog. Aztán teljesen váratlanul, minden előzmény nélkül hirtelen fellángol egy tiltott szerelem, mely az érintett nő saját férjétől való elválásához vezet. Vera új szerelme: Jákób. Slussz. Nem felfüggesztettség ez, hanem félbeszakad, meg-/elakad a történet, a dráma, és semilyen támpontunk nem marad a folytatására. Mintha rajtakapná őket a (politikai) titkosrendőrség, „A rendező a színészállomány lehetőségei szerint bővíthet – a szerző segítségével – a szövegen.” – De sokkal jobb lett volna rendesen megírni ezt a darabot, mert rendező az bizony nem akadt a drámaírás aktusához. Sötét verem ez tehát (a drámában: szerelem³⁵/kommunizmus?), melybe mi, nézők estünk bele, nem éppen színházművészeti értelemben… 

Székely János (1929, Torda – 1992, Marosvásárhely) költő, tanulmány-, esszé-, próza- és drámaíró, műfordító a Bolyaiban érettségizett Marosvásárhelyen, egyetemi tanulmányait a hasonló nevű intézményben Kolozsváron végzi és ennek eredményeként filozófiából diplomázik le. Itt is debütál: első írása az Utunkban jelenik meg. Marosvásárhelyen az Igaz Szó költészeti rovatának szerkesztőjeként vállal állást, és innen is vonul nyugdíjba. Törvényszék utcai házának falán emlékplakett-dombormű jelzi mulandóságát.
     Néhány, korának vezető politikai egyéniségét dicsőítő korai versétől eltekintve, melyet édesapja szabadlábra-helyezése miatt alkotott, hogy majd kevéssel azután bekövetkezett halálával mindezt megbánja36, később mégis sikerült szembeállnia a hatalom, a hivatal rövidlátó, sok esetben embertelen politikai gyakorlatával. Végül fölényes magabiztossággal találta meg azt a metaforikus-szimbolikus stílust, melynek birtokában bátran mondhatta a maga külön véleményét mindarról, ami megalázta az individuumot. Nem befolyásolták korának kultúrfilozófiai törekvései, életművét a polgári-humanista értékrend és az alkotóművész szenvedélyes igazságkeresése formálta. Ezért nem hódolt be a mindenkori hatalomnak, de ragaszkodott az univerzális humanista értékekhez. Írói arculatát döntően határozta meg filozófiai műveltsége, sajátos bölcselete.
     Drámái még életében napvilágot látnak, az irodalmi lapokban, külön drámakötetekben is³⁷, de a színpadok deszkáin is. Ennek ellenére egyetlen előadásukat sem tekintette meg. Kolozsvár: 1954 – Profán passió, vagyis Jézus Krisztus elárultatása és elfogatása egy Tamás apostolnak tulajdonítható fiktív evangélium nyomán, húsvéti játék 3 F; Marosvásárhely: 1964 – Dózsa, poéma – történelmi monodráma, 1966 – Irgalmas hazugság, verses történelmi dráma, prológus + előjáték + 4 F + epilógus, 1972 – Caligula helytartója, verses történelmi dráma, 3 kép + epilógus, 1976 – Protestánsok, verses történelmi dráma, 1981 – Vak Béla király, jámbor történelmi példázat, afféle moralitás 4 F, 1989 – Mórok, verses történelmi esszé 5 F, ill. hagyatékból előkerült – Varázstükör, történelmi dráma 3 F.
     Összes drámái halála után, 1999-ben Kolozsváron a Polis Könyvkiadónál, Dávid Gyula nyugdíjas irodalomtörténész gondozásában jelentek meg. A kötetből sajnálatos módon kimaradt a Dózsa, de a Varázstükör is. Az itt szereplő drámák nem keletkezésük sorrendjében szerepelnek, és a Mórok minden egyes oldala átlagban három elírást tartalmaz. Hiányzik továbbá egy mérvadó, szakavatott bíráló értékelő összefoglalója, mint előszó, és a megjelenéseket és színházi előadásokat megjelölő és szerző ehhez kapcsolódó írásait tartalmazó utólag szereplő jegyzetapparátus is.
     Drámái modern vitadrámák, melyek általában történelmi témát dolgoznak fel, de ezek csak ürügyként, eszközként szolgálnak a modern kor kérdésfelvetésére: szerep és személyiség viszonya, létrejöhet-e az individuumot maradéktalanul kifejező, társadalmilag validálható cselekvés? A példázatszerű drámák történelmi témája ellenére jellemző, hogy nyelvezete mai, és még akkor sem archaizáló, ha Shakespeare, Racine, Corneille tradíciói mentén jambikus lejtésű verselést használ. Ez egy egzakt, aforisztikusan tömör, önkínzó-elemző, etikai igényességű, morális autenticitású, mély, következetes, poétikus-intellektuális jelleghez vezet. Ezért nem is inkább a cselekményen lesz a hangsúly, mint inkább a gondolat, az igazság közérthető kimondásán és megértésén.
     Caligula helytartója c. drámája a ‘90-es években még érettségi tétel volt, midőn az ősbemutatót 1. osztályú rendezésben Harag György a Gyulai Várszínházban Lukács Sándor címszereplésével vitte színre, és erről az előadásról még (fekete-fehér) TV-felvétel is készült. Mint legjobb drámája/fő műve halála után is rendszeresen előfordul a magyar színpadokon; külföldi fordítás még egy sem készült róla, tehát…³⁸ – méltóképp épült be a 20. századi magyar színház világába.
     Az 1989-es jelzésű, Miller Közjáték Vichyben c. 1965-ös, a 2. világháború idején játszódó cigány- és zsidótragédiát bemutató egyfelvonásosra emlékeztető Mórok c. 5 F verses történelmi „esszé”-je (1990/6) mentségével, jegyzetével és A világ lelkiismerete c., Visky András által készített interjúval együtt jelent meg. A nemzethalál álhitéről szóló látomás főhőse valós alak, Szabédi (a drámában: Kibédi) László költő. A színmű a főhős ‘56-os erdélyi sorsát állítja párhuzamba az 1492-ben, Granada elestével kezdődő szaracén arab közösség Ibéria-félszigetéről való, spanyol inkvizíció segítségével történő erőszakos felszámolásával. A dráma az objektivitás műfaja; itt lehet a legszebben látni mindkét fél igazát. A zárókép azonban az elnyomottak szemszögéből értelmezteti vissza a történteket. Persze ne legyünk részrehajlóak, a nyugati civilizáció is megéri a pénzét, pont úgy mint a keleti: a spanyol őstörténelem, a spanyol nemzeti állam megteremtői szempontjai szerinti igaz, őszinte észérvek is idegen betolakodóknak, elnyomandó kisebbségnek láttatja/tünteti fel a szaracén arab közösséget. Ortega, ill. Madariaga is a spanyol történelem szégyenletes eseményei közé sorolják a kiűzetést. 733-ban Martell Károly francia király Tours mellett szétveri az arabokat, és a Pireneusok túloldalára űzi őket³⁹. A mai Franciaország égető/tarthatatlan problémájává vált az arab-kérdés⁴⁰– a dráma témájának aktualitása tehát még érvényesnek tűnik⁴¹.
     Az ősbemutatót Harag tanítványa, a világhírű kolozsvári rendező, Tompa Gábor 1991-ben vitte színre, szintén a Gyulai Várszínház deszkáin, nem kis botrányt keltve, emlékezzünk csak vissza ez esetben a Robotos Imre-Visky András között irodalmi lapokban lezajlott heves vitasorozatra. A drámát még ugyanebben az évben Budapesten a Kortárs is közölte, a gyulai előadást pedig a KÁMSZ 1994-ben felújított formában műsorára is tűzte.
