Sándor József néhány nappal később nekiült, hogy megírja lelkipásztori pályafutása leghatásosabbnak szánt prédikációját. Eközben Barnánk fáradhatatlanul ügyködött a számítógépével – filmeket montírozott, fényképeket preparált, és arra sem volt rest, hogy ha nehézségei támadtak, bátran kikérje villanylevélben az ilyesfajta ténykedések terén sokkal gyakorlottabb Anti segítségét.
     A rákövetkező szombat éjjelén Barna végigjárta a falut, s minden kisgyermeknek, akivel összetalálkozott, a kezébe nyomott egy jókora csomag cukorkát és csokoládédrazsét, azzal az utasítással, hogy Székelyszolyvaszerte mindenkivel tudassák: holnap a falubeliek apraja-nagyjának ott kell lennie a Sándor Jóska által celebrált istentiszteleten, mert a lelkipásztor olyan bejelentésre készül, amely vélhetően nem csupán Szolyva, hanem az egész teremtett világ jövőjére visszafordíthatatlan és üdvös hatással lesz.
     A hírverésnek meg is lett az eredménye: vasárnap már jó fél órával a ceremónia előtt megteltek a szolyvai unitárius templom padsorai, és a hívek feszengve, izgatottan várták Sándor József titokzatos bejelentését.
     Pisszenés sem hallatszott az istenházában, amikor Sándor József fellépett a szószékre, megköszörülte a torkát, üdvözölte a gyülekezetet, aztán nekifogott, hogy kihirdesse az aznapra rendelt igét. Az ige passzusait pedig a Jelenések könyvéből kölcsönözte, azokból a versekből ugyanis, amelyek a napba öltözött asszonyról szólnak, aki a fején tizenkét csillagból álló koronát hord, valamint a fiú-magzatról, aki vasvesszővel legeltet minden nemzetet, meg a nagy sárkányról, aki neveztetik ördögnek és a Sátánnak, s aki mind az egész föld kerekségét elhiteti, s végül a tengerből előjövő hétfejű fenevadról, aki hatalomra tör minden nemzetség, nyelv és nép felett.
     – Mit jelent mindez, unitárius testvéreim az Egy Isten szolgálatában? Akinek közületek van szeme a látásra, az rögvest látni fogja – zárta mondandóját Sándor József, a székelyszolyvai unitáriusok lelkipásztora, aztán Barna felé intett, aki az úrasztalán nyugvó táskaszámítógéphez lépett, amely egy digitális vetítőmasinával volt összekapcsolva, aztán beüzemelte a szerkezetet, mire a templom oldalsó falán megjelent a New York-i szabadság-szobor képe, és a hangszórókból felharsantak az amerikai himnusz taktusai.
     – Ejszen ennek a fehérnépnek es olyan csillagos korona van a fején! – jegyezte meg valaki a padsorokból, mire a bátrak hazájáról s a szabadok földjéről szóló ének egy csapásra elhallgatott, mintha csak valami ósdi magnetofon szaggatta volna el a hangszalagot.
     A templom falán pedig sokkoló állóképek kezdtek sorjázni, szétlőtt városokkal, véres ábrázatú, síró kisgyermekekkel, rabláncon vezetett, s a fejükre húzott csuklyától eltekintve anyaszült meztelen férfiemberekkel, valamint szétroncsolt és megcsonkított testű holttestekkel, amelyek fölött amerikai uniformist öltött katonák pózoltak nagy büszkén a kamerának.
