8. sóhaj

Tavaszi utca: balról orgonákkal szegélyezett század eleji templomkert, jobbról büfé terasza, sörpad, biliárd, oldalt félkarú rabló, azaz játékgép. Középen, elől pad. Alkonyodik. A három részre osztott tér külön-külön kap megvilágítást. Most a középső rész világos, hátulról jön Ernő 1 régies öltönyben sétapálcával és Bandita ballonkabátban

BANDITA: (felfelé néz) Még a felhők is bárányként gyülekeznek.
ERNŐ 1: Az idő, kérlek, ősz vagy tavasz, élet és egy másik élet – lepkék, kikelnek és elröpülnek.

Balról, a templomkert mögül jönnek: Szemeslepke, Kardoslepke, Selyemlepke, Gyapjas lepke, Tűzlepke, Halálfejes lepke. Ruházatuk lenge és kihívó. Átvonulnak vidáman Ernő 1 és Bandita előtt. Egyesek közülük helyet foglalnak a büfé teraszán, mások biliárdozni kezdenek

BANDITA: Milyen gyönyörű idő!
ERNŐ 1:  És az utcán mennyi szép nő –
BANDITA: Tegnap még semmi. Mintha az este érkeztek volna Budapestre.
ERNŐ 1: És az ibolyák is hogy kibújtak, lila most a pázsit. (Megállnak, nézik a virágokat)
BANDITA: (nagy levegőt vesz és sóhajt) A levegő nagy meleg üresség.
ERNŐ 1:  Itt-ott felvillannak a fecskék.
BANDITA: Ott a sínen is a szerelem ragyog.
ERNŐ 1: Csepp híja, hogy boldog nem vagyok.
BANDITA:  Folyik előttünk a világ, az örömök most aranyhalak.
ERNŐ 1:  Nyúltam már utánuk, kedves Banditám, de kezem alól kisiklottak. (Leülnek a padra) Az életet, barátom, szétszórja itt az élet. Én nem is tudom, mit éltem, s mi az, hogy én itt voltam. Már minden igazságnak, mellyel találkoztam, udvaroltam. (Legyint) Egyszerre élénkít és fáraszt a tavasz, magamról többet nem beszélek. Csak azt remélem, hogy eltelt időm, mint ez az évszak, visszatér majd, és visszaadja a hangomat, a hajamat, a ránctalan és borotvált arcomat, az egészségemet, elmúlt szerelmemet. (Hátulról jön az 1900-as évek elejének megfelelő viseletben Ernő 2 és Gyűrűszövő, aki mélyen Bandita szemébe néz. A templomkert orgonái közé mennek, ott világosodik, középen lassan kialszik a fény. Ernő 1 és Bandita csöndesen néz a szerelmespár után) Egykor talán én is ilyen voltam –
BANDITA:  Valamikor mind egyformák voltunk. Ki tudja azt? Ki látta azt? Ennél többet a valóság látója se lát.
ERNŐ 2: Nagyon egymásra néztek azzal az úrral. Ismeri talán?
GYŰRŰSZÖVŐ: Igen, akár ismerhetném is. (Dacosan) Ne kezdje már megint! Minden férfiban, aki csak engem észrevesz, vetélytársat lát. Néznek, nézek, na és, mi van abban.
ERNŐ 2: Ki lehet kezdeni, akivel ki lehet kezdeni.
GYŰRŰSZÖVŐ: A kíváncsisággal még nem tesszük kockára a szavahihetőséget és a bizalmat.
ERNŐ 2: Vagy éppen azzal kezdődik minden. A megismerés is titok. És a titkokkal olyan játék veheti kezdetét, amiben kikerülhetetlenül ott vannak a sunyi cselek, a másik kijátszhatósága és becsapása.
GYŰRŰSZÖVŐ: Most kettőnkről beszél?
ERNŐ 2: Úgy kettőnkről, hogy lehet, van egy harmadik.
GYŰRŰSZÖVŐ: (nevetve) Harmadik? Honnan veszi ezt?
ERNŐ 2: Sehonnan. Csak mondom. Mert elég volt látnom, az előbb hogyan nézett arra a férfira.
GYŰRŰSZÖVŐ: Ismerős volt, és mégis idegen. Mint egy nagyon messziről jött ember.
ERNŐ 2:  Egy idegennel szembeni magatartás sohasem lehet kétértelmű vagy félreérthető. Olyan, amit az biztatónak gondolhat.
GYŰRŰSZÖVŐ: Most oktat?
ERNŐ 2: A határokat nem szabad átlépni gesztusokkal, bizalommal. A harmadiknak ajándékba adott őszinteség a szerelemben nem hiányként, hanem csalásként és árulásként fog megmutatkozni. Nem lehet lelki megosztottság két fél között, csak testi-lelki egység.