     Varázstükör c. 3 F történelmi drámája (1995/4) már a hagyatékból került elő, ‘56 után egy erdélyi kisváros kispolgári miliőjében játszódik, de témája szerint közmondáskomédia is lehetne: „Aki sikkaszt rajtaveszt.” címen. Az első felvonásban Mrozek Prófétáira utalóan két (adó)ellenőr-elvtárs érkezik, akik mindjárt az elején egyszerű kérdéseikkel teszik kényelmetlenné az adott állami vállalat nagyfőnöki-főmérnök elvtársi állásának sikkasztás-gyanús helyzetét. Mindentudó és rendkívül célravezető nyomozásuk során éppen csak a bűnbak hálóbakerítése marad hátra. A főhős azonban nem jelentkezik, noha a bűnrészességgel gyanúsított titkos szerelmes titkárnő még telefonon is beszélgetni vél vele. Sőt, kiderül: egy bárgyú anyakönyvi hivatali tévedés folytán főhősünk halottnak nyilváníttatott, és ezért személyazonosságát valósággal elveszik. Gogol revizorához, ill. Moličre Tartuffe-jéhez hasonlóan itt is csak beszélnek róla, feszültséggel terhes várakozásukkal felcsigázzák az esetleges néző figyelmét.
     A második felvonás rögtön el is vonatkoztat az előbbi realitástól, elmarad a korábbi külvilág is, és a fikció terrénumán játszódik. „Kutya kutyánszki” – halljuk főhősünk szájából addig ismétlődve, míg ez a káromkodó-köpködő-fröcsögő szólás teljesen idegesítővé nem válik. Az identitásvesztés lehetőségeinek bonyolult logikai okfejtések, magyarázkodások által elhalványított feszültségét filozófiai töltetű szentencia zárja: „A lét nem bizonyítható.” Elmarad tehát a kafkai világ torokszorító érzése. Tükre előtt azonban megjelenik megkettőzött/korábbi énje, ami jó ötletként mutat, ám itt még kidolgozatlan. Az identitásvesztés problematikája mindjárt Camus Caligulaját, Goethe Faust-beli Mefisztóját (a halált?), ill. Pirandello 4. Henrikjét juttatja eszünkbe, amit groteszk kép követ: a tükör az önreflexió, öndefiníció momentuma, ám midőn az ott látható alak kilép közegéből, és önálló létre kel, még nem jelenti feltétlenül a lélektani realizmustól való elfordulást is egyben, mert a szituáció itt a karakternek alárendeltjeként konstituálódik. A stílus inkább a polgári szomorújáték keretein belül fog tehát mozogni: a helyszín kispolgári szobabelső, amikor kopognak, a „szellem”, mintha mi sem történt volna, visszamenekül a tükörbe, a párbeszéd baráti kávézgatás menti kedélyes dumálgatás, udvarias számonkérés, mintsem csábító alternatíva, fenyegető külső pont, aki ráadásul még „fizetne a halottnak, hogy éljen”. A főhős ellenpólusa tulajdonképpen egy bólogató kutya, a dialógus pedig lassan-lassan, észrevétlenül monológgá sülyed. Ez pedig semmiképp sem minősíthető szimbolikus konfliktusnak, mert a replikák összeolvasva filozófiai súlyú, formálisan (és nem a feszültség általi) dialógussá tagolt, énen belüli monológok. Szorongás, magány, kétségbeesés is van bennük, kétségtelenül, de ezek nem emelkednek karakterdefineáló struktúrává.
     A harmadik felvonás igyekszik visszacsöppenteni a realitás talajára, ám tulajdonképpen végig a két (valóság és kitaláció) világ határfelületén maradunk. A szürreálisnak nem nevezhető előbbi történések után még három lehetőség tevődik fel: mindez saját feleségének álma lett volna-e, vagy saját alteregójának kivetülése, esetleg egy rendőrspicli, politikai besúgó homálya?! Székely János súlyos világa nyomul, telepszik, nehezedik itt is, mint szürke köd főhősünk vállára. Végül világossá válik: nincs szó semilyen varázstükörről, csupán egy dramaturgiai funkció nélküli kellékről. A korábbi külvilág fokozatosan dereng vissza, és főhősünk, Nagy János – puff neki! – beismeri szélhámosságát, és a többiek előtt is felvállalja önmagát. Összetöri a tükröt: meghal/újjászületik? Helyreáll személyiségének kettévált egysége: a (hó)fehér és (korom)fekete, reális és fiktív, pozitív és negatív figura egybekel. Végülis nem lehet szélsőséges pólusaira kettétörni/szétválasztani/redukálni a komplex identitással rendelkező individuumot. De akkor miért kellett annyira felpörgetni az egzisztencialista eszmefuttatásokat, ha most, a záróképben minden lényeg- és tétmentes felszín után mint egy szappanbuborék ki- és szétpukkanjon az abszurditás határát súroló darab? – Egyértelmű, hogy Székely János miért nem közölte még életében ezt a darabját: bizonyára ő sem lehetett túlságosan megelégedve vele; a kvalitásnak ez a kíméletlenül szigorú alkotói önkontroll-szerű felügyelete valahogy így kéne működjön minden magára (műalkotására) valamit is adó íróban…

Varga Gábor nagyváradi prózaíró, kultúrszervező, polgári foglalkozása szerint vegyészmérnök, újabban bukaresti államtitkár. Van egy önálló drámakötete is A hatodik ostrom c., 1980-ban jelent meg Bukarestben, történelmi drámákat tartalmaz. Tábornokok c. Világos-témájú drámáját 1999-ben Nagyváradon játszták, nem különösebb sikerrel.
     Farsangvárás, avagy Az Úr kutyája c. 2 F-os történelmi drámája (2005/8-9) Dante Isteni színjátékának Purgatóriumából vett mottóval indít. A 15. századvégi Olaszországában játszódik. Tél. Apokaliptikus hóvihar. A három jóbarát katakombaszerűen elbújva a nyilvánosság elől: Machiavelli, huszonéves, eljövendő történetíró és politikus, pillanatnyilag munkanélküli, Botticelli, ötvenéves, megrendelés és megrendülés nélkül tengődő festő, Ficino, nyugállományba vonult humanista filozófus.
     Madách Tragédiájára emlékeztet a konfliktus: 1. Botticelli farsangvárása: kacagás, mosoly, örömteremtés élménye az emberek szívében. Roppant megragadó figura: „Aki gyűlöli a bűnt, az az embereket is gyűlöli!” 2. Savonarola = az Úr kutyája, szerzetes-prédikátor, aki ha csontot is kap, akkor is ugatnia kell. Ő Néró, aki nem könyvtárat gyújt fel, hanem az összes művészeteket ítéli máglyahalálra. Militia Christi = egyházi diktatúra létrejöttének hiteles rajza, cenzúra a világi örömökre: művészeteken túl az emberi kapcsolatokra is. (Házkutatások, vagyonelkobzások, megfélemlítések stb.) Túlbuzgó, eszméletlen, bigott, fundamentalista szélsőségesek. (lásd ma az arab világot) Inkvizíció = az egyház szélsőséges elemeinek felszínretörése, még furcsább viszont a tömeg, a Tömeg hallgatólagos beleegyezése, most is, mint mindig. – A nyomor, mindenekelőtt a lelki nyomor a fenntartója, táplálója.
     Ilyen körülmények között éppen Machiavelli szerelme teszi fel a menni/maradni kérdését. = Erdély, de tágabb értelemben bármely diktatúra nyomasztó, lélekölő, elembertelenítő világa. 
     A rendezői utasítások új életre keltik, más megvilágításba helyezik, más régiókba emelik át a művet. Néhol, bizonyos pontjain majdnem Sütő vitadrámáinak stílusa bukkan fel, de nem! A csapdát elkerüli, amikor a száraz, puszta eszmék helyett emberi, létmeghatározó érveket ütköztet össze. Alfred de Musset Lorenzaccio c. drámájának képi világa villan fel bennünk.
