„Az irodalomtörténetnek irodalmi elvről, önelvű rendszerezésről kell gondoskodni, ha mint szaktudomány a maga lábán akar járni.”
(Horváth János: A magyar irodalom fejlődéstörténete)
 

„A saját értelemsejtéseinkkel szembeni kételyeknek szükségképpen ki kell terjedniök azokra a szabályokra is, amelyekkel a szöveget értelmezzük. Ha nincs olyan jelrendszer, amely az emberi evolúció minden korszakára érvényes lenne, és ebből kifolyólag nincs invariáns világnézet sem, akkor ebből az következik, hogy nincs olyan egyszer és mindenkorra érvényes szabálykészlet, amellyel minden szöveg minden időben felnyitható lenne. A megértés szabályai maguk is történelmi intézmények, amelyek a szövegkompozíció sajátosságaiból és a szövegbe beleírt világnézeti motívumok jellegétől függően újra és újra eltolódnak.”
(Manfred Frank: Mi az irodalmi szöveg és mit jelent annak megértése?)

Mainapság nem a kritika és az irodalomtörténet, hanem a kritikát integráló (a kritikába integrálódó) és az egyoldalúan filológiai célzatú irodalomtörténet között húzódik a(z egyik) határ. Az a némileg leegyszerűsített axióma, miszerint a kritika mindig a jelenkor, az irodalomtörténet mindig a múlt irodalmával foglalkozik, cáfolódni látszik, a jelen irányai, szerzői, művei nem csupán (a divatos kifejezést használva) a kanonizáló igényeknek vannak kiszolgáltatva; s így kevésbé önmagukban, inkább addigi hatástörténetükkel együtt szembesíttetnek más szerzőkkel, művekkel, irányokkal, illetőleg méretnek le az utólagosság (kissé) kényelmes pozíciójából a korábbi kritikák. Ugyanakkor nem egy irodalomtörténeti értekezés szerzője a jelen irodalmi mozgásaihoz méri az irodalomtörténet általa választott fejezetét, szerzőjét, nem a kortársi korszerűség elveihez viszonyítja az irodalmi gondolkodás történetét, hanem a jelenben kikristályosulni látszó felfogások nézőpontjából tér vissza a „hagyományosan” irodalomtörténeti tárgyhoz. Az a(z egyébként jogos) riadalom, amely René Welleknek előbb az összehasonlító irodaomtörténet, majd általában az irodalomtörténet/tudomány bukását, (önfelszámolódását?) megállapító tanulmányai nyomán keletkezett, elülni látszik, s az a megválaszol(hat)atlan(?) kérdés, hogy ti. az irodalomtörténet valójában minek a története, kevésbé kerül elő. S így a sok „vég”-jóslat egyikeként hangzó „az irodalomtörténet/tudomány vége” nemigen kap újabb érveket. Annyit azért hozzá kell fűznöm, hogy az irodalomtörténet/tudomány „nyitása” más, erőszakosabb, magukat korszerűbbnek beállító diszciplinák irányába, melyek újabb „iskolák”-tól kölcsönzik a megszokott irodalomtörténetitől eltérő megközelítések módszeres eljárásait, részint kitágítja az irodalomtörténet/tudomány „kompetenciáját”, részint megfosztja az önelvűség ábrándjától, mindattól, amit a mottóban Horváth Jánostól idéztem. Még egy kiegészítés: ami bizonytalan maradt, a filológia helye, beillesztése a kutatásba: hiszen olykor kritikák is (nem egyszer fölös bőséggel) élnek a filológia biztosította segédeszközökkel (lábjegyzetelés stb.), máskor az irodalomtörténet/ tudomány lemond a filológiai bizonyítás lehetőségeiről, s nem csupán a szakirodalom kínálta adatsorokat mellőzi, hanem a szintézis valamely változata ürügyén megelégszik annyi tudással, amennyi már addig ismeretként szolgált, és sem könyv-, sem levéltári feltárást nem végezve, a legjobb esetben is mindössze adatok átcsoportosítása révén tesz hozzá valamit (hol többet, hol kevesebbet) az irodalomtörténet/filológia felhalmozott ismeretanyagához.
     Ami azonban figyelemre méltó: az irodalomelméleti megújulás, pontosabban fogalmazva az utóbbi évtizedek irodalomelméleti felismeréseinek (hol szuverén, hol kevésbé szuverén) adaptálása. Ez lehetővé teszi nem csupán a megszokott kérdések félretételével az újszerű kérdések feltételét (nem új kérdésekről van szó, hiszen egy-egy feltáruló – filológiai – adat is igényli az eddig el nem hangzott kérdést, a hangsúly az újszerűn van, mivel az újraolvasott anyag szembesülése az új elméleti feltételezésekkel, nem kevésbé a jelen irodalmának felhívása az új elméleti tézisek használhatóságának lemérésére, más, szokatlannak tetsző irodalomtörténészi/tudósi „hozzáállásra” ösztönöz), de lehetővé teszi régebbi és újabb szövegek párbeszéd-helyzetbe hozását is. S bár már számosan munkáltak azon, hogy a kritikusi és történészi tevékenység között ne meredjenek szigorú elkülönítést eredményező válaszfalak, ezúttal a fiatal irodalomtörténet/kritika egyik képviselőjétől, Szilágyi Zsófiától idézem, miként kísérli meg áthidalni a történetiség és jelenkoriság értelmezésének különbözéseit. Ismét kiegészítés: azért idézem itt Szilágyi Zsófia kijelentéseit, mert ezekben ott érződik az a kiegyenlítő szándék, amely az egymástól távolabbra helyezett magyar és idegen nyelvű filológia egymáshoz integrálásának tapasztalataiból származik, és nem utolsósorban: mert A féllábú ólomkatona című kötetében egyként publikált egy Kosztolányi-regény kéziratának elemzési tanulságairól szóló, ha úgy tetszik, filológiai értekezést, valamint kritikákat – többek között – Kukorelly Endre, Németh Gábor, Parti Nagy Lajos és Bartis Attila műveiről. Szilágyi Zsófiától idézek, megtartva az ő kurziválásait:
     „Ahhoz, hogy a klasszikus és a kortárs irodalom között felfedezzük, vagy, másképpen fogalmazva, létrehozzuk és szövegben kibontsuk a dialógust, két fontos dologgal szembe kell néznünk. Egyrészt azzal, hogy minden klasszikus kortársként kezdte, vagyis a »régiek« és »maiak« ellentétét nem a tökéletes-kritizálható ellentétre kell ráépíteni. Ehhez hozzásegít, ha esetenként úgy gondolunk az irodalomtörténet szereplőire, mint esendő, indulatos és elfogult kortársainkra[…] Másrészt azt sem felejthetjük el, hogy a kritikusi reagálások kétségtelenül ki vannak téve a kánon változékonyságának, az irodalmi folyamatok alakulásának – vagyis kortárs irodalomról beszélni éppen azért szép, mert kockázatos, mert a hibák elkövetését kikerülni nem lehet, hiszen pár év elteltével is érvénytelenné válhatnak korábbi állítások”.