Gyűrűszövő és Ernő 2 leül a templomkerti padra, a fény ott kialszik, a büfénél lesz világos

SZEMESLEPKE: (biliárdozás közben, épp a dákót lendíti) Amikor odalépett hozzám, persze egyből gondolhattam volna.
SELYEMLEPKE:  Igen, sokszor úgy teszünk, mint az eszetlenek. Magunk is elhisszük, hogy mások sem vagyunk, csak tetőtől talpig tárt lyukak.
KARDOSLEPKE: (nevetnek) És ez neked így nem elég?
SELYEMLEPKE: Néha elég, néha nem. Senkim nincs, pedig mindenki magáénak akar.
TŰZLEPKE:  Sehogy sincs jól: ha van, ha nincs. De kivált az, hogy rutin az életünk, semmi kreativitás. Magunkból mi már nem fakasztunk gyönyört. Asszonynak kevés a lányos buzgólkodás.
GYAPJAS LEPKE: Még csak egy kisujjnyi vigaszunk sincs –
HALÁLFEJES LEPKE: (csak ő nem nevet) Bolondok vagytok mindannyian, nem értetek ti semmit.
SZEMESLEPKE: Mit, te nagyokos.
HALÁLFEJES LEPKE: A nagyobb összefüggéseket. Bizonyos testen és életen túli dolgokat.
KARDOSLEPKE: Mert te, ugye érted, mikor nem a két kezed, hanem te is csak a két lábad nyújtod szétrakva az ég felé.
HALÁLFEJES LEPKE: (fenyegetően)   Ne várd meg, amíg én fogom be a szádat. Néhány lotyó lelke így is a lelkemen szárad.
SZEMESLEPKE : Csak hadd mondja! Legalább lesz belőle egy nagy sóhaj, a mindennapi betevőnk: megkönnyebbülés.

A fény visszatér a templomkertbe

GYŰRŰSZÖVŐ:  Úgy veszem észre, a határokkal maga sincs tisztában. Nem tudja, nálam mit lehet és mit nem.
ERNŐ 2:  (valamivel kedélyesebben)  Tudja, kedves, hogy kellett vigyázni magamra, hogy tánc közben meg ne csókoljam?
GYŰRŰSZÖVŐ: Jó is volt vigyázni, mert olyan pofont kapott volna –
ERNŐ 2: Nem számít. Eltelt két hosszú nap. Muszáj, hogy megcsókoljam magát. (Megfogja a lány két karját, próbálja közelebb húzni) Megesküdtem, hogy meg fogom csókolni.
GYŰRŰSZÖVŐ: (húzódik, nem engedi magát) Rosszul esküdött. Hagyjon már! Ha most más asszonnyal találkozott volna, annak is éppen így udvarolna.
ERNŐ 2: (tréfásan, kétkedve)  Kizárt dolog. De ha mégis, akkor biztos, hogy senkinek se olyan türelmetlenül, mint magának. (Ismét megpróbálja magához húzni, megcsókolni, de a lány hevesen kitér)
GYŰRŰSZÖVŐ: De erőszakos maga. De mind ilyenek. És mindig szabadok, ha valami helyesebb fehérnép kerül a szemük elé. Engem félreismer. Nincs magának senkije?
ERNŐ 2: (nem adja fel, meg akarja csókolni) Ha volna is, muszáj lenne elfelejteni, mikor magára nézek. (Hevesen dulakodnak, Gyűrűszövő pofon üti Ernő 2-t)
GYŰRŰSZÖVŐ: (szinte kiabálva)  Nem érti! Hagyjon már békén!
ERNŐ 2: (zavartan) Most mi van? Kísérteti magát az orgonák közé. Tessék! Ez nem lehet komoly –

