1) Az emlékezés beszéd problémái

Az idő. Változás az időben. Bárhol látok neki, zajlik a történet. Párizsban például, az ötvenes évek végén, második egyetemista koromban, a gyógyszertárak kirakatában tanév kezdetkor, a még enyhe őszben, de már a hűvös, nyirkos időre való felkészülésre bíztatva megjelentek a megfázás valamint a reuma kivédését szolgáló eszközök. Tíz-tizenöt rózsaszín doboz felstószolva, két felnagyított fénykép előterében. Baloldalon egy tüsszentéstől eltorzult, kivörösödött ábrázatú, könnyező férfi, jobboldalon ugyanő csillogó szemmel, felszabadultan ragyogó ábrázattal hálát adva az eufóriás állapotot kiváltó labdacsnak: Ouf, merci Aspro!^**Az akkori magyar patikák tautologikusan szigorú homlokzata után – a patika azt mondta magáról, hogy ő patika – az orvosságnak ez a látványos üdvözlégye, valamint az édenkertbe visszajuttató szerepe persze vonzotta tekintetemet, pláne mivel naivitása emlékeztetett első ifjúságom éveire, melyben az Aspro szerepét – főleg a munkásosztály, de azért kissé a szegényparasztság számára is – Sztalin és Rákosi elvtárs alakította.
     Ám kíváncsiságomat igazán az aspro képpel átellenben felgombostűzött prémek keltették fel. A szürkésbarna alapon kirajzolódó kormos csíkok és pöttyök nem csupán a meleg égövek ragadozóit idézték fel egzotikusan: magát a korláttalan természetet szabadították rá a vegytiszta készítmények tartományára. Kuruzslás jutott volna eszembe, ha nem tudom tapasztalatból, mennyire fontos a franciák számára a gyógyítás szigorúan tudományos jellege és magas színvonala. Változatos formára szabták a szőrméket, és látszott, hogy viselni lehet őket az emberi test különféle részein. Volt lábszárvédő, deréktartó, volt még Tarzan bugyi is, lehetett gerjedelmi kellékre következtetni, vagy mondani, hogy szabad a gazda, mert a kiállított darabok felhasználására szemléltetés híján csak szűkszavú felhívásokból lehetett következtetni: Hidegben tartsa testét melegben. A zimankó izületeinek nem jó. Addig csupán a Jäger alsóneműket ismertem, melyek a fázós embert nyaktól bokáig burkolták, és nem nagyon értettem, hogyan lehet és érdemes kisebb felületeket pakolászni szőrrel, mintha priznicelésről lenne szó.
     Végül az Ecole-beli szobatársam világosított fel, hogy közismert gyógymódról van szó: amit a kirakatokban látok, az macskaszőrme hagyományos gyógymód a reumás bántalmakra, melegen tartja a fájdalmas testrészt, s a benne levő villanyosság is jót tesz. Az orvosok ajánlják, csak a betegsegélyző nem téríti a páciens költségeit. – Miért nem? – Mert abból közbotrány lenne. A macskák miatt. Ugyanis macska vágóhíd nincsen, a macska húsát nem fogyasztják, bőrét iparszerűen nem nyúzzák. A macska simogatott háziállat. – Hogy kerül akkor a patikusok kirakatába? – Nem törvényesen. Épp ez az. Clochard-ok fogdossák össze a kóbor macskákat éjszaka a metró járataiban meg a csatornák mélyén. Kitekerik a nyakukat, szőrméjüket eladják a patikusoknak. Virágozna az üzlet, ha a cicák pártfogói nem lendülnének ellentámadásba. Koros hölgyek különítménye lopakodik a város gyomrába. Szívós, sörtés lények, akik sötét zugokba húzódva meglesik a macskavadászt, s akkor csapnak le rá, amikor az állat ott nyávog a karma között. Megruházzák, parapléval, seprűnyéllel szörnyen megruházzák, és tiltakozó feliratokkal zaklatják az elöljáróságot, a főpolgármestert, a képviselőházat. Kilincselnek persze a gyógyszerészek is a clochard verő osztagok ellen, és mindent megtesznek, hogy prémbeszerzési forrásaik ne apadjanak ki. Képzelheted, a betegsegélyző hallani sem akar az egészről.