     Messze nem a vitatás szándékával jegyzem meg, hogy egyrészt olykor a nyilvánvalóan téves kritikai állítások sem feltétlenül válnak „érvénytelenné”, inkább jelződései egy adott mű, életmű, alkotás, irányzat inadekvát megközelítésének, egymástól eltérő esztétikai megfontolások vitájának, rosszabb esetben kiszorítósdijának, amelyet a kritikatörténet helyez el, értelmez, értékel, szembesít a jelenből szemlélt történettel, legyen példám Gyulai Pál megannyi félreolvasása Jókai, Vajda, nem egyszer még Vörösmarty műveit tekintve is. Másrészt egy kortársi „hibás” olvasatot az utókor éppen úgy pozitívabban értékelhet, mint a jelenkor „közvélekedése”, ezúttal Döbrentei Gábor esztétikai elveinek rehabilitációs kísérletére célzok).
     Ami azonban mindenképpen megfontolandó: az a fajta kritika, amely irodalmi lapjaink jórészében publikációhoz jut (s amelyet Szilágyi Zsófia is művel) irodalomtörténeti fogantatású, és megfordítva: irodalomtörténészi működésében kritikaírásának tapasztalatát sem mellőzi. Némileg zavarban vagyok: itt ugyanis annak kellene következnie, hogy a fiatal irodalomtörté- netnek ez az egyik jellemzője. Nem azért jöttem zavarba, mert ezt feltétlenül vissza kell vonnom: olyan kiemelkedően produkáló fiatal irodalomtörténészeket hívhatnék mentő tanúnak, mint Kulcsár-Szabó Zoltán, Balázs Imre József, H. Nagy Péter, Németh Zoltán és sokan mások. Hanem azért, mert az immár kevésbé fiatal, inkább középkorú vagy a „középkort” némileg meghaladó (ez nem irónia!) elődök, kortársak egy része szintén hasonlóképpen lenne jellemezhető: Faragó Kornélia Kultúrák és narratívák című gyűjteményes kötetében Herczeg Ferencről és Esterházy Péterről, a kortárs magyar irodalom szerb recepciójának tíz évéről és a Tandori-prózáról vagy a kritika helyzettudatáról olvashatunk, Dobos István a 20. századi magyar önéletrajzok elemzését nem zárja le Déry Tiborral vagy Vas Istvánnal, hanem – helyesen – eljut a Javított kiadás Esterházy Péteréig; Kulcsár Szabó Ernő Szöveg, medialitás, filológia című könyve alcíme szerint a Költészettörténet és kulturalitás a modernségben problémakör vitáját tűzi napirendre, hogy Kovács András Ferenc poézise és általában a 90-es évek lírai gyakorlata elemzését is adja.
     Anélkül, hogy tagadnám az egymásra következő kritikai/kritikusi, illetőleg irodalomtörténeti/történészi periódusok eltéréseit, arra hívnám föl a figyelmet, hogy a fiatal irodalomtörténet nem annyira kritikusi beállítottságával tűnik ki, nem ez a beállítottság segít önmeghatározásában, hanem az a filológiai apparátusban, hivatkozási statisztikában „mérhető” hovatartozás szembetűnő, amelyből az újabb elméleti (és nem történeti) iskolákhoz, magyar és nem magyar mesterekhez fűződő tanítványi viszonyra lehet következtetni. Ezt már (olykor) a témaválasztásból lehet érzékelni, máskor a névmutatóból (s onnan visszakeresve a „citációs index”-ből). Talán nem elhamarkodott az az állítás, mely szerint a jelenlegi fiatal irodalomtörténet képviselői és elődeik jelentős része között nincsen generációs konfliktus: a java fiatal kritikusi/iroda- lomtörténészi nemzedék számottévő többsége a posztstrukturalista irodalomelméleten szocializálódott, s a legritkább esetben idézi Lukács Györgynek még azokat a munkáit is, amelyek „nyugaton” sűrűn előkerülnek különféle értekezésekben (A regény elmélete vagy a Történelem és osztálytudat, nem is szólva az Esztétikai kultúráról). Ennek feltehetőleg nem az az elsőrendű oka, hogy a fiatal irodalomtörténészek jelentős részének angol az elsőszámú idegen nyelve, a magyarra még le nem fordított német és francia műveket is általában angol tolmácsolásban ismerik meg, valamint az angol-amerikai irodalomban otthonosabbaknak látszanak lenni, mint a franciában vagy a németben. A vita a fiatal irodalomtörténet és „bizonyos” elődeik között a tudományosság, a tudomány nyelve, illetőleg az értelmező stratégiák alkalmazása körül bontakozik ki. Részint a pozitivista hagyományokon nyugvó filológia kevesli értekezéseikben a hagyományos irodalomtörténet anyagát, az elméleti passzusokhoz képest, részint a Nyugat és az esszéírók örökségét továbbgondolni/folytatni kívánók róják föl az összetettebb, bonyolultabb nyelvet (mintha a század eleji Babits-Lukács vita ismétlődne meg arról a bizonyos homályosságról), részint a kritika és az irodalomtörténet határainak bizonytalansága okozhat félreértéseket, és nem utolsósorban az elméleti előfeltevések markáns eltéréseiből eredeztethetők az egymást tagadó álláspontok. A vita nem e fiatal irodalomtörténet színre lépésével kezdődött; már a Németh G. Béla szerkesztette tanulmánykötet, Az el nem ért bizonyosság fogadtatása jelezte, hogy nem pusztán a dogmatikus marxista és a nem marxista nézeteket nem lehet (meg nem is érdemes) összebékíteni, de a lényegében irodalomszociológiai töltetű, sőt a strukturalizmusra nyitott marxista felfogást sem véli párbeszédképesnek a fiatal irodalomtörténet, hanem az irodalomtörténet közvetítő, ismertető, filológiai, „történeti”, „gyönyörködtető” funkciójának átértékelődése szintén vitákhoz vezetett; aztán a Toldy Ferenc kezdeményezte, Gyulai Pál kialakította, Horváth János rögzítette irodalomtörténeti kánon és annak szellemében a 20. század (magyar) irodalmát értelmezők és a szellemtörténetet időben követő elméleti „iskolák” adaptálói között sem az irodalomtörténeti folyamatot, sem az egyes szerzők kanonikus pozicióit, még kevésbé a líraelméleti, narratológiai kérdéseket illetőleg nem szerveződött dialógus, hiszen az egymástól alapjában eltérő nyelvet beszélők már az alapfogalmakon, a kiindulás pontján is teljesen mást értenek, az egyik fél még a fogalmi nyelv határozottabb, „filozófikusabb” alkalmazását sem fogadja el. A 20. század magyar irodalmi megújulásai (Ottlik és Mészöly recepciójától kezdve Esterházy, Nádas, illetőleg Tandori, Petri, majd Kovács András Ferenc színre lépéséig, hadd írjam ide néhány fiatal nevét: Térey Jánosét, Orbán János Dénesét, Lövétei Lázár Lászlóét, a névsor hevenyészett) természetszerűleg egymással szembenálló kérdéseket, egymás ellenébe szögezett válaszokat generáltak. Az 1989 után (és részben még előbb) többféleképpen ketté(sokfelé)szakadt magyar irodalom az intézményes formák szétesésével és burjánzásával figyelmeztetett arra, hogy az irodalomfogalom nyilvánvaló és örvendetes rétegződése, gazdagulása mellett a nemzeti irodalom/írófunkció, valamint a nyelv- és szubjektumfelfogás nem kevésbé egymást tagadó, nem egyszer kiátkozó, hamis csengésű politikai diskurzusra emlékeztető szólamok disszonanciáját, kakofóniáját eredményezte. S bár az irodalomtörténet, lévén tárgya (mégis) a közelebbi és a távolabbi múlt, kevésbé volt kitéve efféle összeszólalkozásoknak, nem egyszer itt is kísérteni kezdett a kritikai/kritikusi elkötelezettségek „szelleme). Jó példa erre, hogy újabban József Attila költészetének értelmezése ürügyén vetődött föl az irodalomtörténeti kompetencia, illetőleg a filológia, a hermeneutika, a dekonstruktív líraszemlélet és a pszichológiai/pszichoanalitikai megközelítés esetleges párbeszédének lehetősége versus lehetetlensége.