A dulakodás hangjaira Bandita feláll a padról, átmegy a templomkertbe

BANDITA: Na mi a dörgés, fiatalok? Valami baj van?
GYŰRŰSZÖVŐ: A pimasz molesztál, fogdos.
ERNŐ 2: Ne szóljon bele, menjen a dolgára!
BANDITA: (mindkét kezével megragadja Ernő 2-őt, elhúzza a lánytól) Na engedd el szépen ezt a kislányt –
ERNŐ 2: Jó lesz vigyázni, mert ütök.
BANDITA: (pofon üti, majd fenéken billenti Ernő 2-t)   Nem kell itt pofázni, te kis köcsög.
GYŰRŰSZÖVŐ:  Jesszusom!
BANDITA: Na, elállt a lélegzeted, ne hápogjál, baszd meg. (Jól hátba üti Ernő 2-t) Húzzál innen a búsba, míg finom vagyok és nőies.
ERNŐ 2:  (félénken, távolodva)  Skandalum! Ezt még meg fogja bánni az úr. Nagyon meg fogja bánni.
BANDITA:  (utánaszól)  Még fenyegetni próbálsz. Mindjárt letépem a füledet.
ERNŐ 2:  (távolabbról)   Állat. (Ordítja) Vadállat! (Gyűrűszövőnek) Csak fecséreltem önre a drága időmet, kisasszony, kisztihand.  Csak egy szívet találna az ember, egyszer, egyetlenegyet. Egy szívet. (El)
BANDITA:  Vigyázni kell az effélékkel. Meg kell jól nézni, kikkel húzódunk bokorba, kapualjba. Hadd mutatkozzam be: Bandita vagyok.
GYŰRŰSZÖVŐ: Megmentett –
BANDITA: (nagyfiúsan)  Ez már csak rendes jó szokásom. Én mindig mindenkit megmentek, kivált önmagától.
GYŰRŰSZÖVŐ: Még vannak lovagok –
BANDITA: Lovagok? Lószart, azok nincsenek, csak férfiak. Igaziak meg nem igaziak.
GYŰRŰSZÖVŐ:  Nem is gondoltam volna.
BANDITA: Pedig így van, bizony. Csak az a gond, hogy az igazi is néha olyan, mintha nem lenne igazi. A nem igazi meg néha igaziként viselkedik. Amúgy meg csak beszél ő is, álmodozik, romantikázik, pedig tudja, az az élet megrontója. De hát mi az, ami nem rontaná meg? Majd pont egy kis romantikázás.
GYŰRŰSZÖVŐ:  Fantasztikus, én is éppen így gondolom.
BANDITA: Akkor jó, bébi.
GYŰRŰSZÖVŐ: (nézi az eget, az alkonyi időt)  Úgy dobog a szívem. A mama biztos megvár. Kicsit kiszöktem. Kicsit félek is.
BANDITA: Sajnálom, a mamákkal nem bírok –
GYŰRŰSZÖVŐ: Fázni is kezdek, csalóka még ez a jó idő.
BANDITA: Az. De miért egy ilyen hárászkendőben kell kiszökni. Hol élsz te?
GYŰRŰSZÖVŐ: Csakugyan, kezd harmatos lenni ez a pad. Hüh. Nézze, a leheletem. Pedig belülről olyan forróságom van. Hányadika is van ma? Orbán jön most?
BANDITA: Orbán? Az még odább lesz. Május végén – (Vidáman verselni kezd)

Alva jár az Orbán,
tornyot visz az orrán,
trombitások ülnek benne
három szekér polyván,
hú! trombitások
három szekér polyván.