     Úgy rémlett, se vége se hossza ennek az alvilági harcnak, mely a két jó között zajlik, egyrészt a macskák gyógyhatásának értékesítése, másrészt a macskák életének megőrzése nevében. Tíz évvel később a csíkos, pöttyös prémek nyomtalanul eltűntek a gyógyszertárak kirakatából, holott villanyosságuk, melegítő képességük bizonyára nem csökkent. Annak a harcnak vége szakadt. Helyette a Boul’ Mich’-en sisakos rendőrök csépelték az őket utcakövekkel dobáló diákokat. A kirakatokban pedig a természetes szőrméket kiszorították, szerepüket átvették a mesterségesen gumírozott, meleget fejlesztő, vállra, térdre, csípőre szabott műszálas védők és rögzítők, melyeket a betegsegélyző részben megtérített. Két évtizeddel később, a clochard-ok már csak egymást verték; a nem clochard-ok részéről rájuk hulló ütlegeket, akár még az aggnőkét is a hatóságok megtorolták a tömegessé váló munkanélküliség iránti respektus címén. A növekvő pénzéhség miatt viszont izmos fiatalemberek törtek az idős dámák életére: mögéjük surrantak, néptelen kapualjakban kloroformos törölközővel elaltatták őket, vagy puszta kézzel kitekerték a nyakukat, és elinaltak vagyonkájukkal. Ami a macskákat illeti, közszerepük azokra a házilag készített, gyatrán sokszorosított hirdetésekre szorítkozott, melyeken személyleírásuk után a becsületes megtalálónak a gazdik hálát és jutalmat ígértek. Nemrégiben az egyikre valaki filctollal ráírta, hogy a keresett, csíkos, játékos, bizalommal dörgölőző cicukát resztelt újkrumplival és dinsztelt sárgarépával körítve elfogyasztotta. Köszöni, nagyon ízlett.
     Változott a világ. A macskaprém cikkek árusítása idején volt Szovjetunió, azóta nincsen. Hajdan a macskaprémeket olyan télikabátban néztem, amelyet egy menekülteknek küldött, használt ruha göngyölegből halásztam ki: Idővel aztán tovább adtam azt a télikabátot, sőt a magaméit adom a Vöröskeresztnek. A macskaprémek idején nem volt pénzem és nem volt reumám, most van pénzem és van reumám. Akkor, a macskaprémek idején jelent meg Alain Robbe-Grillet rendbontónak szánt regénye, a Radírgumik (Les gommes), aztán jöttek a szerző csatározásai a hagyományos írásmód, a konzervatív irodalomszemlélet ellen – ma már Robbe-Grillet zöld frakkos tagja a Francia akadémiának. A macskaprémeket nem egyszer a Sorbonne-ról kijövet nézegettem, ahol a műveket irodalomtörténeti szempontból taglalták. Ki gondolta volna, hogy néhány esztendő múltán kitör a paradigmaváltás, hogy a nyelvészet, a freudizmus, a marxizmus hirtelen apostolai túlkiabálják a struktúráktól megszeppenő irodalomtörténészeket és az impresszionista stilisztákat, hogy még dekonstruálni is fognak az alma materről leváló új egyetemeken? S eme diadalmas forgószélben tántorogva ki gondolta volna, hogy mint az elefánt az ő hosszú ormányával az óvóhelyre vonult irodalomtörténet kinyúl a modernitások után, és divatjukat sorra bekebelezi? Mikor az első időkben, 1957-58-ban a macskaszőrből szabott váll-, térd-, és gerinc melegítők szemlélésébe merültem, még csak készültem első vizsgáimra és fogalmam sem volt arról, mit is fogok kezdeni velük, arról pedig még kevésbé, hogy előbb-utóbb én fogok másokat vizsgáztatni, abból, amit én tanítottam. S amikor az elit egyetem körül kezdtem el mozogni, gyaníthattam-e, hogy harminchat év múltán a tömegoktatásnak fogok türelmetlenül búcsút mondani? Még javában lehetett bámészkodni a macskaprém kirakatok előtt, amikor a Magyar Műhely szerkesztőivel Skandináviába utaztam, s Oslóban, ha jól emlékszem, egy újságíró kérdésére válaszolva megdorgáltam Robbe-Grillet-t, hogy nem eléggé humanista. 