     A fiatal irodalomtörténet ebbe a helyzetbe lépett be, ott találta „magát”, ahol nyilván kevéssé szerette volna: az önmaga meghatározását újragondolni kényszerülő/igénylő irodalomtörténet egymással farkasszemet néző táborai között. Azt persze hiba volna állítani, hogy a fiatal irodalomtörténet naiv lenne, és ne ismerne olyan vitákat, amelyek az amerikai dekonstrukció befogadását kísérték, vagy amelyek Derrida és Gadamer (és követőik) között zajlottak, a fentiekhez képest Paul de Man és H.R. Jauss „szóváltása” igen konstruktívnak minősíthető, jóllehet legalább oly mértékben derült fény a pozíciók egymástól távolabbi voltára, mint az esetlegesen közösre (a közelítésre azonban számos kísérlet történt). A régi magyar irodalom reprezentánsai (adott esetben Bene Sándor és könyvével, cikkeivel Kecskeméti Gábor részint Tarnai Andor kutatásait folytatandó) a régebbi típusú irodalmiság/írásbeliség, irodalmi gondolkodás korszerű (például hermeneutikai) értelmezésének problémáival igazolták, hogy korántsem lehetetlen újabb elméleti iskolák tanainak applikációja egy, részben a filológiai kutatás számára fenntartott területen. A 19. század irodalmában végzett kutatásaival Szajbély Mihály (utóbb Kerényi Ferenc) a szerveződő irodalmi élet, irodalmi pártosodás, a kanonizáló kezdetek nem pusztán szociológiai felmérését végezte el, bekapcsolva a sajtótörténetet, az intézménytörténetet az irodalomtörténeti folyamatot több oldalról megvilágítandó. Dobos István „divatos” témát választván a 20. századi magyar irodalom egyik „vezető” műfajává előlépett alakzatot, az önéletrajz regényes, szociográfiai stb. típusait közelítette meg, erősen támaszkodva a kérdésnek mindenekelőtt francia és angol-amerikai szakirodalmára (a magam részéről az értekező „nagydoktori” vitáján mindenekelőtt a hivatkozott szövegkorpusz választásának problematikusságára hívtam föl a figyelmet, valamint a természetszerűleg terjedelmi határok között tartandó szövegkorpusz válogatási szempontjainak alaposabb indoklására, tehát filológiai kérdésekre, amelyek szintén természetszerűleg nem vonják kétségbe az elméleti rendszer megépítettségének jogosultságát, de még inkább hitelesíthetik a szövegközlésnek az elméleti előfeltevéseket igazolni kész voltát).
     Ha ezek után kézbe vesszük Hites Sándor tanulmánykötetét, akkor az olvasás során kirajzolódnak szinte mindazok a filológiai és elméleti problémák, amelyek a fiatal irodalomtörténetet immár nem csupán az ígéretes kezdemények, hanem az érdemes, számon tartandó eredmények között tartják számon. Nevezetesen kritika (élő irodalom) és történet (Kemény Zsigmond, Jósika Miklós), modern filológia (Walter Scott) és befogadástörténet (a magyar Scott-recepció) jelöli Hites érdeklődésének irányait, kapcsolódásainak jellegét (a romantika és Kemény Zsigmond Szegedy-Maszák Mihály kedvelt munkaterülete, a magyar történeti újregényről többek között Kulcsár-Szabó Zoltán közölt emlékezetes tanulmányt, a történetírás mint elbeszélés Gyáni Gábor kutatásainak tárgya, a hivatkozott külföldi szerzők között Derrida, Paul de Man, Ricoeur, Hayden White található, persze, többek között; ugyanakkor az utalások Dávidházi Péter legutóbbi könyvére, a korábban megjelent egyes fejezetekre hiányzanak a lábjegyzetekből, pedig a 19. század második fele nemzeti nagyelbeszélésének sorstörténete, nem utolsósorban a szakmaisággal, szakszerűséggel, illetőleg az átpoétizáltsággal összefüggésben ideidézhető lett volna: félreértés ne essék, nem szeretném sem a Dávidházival való egyetértést, sem a vitát sugallani, csupán – egyelőre – a lábjegyzetek s a névmutató böngészéséről beszélek). Alighanem jelentőséggel bír a kötet első bekezdése, amely a Tiszatáj történelmi regény vitáját idézi meg, azonnal történeti kontextusba helyezve az értekezés tárgyát (a Tiszatáj egy 1967-69-es, szintén a történeti regényről folytatott tanulmánysorozatára hivatkozva), hogy aztán jelenkorunk sokféleképpen értelmezett, történeti vagy pszeudo-történeti prózai epikájára hivatkozzék, nem kizárólag azért, hogy megfelelő keretet biztosítson a magyar történeti regény történetében alapozó szerepet vállaló Jósika Miklósnak, tőle visszagondolva: Walter Scottnak, illetőleg Kemény Zsigmondnak, akit a magát marxistának (marxista-leninistának, helyesebben: leninistának) nevező művelődési politika fokozatosan léptetett át a tiltottból a tűrt kategóriába, egy időben még Móricz Zsigmond elismerése sem adhatott menlevelet a Forradalom után meg a Még egy szó a forradalom után szerzőjének. Hites Sándor nem kritikát ír, a szónak hagyományos és elfogadott értelmében, hanem egy jelenséget, egy kilencszerzős epikai alakzatot, a legújabb kori, jelenidős magyar történeti regényt igyekszik körüljárni, méghozzá a tudományosság, a poétika és a politika szempontjából. A fiatal irodalomtörténet, így Hites Sándor is, megtanulta mestereitől, hogy a tisztán magyar irodalmi téma (nem kérem számon, noha például a lengyel Galicia-regények, jónéhány szlovák mű is idevonható volna, egyik-másik magyarul is napvilágot látott!) részint olyan elméleti problémákat generál, amelyekhez nem árt a magyar mellett idegen nyelvű szakirodalmat segítségül hívni, részint kitekinteni a társtudomány(ok)ra, a kulturális antropológiára, a művelődéstörténetre és a történetírásra, s a nem egyszer ott is fölmerülő hitelesség (=tudományosság?), poétika és politika vonatkozásokkal szembesíteni a szóban forgó regényeket.
