Szavak takarják el az eget. De ugyanezek a szavak beszélnek is az égről. A boldogság mégsem innen származik. A magányra kell gondolnunk, hosszan, hogy rájöjjünk: onnan sem.
     A följegyzések a magány négy nemét tartják számon.
     Az első magány az elhagyott szerelmesé. Ő az, aki nem hinné el ezeket a sorokat, mert nem hisz már se betűnek, se pirkadatnak. Úgy botorkál a létben, mint aki másfajta teremtéshez szokott. Mint aki beteg lenne, ha hagynák. Mint aki azért szomorú, mert ez a dolga földön. Fülében partra vont tengerek zúgnak. A novíciák hazavágyó nyughatatlansága benne gyűlik össze, ámde az otthon bizalma nélkül. Nem kívánja reménnyel tetézni a romlást. Egyedül maradni az énnel: ő ezt a poklot választja.
     A második magány az árváé. Az árva magánya a haldokló magányával rokon. Többet nem tud róla a nyelv.
     És magányos az is, aki alkot. Rubljov, az ikonfestő, amikor az Angyali üdvözleten dolgozik. Rodin, a szobrász, A calais-i polgárok munkálatai közben. Meg az összes névtelen művész és kézműves és kétkezi robotos. Meg Isten. A világban, melyben nemcsak az eget, de a nyelvet is szavak takarják el, a mű beszéde idegenül hangzik. Ez az idegenség irgalmat hordoz mégis, különben mi oka volna, hogy a katedrálisokat még nem döntötte porba, a metszeteket még nem égette föl és a szonetteket sem tiltotta be a halálra készületlenek türelmetlen és tanácstalan riadalma?
     A negyedik magányos az ismeretlen, aki vár rád, talán nem hiába.