     Középkor kontra reneszánsz. Értékek összecsapása. Egyházi diktatúra – világi individualizmus. Nem csak ebben defineálható a dráma alapproblémája, de eme egyszerűsítés mégis kiindulópontként szolgál. Az egyház kisajátítja magának Istent, s világiak számára nem engedélyezett a vele való közvetlen kapcsolat, csupán közvetve, az egyház intézményesített, kanonizált keretei között/által. Kisajátítván magának Istent, az egyház máris abszolút hatalomra tesz szert. A tömeg félelme pedig, nem feltétlenül Istentől, táplálja ezt a jelenséget, a zárt kör így máris létrejött. Noha az individuum, az emberek külön-külön, egyen-egyenként összegyűjtve nem feltétlenül azonosíthatók az arctalan tömeggel. Az egyház teljhatalma visszaélésekhez vezet, túlkapásokat eredményez, végül is totális diktatúrát. Az emberek lelke felett pedig nem lehetséges instancia, hacsak nem a lelkiismeret.
     Végül, kényszerből, a hatalom s a vele együltömben megbolydult tömeg nyomására Botticelli kénytelen máglyáradobni saját festményeit. A lángok mindent felemésztnek, minden világi értéket. Az egyház teljes hatalma a csúcson. Csak Machiavelli ordítja túl az éljenző tömeget (szavai katartikus erővel hatnak): „Mester! Gondolja meg! Még semmi sincs elveszve!… Még ott van az ecset az ujjai közt!…”
     Középkori látlelet ugyan, de a feltárt jelenségek modern korunkra is égető aktualitással érvényesek, lásd az iszlám extrémizmust⁴², de a keresztény világban is lappangó formákban jelen vannak a problémák (Nyugaton, de Keleten is), lásd a múlt boszorkányégetéseit, keresztes hadjáratait, képrombolásait (Botticellit azzal vádolják, hogy túl erotikus képeket fest a Szűz Anyáról…), inkvizíció (tudósok és művészek ellen), bűnbocsátó cédulák; korunk öngyilkos ideológiái: homoszexualitás, drogfogyasztás, pedofília, eutanázia, abortusz, halálbüntetés, prostitúció engedélyeztetéseit.
     Az egyház egyetlen eszköze az Isten nevében történő megfélemlítés: a reneszánszban kezdi hatását veszteni, kezd nem működni, lásd a három jóbarát, Machiavelli, Botticelli, Ficino esetét. A megfélemlítés tehát nem működik, mert Istent nem lehet eszközként használni. Szent Ágoston írja a Vallomásokban: „Szeresd Istent, de ne használd. [Itt a hatalom megszerzésére.] Használd a világ tárgyait, de ne szeresd őket. Szeresd Istent és tégy amit akarsz.” Továbbá kimondja, hogy „a gőg, nagyravágyás, tudatlanság [Pláton: tudni kell a jót, hogy cselekedhessem is], ostobaság, aggódás az Istentől való elrugaszkodás jelei.” – Pontosan, tökéletesen vonatkoztathatók Savonarola embereire, az Úr kutyáira. A szabad akaratot Isten garantálja! 
     A három jóbarát, Machiavelli, Botticelli, Ficino mégsem esik abba a hibába, hogy Isten nevével érveljen az egyház képviselőinek. Ők mindvégig megmaradnak lezserül, minden mesterségesen keltett hisztérián, őrületen kívül, esendő kisemberként saját érveik mellett, s ezt minden bigottizmus nélkül. Az örökkévalóság vagy bennünk van, vagy sehol. A Botticelli által várt örömteli, felszabadult farsangi álcajáték végül egy Stanley Kubrick-i abszurd maszkabállá⁴³, látomássá alakul, ez: a kultúrát elégető máglya.
     A karakterek kontúrjai már láthatók ugyan, de még nincsenek élesen megrajzolva, s a konfliktus ereje is kívánnivalót hagy még maga után. A helyzetek viszont életszerűek, noha nyelvezete még nem feltétlenül minősíthető színpadinak. Kis gondok merülnek fel tehát a dráma nyelvezetével kapcsolatosan. Kétségtelen, hogy a szeptember 11-i amerikai terror-támadások hatása révén íródhatott. Erénye, hogy a három jóbarát – a kisember szemszögéből mutatja a történéseket. Hátránya, hogy az erkölcsi győzelem már eleve elrendeltetett, s a valós felülkerekedés így nem következhet be, mint Kocsis István Az Áldozatában. Csak feltételezhető. Általunk.

Visky András bizonyos drámáiból kiemelt monológjaiért Quasimodo-különdíjas kolozsvári költő, prózaíró, fordító, szerkesztő, kiadó (Koinónia – Kolozsvár), a ‘80-as évektől színikritikus, Tompa Gábor legjobb barátja⁴⁴, esszé- és drámaíró⁴⁵, Budapesten, Dr. Balassa Péter kultúrfilozófusnál ledoktorált színházelméleti BBTE-szaktanár. Marosvásárhelyen született, de Erdély szinte mindegyik nagyvárosában több évet is élt: Szatmár, Nagyvárad, Temesvár, miközben folyamatosan tartotta a kapcsolatot a román, de a magyar fővárossal is. Láng Zsolthoz hasonlóan kezdetben tisztességes állami nagyüzemi textiliparosként, majd középiskolai tanárként (is) kereste kenyerét, kora hatalmának állandó szemfüle alatt: protestáns pap édesapját ’56 után politikai fogolyként több évre bezárják, a megmaradt család vagyonát elkobozzák, tagjait száműzik, később állandó házkutatásoknak-zaklatásoknak kitéve végig felügyelet alatt tartják.
     Dramaturgiájának sajátos jegye az életrajzi tények meghatározottsága és sajátos bölcselete: mindenekelőtt a családi múlt – a „börtönélmény”, a Biblia, Mircea Eliade: A szent és a profán, ill. Jerzy Grotowski rendezői életműve. Drámáit úgy írja, mint világtól elzárt középkori szerzetes, kitartással, hűséggel és szentséges alázattal. Biblia-dramatizáló igyekezete szekvencia-konstruáltságú kompletóriumokban érhető tetten. Az egzisztencialista drámatechnikát grotowski-féle rituális modellel igyekszik minduntalan konfrontálni. A modellek újra-/átértelmezése/továbbfejlesztése azonban legtöbbször kínosan elmarad: konstruált zsenialitása révén Székely János Profán passiójától fényévekre rugaszkodik el a tragikum hiteles, égető, emberi megjelenítésétől.
     Használt ösvényeket taposva puszta, sivár alkalmazása az alapja drámaírói technikájának. A Grotowski-dramaturgia komplex összetevői a saját nemzeti mítoszok (honfoglalás[-], államalapítás[-], Mohács[-], Világos, Trianon, ’56), a katolicizmus generálta erős vallásosság inkább, mint Isten-hit [Viskynél: protestáns, tiszta, felszínes teatralitás- és hamis pátosz-mentes őszinte, meghitt Isten-közösség], és a mindenkori életet meghatározó biológiai megalapozottságú elementumok: születés[-], nemi érés[-], halál. A történelem tévedése az említés szintjén, a felidézés formájába marad. A hős-konvenciót mellőzi, számára a közösség a fontos; ezáltal mond le az individuum rajzáról (egyszersmind a tragikumról is), és az egyenrangú, különbözőségükben is egyforma karakterekre koncentrál. Minduntalan visszafogja a posztmodern iróniá(já)t, kibontakozó, filozofikus élű humorát. Az életrajzi ihletésű inszcenált, kreált koholmányok által született drámáira leginkább saját megfogalmazása illik: „családi legendáriumok”. „Börtönélmény”-dramaturgiája az emlékirat-irodalom sajátos formája lehet, drámába-tuszkolt (?!) Kuncz Aladár Fekete kolostor-i regény-dramatizálás tüneményei. Nincs művészi értékük. Eredeti színművel még nem próbálkozott.