     A leginkább a politika területére történt kitekintést érzem hiányosnak. Ugyanis éppen a 19. századi történeti regény magyar konstruálódása valóban elválaszthatatlan a nemzeti nagyelbeszélés más téren jelenlévő tendenciáitól (a történetírás mellett a történeti festészet, a nemzeti opera szintén szóba jöhet), és Bojtár Endrével egyetértve állítható, hogy agresszív-nacionalista változata is van (nemcsak a magyar irodalomban, a németben, a csehben, a lengyelben, a szlovákban, a horvátban stb. is), de annyi bizonyosan elmondható, hogy az Új Zrínyiász és az ilyentípusú prózai epika legalább annyira paródiája a történeti regénynek, mint a történeti felfogás és a jelenkor prózaisága összeütközésének, valamint az, hogy Jókai nem csak 1848/49 mitológiáját foglalta regénybe, hanem e mitológia önirónikus szólamát is: egyfelől 1848/49 magyar heroizmusának legendájához teszi hozzá a maga elidegenítő, deheroizáló történetét, Gángó Gábor kutatásait idézve már az Enyém, tied övében, felfokozva az A mi lengyelünkben (más kérdés, hogy ezek kedveltsége, „példányszámban” mérhető népszerűsége messze elmaradt A kőszívű ember fiaié mögött), másfelől létezik a történeti regénynek olyan olvasata, amely elutasítását azzal indokolja, miszerint a jelenben felvetődő kérdések elől visszamenekül és menekít a múltba, a jelenkori tematikájú regény elől veszi el a teret „regényes”-ségével. Kurtán emlékeztetnék az 1930-as esztendők fordulóján lezajlott erdélyi „Vallani és vállalni” vitára. És csak mellékesen: A csehek Magyarországban cseh és magyar fogadtatásának eltérései mögött a két történetírás eltérő nézőpontjai fedezhetők föl. A cseh irodalomtörténet által nemzeti ébredésnek, a magyar terminológiában reformkornak nevezett periódus (mindkét elnevezés a politika szókincséből került át az irodalomtörténetébe, a romantika korszakjelölést nem szorította ki, de a másodhegedűs szerepére kárhoztatta) azokat a történeti eseményeket, amelyek során a hazafiasnak minősülő erők a másik, az idegen, a szomszéd-rivális erővel csaptak össze, emelte ki, vonta be a dicsőség fényével. S bár a Hunyadiak, többek között Mátyás király is, a népköltészetekben (például a szlovénben vagy a szlovákban, ruszinban) a pozitív alakok közé tartoznak, a kortárs olvasóról nem tudom, hogy számára a Szép Ilonka Mátyás királya pozitív alaknak számított-e, feltehetőleg igen, a cseh irodalomban Mátyás korát egészen más szempontból szemlélte a történetírás meg a történetírás alakította közvélemény, mint a magyar. Ott van igaza Bojtárnak, ahol azt hangsúlyozza, hogy a romantikus vagy romantizáló történeti regény részint népszerűsítette a nemzeti látószögű történetírás narratíváját, részint kitöltötte azt az üres helyet, amelyet a nemzeti történetírás később töltött be. Még Kemény Zsigmond „hitelessége” számos idézete ellenére is (vagy éppen azért) valójában szuverén történetértelmezés, amely szorosan függ össze az egykorú politikai eseményekre reagálással.
     Az mindenesetre fölvethető, hogy – ha a történeti regény ilyen szoros kapcsolatba lép a kortárs történetírással, értelmezi a történetírás emlékeit, a krónikákat, ha ennyire vállalja a politikai közvetítést, még ha áttétellel is, ha feladatvállalása a nemzeti tudat ébresztése, ébren tartása allegorizáló előadásmódja segítségével, effélére maga Jókai hivatkozik – meghatározható, körvonalazható-e egyáltalában ilyen műfaj? Vagy egészen triviálisan: nem válik-e minden régebbi mű történeti regénnyé? Nem olvassuk-e ma már a Bovarynét, a Karenina Annát történeti regényként? Hány esztendőnek kell eltelnie visszafelé az időben, hogy történeti regényről lehessen szólni? A történeti hitelességet megkérdőjelezők a prózai epikától nem vitatták el a jelzett műfaji alakzatba sorolhatóságot, ugyanakkor a történetírást narratívának, elbeszélésnek tekintő-értelmező megfontolás kedvezett (Hites szerint) annak a kritikai nézetnek, amely a történet, a cselekmény „visszatérését” üdvözölte jónéhány műben, a „szövegirodalom” ellenében a „történetelvű” irodalmat értékelve. A Hites Sándor által a kötet hetedik lapján felsorolt szerzők közül (Darvasi László, Esterházy Péter, Háy János, Hernádi Gyula, Láng Zsolt, Márton László, Rakovszky Zsuzsa, Sándor Iván, Szilágyi István, Hites tisztességesen hozzáteszi: „és mások” de kik?) nemigen tudnám mindegyikről teljes biztonsággal megnevezni a szöveg- meg a történetelvű irodalom reprezentánsait, s a magam korántsem hézagtalan olvasmányai alapján az egyes írók között (szerencsére) jóval több különbséget találok, mint poétikailag értékelhető hasonlóságot. Nem utolsósorban a Jókai-hagyományra történő reagálás talán Háy Jánosnál fedezhető föl, Márton Lászlónál semmiképpen, viszont az ő német irodalmi/irodalomtörténeti „kalandozásai” (például Kleist körül) nemigen hagyhatók teljesen figyelmen kívül. Alig tudnám megmondani, hogy a Szilágyi Istvánnal kapcsolatban emlegetett balladai tónus mennyire értékelhető/értelmező tényező, viszont Sándor Iván valóban gazdagon szőtt, regényelméleti tanulságokkal feldúsított epikája valószínűleg gyümölcsöztethetően szembesíthető önnön esszéírói termésével.
     Részint egy-egy író „immanens” regénypoétikáját lehet(ne) konfrontálni a cselekmény, a jellemzés, a tropológia által „kijelölt” narrációs stratégiával, különös tekintettel az egy regényben egymással vitahelyzetekben lévő diegézisekre, részint a (világ)irodalmi hagyományhoz való viszony érdemel(ne) több kutatást, különös tekintettel a helyenként nyilvánvaló, helyenként rejtettebb intertextuális vonatkozásokra; de nem Sándor Iván az egyetlen, akinek esszéi számottévő hozzájárulások (nemcsak a történeti) regényről, a történetiségről, a történetírás mint történetmondás ügyében folytatott vitához (Márton László ideértendő tanulmányai is segíthetnek az eligazodásban). Ami azonban feltűnő, hogy sem Jókai, sem Kemény, de még Gárdonyi vagy Herczeg Ferenc „öröksége” sem oly hangsúlyos az írói megnyilatkozásokban, mint esetleg várható volna. Az feltétlenül igaz, hogy az 1950-es években több szerzőnek az ifjúság számára alkotott történeti regény adott menedéket (a szó egzisztenciális és irodalmi értelmében egyaránt), Szántó György, Tamási Áron, Ignácz Rózsa vagy Lengyel Balázs igyekezett feldolgozni a magyar történelem ama epizódjait, amelyekről szólva nem bizonyosan kellett számolni az éber kiadói és nem kevésbé éber pártbeli cenzorokkal. Ennek tulajdonítható, hogy az ebben az időben született (ifjúsági) történeti regények inkább tájékozódtak a Jókai és Gárdonyi, mint a Kemény tevékenységével azonosított irányba. A jelenben feltámadó érdeklődés a történelem, a történetmondás, az elbeszélés iránt (összefüggésben az önéletrajzok, a naplók, a visszaemlékezések népszerűségével) nem csupán a 20. századi „létező” életében többszörös rendszerváltások/változások értelmezési igényével magyarázható, bár jelentős mértékben avval is, hanem legalább oly mértékben kíváncsi a hitében és magabiztosságában megingatott személyiség részint a túlélési mintákra (a múltból), valamint az életét meghatározó s nem egyszer a távolabbi múltban gyökerező történeti események okának és következményeinek írói és történetírói magyarázatára. E téren aligha gyökeresen más az 1848/49 után útját (té)veszteni érzett magyarság reakciója, mint a későbbi koroké, s a forradalom/szabadságharc leverése indította meg a bűnbak-keresési hullámot, amely az árulást helyezte az események okainak központjába, nem kevésbé a hibásan számító politizálást/politikát, a nemzeti önkép új vonásait fölrajzolva. Kemény Zsigmond röpiratainak oknyomozása, majd Arany János elbeszélő költeményének, A nagyidai cigányoknak felemás fogadtatása, Vajda János írásai, illetőleg A délibábok hőse Arany Lászlótól azt a vonulatot képviselik, amely sosem tett szert népszerűségre, az olvasóközönség inkább Jókai első nagy korszakának regényeiből akarta volna kihallani a maga történetét. Mindazonáltal nem bizonyosan célszerű egy korszerűbben gondolkodó Kemény Zsigmondot az ábrándozó, a nemzeti nagyelbeszélést (ki)szolgáló-alakító Jókaival összehasonlítani, szinte kizárólag a regények egy részét forgatva.