     – Látjátok, híveim, ezzé lett Amerika. Népe még a pénzre es azt írja, hogy bízik az Egy Istenben, azonban oly messzire rugaszkodott a Mindenhatótól, amilyen messzire csak halandó ember rugaszkodhat tőle. Ráadásul mindezt épp az Egy Istenre hivatkozván, az ő nevét meggyalázva cselekszi – folytatta Sándor Jóska a dermedt csendben, és amint szózatának utolsó szavai is elhangzottak, ismét muzsikaszó harsant a hangszórókból. Rohamsisakos katonák meneteltek a Lili Marlen hangjaira tömött sorokban, vezérük tekintetétől kísérve, aki gesztusai okán valahogyan majd’ minden falubeli számára ismerősnek tűnt a szovjet partizánok küzdelmeiről, meg a népfelszabadító háborúról szóló dokumentumalkotásokból, még akkor is, ha az idegbajos mozulatokkal hadonászó férfiú az Egyesült Államok éppen aktuális elnökének fejét hordta a nyakán, és a falakon is csak csillagos-sávos amerikai lobogók lógtak. Amikor pedig a dal a befejezéséhez közeledett, a mozgókép a tengerentúli világhatalom első emberét mutatta, amint páncélozott autóján, serege élén parádézik az Eiffel-torony, a londoni Tower, a budapesti Országház, valamint a bukaresti Népek Palotája előtt, végül, amikor már elhallgatott a muzsikaszó, feltűnt a képen a Radocsa-tető felől aláereszkedő út, s rajta járművén a rettegett vezér, amint rohamsisakos katonák hadától kísérve vonul be Székelyszolyvára a csillagos-sávos lobogó alatt.
     Azzal a fal ismét visszaváltozott meszelt fehérré, a gyülekezet tagjai meg csak ültek némán, mígnem Sándor József megszólalt:
     – Borbély Barna furmányos masinájának, amely a jövőt is képes megmutatni, s persze az isteni gondviselésnek hála, már tudhatjuk: ez vár ránk. Ezzel teljesedik be falunk végzete – mondta lemondó hangon Sándor Jóska; szavai még sokáig visszhangoztak a templom falai között.
     – Aztán mennyien vannak ezek az ámerikaiak? – törte meg a csendet végül Fazakas Mózsi bácsi.
     – Vaj’ háromszáz millióan – felelte erre Sándor Jóska.
     – Ejszen idesapám, hová teszünk annyi sok millió halottat? – ötlött fel egy újabb megoldásra váró probléma e szavak hallatán a marcona természetű Fazakas Miska elméjében, mire Sándor Jóskának felcsillant a szeme.
     – Fazakas Mihály testvérünk jófelé forgatja az eszét – mondta, aztán eképpen folytatta: –Borbély Barna testvérünk masinája ugyanis nem csak arra képes, hogy az Egy Istenhez hűséges hívek számára bepillantást engedjen a jövőbe, de a tudomány mai állása szerint módunk lehet arra es, hogy ellentámadással vegyük elejét a közelgő katasztrófának.
     – Mi az az akasztrófa? – tudakolta apjától öblös hangján Fazakas Miska, mire Mózsi bácsi eképpen felelt:
     – Az, amikor mások előtt kérdesz valamit tőlem, fiam…
     Erre már kezdtek volna kacarászni a gyülekezet többi tagjai, ám a lelkipásztor inkább úgy ítélte jónak, ha megőrzi a helyzet komolyságát, így hát ő is megfelelt Miska kérdésére:
     – Az, amikor annyi emberrel kell birokra kelned, hogy még téged es meg bírnak keráltatni, fiam.
     E szavak hallatára még Miska is elborzadt, és ismét úrrá lett az egybegyűlt székelyszolyvaiakon a jövőjükért érzett aggódalom.
     – Ejszen mondom, nem kell ez így legyen – folytatta mondandóját Sándor József, aztán újfent Barna felé intett. Hősünk erre ismét odalépett a számítógéphez és a vetítő masinához, ügyködni kezdett a billentyűkön, miközben a székelyszolyvai unitáriusok lelkének legfőbb istápolója eképpen beszélt:
     – A televízióban bizonyára már mindannyiunk látott olyan filmeket, amelyben valakik anélkül jutnak el egyik helyről a másikra, hogy gyalogolnának, lóra szállnának vagy repülőgépre ülnének. Némelyek azt mondják, ez csak humbug, de híveim! Hát nem így teszünk-e mindannyian, amikor éjjel álmodunk? Mindemellett a rohamléptekkel fejlődő tudomány mára eljutott oda, hogy az ilyenféle utazás akár valósággá is lehet. Persze bizonyos elmaradhatatlan körülmények es kellenek ehhez.