A tragikumot rendszerint elfojtja a lírába transzponált, filozófiai régiókba emeltetett színpadi tere, melyet képtelen jelenvalóvá tenni. A múlt világa tehát szűz emlékképpé minősül. A rendszerváltást követő átmeneti kor végével megváltozott világunk embere nem láthatja meg magát az átkos közelmúlt átpoetizált, szép új művilágában; legfennebb a kommunizmust meg-/átélt nyugdíjasai, történészei bólinthatnak még rá…
     Drámái: szatmári Csipike-dalszövegei, Káin gyilkosságát vizsgáló Vasárnapi iskola, budapesti Júlia c. shakespeare-i monodráma, párbeszéd az Istennel (sic!), fogoly-lét, meglátogatottság, kitettség, debreceni Tanítványok, sepsiszentgyörgyi Alkoholisták, budapesti Hosszú péntek c. Kertész Imre-átdolgozás, Demény András kolozsvári⁴⁶ Bevégezetlen ragozás c. opera-librettója, mely Hungaroton CD-n is megjelent, Parafarm, szintén.
     Bőségesen kimerítő és teljesen felesleges bevezető megjegyzésekkel ellátott Rádiójátékát (eredetileg: Vércseh) (1999/12) a Kossuth Rádió hangjátékként mutatta be. A Szabad Európa Rádió emlékének szentelt egyfelvonásos egy magyar határhoz közeli partiumi falu polgári (sic!) miliőjében Prága ‘68-as hatását/tematikáját „hamisreál”-ként írja körül. Az ’56-os darab a rádióközvetítés után jelent meg a Látó 10. évfolyamát ünneplő születésnapi, évfordulós számának 56. oldalán.
     „Levegőt! Mit mondtam? Levegőt” stb. – ordítozik száraz torkából a kötelek huzogatása közben a harangozó, majd suttog: „Dögszag van… Megvagdalt és besózott emberi hús szagát érezni” stb. A gyerekek szemszögéből megírt tragédia mégsem számíthat Wedekind gyermektragédiájának (A tavasz ébredése) minőségi rangjára. Világatlasz, templomi torony, messzelátó, titkos összejövetel. Az apropó: ‘56-ban a téeszesítés nehézségeiként két golyó fúródik Beliczay gróf testébe: egy a vállába, egy pedig a combjába. Az élve eltemetett Beliczay⁴⁷ végül „feltámadt”, és azóta osztályellenség a hatalom képviselőinek szemében; a gróf azóta „megnémult”. De most meghal/megölik?! Mindenesetre a temetőben két odarendelt baka őrzi a sírját. Kísérlet a komikum becserkészésére. Humor marad. Álomszerű úszás. – Van is egy ilyen kép: Apa-Fiú „számonkérés”. A nevek többnyire biblikusak, de nemcsak: Apostol, Péter, Lilla (Csokonai), Géczy, Tunyogi (a harangozó)…
     A Pap gyászbeszéde izgatásként huszonöt évet, börtön és teljes vagyonelkobzást ér. Négy besúgó is hevesen, gyorsan körmölve jegyzeteli gyászbeszédét. A Tanító félelme: „vér-cse-(H)”. Rádióhírek. Prága ’68. A helybéli pap nem írja alá a megszállás elleni püspöki tiltakozást. Villanyégő a ház előtt. Góliát, a kutya megmérgezése, pedig egész nap a pincében meg se mukkan.
     A gyerekek az iskolaudvaron összeverekednek. Zűr: az egyik gyerek apja pap, a másiké éppen tiszt, az egyik a másik szeretője, s a lány testvére éppen a verekedős stb. A dráma legszebb képe a Fiú–Lilla szerelmespár búcsúja: az agyonvert lány családjával elköltözésre kényszerül: távoztakor a Fiú kezében tartja az üres színpadon megfeszülő gézt, mely a lány testét csupaszítja le. A géz egy pillanatra megfeszül, majd a Fiú kezében hasznavehetetlen a földreszállva marad.
     Kekszet rágcsáló ezredes: nagyokat nevet saját viccein. Egyedül. Házkutatás. A Fiú betöri a hatalom kegyetlen képviselőinek terepjárójának ablakát a parittyával. Zárókép: kinagyított tragédia, nem hamis – a reál(!): a hatalom lesújt a családra. A végső elszámolásból végül végső leszámolás lesz. Erre mondják a nyugdíjasok: „Bizony-bizony, ezeket annak idején nekünk mind át kellett élni. Mit tudják a mai fiatalok…”
     Tanítványok c. „játék az Írással és a Színházzal” (2001/8-9) Tompa Gábor Pontosság és remény c. támpontjaival együtt jelent meg. Ez az egyedüli határon túli új magyar dráma, melyet a Magyar Színházi Társaság 1968-ban alapított, Budapesten megjelenő Színház c. kritikai és elméleti folyóirata is átvett. Ez a 2001/11-es drámamellékletben olvasható a Debreceni Csokonai Színház Jámbor József-rendezte előadás Nánay István-jegyezte Üldözöttek passiója c. kritikájával együtt. Írójának sikeresen meghozta a 2001-es Látó-dráma-nívódíját. 2005-ben a KÁMSZ is színre vitte Tompa Gábor rendezésében, a debrecenihez hasonló stílusban, hasonló színvonalon, hasonló fogadtatásban. Értelmetlenül. Jobb lett volna a debreceni produkciót vendégelőadásként meghívni, s Kolozsváron egy más új magyar drámát bemutatni. De, lehet ez is a teátrális direktórium koncepcionális projektjeinek zseniális része…
     A bibliai eseményeket állítja párhuzamba a jelennel, midőn egy Ceauşescu-barakkban játszódik. Az idő parabolikussá, metaforikussá, beckettivé transzponálja a poétikai stílust, mely közé homíliákat iktat. A tizenkét tanítványnak Krisztus keresztrefeszítése utáni futása Bulgakov-mentes menekülés. Játék? – Inkább elvont, elmélkedő, bensőséges filozófia, Lucian Blaga-kópia, mínusz drámaiság. Bezártság. Zárókép: Leonardo da Vinci-festmény szerinti utolsó vacsora. A dráma teréből irreálisan kinövekedő, de fel nem nagyított szívdobogás szürreális elem, a félelem érzését erősíti fel. 
     A szökés c., 2002-es kolozsvári jelzésű „játék a Szerelemmel, a Szabadsággal és a Történelemmel” (2004/8-9) a Hegyi Réka által készített interjúval, ill. a Zoltán Gábor által jegyzett, A meg nem született-átiratról szóló esszével együtt jelent meg, a szerző (rossz) szokásához híven kimerítő és teljesen felesleges bevezető megjegyzésekkel látta el. 2005-ben a NEKÖM Katona József drámapályázatának támogatásával a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Patkó Éva, helyi színiegyetemi hallgató rendezésében stúdióelőadásként mutatta be⁴⁸, lesújtó kritikák kíséretében. Az előadás plakátja fekete alap (halál) mögött felsejlő halovány fényfoltok (szabad ság/külvilág), élénkvörös feliratozással, központi motívuma egy teréből kiugró vándorbakkancs – mintha kleisti, büchneri drámát reklámozna…
     Várbörtön: ‘48/’56, nem fontos. Egzisztencializmus: zárt tér, egymásrautaltság. Külső szempont: Foglár. Felakasztásra ítéltetett. Szökés, mint irreális, eleve bukásnak ítélt terv. Szabadulásuk halál: „puskaropogás”. Nincs szabadság. Történelem van. „A magyar sors: az idegen nagyhatalmak.” Formális felidézés, történelmi tévedés tudatára legyintő, elnéző mosoly, „nekünk aztán már úgyis minden mindegy” elhessegetése. Nem befolyásolják a dráma világát. Kevésbé drámai, álomszerű költészet. Dráma? – Tragikus elbeszélés. Attól ugyan még nem lesz feszültség, ha tíz percenként elhangzik: „kötél által/Szibéria”. Időhúzás feszültség nélkül, néhol el is vész a fonál. „Játék”… A vég úgyis kikerülhetetlen. A börtön: belső, lelki szabadság. A külső, világi szabadság: halál. Szerelem nincs, nem is volt: a szellemként/rémálomként/kedves emlékképként megjelenő Mária a katolikus istenhit reprezentánsa, drámatechnikai elemként tagolná a szövegtestet. Túl éteri.
