|
CZAPÁRY VERONIKA
Anyám után
Az arctalanság bennem mindig rémeket kap és a magányosság tetemei is
előkerülnek az őrület előtti időkből, a fájdalom hosszú varázsszövetei
mosolyokat horgolnak a kislányok arcára. A bőr még a tavaszok előtt világosbarnán
verődik vissza, a tavaszok előtt történt minden, bár nem így akartam.
Nem volt hangom, se testem, a tavaszok előtt
történt minden, mintha egy vizes hattyúval élnék, kiáltott bennem a rémület.
A hús, húsom rózsaszín puhasága.
Csak a testét láttam, a rózsaszín bőrt, ragyogását
a kék és fehérség előtti horgolásnak, a hangod mindig olyan lágyan csengett,
csilingelt akkoriban benne az élet. És a fények is, úgy ragyogtak. Anyám
után mentem, kiléptem az utcára, ki más után mentem volna akkoriban. Mosolyogni
szoktak, ők az angyalok is, hiszen azért látják őket a kislányok. Mosolygását
az arctalan pillanatok előtti csendben fedeztem fel, mielőtt a part kettészakadt
volna és lett volna bentlakásos a test márvány ragyogása, az elfeledett
hajnalokon mindig világít bennem a rémület, kivilágít belőlem mindent.
Sikításom idehallatszik. Arctalan fagyok,
mégis, mégis úgy fáj, annyira fáj minden.
Beszélnek, ilyenkor mozog a kezem, arra gondoltam
egyszer, milyen lenne ha te horgolnád meg a ruhám, amit akkor felveszek
és ez a rózsaszín itt nem égetné ki a bőrünk.
Az angyalok is beszélnek, beszélnek csak a
fákról, hogy milyen lehet nem angyalnak lenni, szép nagy tárt karokkal
élni, soha nem félni, nem félni többé sohasem. Ez enyhíti bennem az őrületet,
amit rózsaszín húsom után kapar ki bennem a rettegés. Soha többé nem félni,
soha többé nem félni, milyen lehet az.
Mindez persze még a hajnalok előtt történt,
még mielőtt megtalált volna a hattyú. A hús mindig megzavar és összekeveri
bennem a következő lépéseket. Elmondhatom bárkinek, az emlékezés előtti
pillanatokban is feldereng bennem a magányosság, hogy már többször meghaltam,
már többször belehaltam ebbe. Beszélnek, ilyenkor mozog a kezem, arra gondoltam
egyszer, milyen lenne ha te horgolnád meg a ruhám, amit akkor felveszek
és ez a rózsaszín itt nem égetné ki a bőrünk.
A hús arany ragyogása.
Az álom kiszabadít a függésből, milyen volt
kék ruhája és hogyan lehetne rávenni arra, hogy meghorgolja a ruhám, amiben
táncolok olyankor, de csak hajnalban, a tájon sok angyal világít, ez az
alapja mindennek.
Annyira szerettem volna, ha te horgolod meg
a ruhám.
Miért szeretjük egymást annyira, miért nem lehet meghalni végre.
Közös a tér, az utca visszatér, és az angyal is, meg megkapom a ruhám,
ott van a szekrényben, felakasztva, lépcsőn hozod fel nekem, vegyem fel.
A megváltás bennünk elkeserítő ütemek között ébred, ezt már te sem gondolod
komolyan, már te sem emlékszel rá, hogyan volt ugye.
Túléljük, túlélünk mindent és átmegyünk a
hídon, azért vagyunk, aztán görcsbe rándul a test, a rettegés előtti hajnalokon
lesz úrrá bennem a rémület, hogy kiszolgáltatott és megaláztatott a testem.
A test, amit bármikor megölhetnek, bezárhatnak, tönkretehetnek a nappalok.
Ilyenkor, ilyenkor a rózsaszín fehérségű táj
marad csak meg, a mosolygás és asztmaállapot, a horgolás csendje, a feloldozás
utáni vágyakozás egyszerű vak ragyogása.
Hogy húsod megint olyan volt, mint ahogyan elképzeltem.
Mosolygásod mindent betemet, a kiaszott falak
között indulok útnak, újra egyedül, nincsen itt velem senki, csak vak ragyogás.
A húsom megint rózsaszínű, akárhány ébredés, az álmok előtt vagyunk, lépkedünk,
halkan a tájon.
Csak a testet láttam, a rózsaszín bőrt, a
horgolás kék és fehérség előtti ragyogását, hangod mindig olyan lágyan
csengett, csilingelt akkoriban benne az élet. És a fények is, úgy ragyogtak.
Mosolyogni szoktak, ők az angyalok, hiszen azért kislányok. Mosolygását
az arctalan pillanatok előtti csendben fedeztem fel, mielőtt a part szétszakadt
volna és lett volna bentlakásos rettegés a hajnal, a test márvány ragyogása,
egy elfeledett utca, világít bennem, kivilágít belőlem mindent.
Húsom ezen a reggelen is rózsaszínű, anyám
után mentem, mozog a kezem, arra gondoltam egyszer, milyen lenne ha te
horgolnád meg a ruhám, amit akkor felveszek és ez a rózsaszín itt nem égetné
ki a bőrünk, kiaszott falak között indulok útnak, újra egyedül, de bátor
vagyok, mert megint útnak eredek, mégha az angyalok vannak is csak velem
és én megfagyok.
A hús arany ragyogása betemet, olyan jó, olyan
jó a tested.
Anyám teste melegséggel tölt el és élettel,
bennem ilyenkor mindig felébrednek a hajnalok és boldog vagyok.
Sikításom idehallatszik. Arctalan fagyok, mégis, mégis úgy fáj, annyira
fáj minden.
Szerettelek volna, még idejében, ha nem kaparna ki a hús rózsaszín ragyogása,
ha nem lenne ez is hús, mint minden. Az arcok után terek jönnek, a rózsaszín
hajnalok mellett álmokat kap az ébredés, minden, amire választ adnál. Csak
az üdvözülés kínjáról ne mesélj, kérlek, hiszen akkor fázósak a reggelek,
bennem még nem temetett be mindent a hús ragyogása, a por és zuzódás hangja,
dermesztő reggelek, a kopott falak, soha többé nem félni, nem félni többé
sohasem, milyen lehet az.
Miért szeretjük egymást annyira, miért nem
lehet meghalni végre.
A megváltás bennünk elkeserítő ütemek között ébred, a hangok, ezt már
te sem gondolod komolyan, már te sem emlékszel rá, hogyan volt ugye.
Túléljük, túlélünk mindent és átmegyünk a
hídon.
A kislányok félnek, hiába vannak az angyalok velük, mégis olyan félelmetes
itt minden, a rettegés szárnyakat kap, lehetnék nagy is, lehetne tárt karokkal
élni, soha többé, soha többé nem félni. Ő ott van minden nap, a lelkemig
ér, ott van a húsa is, akár egy feltámadott halott énekel a csöndben. Anyám
után ott van minden, amit nem tudok elviselni, de aztán mindent eláraszt
a gyűlölet, és az álom.
Rózsaszín bőröd alatt nincsen rémület.
Rózsaszín bőröd arcomhoz ér.
Rózsaszín bőrödön arany ragyogásom.
Horgold meg a ruhámat kérlek.
Miért szeretjük egymást annyira, miért nem
lehet meghalni végre.
Túléljük, túlélünk mindent és átmegyünk a
hídon. |
|