Dallos egészalakos fotogrammjai két érdekes kérdést vetnek fel. Az első kérdés – milyen legyen a kép: mimetikus, analogikus vagy szimbolikus – a filozófia kérdése. A fotó esetében a technikából következik, hogy mimetikus és azon belül is illuzionisztikus. A másik kérdés, hogy viszonyul a kép az elmúlt évtizedek képeihez és hogy látjuk azokat. Moholy-Nagy László nyolcféle olyan látás típust határozott meg, mint az absztrakt, pontos, gyors, lassú, intenzív, mélyreható, egyidejű és torz. Ha az előbbi három ábrázolási módot – a mimetikust, az analogikust és szimbolikust – rávetítjük az utóbbi nyolcra, akkor kellően bonyolult és már-már megfoghatatlan rendszert kapunk. Én még hozzáteszem a reflektív típust is, amely vonatkozik és vonatkoztat. Már unos-untalan ismételgettük, hogy az 50-es években Rauschenberg kiradírozott egy de Kooning rajzot (a pop art rituális apagyilkossága), ez is egyfajta viszony. Kelemen Károly, a 70-es évek végén készült fotósorozatán egyszerűen belép a szent szcénába. Belépése csupán annyi, hogy ráfotózza magát az avantgárd személyek és események egykor készült fotójára (belép a múlt idő terébe), és újra lenagyítja azokat. Ez az alkotói manipuláció egyrészt kiüresít, másrészt tovább éltet, azaz vonatkozás teremt múlt és jelen, idegen és személyes között. Dallos azonban minden vizuális magasugrás és tornagyakorlat nélkül egyszerűen belép a megvilágított térbe, majd távozik, de ott marad az árnyék.
     Ám ez a magatartás nem igazán jellemző a fotósokra. A fotós inkább megmutat, mintsem megmutatkozik. A fotós inkább rejtőzködő, voyeur, ugrik be a közhely, durvábban (mint Susan Sonntag fogalmaz) kukkoló. A kukkoló az apparát mögé bújik, les és kattint. Nem új keletű tény ez, igazolására citálhatunk neveket, fogalmakat és szakirodalmat: platóni barlang-hasonlatot, camera obscurát, Man Rayt, Moholy-Nagy Lászlót és Susan Sonntagot. Talán nem szükséges az ismert lecke felmondása. Az viszont érdekes, hogy a hosszú évek óta szociofotóval foglalkozó Dallos miként került saját gépének, azaz saját vakujának másik oldalára. Mi az oka, hogy önmaga és környezete tárgyai szolgáltak lenyomatként képeihez? Választása nem logikus. Kézenfekvőbb lett volna, ha szociofotóiról átment egy attraktív kisebbségi figurát vagy egy szívszorító sorsot, és Cindy Shermann stílusában megörökíti. Hála istennek, nem ez, hanem valami más történt. Mielőtt azonban erről „szólnék”, a fotogrammról is essen szó.
     Vajon mit ábrázol Ferenczy István Pásztorlányka című szobra? Mit csinál a szépséges görög leány? Ferenczy István azt a pillanatot örökíti meg, amikor a mondabeli lány körülrajzolja búcsúzó kedvese árnyékát a mediterrán homokfövenyen, vagyis, a fény segítségével, vegyszer nélkül árnyékot rögzít. Mellesleg, a görögök szerint feltalálja a művészetet, innen a szobor címe: Pásztorlányka avagy a szépművészetek kezdete. Ha már a felfedezésnél vagyunk, akkor jegyezzük meg, hogy Giotto, a pásztorfiú is botokkal, kövekkel rajzolt, amikor Cimabue felfedezte. A lényegét tekintve valóban olyan és úgy jön létre a fotogramm, ahogy a mondabeli görög lány rögzítette az árnyat. Jóval később, a 20. század elején Man Ray újra felismeri a lehetőséget: fotópapírra tárgyakat helyez, rávillant és előhívja. Az újrafelfedezés egyszerű. Man Ray – a pásztorlánykához hasonlóan – de a fény mellett vegyszerek segítségével ejti foglyul az árnyékot. Ennek köszönheti, hogy neve után rayogrammnak is hívjuk technikát.
     A fotogramm tehát viszonylag szokatlan, de mégis mechanikusan végig játszható technika. Azonban nem mindenki elégszik meg az eljárás mechanizmusával. Dallos István is az „elégedetlenkedők” közé tartozva változtatta meg a bevált receptet. Nagy, vagy nagyszerű ötlete az, hogy nem elégszik meg a látványos, nagyméretű árnyék rögzítésével. Megbontja a hívás és fixálás automatikus vegyi folyamatát, hogy megbonthassa a vegyi folyamat által – korlátozott esztétikai folyamatot is –, amely, legyünk őszinték többnyire vagy mindig artisztikus maszatokat és unalmas fekete-fehér felületet eredményez. A változtatás lényege, hogy a vegyi folyamatba becsempészi a kézjegyet, a kézjegy pedig megtöri a mechanikus képképző folyamatot. A fotós kézjegye, mint az író kézírása perszonalizál. A perszonalizálás olyan egyedivé tétel, mely során esztétikai értéktöbblettel gazdagodik a vegykonyhának alárendelt képcsinálás.
     Man Ray – kiiktatva a negatív film közvetítő-torzító áttételét – leegyszerűsíti a képnyerés folyamatát. Dallos pedig korlátozza a hívó folyadék mindent elborító, és ezzel elsötétítő áradását. Ez csak ötlet mondhatná bárki, Man Ray újítása is csak ötlet, csak felismerés. Azonban Dallos technikai ötlete esztétikai ötlet is: mozgásteret nyit a kifejezés számára. Úgy viszi fel a hívót a papírra, hogy csak az ecsetjárta felület váljon láthatóvá. Az ecsetvonás kézjegy, a kézjegy képzőművészeti értelemben gesztus, a gesztus pedig önálló grafikai értéket hordozó jel. A gesztus azonban anthümémává (töredékké) változtatja a teljes képet. A kép egyes részletei ugyan elvesznek, de cserébe grafikai minőséggel gazdagodik az egész. Az ecset, mint varázspálca részekből bontja ki az egészet. Mivel az alkotói intenció benyomul a fotográfia viszonylag objektív, tárgyias, vegyileg is korlátozott keretei közé, személyessé teszi azt: ironikusan fogalmazva Dallos fotói olyanok, mintha de Kooning (az absztrakt expresszionista festő) képzeletbeli ecsetjével átfestette volna azokat. A személyessé tétel azonban nem a megszokott módon, hanem önkorlátozó minimalizmussal történik – már Cartier-Bresson is figyelmeztetett: a mesterséges, kiagyalt dolgoktól óvakodjunk vagy ahogy fentebb írtam: a vizuális magasugrástól. A tudatosan, festékként alkalmazott vegyszer „akciófestészetté” változtatja az unalmas labormunka folyamatát. És ha akciófestészet, akkor véletlen is, hiszen fehér papírról, vakfelületről kell felfedni a látnivalót, amely később már nem korrigálható. A vegyszer visszavonhatatlanul rögzíti a lendületes mozdulatok személyes gesztusait, mint Pollock, de Kooning és M. Tobey ecsetrajzain. A fotó kódolása két rétegű válik. Ha tetszik fotó, ha tetszik grafika vagy mindkettő együtt.

(Elhangzott 2006. január 24-én a győri Arany János Művelődési Központban)