Fújják egyre többen,
polyva szerteröppen,
rémes álmot lát az Orbán
polyva-fellegekben,
hú! rémes álmot
polyva-fellegekben.

GYŰRŰSZÖVŐ: Milyen művelt maga.
BANDITA: Versszerető családból származom.
GYŰRŰSZÖVŐ: Jó magának – Én otthon megháborodom. Az szent. Reggel súrolták a nagyszobát. Nem bírtam hallgatni. Sikoltottam. Van, hogy így rám jön, és akkor sikítok. Levágtam magam a kanapéra, sírtam. A mama már nem is mer hozzám szólni. Aztán csend lett. Zongorázni akartam, egy percig vertem a billentyűket, de rendesen ököllel. Most is fáj. Akkor a mama sikoltozott. Levetettem magam, és megint sírtam. A zongora lábába bevertem a fejem, de akarattal. Meg kell őrülni, tépte a haját a mama. Nekem meg feldagadt. Túl ügyesen vágtam be a fejemet. Itt ni. (Megfogja Bandita kezét, és a fejéhez emeli) Na érzi? Késsel nyomkodtam a hajam közt a púpot. (Megcsókolják egymást)  Vigyen el. Vigyen el messze, ahol zene és költészet van.
BANDITA:  Látogatóba jöttem, nem szöktetni. (Újabb csók)  A hajad olyan fekete, nem is tudom, mint az álom.
GYŰRŰSZÖVŐ: Én rajongok az álmokért, rajongok a halálért. Nincs egyebem, csak a halál. Sokáig az életért rajongtam. Mondja, miért nincs boldogság? Mondja, mit gondol felőlem? Mit akar velem? Rosszat akar? Engem soha senki sem bánthat. Ez téboly! Jaj, megyek már. Nekem semmi sem imponál.
BANDITA: Nagyravágyók vagyunk.
GYŰRŰSZÖVŐ: Nem szeretjük a hétköznapokat. A színházat szeretjük. Én színésznő leszek, meg fogom hódítani a világot.
BANDITA: Én nem tudok meglenni semmi pályán, Debrecent is elhagytam. Én virtuóz akarok lenni.
GYŰRŰSZÖVŐ: Miféle virtuóz?
BANDITA: Nem tudom. Vadember vagyok. Egy vadállat. Kártyás tudnék lenni Vegasban vagy Montecarlóban.
GYŰRŰSZÖVŐ: Igaza van. Nem élet, ez itt nem élet. Mit várhatok itt, mit álmodhatok én itt? Mindig otthon vagyok, akár a cseléd. Hát hol az élet? (Megszagol egy orgonát) Miket mondok én itt magának! Őrület! Ezek az orgonák megszédítenek. Maga nem idevaló. Elmegy. Jaj, ezek az orgonák! Tavaly is így teli volt vele a templomkert. (A toronyóra hangosan ver egyet)  Jesszusom! Mi az? (Ijedten bújik Banditához) Megölöm magam.
BANDITA: Ne félj! Nem hagyom, hogy bajod essen.