     – S melyek volnának azok? – tudakolta Fazakas Mózsi, mire Sándor Jóska imigyen folytatta:
     – Ma már valóban képes az ember arra, hogy óceánokat átszelve, különösebb fáradság nélkül teremjen szinte egyik pillanatról a másikra olyan helyen, ahol soha életében nem járt annakelőtte. Azonban ez az utazás csak egész falunépek számára lehetséges, ráadásul csakis olyan esetekben, ha a kiinduló település és az utazás célja erőst hasonlítanak egymásra. A kérdés csak az, hogy van-e még egy olyan hely a világban, amely szinte szakasztott úgy néz ki, mint a mi falunk.
     Sándor Jóska ekkor elhallgatott, mire Barnánk kattintott néhányat az egérrel, minek következtében az unitárius templom oldalsó falán megjelent egy település képe, amely elrendezését tekintve éppen olyannak tűnt, mint Székelyszolyva, csak éppenséggel Demeter Jóska bodegáján nem a „Kocsma”, hanem a „Mekdonác” felirat volt olvasható, az unitárius templom ajtaja felett meg a „God is One” szavak díszelegtek a szolyvaiak által megszokott „Egy az Isten” helyett, és a Town Hall feliratú községháza homlokzatán is csillagos-sávos lobogó lengedezett a román trikolór helyén.
     – Ej, de leszedném onnan – jegyezte meg erre Fazakas Miska, mire Sándor Jóska eképpen felelt:
     – Lesz alkalmad rá, fiam. Pontban egy hét múlva mindannyiunknak lesz rá alkalma.

Az istentiszteletet követően megbolydult a falu, és a rákövetkező napokban csak méginkább fokozódott a székelyszolyvaiak izgatottsága. A férfiemberek kétségbeesett erőfeszítésekkel próbáltak életet lehelni a rozsdás puskákba, amelyeket apjuk vagy nagyapjuk ásott el titokban, még a románok második bejövetelének idején birtokuk földjébe, az asszonyok pedig a tűzhely körül tüsténtkedtek, hogy jóllakassák hadba menő férjeiket, s hogy az óceán egy helyben ülve történendő átszelését is teli gyomorral vészelhessék át; mindeközben Nádor Pál tanár úr fáradhatatatlanul járta Székelyszolyvát, és lelkesítő hangon szavalta földijeinek a magyar hazafias költészet remekeit. S bár a templomban elhangzottak ismeretében érthető volt lelkesedésük, a falulakók harcias készülődése némiképp mégis túlzottnak tűnt. Barnánk ugyanis a jövő vasárnapon bekövetkezendő eseményekről szólván kijelentette, hogy az utazás olyannyira gyilkos erősségű fénnyel és húsmállasztó hőséggel jár, hogy azt csak speciális védőruhában képes túlélni az ember, ilyenből pedig csak egyetlen áll a rendelkezésére, amelyet – az óceán átszeléséhez szükséges technika egyedüli ismerőjeként a faluban – ő lesz hivatott viselni, miközben a többi szolyvaiaknak mind a Likalja meredek falának odvaiba kell elbújniuk majd, és ágakkal, valamint zsákokkal kell lezárniuk a barlangok nyílását, mégpedig olyanformán, hogy teljességgel kívül rekesszék az odakint dúló égszakadást-földindulást s a gyilkos villámlásokat, mert aki ne adja Isten bele találna nézni ama villámok fényébe, az menten a kínok kínjával pusztul el, de úgy, hogy még a csontjai is porrá vállnak és füstként oszlanak szét a levegőégben; ennek persze az az előnye is meglesz, hogy ha minden jól megy, egyetlen leigázandó amerikai polgárral sem kell majd birokra kelniük a szolyvaiaknak, hiszen amikorra leereszkednek az ámerikánus faluba búvóhelyükből, már írmagja sem marad az ellenségnek.