1988-ban a Kossuth Klub irodalmi estjén felvezetőm, Rába Gyurka, hogy engem valamiképpen betájoljon az írás világában, felemelte mutatóujját és Robbe Grillet rokonságot említett. 1988-ban az MSzMP-n kiütköztek a hullafoltok, ezeknek eluralkodásához Magyarország lakossága reményeket fűzött, azóta porából rózsaszínűen megéledett a phoenix, amely halhatatlansághoz önmaga fűz nagy reményeket, és ha valaki mellém surran, miközben a macskaprémeket mustráltam, vagy még előbb, amikor jeges szántókon kifelé botladoztam az országból, s azt súgja fülembe, hogy „ők” fogják bevinni az országot a liberális Európai Unióba, akkor körülröhögöm, és azt mondom neki: maga légvárat épít, és ködöt eszik a rozoga állványzat tetején, én nem fogom magát összekaparni, ha lezuhan mellém a kőkemény aszfaltra.
     Szóval, itt nem egy „bús férfi” siratja ifjúságát, de nem is egy elégedett teleológus méltatja a fél évszázad során végbement fejlődést. Az ifjúság nem volt olyan szép, mint amilyen lehetett volna, haladásról pedig beszélni mire is szolgálna? Az emberiség, úgy rémlik, mindig önmaga felé halad, hol egyik, hol másik lehetőségét játssza meg: bizonyos dolgok mégis javulnak, mások viszont határozottan romlanak. Nézőpont kérdése. Ifjúkoromban a marxisták hirdették a globalizációt, a 21. században, úgy fest, a kapitalisták valósítják meg. Mondhatom-e azt, hogy előreléptünk? Inkább elmozdultunk. De nem akarom szkepszisem mélyére csalni az olvasót, s ott a sötétben a viszonylagosság kínpadjára vonva őt megrendíteni abban a hitében, hogy képes a tájékozódásra, és terveket szőhet szilárd fogódzkodókat markolva. Inkább az önéletíró gondját szeretném tudomására hozni, hadd lássa, hogy nekem sem könnyű.
     Mert ami engem illet, eléggé zavarba hoz, hogy szellemi tevékenységem vázolása közben tekintettel kell lennem a változásra. Ha történelmet írnék, sorolnám időrendben a sorolni valókat, legfeljebb azon kellene töprengenem, hogy mit vegyek be, és mit hagyjak ki. Történelmet azonban ajánlatos, évszámok közé zárva, kívülről írni, én viszont, mivel a téma én vagyok, ésszerűen belülről írok, úgy hogy a változás miatt ilyen kérdésekbe ütközöm. Úgy szóljak-e a régebbi dolgokról, ahogyan akkor éltem meg őket, vagy úgy, ahogyan ma gondolkozom róluk, vagy hozzam őket közös nevezőre, és idézzem fel őket, ahogyan megéltem, de mai véleménnyel? Szerelemmel kapcsolatban könnyebb nyilatkozni, mert bár az is változó, de az egyénre tartozik, ő tud róla leghitelesebben beszámolni, legalább is arról, ahogyan benne zajlott, vagy tovább zajlik. Nem úgy, ha irodalomról, ízlésről, elméletről, szellemi állásfoglalásról van szó. Bármelyikből közügy lehet, megoszlanak a vélemények, mindenki jobban akarja tudni, az izgágák számon kérnek, sokan ki is kérik maguknak. Pláne amikor olyan tapasztalat kerül terítékre, amelyet két ország alakított, vagyis amely az idegenség jegyét viseli magán, s a megszokotthoz vonzódókat, a megszokottat normának tekintőket nyugtalanítja. Az ellenszenv persze lehet ingerlő, az ellentmondás ördöge, mert ő nem alszik, legalább ébren tarthatja az olvasót. Mi történik azonban akkor, ha az olvasó nem erőszakosan kifogásol, hanem lecsapja a könyvet: mert hogy ő, ha nagyon szükséges, a szellemi termék iránt érdeklődik, ennek egyik lehetséges eredetmondája viszont hidegen hagyja. Magamból indulok ki. Roppant ásítozásba fogok, valahányszor a genetikai iskola munkái kerülnek kezembe.