Összeölelkezve el. A templomkerti fény kialszik, a pad fölött világosodik

ERNŐ 1: Elment, vissza sem nézett. Magamra maradtam? Mindig magam vagyok. Kinek a fejfájását érzem a legtürelmetlenebbül? A magamét. Kinek a szájába rakom a reggelit, az ebédet, a vacsorát? A magaméba. Ha összecsókolózom a csókkal, kinek a keserű testéből csinálok cukrászdát? A magam keserű testéből. Te, ki száz év múlva sétálsz erre, s botoddal, ha lesznek még botok akkor, unottan piszkálsz erre-arra, hagynék itt a porban neked valamit magamból. Talán olyan lesz a természeted, mint nékem. Szemed is ilyen lesz tán, a hangod is hasonló. És éveidben gyarapodván, lehet, éppen így csüngsz majd a végtelenségen. Jobbkezem adnám neked, ki ott jársz messze, távol. Szeretnék veled kezet fogni és a szemedbe nézni. Biztos, te is leszel úgy, hogy lelked holt múltban érzi igaz hívedet, s azzal mégis beszélni vágyva vágysz. Tudósítalak arról, itt voltam a világon. Szívem vert, s halk há-val lélegeztem. Sötétedik. Lassan eltűnünk mind a nagy porban. Éppen így, egy szelíd alkonyatban. (Feláll a padról)  A vágy és a való közt, egyszer csak átlépem a küszöböt. Túl jón és rosszon.

A fény itt kialszik, átmegy a büfébe, ahol világosodik

SZEMESLEPKE:  Én csak azt mondom, bármit csinálhatunk, csak a szerelem nyújthat védelmet. Csak ez, annak ellenére, hogy annak vakhitében védtelenné és kiszolgáltatottá válunk. (A belépő Ernő 1-nek) Jól mondom, papa?
ERNŐ 1: Valamit mindig jól mondunk, kisasszony. Bár szerelmi ügyekben soha nem lehetünk elég okosak.
KARDOSLEPKE: Ezt tényleg jól mondja.
ERNŐ 1: De legyen bármekkora is a csalódás, mindenkor lehetséges a megbocsátás.
HALÁLFEJES LEPKE: Soha! Ha én csalódom, ha valakiben elvesztem a hitem: soha! Annak vége. Kándelefuccs. 
SELYEMLEPKE:  (a játékgép mellől)  Komolyan mondja.
ERNŐ 1: Nem kell elhamarkodni. Én tudom, oda kell figyelni. Meg kell érteni az összefüggéseket.
GYAPJAS LEPKE:  Ő  úgy tesz, mintha értené.
SZEMESLEPKE:  Pedig nagyon egyszerű: ki vesz meg kit. Ki fizet a végén.
TŰZLEPKE: Kit húznak le, mint egy mágneses kártyát.
HALÁLFEJES LEPKE: Ostobák. Szerelemről álmodoztok, és mindenki belétek piszkálhat, cserébe pedig bánatot kaptok. Ha benneteket bárki is szeretne, nem lenne inkorrekt és nem is a pénzével fizetne. A valódi szerelem jól megérdemelt jutalma nem lehet fájdalom. Szívfájdalom. Ti pedig mind szívbajosak vagytok.
ERNŐ 1: Kisasszonyok, kerüljük a hozzánk méltatlan dolgokat. S ha elénk kerülnek, egyszerűen fújjuk el.
KARDOSLEPKE: Jó ötlet. Fújjuk. (Halálfejes lepke felé fúj, majd a többi lány is)
ERNŐ 1: Hogy tudnak ezek fújni – Szép ki macskák.
HALÁLFEJES LEPKE: Hülye picsák. (Felveszi a táskáját, majd el)
SZEMESLEPKE: Csalódott. Feszült. Azért ilyen.
TŰZLEPKE: Bántani mindig könnyebb
KARDOSLEPKE: Nincs mostanában szerencséje – (A játékgép megcsörren, kiad némi nyereményt Selyemlepkének)  Nem úgy, mint neked.
SELYEMLEPKE: Már éppen ideje volt. Nem is tudom, mennyit dobtam bele.
ERNŐ 1:  (érdeklődve megáll a gép előtt)  Miféle ördögszekér ez?
SELYEMLEPKE: Nem ismered, papa?
SZEMESLEPKE: A boldogtalanok perselye.
ERNŐ 1: Hogy villog, mintha haragudna.
SELYEMLEPKE: Enni kér, a kezemből kell adnom, hogy mint a jó cigányasszony, mindjárt szerencsét vagy romlást mutasson.
SZEMESLEPKE: Ezt a három szemét nézd, papa. Hol szilvát, hol szőlőt, hol dinnyét mutat.
ERNŐ 1: Mindet szeretem.
SELYEMLEPKE: Én meg azt szeretném, ha egyszerre csak egyfélét mutatna.
TŰZLEPKE: Szeretnéd kipróbálni, papa?
ERNŐ  1:  Érdekes az elv, de gyakorlatban nem érdekel. (A biliárdozók felé) Inkább löknék veletek néhány lyukat.
KARDOSLEPKE:  Érdekes lehetne az a gyakorlat, de ez csak elvben lehetséges. (A többi lánynak) Nekünk is indulnunk kell. (Mindannyian készülődnek)
SZEMESLEPKE:  Vár bennünket a munka. Sötétedik, mi pedig fent leszünk, mint ragyogó csillagok.
SELYEMLEPKE:  (Ernő 1 kezébe nyom a nyereményből egy érmét) Legyen szerencséje. (A pillangók mind el)
ERNŐ 1:  (nézi a pénzt, elindul ő is a pad felé, a fény lassan kialszik)  Úgy hunynak és gyúlnak csillagok, ahogy én kedvemre álmodok. Maradni szégyen, veszni borzalom. Nem is élünk, egyszer itt, másszor ott vagyunk.