     Imigyen hangzott tehát Borbély Barna haditerve, amelyet véghezvívén Székelyszolyva lakói harcos székely őseik örökségének méltó folytatójává s a világ békéjének legfőbb védelmezőivé válhatnak anélkül, hogy akár egyetlen pillanatig is komolyabb veszély fenyegetné az életüket.

S miközben Székelyszolyva lakói felfokozott harci kedvvel készülődtek Amerika lerohanására, Anti és Karesz Budapesten a barkácsboltokat és az üzletközpontokat járták fáradhatatlanul, hogy festékeket, szegeket, fakeretes vászontáblákat, angol nyelvű könyveket, Barbie-babákat, valamint amerikai felségjelű, elemmel működő játéktankokat és hadihajó-modelleket vásároljanak Borbély Barna útmutatásai alapján. És amikor Karesz elunta a sorbanállást, s az újságospolchoz lépvén leemelte róla az egyik bulvárlapot, rögvest az első oldalon egy „Keresik a titokzatos székely falut” című cikkre lett figyelmes. Mint a „Hol élnek valójában a Big Székely Só hősei?” alcímű írás beszámolt róla, az utóbbi pár hónap során több tízezer internetezőben fokozódott szinte mániává a rajongás egy internetes valóságsó iránt, amely egy vélhetően székelyföldi falu lakóinak életét mutatja be, forradalmian újítva meg a hasonló jellegű kukkoló műsorok tematikáját. Azonban – szólt az írás – egyelőre senki sem tudja, hol kellene keresni a valóságban a nagy közönségérdeklődéstől kísért telpülést, így a Big Székely Só rajongói ádáz versengésbe kezdtek azt eldöntendő, hogy melyikük képes elsőként beazonosítani szeretett falujukat. „Valószínűleg ez egyúttal a valóságshow végét is jelentené, ám a legelszántabb rajongók már gőzerővel készülődnek arra, hogy – felderítvén tényleges hollétüket – hús-vér valójukban is találkozhassanak legszeretettebb internetes oldaluk közkedvelt szereplőivel” – végződött a híradás, amelyet végigolvasván Karesz elmosolyodott, és csak ennyit szólt halkan:
     – Na, most aztán rendesen feladjuk nektek a leckét… Csak nehogy Amerikáig szaladjatok a végén!

Valahol Kolozs megyében, egy útmenti vendéglőben a bőrszerelésben domborodó Gertruida, testvéröccse, Lodewijk, valamint a tagbaszakadt Manfred várták, hogy a pincér felvegye a rendelést. Mindannyiuk nyakában köldökig érő, aranyozott ortodox kereszt lógott, pusztán biztonsági okokból. Amikor ugyanis a társaság megérkezett Kolozsvárra, az Avram Iancu téren, az ortodox katedrális szomszédságában megálltak, hogy körülnézzenek cseppet, s hogy megkérdezzék valamelyik helybélit, merre vezet az út Segesvár felé. Amint leállították a holland felségjelzésű járművet, rögvest egy színpompás ruházatú, hosszú szoknyás asszonyság, meg egy nagybajszú, füstös ábrázatú, hatalmas karimájú, fekete kalapot és bőrmellényt viselő férfiember lépett hozzájuk.
     – Sprechen sie Deutsch? – kérdezte tüstént a férfiú, s mire Lodweijk igenlően felelt, széttárta bőrdzsekijét, amelynek belső oldaláról több tucatnyi karóra lógott.