     Nem teszi ezt Hites Sándor sem, aki meglehetős óvatossággal csupán Kemény Zord időjét elemzi, elsősorban annak „politikai példázat”-ként történő (és történeti) olvasására adván példát. Aligha cselekedhet másként, hiszen – bár a röpiratokról esik szó – nem a politikus író dolgozatának tárgya, hanem a regény, amint politikaként fungál, illetőleg az, hogy a regény hatástörténetében motivikus érvényességgel bukkannak föl a példázatként minősülés esettanulmányai. Annyit kiegészítésül hozzáfűznék, hogy a politikus Kemény arcképe csak azután lenne „megfesthető”, ha a maga korában hatásos újságcikkeit nemcsak részlegesen ismernénk (ugyanígy Jókai politikai pályájának számos epizódja mindaddig földerítetlen marad, amíg részint a kritikai kiadás erősen válogatott újságcikk-anyagára hagyatkozunk, részint nem valósul meg szerkesztői munkásságának és vicclapjainak kimerítő sajtó- és politikatörténeti elemzése). A Zord idő a magyar történelem egyik válságperiódusában játszódik: az állásfoglalás indoklása a szövetséges-keresés/találás folyamatában, továbbá az országért harcoló osztrák és török közötti lehetőségek kifürkészése, mindezek egy lehetséges(?) reálpolitikában összegzése a Zord idő írásakor, később sem veszítette el időszerűségét, lényegében Magyarország függetlensége volt a Zord időben színre állított történelmi játszma tétje, ekörül nyilatkoznak meg a Kemény által regénybe írt történelmi és nem történelmi szereplők. Ezzel párhuzamosan a Kemény-kutatók egy része (Hites idézi Barta Jánost, Sőtér Istvánt és Szegedy-Maszák Mihályt) olyan „jövő-perspektívába” állítja az írót, mely szerint „a politikatörténet mellett Kemény művészete az irodalomtörténetre is prognosztizáló erővel bírt”. A lábjegyzetben idézett megnyilatkozások mellett szívesen láttam volna a főszövegben Hites véleményét e kérdésről. Mert a magam részéről nem egészen pontosan tudom, miféle (európai) regénytörténeti előzmény lenne a Kemény-regény, mivel az efféle utalások, mint amelyeket az alábbiakban Hitestől átveszek, nemcsak Keményre vonatkoztathatók, hanem a prognózist tekintve A jövő század regénye Jókaijára is, az elbizonytalanított, többszörözött narrációt tekintve több olyan Jókai-regényre, amelyeket az Öreg Jókai nem vén Jókai című könyvemben (2003) bemutattam. Ám jobb lesz, ha Hites szövegéhez térek vissza: „A történelmi regény egyik legutóbbi monográfusa éppen a prófétikusság vagy prognosztikusság működésében látja a hagyományos műfaji repertoár és a posztmodernnek nevezett történelmi regény alapvető különbségét: mondván, az előbbiektől eltérően az utóbbiakban nem a történelmi igazság feltárása, hanem lehetséges különböző változatainak („alternate histories”) felsorakoztatása számít mérvadónak. A Zord idő ezzel szemben arra hívhatja föl a figyelmet, hogy nem posztmodern fejlemény az a felismerés, hogy bármely történeti helyzetben számos divergáló lehetőség rejtőzik a megvalósultakon túl.” Egy másik, sokat mondó megállapítás: „Az olvasástörténet maga is egyfajta történelem.”
     „A Zord idő nyitott szerkezete a megjelenített történelem lezárhatatlanságát az olvasás(történet) lezárhatatlanságára terjeszti ki.” Korántsem vitatnám Hites elemzésének és levont tanulságainak jogosultságát, ám éppen az ő példái a Kemény-regény időszerűsítő magyarázataira erősítenek meg abban, hogy a posztmodern olvasásmód, olvasói magatartás az, amely posztmodern „vonásokat” keres és talál olyan regényekben, amelyekben realista és romantikus elemek (a couleur locale érvényesülése, jellemzési sémák stb.) egyként lelhetők. Hites úgy véli, hogy „Sőtér és nemzedéke” Kemény-értelmezésébe egy „informális poszt-’56-os diskurzus” játszik bele, Bényei Péter szerint Kemény történelmi regényeinek alapvonása, „hogy azok képesek megfelelni mind a korfestő, mind a példázatos jelentésképzés elvárásainak”, Fehér M. István „a rendszerváltás kontextusában, Szegedy-Maszák Mihály pedig Magyarországnak az Európai Unióhoz történő csatlakozására nézve értelmezi a röpiratokat”. Nem ellenkezésképpen, a magam Jókai kutatásainak egy tanulságával hozakodnék szerénytelenül elő: a Tégy jót cselekményében a kortársi politika negativitásának szatirizáló (az egyik szereplő részéről tragizáló) rajza a képviselőknek, pártoknak mainapság sem finomabb eszközökkel való kölcsönös mocskolódására emlékeztet; mégis úgy vélem, némi egyszerűsítés volna eltekinteni attól az időbeli eltéréstől, amely a Tégy jót megjelentetése és a jelenkori amerikai vagy ennél közelebbi politikai élet között fennáll. Ennél lényegesen megnyugtatóbb, ahogy Hites lezárja Kemény hatástörténetének bemutatását: „Ha a Zord idő története (1541) és létrejöttének eseménye (1857-1862) közti feszültség sokáig képes volt kiváltani aktualizáló megértést, akkor ez arra is mutathat, hogy a történelem óhatatlanul szert tesz példázatos erőre. A regény utóélete olyan hosszú távú struktúra, amelynek állandóságán pontosan a változás iránti érzék mutatkozik meg, fölmutatva egy olyan antropológiai szükségletet, amelyik még a példázatosság kudarcában is az önmegértéshez keres példázatot.”