Teljes sötét
 

Vörös női hang

Hova való a mi drága
Orgonánk tűnő virága?
Hát zölden hullt falevél
Akit elszöktet a szél?

Hova való ifju sóhaj?
Hova való édes óhaj?
Álom, ábránd elhaló?
Életünk hova való?

Elmerülnek fényes égbe,
Tejtengerbe, édességbe,
Mint csengettyű elhal csendbe
Csengve, zengve végtelenbe.

9. sóhaj

Téli utca Moszkvában. Háttérben a Keml és a Blazsennij székesegyház. A trojkán Ernő 2 és C-betűs lepke ül egymás mellett bundában. Halkan, de a jelenetben végig hallani a szánok csilingelését. Az utcán élénk forgalom: koldusok, katonák, prémekbe öltözött asszonyok

ERNŐ 2: Majd álljunk meg ott az utcasarkon, ahol a kis árusok jól be vannak havazva. Veszek neked egy csillogó jégvirágot a hajadba.
C-BETŰS LEPKE: C, c. Bolondozol, bolondozol boldogan, mint régen. Beleheled költészettel azt, ami lent van, s ami fent az égen. Semmit sem változtál, Ernő. Semmit.
ERNŐ 2: Két év nem is nagy idő. Örülök, hogy, hívtál, hogy itt lehetek veled. Én most az álmaim hazájában járok. Nekem a kupolák aranya kell, ami kicsillan a hó közül. A fekete Angol Klub kell nekem ott a Tverszkáján, mert ez benne van az Anyeginben. Repked a szám előtt a leheletem – látom, hogy élek. Itt vagyok. Élek. Veled vagyok. Élünk, trojkán repülünk Moszkvában. El sem hiszem –  Boldog vagyok! Olyan boldog, hogy nem is akarok többet életemben boldog lenni.
C-BETŰS LEPKE: Jó is lenne, ha nem múlna el ez az út, ez a boldogság, ez az együttlét. A két év nekem húsznak tűnik. Annak persze nem sok, akinek nem hiányzik senkije, semmije. Ha otthon van, és nem az összerakott pénzt számolgatja magányos estéin, mennyi kell még ahhoz, hogy kiváltsa magát a hontalanságból. Fogyasztanám a vendégszereplés idejét a gyarapodással, vagy egy szép és érzelmes levéllel, egy fotográfiával, mindennel, ami haza és hozzád vihet és a közeli szabadulás illúziójával kecsegtet.
ERNŐ 2:  (átöleli és megcsókolja)  Nekem sem volt könnyű, elhiheted. Amit vállaltál, magad vállaltad.
C-BETŰS LEPKE: Mert te nem vállaltál – 
ERNŐ 2: Nem úgy tűnik, mintha fogoly lennél, mint aki nem érzi itt jól magát. Önként jöttél, meg sem akadályozhattam, elszöktél vengerkának Annával. Szépen kieszeltétek. Elküldtetek a kottákért. Mire visszaértem, a Keletiből kifutott a vonat.
C-BETŰS LEPKE: (kissé eltolja magától Ernő 2-őt) Szöktetett a bánat. Bőgtem. Három napig bőgtem. Nem volt szemem, mire ide kiértünk. Anna tudja, elmondhatná neked, mit szenvedtem, mit álltam ki az első időkben. És mit kell kiállnom még most is. Egyedül. Otthon nélkül, most már Anna nélkül, és végig nélküled.