     – Billige Armbanduhre, Damen und Herren! – kínálta portékáját a férfiú, miközben az asszonyság a batyujából húzott elő különféle üvegpoharakat, meg kézzel szőtt asztalterítőket. Lodewijk elszántan tiltakozni kezdett, hogy nem akarnának ők semmit se vásárolni, csak azt szeretnék tudni, melyik út vezet Segesvár felé.
     – Aaaah, Schäßburg, jaaaa! Geburtsort von Graf Drakula! – tudatta Gertruidáékkal az úriember: bizony ő is tisztában van vele, hogy Drakula gróf személyében kell tisztelnünk a Maros megyei város leghíresebb szülöttjét. – Klar horror, klar horror, das ist dort, Damen und Herren! – magyarázott tovább a férfiú, riadalommal teli fintort csalva ábrázatára, aztán halkan odavetett egy mondatot asszonyának, mire ő is a földre tette batyuját, mindkét kezét a magasba vetette, és éles hangon kezdte visongani románul majdnem ugyanazt:
     – Szigisoára, vájgyeminye! Orasul Drakulujul! Foártye perikulosz! Foártye perikulosz!
     – És maga azt hiszi, hogy annyi elég lesz? – folytatta továbbra is németül mondandóját a kalapos férfiú, a Gertruida nyakában lógó, aprócska, alumíniumból öntött keresztre mutatva.
     – Mit mond? – tudakolta a dús idomú szőkeség, mire Lodewijk eképpen felelt:
     – Hogy vámpír ellen a kereszted mit sem ér…
     – Na, akkor sürgősen kérdezd meg, hogy miért mondja, aztán fordítsd, de szóról szóra!
     Lodewijk úgy is tett, ahogy testvérnénje parancsolta neki, mire az úriember ékesszóló szavakkal elmagyarázta nekik, hogy a vámpíros filmek vagy túl rég készültek, vagy pedig elavult információkkal dolgoznak, mert a kereszt ma már csak fényes nappal hatásos Erdélyország földjén a vérszopók ellen, és akkor sem alkalmazható teljes biztonsággal.
     – Feltéve, hogy nem ilyeneket viselnek – intett asszonya felé a férfiú, mire az batyujából legalább huszonöt centis, aranyozott ortodox kereszteket vett elő.
     – Hármuknak nyolcszázezer lejért megszámítom darabját – közölte az úriember, mire még a máskor oly elszánt Gertruidának sem támadt kifogásolnivalója.
     Miután nyélbeütötték az üzletet, és Lodwijk is megkapta a várt útbaigazítást, a férfiú azért még utánuk szólt:
     – Azért tudják, hogy ez sem védi meg magukat biztosan…
     – Mi kellhet még? – kérdezett vissza Lodewijk, mire a kalapos úriember eképpen felelt.
     – Hát fokhagyma meg szenteltvíz.
     – És azt honnan vegyünk?
     – Fokhagymát bármelyik piacon kapnak, viszont hogy szenteltvizet honnan szereznek? Azt a lelkiismeretükre bízom… – aztán megemelte a kalapját, és hamarosan be is fordult asszonyával a legközelebbi utcasarkon.
     Gertruida, Lodewijk és Manfred tanakodtak cseppet, aztán a szemüveges ifjú kivett a kesztyűtartóból egy fél literes kóláspalackot, az utolsó cseppig kiürítette tartalmát, és elindult befelé az ortodox templomba.
     Egy perc sem telt bele, éktelen kiáltozás támadt odabentről, és a katedrális kapuján kirohant Lodweijk, kezében az immáron színtelen folyadékkal teli palackkal, nyomában egy ékesszóló átkokat szóró pópával, valamint a dühös hívek seregével.
     – Indíts, Manfred, aztán iszkiri! – kiáltott oda Lodewijk a marcona sofőrnek, aztán bepattant a járműbe, és csikorgó gumival elszáguldottak – a fekete kalapos úriember utasításait követve nem délnek, hanem éppen az ellenkező irányba, Zilah felé.