     Márpedig, ha az olvasó bemondja az unalmast, csődöt mond a vállalkozásom. Ahogy elnézem, miatta sorolom az aggályaimat. Mit is várok tőle? Hogy okuljon az én eredményeimből, a kudarcaimból? Ennyire önhitt nem vagyok, s annyira sem, hogy elvárjam, lépjen a nyomomba. Hasznosabb, ha mindenki a maga kárán tanul, a maga útján járva. Jobban érdekel az, hogy megértse, amit a változó időben változva én megértettem. Szándékom itt sem pedagógiai. Egyszerűen minősíteni szeretném: képes-e, hajlandó-e a helyembe képzelni magát? Osztozkodni kívánok vele, és még akkor is, ha nem értünk egyet, azt óhajtom, fogja fel nagyjából, választásaimban, ellenkezéseimben milyen szándék vezet. Mi forog kockán, ahogyan a franciák szokták fogalmazni. Szóval legyen útitársam, ami azt jelenti, legyen jelen, tartson szóval, hogy én se unatkozzam.
 

2) Paktálás egy sorozatgyilkossal

Az olvasó felnevet a bőrfotelben: – Cipeljem a kofferedet is?
     A szerző nem hökken meg:– Légy szíves. Egyedül fárasztó.
     Az olvasó: – Neked társ kell vagy kuli?
     A szerző: – Hol egyik, hol másik. Persze a társ is trógerolhat, és a tróger véleménye is érdekel.
     Az olvasó: Gondolkozzam is helyetted?
     A szerző: Gondolkozz velem.
     Az olvasó: Miért jó az nekem?
     A szerző: Részed lesz az alkotásban
     Az olvasó: Társszerző?
     A szerző: Olyasmi. Kiegészíthetsz. Megnő a szereped. Megnő a befolyásod. Megnő a híred. Mikor az Úr az űrben egyedül fáradozott a világ létrehozásán, ha lett volna ott vele valaki, azt a bennfentes illetőt ma ugyanannyit emlegetnék, mint magát a mennyei partnert.
     Az olvasó: Dicsérnék vagy szidnák?
     A szerző: Ahogy az Urat.
     Az olvasó: Ekkora felelősséget akarsz rám sózni? 
     A szerző: Ugratlak. Az Úr ír, az olvasó olvas. Csak te éberen és érzékenyen olvasol. Biztonságos bőrfotelben.
     Az olvasó: Szóval kukkolok?
     A szerző: Én meg mutogatom magam. Az agyam, a múltam, a nyelvem.
     Az olvasó: Mindig csak magadat? Nem lesz egyhangú?
     A szerző: Mire vagy még kíváncsi? És kire?
     Az olvasó: Irodalmi életre. Kortársakra. Az emigrációra. Az otthoniakra.
     A szerző: Az emberi életkor megnyúlt. A zöme még él azoknak, akikre te kíváncsi lennél.
     Az olvasó: Miért baj az?
     A szerző: Mert nekem csípős a nyelvem, az a sok eleven Nárcisz meg egyből megvadul, és hadat üzen.
     Az olvasó: Talán ne feszítsd túl a húrt.