ERNŐ 2: Anna megcsinálta a szerencséjét. Megfogta az isten lábát annak a kis grófnak a személyében. Tudom, nem kérhetek számon semmit, de a kis kurta magyar szoknyácskátokat nagy urak ráncigálhatják –
C-BETŰS LEPKE: Egy piszok vagy, tudd meg. Ahol éjjeli tánc és dorbézolás folyik, és a vörös képű urak pezsgőspoharakat harapdálnak, vagy ökleikkel beverik a hegedűket és revolvereikkel puffogtatnak a levegőbe meg a cigányok és a magyar lányok felé, majd a következő pillanatban eléjük zuhannak és a cipőjüket csókolgatják sírva, gondolhatod, mennyire élvezetesek és izgalmasak lehetnek az estéink.
ERNŐ 2: A víg életnek is megvannak az árnyékos oldalai. De ez a hó, ami itt van és itt mindenütt van, az is egyfajta világosság: világos érzések, világos szándékok, világos tettek. (Hirtelen felpattan a szánkón, patetikusan, széttárt karokkal) Hópillangók hullámzanak égből földre, és csókként olvadnak a szerelmesekre. (Visszaül)
C-BETŰS LEPKE: Ha így akarod látni, akkor így is fogod. És ha nem akarod látni, akkor nem fogod látni azokat a befagyott utcák mélyén álló házakat, melyeknek fülledt szobáiban a parfüm illata az ópium szagával keveredik, ahol édes szeszek kábulatában törvénytelen kéjeket adnak és kapnak a belépők. És erre a fehér hóra ezeknek a házaknak a kéményéből a boldogtalan örömök füstje csapódik.
ERNŐ 2: (tréfásan, próbálja közelebb húzni magához a kissé félre forduló lányt) Mennyit tudsz te! Jól kiokosított téged a nagyvilág. Első perctől csak ámulok. De ámulhatnék tovább is, ha bevezetnél ezekbe a szörnyű és borzalmas otthonokba. (Nevetve) Vehetnénk akár arrafelé is az irányt. Mit szólnál hozzá? Tudod az utat. Moszkvában elmerülni egy éjszaka –
C-BETŰS LEPKE: Kiábrándító vagy. Hát ezért jöttél? Hogy báli táncosnők fél lábát markolászd a mocskos félhomályban? (A száncsengők eddigi halk csilingelése hirtelen abbamarad)
ERNŐ 2: Azért jöttem, mert hívtál.
C-BETŰS LEPKE: Miért nem mondod, hogy látni akartál?
ERNŐ 2: Akartalak. Most jobb?
C-BETŰS LEPKE: Nem jobb.
ERNŐ 2: Igen, látni akartalak. Látni akartam, mi lett az én cöccögős kis lepkémből. A karjaimban akarlak tartani újra.
C-BETŰS LEPKE: Ennyi?
ERNŐ 2: Hát mi kéne még?
C-BETŰS LEPKE:  Én tudjam?
ERNŐ 2: Ha én nem, te biztos tudod. Az álmokba nem elvárásokkal érkezik az ember.