     A tanulmánykötet következő részeiben a történeti regény hagyományaira, a Keményt megelőző törekvésekre összpontosít Hites, hangsúlyosan szerepeltetve Jósika Miklóst és Walter Scottot. Jósika szerepeltetésének csak örülni lehet, jóllehet ügyében, kanonikus helyének átrendeződésében nemigen várható perújrafelvétel. Kezdeményezőként, az 1830-as-1840-es esztendők (ekkor azért kevésbé) szerzőjeként „eredeti” regények olvasásához szoktatta a közönséget, a magyar regénytörténetben is igen erős kanonikus pozícióba került: a máig pótolhatatlan monográfia szerzője, György Lajos a magyar regény előtörténetét ott zárja, ahol az Abafi megjelenésekor Szontágh Gusztáv kritikustársait kalapjuk levételére szólítja föl. Ennek a gesztusnak az kölcsönöz különleges jelentőséget, hogy az olvasott kritikus mondatával egy műfaj (az eredetinek minősülő magyar történeti regény) belép s a remélt olvasókat is belépteti az európai irodalmi kontextusba, kis túlzással élve a műfaj alapító atyja, Walter Scott mellé, aki viszont a metrical romance felől érkezett (igaz, Byron sikere Scott számára kétségessé tette nehezen kivívott irodalmi helyét, így váltania kellett, s a verses forma meghódítása után sikerrel kísérletezett a próza formával; míg Jósika értekező prózája és történeti regénye egy másik alakzat kísérletét hívta elő, a kortársi, jelenkori regényét, hogy mindkettővel azért reagáljon a Goethe nyomán népszerűvé lett Bildungsromanra, nevelési-nevelődési regényre). Hites, miközben továbbviszi a magyar kritikai/irodalomtörténeti hagyományt, Jósika ügyében inkább Zsigmond Ferenc és Ferenczi Zoltán komparatisztikáját, mint Dézsi Lajos biografizmusát, valójában a jelen regénykritikájának kérdéseit teszi föl: a népszerűsödő pszeudohistorikus epikai forma múltértelmezését valamint Jósika és Scott előzményként tárgyalhatóságát pedzegeti.
     Hiányérzetem abból fakad, hogy Scott és Jósika összeolvasása és Scott magyar befogadástörténete (ennek filológiája Elek Oszkár, Ferenczi Zoltán és Zsigmond Ferenc alapozó munkáját tekintve jól ki van dolgozva, magam is igyekeztem e téren) mellett hiányzik egy „közbülső” tényező emlegetése, nevezetesen Bécs esetleges közvetítő szerepének mérlegelése. Nemcsak azért, mert némi önlegendásító adatok szerint Jósika Bécsben döbbent rá arra, hogy fel kell hagynia a színműírással (azért az 1840-es esztendőkben visszatérni szeretett volna a színpadhoz, minimális közönségsikerrel), és a prózai epikában próbát tenni (erre húsz esztendőt kellett várni), hanem azért, mert az ausztriai Scott-befogadás aligha lehetett számára teljesen ismeretlen; Bécs egyébként az európai irodalomba való kitörés egyik színhelye, állomása lehetett. Tudjuk, hogy Bécs (irodalmi) folyóiratai, a Bécsben is működő német-magyar szerzők közvetítései fölkínálták a magyar irodalom számára a lehetőséget a nem magyar nyelvterületen való érvényesülésre: Gaál György, Mailáth János, Mednyánszky Alajos a bécsi irodalmi élet résztvevői, miközben magyar szempontjaik, fordításaik révén Kisfaludy Károlytól és Sándortól kezdve német nyelven szólaltatták meg a magyar irodalmat. És megfordítva: a magyar folyóiratokban, almanachokban megjelentek Bécs szerzői. Caroline Pichler, a bécsi szellemi életet szalonjában reprezentáltató írónő emlékezéseiben szól arról, hogy már 1814-ben olvasta Byront és Scottot (elbeszélő költeményeiket), az 1823/ 1824-es Bécs ostroma (Die Belagerung von Wien) Walter Scott történeti regényeinek visszhangja, a hazafias téma kidolgozására a Scott-regények ösztönözték. Később – emlékezik Pichler asszony – Hammer úr révén és mások által jutott az Ivanhoe-hoz és a Wawerley-hez, melyekben nagy élvezetet talált. Nemcsak a múlt idők és viszonyok ábrázolásának hűsége és valódisága, mellyel visszavarázsolt az író az elmúlt időkbe, hanem a jellemek és a lelki állapotok mély pszichológiai igazsága és a természet leírása is hatott rá, nem is szólva a feszültségekről, a gyakran meglepő feloldásáról az eseményeknek, melyek valódi drámát érzékeltettek, olykor színpadias effektusokkal, mindenekelőtt kiemelendő azonban a nemes kedély, a szerző tisztán emberi (rein menschliche) érzelemvilága. Itt csak emlékeztetni kívánok arra, hogy éppen Jósika „romantikája” integrálja a weimari klasszika „tisztán emberi”-jét, Eötvös József meg kifejezetten kapcsolódik Kazinczyhoz (miközben a francia romantika regényírásának eljárásait érvényesíti): egyszóval a Monarchia-irodalom a klasszika és a romantika konfrontációjakor a komplementaritásról sem feledkezik meg. S amikor a magam részéről, összhangban az addigi kutatással, az Abafi szövegi előzményeit kerestem a magyar Scott-fordításban (Ivanhoe), a történetírásban és a regényelméletben (Bajza), akkor a goethei előszövegről sem feledkeztem meg. Annyit tennék még hozzá, hogy a Bajza-Toldy-levelezésben már korábban fölmerül Scott neve, a Scott-fordítás kísérlete, Bajza 1823-ban írja Toldynak egy levelében: „Hogy tehát te Otellót, Schiller munkájit, Walter Scott románjait stb. fordítani igyekszel, a feltétel nagy hálát érdemel a hazától.” S ebben nem utolsósorban az minősíthető figyelemre méltónak, hogy a romantika szellemében Shakespeare és Scott, valamint a romantikussá olvasott Schiller átültetése egyenlő súllyal számít érdemnek, továbbá az, hogy színdarab és regény a fordítás „tárgya” (s nem a líra vagy az eposz!). Hogy Thaisz András (Endre) miért az Ivanhoe-t választotta, arról megoszlanak a vélemények, mást gondolt erről Fenyő István, mást Hites Sándor, aki az én tétova fölvetésemet sem fogadja el. Az sem kétségen kívüli, korainak nevezhető-e az első magyar Ivanhoe-fordítás – vagy sem. A lengyel változat szintén 1829-es, ellenben a német 1820-as, talán az első Scott-regény, amely németül látott napvilágot.