     A szerző: Írókkal nem mehetek biztosra. Van erről egy történetem. 1991 augusztusában az ICLA tokiói kongresszusa után Kyoto felfedezésére indultunk. A várost körülvevő szentélygyűrű minden egyes épülete és a hozzá tartozó parkok kemény turista munkát igényeltek a fülledt hőségben. Sok volt, nagyon sok az aranyozott Buddha, s ezekből kaptunk egy egész gyűjteményt a Nemzeti Múzeum középkori szobor részlegében is, szerencsére léghűtéses termekben, nappali világosságban. De azért be nem vallottan is szükségünk lehetett az ájtatosság átmeneti szünetelésére. Talán ezért is álltunk meg valósággal megigézve három koromszínű lakkszobor előtt, melyek lótuszülésben trónoló, süveges férfiakat ábrázoltak, aranyszövet háttérrel, rozsdavörös dobogóra helyezve. Két oldalt a kisebb alakok nem néztek igazán jóindulatúan, a középsőnek pedig, fejjel nagyobb és sokkal testesebb jelenségnek, démoni arckifejezéséhez dühödten fenyegető tekintet társult. Pokolbeli rögtönítélő bíróságra emlékeztettek, pontosabban valami alvilági írószövetség fegyelmi tanácsára. Kezükben tartott ecset, tustartó, papírtekercs miatt íróknak néztem őket, félelmetes betűvetőknek, akik talán az embereket tartják bűnösnek, s ezért háborognak, vagy talán az olvasókat süketnek, vaknak, értetlennek, nem méltónak a művészet elébe kerülni. Mivel csak japán felirat szolgált eligazításul, inkább azt kell mondanom, hogy írókat akartam bennük látni, az írók engesztelhetetlen, rabiátus szellemi alkatának megtestesülését, indulatos füstölgésük nyomasztó megjelenését, amelyet az ókortól napjainkig sehol nem ábrázolnak, valósággal eltitkolnak az álmatag, átszellemült, esetleg enyhén gunyoros, de attól még nem kevésbé fennkölt személyiségek javára. Szóval a szokásosan kenetes és unalmas figurákhoz képest ennek a kis csoportnak az ádáz eredetisége nyomban megragadott. Le akartam fényképezni, az őr azonban tudatta, hogy ehhez igazgatói engedély kell. Egyetemi névjegyen kérvényeztem. Pár perc múltán megjelent az igazgató, elkérte útlevelemet, s miután azonosított, sűrű bocsánatkérések közepette tudatta, kérésem nem teljesíthető, eladható fényképe a szobrokról nincsen, volt szerencséje. Rimánkodóra fogtam, kicsit fenyegettem is, hogy majd a diákjaimnak és kollégáimnak beszámolok a kiotói Nemzeti Múzeum főnökének érthetetlen merevségéről. Ígéretem, és itt hangsúlyozom, jóhiszemű ígéretem ellenében nagy nehezen megengedte: egyetlen egy felvételt készíthetek tíz méter távolságból, vaku nélkül. Igen ám, de az alkudozás feszültségében nem vettem észre, hogy a vaku be van kapcsolva. Így aztán villant a gép, fényét soha nem éreztem ennyire fényesnek. You are a liar^***, hörögte az aszott muzeológus, és olyan bősz képet vágva, mint a rémületes csoport, rám rohant, hogy elkobozza a gépemet. Szerencsére Nicole közbe vetette magát, bizonygatva, hogy szavahihető, jó ember vagyok, csak kicsit ideges, ő, az igazgató idegesített fel az akadékoskodásával. Üldözőm kelletlenül meghátrált, de a vádat nem ejtette el. Ma is emlékszem, csuklott, ugatott, vicsorgott kifelé menet: You are a liar.
     Az olvasó: Elvégre átverted.
     A szerző: De nem akartam.
     Az olvasó: Látod, félreértettek.
     A szerző: Mit kellene tennem, hogy ne? Hogy ne tartsanak rosszhiszeműnek.
     Az olvasó: Tudod, mit? Húzza le magát a te kyotói igazgatód. A fotó, ugye, sikerült?
     A szerző: Az igen. Jó élesre.
     Az olvasó: Hát ez a lényeg. A szándékodra fütyülök.
     A szerző: Van neked olvasói erkölcsöd?