C-BETŰS LEPKE: De én nem vagyok álom! És Moszkva sem az. És ha visszamész, ha itt hagysz, az sem lesz az.
ERNŐ 2: Nem tudom, mire számítottál.
C-BETŰS LEPKE: Biztos, valami ostobaságra. De te csak magadra gondolsz. Egy kis kirándulásra Oroszországban a régi szeretővel. Milyen jó lesz. Milyen kellemes élmény. Lehet majd otthon, a kávéházban mesélni. Lehet belőle vasárnapi tárcát írni. Én meg mehetek tovább Pétervárra.
ERNŐ 2: Ne rontsuk el már az elején. Kérlek. Nem ezért jöttem. A kesztyűben is fázik a kezem. Tartsd közelebb a muffod. Hadd dugjam bele. (A közeledést ismét elutasítja a lány)
C-BETŰS LEPKE: Úgy vártalak! Úgy bíztam benned! Úgy hittem abban –
ERNŐ 2: Ki ne mondd! Nem kellene ezt a témát erőltetni –
C-BETŰS LEPKE:  (kissé sírósan)  Kényesebb vizekre evezni – rendben, nem teszem. De tudd meg, hogy nekem nem kellett egyetlen úr sem, egyetlen gárdatiszt sem, egyetlen gróf sem. Én megőriztem magam. Anna kinevetett, bolond vagy, mondta. Ki fogja a te hűségedet becsülni, ki, kérdezte. Nekünk táncolni kell, ahogy kell estéről estére. Hogy ne csak talpalávalók lehessünk. Anna tudta, hogyan kell élni. Anna kiugrott. De én, én honnan ugorjak ki? (Csönd. Majd újra a trojkák csilingelése)
ERNŐ 2: Szegénykém – (Közelebb húzza a lányt, most engedi)
C-BETŰS LEPKE: Itt fogsz hagyni, tudom. Félek előre. Talán jobb lett volna, ha el sem jössz. Bele fogok pusztulni –
ERNŐ 2: Ne gondolj most rá. Boldog napok elé nézünk. Maradok az ünnepekre is. Mondtam már?
C-BETŰS LEPKE: Nem.
ERNŐ 2: Olyan boldogok leszünk, te, el sem hiszed. Kísérni foglak mindenhová. Tapsolni fogok neked. Elmegyünk a múzeumba is, sétálunk aztán a hóesésben, hallgatjuk majd a Kreml nagy óráinak kondulását, a templomban pedig gyertyát gyújtunk, megnézzük a pópát, hogyan misézik. Veled leszek mindig. Este pedig jól befűtünk a kályhába, teát engedünk a szamovárból, és én felolvasok neked az Anyeginből.
C-BETŰS LEPKE: Jó lesz.
ERNŐ 2: Aztán ágyba bújunk, megmelegítjük egymás lábát.
C-BETŰS LEPKE: Jó lesz.
ERNŐ 2: Aztán jól ki fogunk melegedni. (Megcsókolja) Ezek a téli csókok sokkal szebbek, sokkal finomabbak, sokkal forróbak, mint a nyári csókok.

Újra megcsókolja. A csengők hangja fölerősödik, a fény fokozatosan kialszik.
 
 

* Részlet a Szép Ernő erotikus álmait, valamint életének bizonyos eseményeit feldolgozó drámából.
A 8. sóhaj versbetéte Weöres Sándor alkotása. A két jelenet között található vers pedig Szép Ernő műve.