     Hosszú péntek c. színpadi játék (2005/8-9) Kertész Imre⁴⁹ Kaddis a meg nem született gyermekért c. regényének színpadi változatát mottóval látja el: „Mit is keresnék, ha már keresek valamit, ha nem a megváltásomat keresném?” A filmforgatókönyv műfaja fele mutat pontos leírásaival, előzetes előírásaival, kettős, párhuzamos szövegvezetésével.
     Hosszú péntek = gyászmise, nem nagypéntek = Krisztus keresztrefeszítése. Visky hajlamos összetéveszteni a templomot a színházzal. A kettőnek egy forrása lehetett ugyan az őskorban, ám ez ma már könnyen profán perverziónak minősülhet, mely fatális luxust csak az önjelölt próféták engedhetnek meg maguknak: múzeumi rekonstrukció, művi-mesterkélt üres fagy, élettelen bábjáték. Isten vagy jelen van a mindennapi világban (nemcsak a hűvös templomi árnyakban), vagy nincs sehol. Nem vagyunk mi szentek, csupán szeretnivaló gyermekek. Brook üres terébe Sorescu Jónását helyezi az egzisztencialista-abszurd stílus cserbenhagyásával.
     Formája filmforgatókönyv, helyszínek helyett önálló című szekvenciák, mindennapi szituációkba ágyaznák a sztorit, önálló gondolati lírává emelkednek. A dialógus-partnerek nem holmi valóságos, hús-vér személyek, hanem homályos-fásult, füstszerű árnyak, akik egyszerűen, immáron minden tét és konfliktuális drámaiság nélkül, dramaturgiailag a főhősnek, B.-nek alárendelve, őt igazolandó, elő- és kilépnek a görög karra emlékeztető kórusból, előadják a magukét, majd visszalépnek és kész. A külvilág költői becserkészése: langy szellő. Rapszodikusan omló-ömlengő, Kányádi Fától fáig c. versére emlékeztető központozás nélküli szabadvers + pontos mozdulatok gépi ridegsége. A vissza-visszatérő, kérődzködő gondolatok rondóvá cserkészik B. zavart, félszeg, formailag szaggatott monológját. Nehezen indul be, de aztán mégis belejön és élvezi is. Felszabadulni, őszintén megnyilatkozni azonban már nem tud. Képtelen rá. Vesztes. Témája: Auschwitz.
     1. jelenet = 10. jelenet? – Bizonyára itt valami szerkesztői elírás történhetett. A zárókép metaforikus régiókat súrol: „Hallasz? Hallasz engem?… Nem? Nem!” „Ámen.(apró kavicsok hullanak a magasból, az egész játéktérre, kivéve a szereplőt; mintha manna volna; lassan sötét)” – Wedekind A tavasz ébredésének UNITER-díjas, Anca Bradu-rendezte, 1. osztályú marosvásárhelyi előadására emlékeztet: Wendla megerőszakoltatás-képének kopott kópiája.
     Mi sajnos már nem résztvevői, csupán forszíroztattatott megértői lehetünk ennek az előadásnak. Visky önkifejezési kényszere: filozofikus líra a színpadon, templomi színház, minden lényegiségtől megfosztott formális ritualitás. Szabó Lőrinc Mozart hallgatása közben c. versére emlékeztet ama tény, miszerint a bevezető megjegyzésekben Visky Szemző Tibor lemezeit nevezi meg alkotói munkálatainak kísérőjeként. Minden elismerés és erőfeszítés ellenére azonban Brecht Állítsátok meg Arturo Uit! c. drámája Heiner Müller-rendezte Berliner Ensemble-beli 1995-ös előadás hitleri pszichológiájának revelatív értékét bizony nem oly könnyű megközelíteni. Mindazonáltal a hagyományosan realista magyar színjátszás 1. osztályú képviselője, az Európai Színházi Únió-tag Budapesti Katona József Színház mégiscsak bemutatta Visky ezen darabját. Mert megrendelésre készült, s nem on spec.

Zalán Tibor budapesti drámaíró rövid darabjai a ‘80-as évek végén születtek: Azután megdöglünk, Ne lőj a fecskére!, Romokon emelkedő ragyogás; 1992 – Bevíz úr hazamegy, ha címen mind a szürrealizmus stílusirányzathoz kötődnek. Remekül kísérletezve fejlesztik tovább a Barta Sándor, Mácza János, Déry Tibor, Füst Milán képviselte magyar avantgárd színház kevésbé ismert hagyományait.
     A realizmustól akar elrugaszkodni ez a megfeszített képzelőerőt és rapszodikusan váltakozó érzelemvilágot kihasználó, dadaista és abszurd elemeket, technikákat szinte természetszerűen, magától értetődően alkalmazó dramaturgia, mely végül mégiscsak az individuum dekonstrukciójának problematikájánál időz el. Visszatérő motívumai végsőkig túlfeszített allegóriái: a vízió, a rémálom, az erőszak, a kiszolgáltatottság. Drámáinak alapszituációja első látásra mind egy-egy kabarészerűnek tűnő reális, mindennapi mozzanat, hogy majd az adomázó stílus fokozatosan emeljen el a képtelenségek sokkoló világába.
     Bevíz úr hazamegy, ha c. 1991-1992-es jelzésű szürreálja „majdnem dráma felvonások nélkül” (1992/11) akár a kispolgári korlátolt értelmiségi éles szatírájának is tekinthető önismereti kísérlet. A darab kiindulópontja: a kapu kulcsa beletörik a zárba. A főhős ezért mindenkit felver a ház előtt. Számára most nincs fontosabb, mint bejutni saját „nyócker” belvárosi társasházába, úgy, ahogy negyedszázada ezt ő mindennap megszokta. Ám az is nagy valószínűség szerint válik lehetségessé, hogy hirtelen minden előjel nélkül épp a mai nap kezd el öregedni. Először a ház különböző ablakaiból kitüremkedő saját külső világának meghökkentő látványa által megtapasztaltak alapján válnak ellenségeivé legközelebbi/annak vélt társai: családtagjai, legjobb barátai, szomszédai stb. Mindez történik a szeszélyes időjárású utca fergeteges zajának fényes napvilága előtt, s a járókelők láttára sok minden derül ki: a szappanoperák feleselgetős stílusára emlékeztetően pőrén, őszintén fokozatosan mindenki kivetkőzik, kellve-kelletlenül végül is mindent kihajigálnak az utcára.