     Az olvasó felröhög. Combját csapkodja. Röhög fröcsögve. Szörcsögve is röhög. Látszik, hogy őszinte. Látszik, hogy szíve szerint kéjelegni szeret. A pornó részeket keresi, újra olvassa őket maszturbálva, az erényben is az érdekli, amit az tagad, örül annak, hogy lehetetlen fráter, hogy olvasóként neki minden szabad, még az is, amit ő inkább tiltana másoknak, rágalmazás, tömött autóbuszban fingás, alpári indulat, felelőtlenség, magánlaksértés, pirománia, meg ilyesmik. Rablás, vérfertőzés, egy egész város lebombázása. Mosdatlan szavak, bevallhatatlan gondolatok. Őrá tartozik mindez, csak őrá, ha magára marad az írott szöveggel. Koponyája sötétkamrájában annyit csaponghat ki, amennyi a képzeletéből telik.
     A szerző, nézi az olvasó gusztustalanul kivörösödött arcát: A szemed sem áll jól. Kezet emelnél azokra, akikről olvasol. Akikről én írok. Képes vagy hidegre tenni őket.
     Az olvasó: Ha jól értettem, te meg be akarsz fűteni nekik. Odaégeted őket a keltető gépben.
     A szerző: Attól még élhetnek. De mi lesz, ha csonttá fagynak a mélyhűtőben? Számolatlanul. 
     Az olvasó: Ne félj, megszámolom őket. 
     A szerző: Sorozatgyilkos? Gyanús vagy te nekem, nagyon.
     Az olvasó kifejezéstelen tekintettel és elvetemedett ábrázattal kioson. Eljártak már azok az idők, amikor heves francia írók, fölényes francia kritikusok követelték színrelépését. Miközben mások élcelődtek az ilyen „zöldségeken”. Képes értelemben az 1950-es években születő és hamarosan vérszemet kapó ún. francia új regény szószólóinak agresszív állásfoglalásaira gondolok. Mint jól összehangolt kidobó emberek passzolták egymásnak a regényhős fogalmát, s olyanokat rúgtak bele, hogy egy valóságos élőlény agyrázkódást kaphatott tőle, spiccel célozva, akár menten szörnyet is halhatott volna. Mert ki akarták nyírni, radírozni az irodalomból, pontosabban azzal az irodalommal együtt, amelynek oszlopos ismérve volt – vagyis a realistával. Nathalie Sarraute átkozta ki először L’écre du soupçon (1950) c. esszé pamfletjében. A Balzac-nál még hatalma teljében trónoló alak napja leáldozott, ismertető jegyei és kiváltságai szétfoszlottak, nem hisz benne sem az író, sem az olvasó. Ezért lehet a gyanakvás koráról beszélni. Valósága mesterkélt látszat, ideértve jellemvonásainak, ruházatának részletezését, no meg a cselekményt is, mely úgy tekeri körül, mint pólya a múmiát. Fejére ezen túlmenően az olvasható, hogy túl szűkre és merevre szabott körvonalai nem képesek magukba fogadni a modern lélektan bonyolult gazdagságát, lehatároltsága zsákutcába viszi a regényt, akadályozza megújulását. Nathalie Sarraute nyomán 1957-ben Alain Robbe-Grillet is (Sur quelques notions périmées) „lemúmiázza”, szemére lobbantja mindazokat a tartozékokat, amelyeknek birtokában kell lennie, hogy méltó legyen szerepét eljátszani, s amely tartozékokat a konzervatív kritikusok normaként kérnek számon az íróktól, holott a Balzac korabeli burzsuj egyéneket bőven kiszorítja már egy rajtuk túlmutató, kevésbé emberközpontú társadalom. Ehhez inkább egy személytelen és átlátszó személynévmás illik, mely egyszerűen a cselekvő ige alanyának a feladatát látja el. 1968-ban, Niveaux sémantiques d’un texte moderne c. kemény regénytechnikai hadparancsában Philippe Sollers már a modern írás eredményeit összegezte: „Nem elég azt mondani, hogy »a regény szereplője« eltűnik a narrációból a tulajdonnévvel egyetemben: magának a birtoknak a fogalma, példának okáért a saját testé – a zárt, lehatárolt testé, amelyet azonosságában megerősít tükörképe és a körvonalakkal bíró alanyt feltételező személyes beszédfunkciója – az tűnik el.” Pour une théorie du nouveau roman (Párizs, Le Seuil, 1971) c. útmutatónak szánt traktátusában Jean Ricardou Sollers Nombres (Számok) és Parc c. regényeit ebből a szempontból elemezve azt magyarázta, hogy ezekben a „legújabb új regények”-ben a személynévmások nem tartoznak állandó jelleggel egyetlen személyhez sem, mert a jelentés áttevődik egyikről a másikra, tehát nem sokértelműségről van szó, hanem a jelentés szüntelen felcserélődéséről, a birtoklás és a kilakoltatás váltakozásáról, melynek során a nyelvi jel és a test közötti egyik és másik irányba zajló átmenetek „véres, baljós műveleteket” idéznek elő.