Ám most, az útmenti vendéglőben már jóval nyugodtabban majszolgatták ebédjüket, a miccs nevű, roston sült kolbászkákat, amelyeket – mint a pincér efféle étket még sohasem látott hollandusainkkal tudatta – a félelmetes vérmedvék megdarált talpából sütnek, és fogyasztójuk szexuális étvágyát s testi erejét is példátlan mértékben képesek fokozni, ezért kerülnek darabonként százötvenezer lejbe, baráti áron megszámítva.
     A három hollandus már az utolsó mustárfoltocskát is feltunkolta a tányérról, és kellemes jóllakottsággal dőltek hátra székükön, amikor Lodewijk visszament a kocsihoz, kivette belőle a táskaszámítógépét meg egy holland-magyar szótárat, aztán visszült az asztalhoz, és beüzemelte a masinát.
     – Ilyenkor sem bírod ki az interneted nélkül? – zsörtölődött Gretruida, ám Lodewijk tüstént megnyugtatta:
     – Nyugalom, nővérkém! Csak készítek egy kis meglepetést Barnáéknak.
     – Hogy-hogy?
     – Megbabrálom kicsit a valóságshowjuk honlapját – felelt Lodewijk, aztán nekilátott a szükséges műveleteknek.
     És az első internetes székely valóságshow rajongói néhány perc múlva világszerte arra lettek figyelmesek, hogy elsötétül a Big Székely Só weboldala, és a holnapon megjelenik Erdély térképe, jókora vörös karikákkal az egyik települést jelző pont körül, ezzel a felirattal:
     „A Big Székely Só helyszíne Székelyszolyva! Segesvártól elindulsz Székelyudvarhely felé, aztán az ócfalvi letérőnél elfordulsz jobbra! Menjünk mind oda!”

Eközben Székelyszolyván rohamléptekben folytak a falu amerikaiasításának munkálatai. Amikor Anti és Karesz Marosvásárhelyről telefonáltak Barnának, hogy néhány órán belül megérkeznek, hősünk összehívta a falu népét, és felhajtotta őket a Likaljához, mondván: itt az idő; a legfejlettebb technika és az isteni gondviselés jóvoltából hamarosan bekövetkezik a szolyvaiak tengert átszelő utazása, úgyhogy bújjanak el az odúkban, és tömjék el a bejáratukat ágakkal, törölközőkkel meg zsákokkal, de úgy, hogy egyetlen fénypászmácska se szűrődhessék be a külvilágból, mert az visszafordíthatatlan hatással járna az odabent megbúvók egész ségügyi állapotára nézvést. S még ha kíváncsiskodni is lett volna kedve valamelyik székelyszolyvainak, Sándor József lelkipásztor a pokol emésztő tüzéről s a kárhozatról szóló, mennydörgő szónoklataival gondoskodott arról, hogy egyetlen pillantásnyit se kívánjanak látni abból, ami a rákövetkező órák során odalent történt.
     Barnánk mindeközben Székelyszolyva határában várta türelmesen cimboráinak érkezését. Ott aztán beült a kocsijukba, és elkalauzolta őket a felszegbe, a házáig, ahol is kipakolták a csomagtartóból mindazt, amit hősünk útmutatásai alapján vásároltak be az Amerikai Székely Megszállási Övezet elengedhetetlen kellékeiként. Aztán Barna ismét beparancsolta Antit az autójába, ő is beült a magáéba, és elfurikáztak a Radocsa-tető alatti útkanyarulatig, hogy az előtörő szolyvai seregek nehogy meglássák a kocsikat, s harci hevületükben kárt tegyenek bennük – legfőbbképp pedig hogy semmi esetre se figyeljenek fel a rajtuk pompázó „H” betűkre, elvégre két magyar felségjelű jármű mégis tájidegenül festene egy eldugott, tengerentúli falucskában.