     A középkori farce, a tragikus bohózat groteszkségig elrajzolt, síró-nevető clownja kifordított puer sanex: fiatal öreg/friss kisnyugdíjas. Mint a különböző, egymást gyors egymásutánban váltogató TV-csatornák, úgy licitál egyik ablak-jelenet a másikra rá, harsányan és darabosan, mint főhősünk megannyi életszelet-részecskéje, melyek épp ezidőtájt mállnak-porlanak szét saját kezei között. Aztán szép lassan egybefolyik éjjel és nappal, röpül az idő, felnőnek a gyerekek, unokák születnek, főhősünk pedig egyre csak áll, az is lehet hogy a ház áll őelőtte, mint saját életterének bizarr tekintete. Ebbe az egy állás-/időpontba sűrüsödik múlt, jelen, jövő és minden lehetőség, ő pedig már rég nem ért semmit, lehet hogy soha nem is értett semmit, csak bambán, de még indulatokkal teli észrevételez. „Könyörtelenül földerítem a helyzetet”, vagy: „Nem tudok visszajutni az életembe” – idézhetnénk. Végül már, majdnem becketti módon, csak saját leépülésének mozzanatait regisztrálja. Mígnem hirtelen egyszercsak minden idegenné válik előtte. Úgy épül le fokozatosan a főhős belső világa, hogy végül lecsupaszítva majd talán visszanyerhesse önmagát…
     A zárókép szerint a kapu mégiscsak kinyílik, és nem tudni: valóban zárva lett volna-e/tényleg sikerült kinyitni/bentről nyitották ki/a főhős kapura irányuló ezen utolsó nagy, düh, végkimerültség, önfeladás eredményeként született lökése? – Mindezt tehát nem tudni. A szimbólummá nőtt ház viszont bentről: üres! Főhősünk pedig észrevétlenül eltűnik a homályos ködben. A szemből világító vakító fény hatására sokmindenre gondolhatnánk: Paradicsom, Édenkert, örök boldogság, halál, újjá-/újraszületés, rémálomból való másnapos ébredezés, végső elszámolás stb.? – Költőien meg-/elemelt poétikus metaforikusság, talány. Ez esetben is, mint a dráma többi pontján is. – Egyszerűen zseniális, kihívó, pazar, revelatív, inspiratív, provokatív, íncselkedő, lenyűgöző, felkavaró, szóval: igazi szellemi felfrissülés! Ez a felfüggesztettség a dráma legerősebb, leghatásosabb elemeként végül erényévé válik. Kevés új magyar drámáról lehet elmondani, de itt: a művészi érték mindenféle alkalmazott dramaturgiai technikán túlható elemi ereje mutatkozik meg.
     Túlságosan is egyszerűsítő lehetne ez a történet, ha nem rólunk szólna, ha nem ismernénk fel magunkat, ha nem saját magunkat látnánk meg a színpadon. Másrészt a történet olyan szuggesztív, dinamikus, képlékeny, izgalmas, lenyűgöző képekben jelenik meg előttünk, hogy az (ön)ironikus, már-már fájdalmasan gunyoros, csípős játékosság, ill. a rendezői utasítások, kommentárok szintjén is érzékelhető hangvétel, a kijelentés- visszavétel-tagadás-felfüggesztettség logikája szerinti dekonstrukció a nyelvi struktúrák, karakterek konstrukciója szintjén is jelen legyen.
     Lehetetlen, hogy valamely magyar színház ellen tudjon állni egy ilyenszerű zseniális kihívásnak. A Látó által valaha közölt magyarországi drámaíró darabja egyszersmind azon egyetlen legjobb új magyar Látó-drámának is minősül, mely színházi előadásra minden fenntartás nélkül ajánlható.

Lásd, olvasd, tűnődve kontemplálj, és ne nagyon sírj. Legyünk elnézők? – Inkább keményen, kíméletlenül és a lehető legkomolyabb kritikai apparátus birtokában ítéljünk és bíráljunk. „A mindenséggel mérd magad.”⁵⁰ Csak ily módon válhat nyilvánvalóvá, hogy valóban igen változatos ez a meglehetősen transzilván névsor, de korántsem meglepő: komoly márkanevek és kevésbé sikeres, fiatalabb kezdő-társaik többnyire félresikerült drámái kerülnek itt közlésre, mintha csak a marosvásárhelyi színház középszerűségének⁵¹ lennének címezve.
     Furcsa paradoxon igazoltatja ezáltal magát: akinek a színpadi nyelv a kisujjában van, annak látszólag nincs értelmi-indulati kifejezési kényszere, az könnyedén el-eljátszadozik a formával; másrészt meg akinek valóban kimutatható vérében az individuum-világ közötti intenzitás, az nem ért a színpadhoz. A jó drámákat tehát ma is az írók írják⁵², nem a dramaturgok. Kell is a színháztól független, azt kívülről látó szempont, amely a világot górcső alá helyezze, és irodalmi szinten vissza is tükröztesse. Ez pedig tájainkon sehogyan sem akar mutatkozni.
     Az 1990 januárjától megjelenő, és 2002-ben immáron Zuboly-díjjal jutalmazott „legjobb magyar irodalmi havilap”⁵³ (2005-től lásd a világhálón is: www.lato.uw.hu), tehát a Látó évszámainak átlapozása során csupán néhány, a középszerűség káoszából valóban kimagasló kivételről szólhatunk: Zalán Tibor szürreáljáról, Király Kinga Júlia monodrámájáról, ill. Egyed Emese bábjátékáról. Igazi szellemi felfrissülések ezek, melyek varázsként hatnak.
     Ezt értsük tehát a színházak felé intézett inspiráló kacsintgatásnak? Említetteket leszámítva nagy sikernek amúgysem örvend egyik sem, sem a közönség, sem a kritika körében. Helyi előadásként egy évad múlva a bemutatásra került szerencsésebbikét mind le kell venni a műsorról, és az (erdélyi) magyar ősbemutatók magyarországi vendégjátékáról (ilyen minőségi szinten) szó sem lehet. Véletlen lenne-e ez? – Kevésbé valószínű. Olyan ez a tudatosan vállalt/hallgatólagosan feltételezett attitűd, mint egy kínosan-féltve őrzött, törvényerőre emelt természetvédelmi terület, melyben az őserejű vadságában mesterségesen szelídített kárpáti barnamedvét immár az államilag támogatott erdész eteti, mintegy kedves háziállattá idomítván kifakult létét.
     A Látó kezdetektől napjainkig három drámapályázatnak is részese volt: 1996-ban a Szatmári Északi Színházzal közös pályázat, egészen pontosan a Szatmári Nyílt Fórum (új magyar) drámaíró-találkozó, de 1999-ben a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházzal közös pályázat sem termett egyetlen közölhető művet sem, míg a 2002-es Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal közös (jeligés) pályázat eredményeként egyszerre 7 közölhető új magyar dráma felfedezésével örvendeztetett meg. Érdekes, inspiratív, jó és játékos szövegek ezek. Mintha lennének. De nem. Mégsem. Nincs mögöttük meg az a revelatív sokkhatás, ami után már semmi sem lehet ugyanaz: meglepjen és felkavarjon, új összefüggésbe tárja elénk a világot. Ez hiányzik belőlük. Ez az átható elemi őserő, ami lenyűgözzön. Tetszetős így irodalmi lapban elolvasva, de nem elég érdekesnek lenni, vonzónak is kell ám lenni – színháznak.
     Végül is hol egy Vitellius, Körvadászat, Kvartett, Közellenség, Hóhérok hava, A Gézagyerek, A negyedik kapu, Koccanás, A szög, A Nibelung-lakópark⁵⁴ minőségi szintje? – Sehol nem Látható, talán Lottó?! A Színház hasábjaira is csupán Visky András Tanítványokja kerülhetett, midőn azt magyarországi színház tűzte műsorára. A valóban erős, 1. osztályú, revelatív értékű új magyar dráma Látó általi felfedezése – eddigi tapasztalataink alapján – bőségesen várathat még magára. És ez persze senkit sem zavar. A Budapesti Nemzeti Színház drámapályázata egész évadban szinte folyamatosan fogadja a beérkezett új magyar drámákat a világ bármely tájékáról, műfaji, stiláris, formai és tartalmi-tematikai megkötöttségektől függetlenül, és még az 5-tagú, gyakorló és 1. osztályú titkos zsűri kiléte is csak a díjkiosztás pillanatában válik nyilvánossá⁵⁵…
     Minthogy negyedévenként egy középszerűt, inkább évi 3 jó új magyar drámát közöljön a Színház-Látó, és azok szerzői akkor érezzék ezáltal magukat megtisztelve – sőt: kiválasztottnak, hogy bekerülhettek!⁵⁶
     Magyarországon, Kisvárdán, a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján 1991-ben született Dr. Kötő József kolozsvári (hajdani színidirektor) színháztudós-egyetemi professzor pontos helyzet-felmérése: „A kisebbségi lét nem válhat mártírszereppé és nem adhat felmentést az igényesség alól. Szembe kell néznünk a magunk tehetetlenségével. Szellemi provinciává lettünk. Fel kell számolni a nemzetiségi mítoszokat. Erdélyi lélekkel, de európai szemmel kell kilábalni a jelenlegi helyzetből.”