     Mikor az olvasó, a minden rosszra elszánt olvasó gonosz és kemény arckifejezéssel üresen hagyta a karosszéket, rögtön a regény szereplője elleni hajdani fenekedés jutott eszembe. Előbb is sort keríthettem volna rá Meggondolatlanul szövetkezni akartam az olvasóval: legyen elnéző, ne rója fel nekem, ha rosszmájúságban néha elvetem a sulykot. Meg akartam nyerni, hogy legyen megértő társam, találja ki szándékaimat. Egyszóval be akartam vonni zarándokutamba szellemi életem emlékeihez, arra is számítva – sandán, persze –, hogy legyen segítségemre irodalmi Bildungsromanom tető alá hozásában. Mondjam-e, hogy kígyót melengettem keblemen? Mondhatom persze az én szempontomból, de akkor is az én hibám, hogy az ő szempontjai iránt nem érdeklődtem. Fütyültem arra, ki ő, mi az ő elvárási horizontja. Méltányosabban kellett volna kezelnem, nem vérszegény, tedd ide, tedd oda mellékszereplőnek. Már csak méltányosságból is fel kellett volna tételeznem, hogy az olvasónak vannak olvasói emlékei, s ezekkel a maga módján gazdálkodik. Barom, szűkagyú barom voltam, amikor azt hittem, csak én kísértem figyelemmel a regényszereplő körül kitört ribilliót, és hogy ezt ma már ő is elévültnek tekinti. Tessék, most kiderül, benne tovább él minden, az lett, amire nevelték: sorozatgyilkos. Az a fontos neki, ártson múltam szereplőinek, eltegye őket sorra láb alól. Nekem meg, ha életre akarom kelteni és még egyszer viszont látni őket, nem marad más, mint kímélő szeretetszolgálatot nyújtani nekik, és beszerelni szövegembe titkos kamerát, azzal kémlelni, nem lappang-e a közelükben az a véres, baljós szándékokat tápláló alak. Behúzódhat kapualjba, beférkőzhet mondataimba, a többször átolvasott, ellenőrzött ártatlanokba is. Álruháit váltogatja, hol úgy öltözik, mint egy rozsdás kést szorongató csavargó, hol úgy mint egy kikent-kifent csontbróker, vagy mint egy tanatoszra fókuszáló terapeuta, sőt mint egy borotválatlan ápolónő, ki az éjszaka leple alatt eutanáziában sántikál, mert nemét úgy cserélgeti, mint dada a csecsemő pelenkáját. Százféle gumiálarccal rendelkezik, látom vasorrú bábának, és látom alacsony homlokát ráncoló kidobó embernek, de az állatvilágból is előjön, lábakra tipró vizilóként, ostoros oktopuszként, és kíváncsi vagyok, kinek, minek álcázta magát az École Normale Supérieure-beli első beszélgetőtársam esetében.
 

    * Részlet a szerző Gyerekkorunk otthona c. önéletírásából
  ** Kösz, Aspro!
*** Maga hazudott nekem.