„Az út magában-véve / árny és köd. / Köd és árny, / hol képek rejlenek. / Árny és köd, / hol dolgok rejlenek, / mélység, köd, / hol magvak rejlenek.” – hangzik egy vers a Tao Te Kingből, Lao-Ce, a taoizmus Bibliájából. Egy grafikus jóvoltából az iménti vers és társai közelébe kerülhetünk, vagyis papírra rótt jelei esnek az útunkba.
     Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Vendégek! Kurcsis László győri grafikus munkáival számos helyen találkozhattunk az utóbbi évtizedekben, de ezek többnyire úgynevezett tervezőgrafikai művek voltak, színházi plakátok, kiadványok, könyvek, cégarculatok. Itt és most a művész a legszemélyesebb szférájába enged be e kis rajzok által. A leginkább négyzetcentiméterekben mérhető okkersárga lapok mintha évezredes agyagtáblák, vagy pergamenek lennének, valami elfeledett krónikás leheletfinommá kopott feljegyzései. Idő-szülte és idő-koptatta talányos üzenetek. Tenyérnyi történések, egy-egy haiku tömörségével – tehát valami halk képi költészet ez. Neszező és szűkszavú, mint az egész Tao, mely nem történeteket beszél el hosszasan, hanem összefüggésekre utal, világít rá. Konkrét megoldások, várt instant életreceptek nincsenek benne, de a szférák zenéje – ha meghalljuk, útba igazít. A Tao versfordítója, Weöres Sándor javasolta egyszer, olvassunk verseket olyan nyelveken, amelyeket nem értünk, és akkor a költészet szavakon túli üzeneteibe avattatunk be…
     Tudom, tudom, képekről kellene beszélni, de föl kell ismernünk, hogy a grafika is egy nyelv. Egy nyelv, amelynek alfabetikáját csak az alkotó ismeri igazán, de szava, üzenete bármelyikünkhöz eljut, megérthető és átérezhető, ha elég nyitottak és befogadóak vagyunk. A 60-as években újjáéledt és önmagára talált magyar grafika egyik nagy krónikása, szószólója, a nemrég elhunyt Supka Magdolna is egy alkalommal azt mondta: „a magyar grafikusok költők”. Vegyük észre, a képi nyelv adott, az igazi képek bennünk születnek, a többi csak zsonglőrködő ámítás. Hát erről van szó: dörgedelmes képeken túli grafika, szavakon túli – vagy inneni líra. Az üresség, a csend keresése. A csend szerepe a zenében, a szünet és csend adta ritmus a nyelvben, az irodalomban – ezek adják a hangok, jelek súlyát és értelmét. Szinte üres, lüktető, pulzáló tájakra kalauzol Kurcsis László rajzain, eddigi talán legletisztultabb képein. Lélegző helyeken a semmit őrző kis csomagjai, mint lélek-kofferok várakoznak. Sejtések és bizonyosságok szólalnak meg a homokszínű papír aszkétikus felületén. Nem holdbéli tájak, inkább egy személyes kozmosz ez, Saint-Exupéry Kis hercegének magánbolygójához is hasonlítható kis világok.
 

     Kurcsis grafikái az üresség dícséretét hirdetik. Ha ez furcsa, gondoljunk bele, a háznak, a csészének, az anyaméhnek vagy akár a léleknek ez a befogadó, termékeny üressége adja az értelmét. A lelki, szellemi tartalmakra nyitó, önmagát kiüresítő táj része ábrázolatlanul is az ember, vagy az ember lenyomata a táj. Intellektuális geográfia, spirituális földrajz, de olykor erotikával is fűtött domborzat alkotja Kurcsis László természetrajzát. Ezeken a rajzokon nem pökhendi, magabiztos állítások vannak, hanem tétova kérdések, nem megmerevedett szituációk, hanem alakuló, tetten ért viszonylatok. Kurcsis képei kereső képek. Vallatják a teret, az időt, a lelket, kutatják a titkokat. Bizonyosságok után vizslatnak a bizonytalanban. Tökéletlenségüket vállaló kis kockákat, testeket látunk, melyek geometriája nem szigorú, hanem esendő, mint az emberi lélek. Metafizikus tájakat, tereket látunk és érzékelünk, meggyőződhetünk, hogy a rajzolás mint meditációs tevékenység történik, terméke, a rajz, mint misztérium-objektum születik. Hallani véljük az imát, a mű készülésének útját, „add meg Uram, ezt a rajzot”. Kurcsis mértani konstrukciói tehát nem megfellebbezhetetlen bizonyítékok, hanem az úton levés hordalékai, töredékei, ittlétünk maradványai. Zöldesen derengő egébe mártott geometriája a taoista kolostor bambuszlépcsőinek álomszerű út-modellje. Az útitársnak szánt, útjainkba eső jelek grafikusa, József Attila szavaival „e léha, locska vágyak közt keres bizonyosabbat, mint a kocka”.
     A nyugati emberről azt írta Suzuki, ha talál egy virágot, leszakítja, míg a keleti ember inkább csak szemléli azt. Kurcsis László tenyérnyi szemlélődései erről a nem-cselekvő, hanem meditáló, nem mindenáron beavatkozó, hanem merengve beavató magatartásáról tanúskodnak. Én további jó utat szeretnék kívánni az útjaira hívó Kurcsis Lacinak és jó kirándulásokat a hívását elfogadóknak!
 

(Elhangzott a komáromi Kisgalériában 2006. február 17-én)