S ím lám: a szembenézés még mindig nem történt[!] meg, továbblépés így tehát nem várható!
     Végülis kinek kell megfelelni? Fenntartó(k)nak, támogató(k)nak, szerkesztői koncepció(k)nak, olvasóknak/vásárlóknak, bankhitelező(k)nek, l’art pour l’art elidegenítő, hűvös tornyának, irodalmi múzeumok egérrágta raktárainak (könyvtáraknak), a homályos, alig körvonalazott külföldi kánonoknak, hajthatatlan kritikusoknak, bájosan vigyorgó dramaturgoknak, a potenciális jövő emberének? Vagy egyszerűen a megfoghatatlan, és mindenki által oly könnyen felismerhető minőségnek? És akkor a liberté de l’expression-ról még nem is szóltunk…
     Szép és nemes dolog tehát új magyar drámák közlésével foglalatoskodni, ezt akár amoly értékmentő, már-már prófétai póznak is lehet tekinteni, főleg hogy a Színház immáron komoly viták árán kiharcolt külön (új magyar) drámamelléklettel kedveskedik színházainknak. Ezen kívül – érthető okok miatt – 1990 óta egyetlen irodalmi lap sem tekinti saját célkitűzésének a dialógus formában írt művek felfuttatását, mint oly hűségesen nem a tegnap óta azt (kezdetben még szerkesztési technikájában is a Színházéhoz hasonlóan) a Látó teszi. Sőt! – Egy dráma igazi esztétikai értékét csakis az élő színpadi előadás jelentheti. Ha ez mégsem lenne így, akkor sajnálatos módon csak holmi papírszínházzal állnánk szembe, ami semilyen jelentőséggel nem bírhat ezen mégiscsak egyedi, eleven művészet számára. 
     A Látó hátlapján a ‘90-es években megjelenő 1791-es Batsányi János-idézet („Vidulj gyászos elme! Megújul a világ.”) sokkal inkább egy be nem váltott ígéretnek fogható fel, hiszen az eddigi (új magyar) Látó-drámák minősége alapján erre mindezidáig nem kerülhetett sor. Nem kis mértékben járult hozzá ehhez a jelenséghez ama tény is, hogy szerkesztőik átlagéletkora jócskán a félévszázados múlt fölé nyújtózkodik. Ez persze mindenekelőtt a tartalmon, a minőségen is tükröződik: ez egy konzervatívabb, berögzöttebb lap, bár időnként igyekszik, elszórtan, ennek az ellenkezőjét mutatni. De ez még csak látszat, mely igazolásra vár. Ezért ez a szerkesztői attitűd egy furcsa amalgámú laptesthez vezet. Noha szerkesztőik között – Jánosházy György költő, színikritikus és drámafordító nyugdíjbavonulása után – ott találhatjuk Markó Béla, az RMDSZ költő-elnökén, no meg Gálfalvi György valamikori színikritikus, most előbbi nyugdíjas helyettesén kívül Kovács András Ferenc, de Láng Zsolt részben színházi „márkanevek” hitelét is.
     De, végül is a magyar színházi kultúra szellemi szabadságfokáról lenne szó, s bár lett légyen akár érték-preferenciákról is szó, a minőség alól akkor sem lehet felmentés, nemdebár?!…
 

Rövidítések jegyzéke

AEÁ = Amerikai Egyesült Államok
BBTE = Babeş-Bolyai Tudományegyetem
c. = című
CD = compact disc = merevlemez
Dr. = doktor 
ELTE = Eötvös Loránd Tudományegyetem 
EMIA = Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány 
EMKE = Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület
F = felvonás
ill. = illetve
JATE = József Attila Tudományegyetem
KÁMO = Kolozsvári Állami Magyar Opera
KÁMSZ = Kolozsvári Állami Magyar Színház
MTV = Magyar Televízió
MÚRE = Magyar Újságírók Romániai Egyesülete 
NEKÖM = Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma
PhD = Philosophy Doctor = filozófiai tudományok doktora
POSZT = Pécsi Országos Színházi Találkozó
RMDSZ = Romániai Magyar Demokrata Szövetség
SZISZI = Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet
TV = televízió
UNITER = Uniunea Teatrală Română = Román Színházi Társaság
 

Jegyzetek

1 Keleten az irodalmi műként való publikálás a dráma és színháza közötti stációnak, ugródeszkának tekintendő. Nyugaton ez pont fordítva konstituálódik: egy irodalmi lapban megjelent dráma a színházak részéről mindig visszautasításra talál: a dráma a színházé. Korrekt.
2 Ugyanebben az esztendőben az AEÁ-ban, Chicagoban jelenik meg a Playboy 1. száma Marilyn Monroe-val a címlapon.
3 Természetesen megfelelő körítéssel, elő- és utóétellel kell tálalni azt a 3 drámából álló pompázatos lucullusi lakomát. 
4 Bár most már kevésbé valószínű, hogy a 2000-től megjelenő kolozsvári Filmtett, vagy a még rangosabb, 1957-ben alapított budapesti Filmvilág c. szaklapok elől oly könnyű lenne a minőségi írások elhappolása, még akkor is, ha Marosvásárhely 1992 óta az Alter-Native Nemzetközi Rövidfilm-fesztivál színhelye is.
5 Összesen 14 dráma, köztük található: töredék, vázlat, fiókban rejtegetett, régebben bemutatott, hangjáték, ill. hagyatékból előkerült.
6 1990-ben 6, 1991-ben 0, 1992-ben 1, 1993-ban 1, 1994-ben 1, 1995-ben 2, 1996-ban 0, 1997-ben 2, 1998-ban 0, 1999-ben pedig 1 új magyar dráma került közlésre.
7 Eddig összesen 31 dráma, köztük található: stílusgyakorlat, bábjáték, mesejáték, történet, matiné stb., egyszóval mindenféle (posztmodern) peremműfaj. (Tehát nem egész estés nagyszínpadi klassz tragédia/komédia.)
8 A rangsort itt Király Kinga Júlia vezeti 16 évfolyam alatt 6 drámával, őt követi Hatházi András 5-el. Előbbi 2000-ben 3[!], utóbbi 2002-ben 2[!] közléssel jelentkezik: ilyen körülmények közepett ne csodálkozzunk a minőségen. Az évi 1 drámatermést józan ésszel betartotta Visky András eddigi 4, Egyed Emese, Kincses Elemér, Lászlóffy Csaba 3-3, a sort végül Láng Zsolt, Sütő András, Székely János zárja 2-2 új magyar Látó-drámával.
9 E tradíció követője az ezredforduló után Láng Zsolt is.
10 A KÁMSZ nagy megerőltetések árán alig egy Székely János, ill. Láng Zsolt-drámát mutatott be mindezidáig (Visky András Tanítványokja már nem konstituálódhatott ősbemutatóként; ezt a jelenséget, miszerint az ősbemutatót magyarországi színház realizálja, már Sütő Andrásnál is tapasztalhattuk) – sőt, mi több: 1992-től mindmáig adósunk maradt a 200. évfordulós drámapályázat 1. díjas Tolnai Ottó-dráma bemutatásával, míg Marosvásárhelyen minden programatikus eltökéltség nélkül színre kerültek-kerülnek Hatházi András, Kincses Elemér, Király Kinga Júlia, Sütő András, Visky András-drámái.