     A német Wawerley 1821-es, a Kenilworth 1821-1823-as. Mindenesetre megfontolandó Hites állítása, miszerint Thaisz előszavát veszi alapul, amelyben a „nemzeti irodalom szolgálata” lenne a cél a fordítással. Csakhogy a Bácsmegyey (Kazinczy adaptálása) 18. század végi megjelenése óta ez az érv sűrűn kerül elő, följebb idéztem Bajzát erre vonatkozólag. Nyomósabb érvnek tetszik, hogy Thaisznak „olyan műre esett a választása, amelyik leginkább magát a nemzet mibenlétét értelmezi, mégpedig úgy, hogy az angol történelmet afféle herderi »nyelvregényként« viszi színre.” Az afféle beiktatása gyöngíti a gondolatmenetet, s számomra kérdéses, hogy a Kazinczytól, majd a „triásztól” több ízben bírált Thaisz a 21. századi értelmező tudatosságával rendelkezne. Thaiszról nem tudunk nagyon sokat: de egyrészt azt igen, hogy a hungarus tudatú Rumy és Ján Kollár, valamint Bajzáék elmarasztalták, másrészt azt, hogy a Tudományos Gyűjteményben szokatlanul elismerő szavakat írt le Kollár nemzeti eposz célzatú Slávy dcerájáról (A szlávság, a dicsőség, a hírnév leányáról), továbbá népdalokat szállított Kollár majdan megjelenendő szlovák népdalgyűjteménye számára. Mindez nem cáfolja (de nem is erősíti) Hites feltételezését, hiszen még az sem egészen bizonyos, hogy Thaisz választotta ki a fordítandó Scott-regényt, netán a kiadó, vagy a kiadó egyik súgójára (vajon kire?) hallgatott. Hogy nem tekinthetünk el teljesen a magyar Scott-befogadás német közvetítői tényezőjétől, aligha vonható egészen kétségbe. Ennek a nem túlságosan jelentős adaléknak előhozásával pusztán a filológiai kérdések megoldatlanságát szerettem volna bemutatni, igaz, a megoldást vagy az átvilágítást nem ettől a kötettől várom/vártam. Annyit azonban legyen szabad megjegyeznem, hogy a befogadástörténet nem pusztán azért iktatható be az összehasonlító irodalomtudományba, mivel az átadó és befogadó viszonylatában a szövegköziség egy jellegzetes esetét prezentálja, hanem talán inkább azért, mivel ez a viszony mindenekelőtt az irodalomközi (regionális, európai, szubregionális) kontextusban igazolódhat, ha nem kizárólag két irodalom/szerző/mű kapcsolatának feltárására szorítkozunk. Azaz, ha határozottabb mozdulatokkal tesszük zárójelbe a pozitivista forrás- és hatáskutatást. Az előbbiekben részben ezért hívtam föl a figyelmet a német (nyelvű) közvetítésre, részben azért, mivel a reformkorban sokan olvasták németül (kevesebben franciául) az angol nyelvű (szak)irodalmat. Így eleve három irodalom rendszerében helyeződik el a kapcsolattörténeti tényező. Az irodalom- és nyelvköziség mellett a tudományköziség alakulástörténete sem hanyagolható el. Ez Hites Sándor kötetében összefügg egyfelől a történeti regények (epikai) hitelességének kérdésével (és e vizsgálatra Kemény Zsigmond regényei jobb példák, mint Jósikáéi), részint a szakszerűség kritériumának változó értelmezésével, amellyel a kötet befejező értekezése foglalkozik (kissé sommásan). Amenynyiben a történetírás elbeszélésként aposztrofálódik, a regényírók egy része krónikaként nevezi meg munkáját (20. századi példa Ivo Andrićé, Travniki krónika), azaz regény és történet-írói műfaj összeírásában mutatkozik érdekeltnek. Csakhogy a szakmaiság, a 18. századtól igényként fölmerülő pragmatikus, oknyomozó, „historista”, majd pozitivista történetírás olykor a történeti regény alternatívájaként lép föl, aktánsai pedig azzal az igénnyel, hogy elbírálhassák, mennyiben felel meg egy történeti regény a történeti hűség kritériumának (amelyet szintén ők határoznak meg). Aligha hagyható figyelmen kívül, hogy a magyar történetírás Pray Györgytől és Engel János Keresztélytől kezdődően egyre magasabb színvonalon művelte műfajait, Szalay László meg Horváth Mihály „szakmaiságát” nemigen lehet kétségbe vonni. Csupán a párhuzam kedvéért: a szerte Európában joggal nagyra tartott cseh történész, František Palacký egyszerre volt harcos reprezentánsa a cseh nemzeti történetírásnak, a királynéudvari és zöldhegyi kéziratra, mint hamisítványra épülő legendásítás nemzeti pátoszának, a cseh nemzeti politikának, előbb az ausztroszláv irányzaténak, később a cseh (szuverén) politikai értelmező, a múlt történeti emlékeit földolgozó történész egyben a cseh nemzeti önkép kialakítója volt, megalapozván a cseh küldetéssel kapcsolatos téziseket, amelyek a cseh nemzeti mozgalom ideológiáját szervezték.
     Hites Sándor előbb nem „professzionális” történészeknek történeti nézeteit vázolja föl, a regényíró Jósikáét, az irodalomtörténész Toldy Ferencét, a költő/fordító/kritikus Szász Károlyét, és e nézetekben keresi nemcsak az időszerűsítés mozzanatait, hanem a hozzáértés, a köztudalom meg a dilettantizmus „nyomait”. Persze, Horváth Mihálytól (és más történészektől) bőséggel lehet idézni olyan passzusokat, amelyek tanúsítják, hogy a történetírás alárendelhető/alárendelendő a „nemzeti érzelemnek”. A Hites által megjelenített források viszonylag kevés adatot tartalmaznak a hozzáértés, a „szakmaiság” helyzetéről a 19. században, jóllehet a történészek között nemcsak Thaly Kálmánt lehetne ideidézni, hanem Marczali Henriket, valamint a Századok számos szerzőjét is. A továbbélő, tudományos színezetű romantikával szemben a pozitivista, faktografikus, mindenképpen szakmaibb történetírás is hallatta hangját. S ha a kötet utolsó lapján Szekfű Gyula A száműzött Rákóczija (1913) említtetik, mint amely mű „hitelesnek minősülő források alapján demitologizálta a nemzeti bálványt”, akkor ezt annyival egészíteném ki, hogy mindehhez hozzájárult Thaly hamisítványainak leleplezése, az a folyamat, ami elvezetett Riedl Frigyes (1913) és Tolnai Vilmos (1914) nem kevésbé demitologizáló tanulmányaihoz. Itt a történeti kutatás találkozott a „stilisztikai”-„retorikai” elemzéssel, illetőleg a szó szoros értelmében vett filológiával, a két, pozitivizmuson nevelkedett tudós lényegében a hitelesség, a szakmaiság és a hozzáértés problémakörében nyilvánított, nem csekély vihart kiváltott, véleményt, akár Szekfű Gyula. Hites Sándor értekezésében – sajnálatos módon – inkább általában európai tendenciaként bukkan föl az, ami a „nyugati” és a „kelet-közép-európai” viszonyok között számottévő eltérés: „Míg a 18-19. század fordulóján a történész olyan figura, aki a zsarnoksággal szegül szembe, későbbi tekintélye már abból táplálkozott, hogy a hivatásosok egy csoportjához tartozott, amely csoport felügyeleti tagjai képzését, elismeri tagságukat.” Kár, hogy nem tudjuk meg: hol? Például Magyarországon a hivatásos történetíró Engel János Keresztély az Udvar alkalmazottja, majd Horvát István egyetemi tanár, méghozzá azon az egyetemen, amelyen előbb a horvát Matija Petar Katančić volt történész, azaz Pesten. Illik-e rájuk a jellemzés? Vagy itt „nyugati”, elsősorban angol és francia példákra utal a szerző? S a lengyel eset? Igaz ugyan, hogy a külső ellenség, a zsarnokságot megtestesítő Poroszország és Oroszország ellen történészek is felemelik szavukat, ám emigrációs tevékenységük révén a „képlet” bonyolultabb, mint az Hites fejlődéstörténeti modelljéből kitetszene. Palacký a cseh arisztokrácia támogatását élvezte, ausztroszlávizmusa nem volt ellentétes ama elképzelésével, miszerint a cseh történelem lényege a csehek és a németek örök harca, amely egyben a demokratikus és a nem demokratikus elvek (és gyakorlat) küzdelme. Palacký szemlélete továbbélt a 20. század cseh történeti regényírásában, elsősorban Alois Jirásek műveiben, mint ahogy a 19. század nagy magyar történeti teljesítményeire, azok értelmezési stratégiáira épít például Herczeg Ferenc vagy Surányi Miklós.