     Amikorra visszagyalogoltak Szolyvára, Karesz már neki is látott a munka dandárjának. Demeter Jóska bodegájának ajtaja felett ott virított a piros-sárga „Mekdonác” felirat, ráadásul – mint kiderült, Anti javaslatára – a két ifjú egy ugyanilyen színezetű, felfújható ballonbohócot is beszerzett, amely most ott lógázta a lábát a székelyszolyvai kultúrintézmény tetején. A három cimbora hamarosan a templom bejárata fölé is felszerelte a táblát az unitáriusok hitének angol nyelvű jelszavával – „God is One” –, aztán elindultak, hogy minden házban elhelyezzék azokat a tárgyakat, amelyeket az amerikai otthonok elengedhetetlen kellékeinek véltek. A szobák falán csillagos-sávos lobogók kerültek a házi áldás helyére, és a gyermekes házaknál Barbie-babákat, valamint játéktankokat és -katonákat helyeztek el, ahogyan azt az a kiskorúak nemi megoszlása éppen megkövetelte.
     Már jócskán benne jártak a délutánban, amikor belekezdtek a községháza átformálásába. A zászlórúdról leügyeskedték a román trikolórt, és csillagos-sávos amerikai, valamint piros-fehér-zöld lobogót tettek a helyére, végül a bejárat mellől is lecsavarozták az épület rendeltetését jelző román, valamint magyar nyelvű táblát, hogy hamarosan két másikat szereljenek fel a helyükre. Az egyiken a „Not a furrow!” felirat szerepelt – a „Nici o brazdă!” angol tükörfordításaként, amely mondat hajdanán, a trianoni diktátumot követő időkben a közhivatalok falán tudatta az arra járókkal, hogy új urai bizony egyetlen barázdát sem kívánnak visszajuttatni Erdélyországból Magyarhonnak. A másikon pedig a „Speak only Hungarian! Eat only Mich!” szavak álltak, jelezvén, hogy a székelyek bejövetelét követően a megszállt amerikaiak már csakis magyarul beszélhetnek, étrendjükben pedig mostantól mindörökre a miccs veszi át a hamburger helyét.
     – Hát a méhészruha? – tudakolta ekkor Barna a többiektől, mire a házából előkerült egy jókora zsák, belőle pedig egy hártyavékony fémből készült felöltő, amely odafent bukósisakhoz hasonlatos fejfedőben végződött.
     Barna felakasztotta a szőlőlugas favázára a furcsa maskarát, aztán mindhárman aranyszínű festékszóró tartályt fogtak, és tetőtől talpig átpingálták az öltözéket.
     – Így készül a székely szkafander! – szólalt meg hősünk, mire búskomornak eleve nemigen mondható cimborái méginkább jókedvre derültek, aztán ezt a kérdést intézte társaihoz:
     – S a rakéták?
     – Itt van az is mind! – felelte erre Karesz, és egy újabb hátizsákból több tucatnyi tűzijátékot vett elő. A Borbély-ház udvarán elhelyezték a kilövőpálcákat, olyanformán, hogy majdan épp a Likalja szomszédságában robbanjanak fel a patronok, színpompás fényekbe borítva a hegyoldalt, aztán Barnánk egy jóleső sóhajtással nyugtázta az elvégzett munka sikerét, a házába hívta Antit és Kareszt, és töltött nekik a szilvóriumból, amely még a balvégzetű székelyszolyvai pálinkaivó verseny éjszakájáról maradt rá.
     – Aztán csak csínján fogyasszátok! Holnap frissek kell legyünk! Sok dolgunk lesz még…
     – Ja bizony – felelte erre Anti. – Megváltoztatjuk a történelem menetét.
     – Legalábbis itt, és néhány napra csupán – felelte erre Barna, aztán elvigyorodott, és jólesően felhajtotta a pálinkáspohár tartalmát.