11 A Pannonhalmi Szemle mintáját követi.
12 A „*”-al jelölt drámákat színház is bemutatta. 
13 Szelleminduló c. kisregénye 2. díjat nyert az EMIA 1999-es pályázatán.
14 Ezek a bevezető írások mindig gyanúsnak tűnnek. Egy jó műnek tulajdonképpen nincs is valójában szüksége semmiféle magyarázatra, mert önmagában is képes rejteni a végtelen értelmezések sokaságának a lehetőségét, ezért valójában nincs szükség semmiféle szerzői elemzés-ajánlatnak. Ellenkező esetben a bukás még csúfosabb voltának lehetünk tanúi. Király Kinga Júliánál, Visky Andrásnál is előfordulnak. A bevezető megjegyzések gátolják, megbénítják a receptív fantázia szabad szárnyalását, csatangolását. A dráma partitúra, eszköz, a végtermék pedig az előadás, és nem fordítva. Ezt sokan hajlamosak elfelejteni, akarva/akaratlanul figyelmen kívül hagyni, és alkotói fixációkkal rögzíteni az előadás feltételeit. Az írói understatementnek interjúban viszont minden további nélkül helye van.
15 Oxymoron = kizárásos ellentét.
16 Arany János Tengeri hántás c. ballada fekete-fehér némafilmmé való átiratáért és megvalósításáért a Marosvásárhelyi Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivál 2003 novemberében díjazásban részesítette.
17 Utalás az ezredforduló marosvásárhelyi húsiparának két konkurens riválisára, a helyi piacot uralma alá hajtani óhajtó két családi vállalkozás maffiózus harcáról.
18 A Marosvásárhely – Szováta között közlekedő hajdani kisvasútról lásd alulírott Kirándulás, kisvasúttal c. irodalmi riportját a Várad 2005/1-es számában.
19 A minisztériumi drámapályázatok munkaterv szerint osztják szét a pénzt (havi minimálbér fölötti éves ösztöndíjakat), jól megbízható márkanevek között, és nem kész művekre. Ez utóbbiak terén az októberi Színház oldalain a Színikritikusok Díja a mérvadó.
20 Az előadás műsorfüzetének képi anyagát Hatházi András saját két kisfia készítette.
21 Fától fáig c. verse a 20. századi magyar költészet érettségi tételei között is szerepelt. (Lehet, hogy még meg is állja helyét Ady Endre, József Attila mellett…)
22 A könyvkiadók személye teljes mértékben megegyezik a Látó-szerkesztők személyével.
23 Lektor az Európánál, majd a Gondolatnál.
24 Ezen, immár félévszázados múlttal rendelkező felsőfokú oktatási intézmény végzettje e sorok büszke írója is, aki 2002-ben diplomázott le Dr. Lázok János egyetemes színháztörténész osztályában, dramaturg szakon.
25 Többek között a Látó elődjének tekinthető Igaz Szónál is.
26 Immár hiteles dokumentumokkal is bizonyítottan besúgói tevékenységet (is) folytatva, akárcsak Székely János vagy Szabó István, az (egyetlen magyar) Oscar-díjas film, a Mefisztó rendezője. De: művet nézz és ne az alkotóját…
27 Az Igaz Szó drámapályázatának 1. díja.
28 Színikritikusok Díja: 1989 legjobb új magyar drámája.
29 A Budapesti Nemzeti Színház drámapályázatának 1. díja.
30 Arany János A walesi bárdok. 
31 Az utcai népirtás mára már természetes velejárója világunknak: élőben követhető a nemzetközi TV-csatornák hírműsoraiban.
32 Ezt a teljesítményt ma már csak az amerikai musical képes elérni.
33 A 20. századi magyar irodalmat tárgyaló tankönyvekben is szereplő költészetével nem foglalkozunk (számos jó verse mellett található sok kommunista propaganda-mű). 
34 Ill. Marx József nemzetközi díjakban részesült, egészoldalas, fekete-fehér, gyönyörű testű női modellekről készült aktfotói.
35 Petőfi Sándor.
36 Nézzünk csak szembe a valósággal és mondjuk csak szépen ki: amint Sütő Andrásról, úgy Székely Jánosról is kiderült, hogy besúgói tevékenységet (is) folytatott, akárcsak Szabó István, az (egyetlen magyar) Oscar-díjas film, a Mefisztó rendezője. Kommunizmus = gyilkos ideológia: több halottja van, mint a két világháborúnak együttvéve, lásd: Történelem. Tankönyv a 6. osztály számára.
37 Lásd: Képes krónika, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1979, ill. Új képes krónika, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1991
38 Nem emelkedhetett még az egyetemes értékek rangjára, mint Madách Tragédiája.
39 Attila csapatai is hasonló sorsra jutnak.
40 A 40 milliós lakosú országban immár 10 millió (ennyi Magyarország, de Párizs lakóinak száma is), volt gyarmatokról származó arab él.
41 Jelen tanulmány azonban nem tűzte ki céljául a civilizációk összecsapásának elemzését. Ez ügyben lásd bővebben: Mircea Eliade Vallási hiedelmek és eszmék története, Francis Fukuyama A történelem vége, ill. Samuel P. Huntington Civilizációk összecsapása c. könyvét. 
42 2000-es adatok szerint a Földön élő 6 milliárd emberből 1.9 milliárd keresztény hívőnek vallja magát, 1.1 milliárd pedig az iszlám értékek követője – Kína lakossága meghaladja az 1 milliárdot, India lakossága pedig megközelíti az 1 milliárdot. 
43 Lásd a 18 éven aluliaktól eltiltott Tágra zárt szemek c. 1999-es, és egyben utolsó filmjét Nicole Kidman-nel.
44 Saját bevallása szerint „a rendező rossz lelkiismerete”.
45 Lánya saját drámáinak színművésznője.
46 A KÁMO az egyetlen határon túli magyar operaház. Emlékezzünk csak! – Magyarországon Budapest mellett Miskolc, Szeged, Győr, Pécs városai rendelkeznek operaházzal. 
47 Az ötlet Bánffy Miklós Erdélyi történet c. regénytrilógiájából való.
48 Ez az ötlet/elképzelés (új magyar dráma + debütáló rendező) nem egy rossz dolog, a Bukaresti Nemzeti Színház kistermében Sanda Manu vezetésével és állami támogatással fut egy hasonló mérvű projekt: folytatásra vár/kiált.
49 1972-es Sorstalanság c. regényéért 2002-ben megkapta (mindmáig az egyetlen magyar) irodalmi Nobel-díjat.
50 József Attila-gondolata. 
51 Tanulmányunkban vizsgált időszak alatt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház valóban egyetlen 1. osztályú előadást sem hozott létre. Kivételt képeznek a furkósbottal ütlegelve igen nagy hévvel egymás után három ízben elűzött bukaresti rendezőiskola élő hagyományait kísérletezve továbbfejlesztő képszínházban gondolkodó román, UNITER-díjas vendégrendezők által jegyzett kiváló előadások: Victor Ioan Frunză (Blaga: Gyermekkeresztesek hadjárata, Petronius: Satyricon, Foster: Tom Paine), Anca Bradu (Giraudoux: Elektra, Wedekind: A tavasz ébredése, Madách Tragédiája), Alexandru Colpacci (Marivaux: Hamis vallomások, Glovaczki: A negyedik nővér).
52 Indokolja ezt egyrészt az írásgyakorlat, másrészt az irodalmi érték, értsd: olvasmányként is élő (képzeletbeli) előadás igénye.
53 Melyből kegyes méltósággal a képzőművészeti illusztrációk távozni kényszerültek, az ezredforduló után végérvényesen: a képzőművészek kiűzetésével ér fel ez a „ öröm”-állapot.
54 Színikritikusok Díja a legjobb új magyar drámáért, sorrendben: Forgách András – 1992, Hamvai Kornél - 1997, Spiró György - 1998, Tasnádi István - 1999, Hamvai Kornél - 2000, Háy János - 2002, Kárpáti Péter - 2003, Spiró György - 2004, Mohácsi & Mohácsi - 2004, Térey János – 2005. 
55 E drámapályázat két kiadása után pillanatnyilag szünetel.
56 Bírálatból levezethető ajánlás.