     A fiatal irodalomtörténetről szólva, alaposabban végigolvasva Hites Sándor tanulmánykötetét, olyan problémákra ütköztem, amelyek részint idősebb pályatársak könyveiben is fölbukkannak. Az azonban kétségtelen, hogy a fiatal irodalomtörténészeket lényegesen kevésbé jellemzi a sorok közé becsempészett titkos üzenet, ez inkább az idősebb generáció beszédmódjának karakteres vonása. Ellenben az átideologizáltság és a túlretorizáltság mindenféle alakzataira érzékenyen reagálnak, és nem feltétlenül helyeslik a szövegből kibeszélő irodalomtörténész-narrátor eljárásait. Hites Sándor például megértéssel kommentálja Kemény Zsigmond vélt vagy valódi üzenetének időszerűsítését, maga azonban tartózkodik efféle értelmező(?) gesztusoktól, és megkísérel egyensúlyozni a történő meg a történeti olvasás között. Az azonban feltűnő, hogy az elméleti megközelítések némileg egyoldalúak, s alá vannak rendelve a leginkább az angol nyelvű szakirodalom előfeltételezéseinek. Továbbá: a világ- vagy európai irodalmi kitekintések meglehetősen szűkszavúek, megmaradnak a kétoldalú kapcsolatoknál. Ugyanakkor a filológiai vizsgálódástól nem retten Hites Sándor vissza, noha nem ártott volna az érveléshez több 19. századi anyagot, adatot összeszedni, jobban használni az egykorú folyóiuratok, újságok közleményeit.
     Az irodalomtörténet és a vele rokonított, a vele rokonuló diszciplinák kutatása sikeresnek ígérkezik, ehhez azonban mind az elméleti, mind a történeti forrásokat nem ártana bővíteni, nagyobb szövegkorpuszok alapján levonni irányzatpoétikai és retorikai következtetéseket. Nemigen kerülhető meg az angol irodalom mellett a francia meg a német tanulmányozása, ha bárki a 19. század magyar prózai epikájában szeretne elmélyedni. S az is kívánatos volna, ha a párhuzamok, a „kontroll” kedvéért (ha másért nem), a szomszédos irodalmak „fejlődési sorai” szintén megjelennének a kutatásban.
     A mai történeti regény iránt föltámadt olvasói és értelmezési érdeklődés fényében Hites Sándor kutatásai Kemény Zsigmond és Jósika Miklós, valamint a 19. század magyar történetírás-elméleti és regényítészeti (Jósika) körében jól alapozzák meg a hatástörténeti jellegű irodalomtörténeti folyamat szélesebb körű bemutatását, csakhogy mai irodalmi törekvések többszörösen újraolvasott, szétírt múltról nyilatkozhatnak, a rekonstrukciós cselekvés többnyire dekonstrukciósba csap át. Miközben a jelenkori irodalom integrálja a közelebbi és távolabbi múltét, ezt esztétikai és (irodalom)történeti tapasztalatai birtokában teszi, amelybe feltehetőleg régebbi és újabb, hol termékeny, hol (el)riasztó irodalomtörténeti értelmezési kísérletek is beiktatódnak. A jelenkori író, magyarázó többet is tud, kevesebbet is tud, mint hajdani társa, a mai valószínűleg tudatosságban igyekszik felülmúlni elődjeit. Abban ugyanis, hogy kevésbé bízva a nyelvben, olykor nem hagyja szóhoz jutni a nyelvet, konstruál és spekulál, szüntelenül jelen kíván lenni, miközben én-osztódásról, az én elbizonytalanodásáról/elbizonytalanításáról töpreng, a jelentéseket állandó elhalasztódottságukban képes csak (amennyire) érzékelni. S bár nem egyszer elhiszi a „szerző halálát”, ezt inkább más szerzőkre véli érvényesnek vagy találónak, netán a múltbeliekre (valóságosan és átvitt értelemben), önmagára azonban (általában) még akkor sem, ha úgy tesz, mintha szétosztódna, „felszívódna” szövegében. Szerencsére Hites Sándor töprengtető, ám „érthető” prózát ír, nem terheli meg szövegét a ma divatos „manierista” effektusokkal. Eleget tesz a kétségbe vonhatóság feltételének, ezért kötete tudományosnak minősíthető. Akadnak jobban és kevésbé kidolgozott fejezetei, mindenképpen felismerhető kritikai hanggal próbálkozik. Óvatosabb állásfoglalásai ellenére nézetei markánsan fogalmazódnak meg, vitahelyzetet hoznak létre, és ennek révén erőteljesen segítik az irodalomtörténetben (is) olyannyira szükséges párbeszéd megteremtődését.
 

Felhasznált szakirodalom

Hites Sándor: A múltnak kútja. Tanulmányok a történelmi elbeszélések köréből. Bp., 2004.
Horváth János: A magyar irodalom fejlődéstörténete. Bp., 1980. 2.
Manfred Frank: A stílus filozófiája. Vál. és ford. Weiss János. Bp., 2001.
Faragó Kornélia: Kultúrák és narratívák. Újvidék, 2005.
Szilágyi Zsófia: A féllábú ólomkatona. Pozsony 2005.
Dobos István: Az én színrevitele. Önéletírás a XX. századi magyar irodalomban.. Bp. 2005.
Kulcsár Szabó Ernő: Szöveg, medialitás, filológia. Költészettörténet és kulturalitás a modernségben. Bp., 2004.
Herbert Grabes: Einführung in die Literatur und Kunst der Moderne und Postmoderne. Tübingen und Basel, 2004.
Narrative and Culture. The Uses of Storytelling in the Sciences, Philosophy and Literature. Ed. by Christopher Nash. London-New York 1994.
Kulcsár-Szabó Zoltán: Az olvasás lehetőségei. Bp., 1997.
Böhm Gábor: Irodalom, filozófia, nyelv(használat). In: Sensus füzetek. Sorozatszerk., Kálmán C. György, Orbán Jolán. Pécs, 1998.
György Lajos: A magyar regény előzményei. Bp., 1941.
Caroline Pichler: Denkwürwigkeiten aus meinem Leben. Wien, 1844.
Gertraud Marinelli-König: Oberungarn (Slowakei) in den Wiener Zeitschriften des Vormärz. Wien 2004.