|
CUKOR
GYÖRGY
Betyár
(romantikus film)
Hull a vetítővászonra a fehér karcolás,
a hosszú szálú karc-eső. Zajok: a tű a kopott lemezen a barázdába ugrik,
és sercegve, pattogva kibontakozik a zene: fölsóhajt Dvořák Rekviemje.
Havas táj, a Fertő-tó vidéke. Néptelen, ember nem járta környék. És hideg
van. Oszlik a sötétség a jégen. A kamera alig mozdul. És emelkedik, emelkedik
a vörös napkorong. Megáll a valósággá váló, fehér vidék fölött. A vörös
nap. A jégen vékony hó. A kórus magasba csapva emberivé teszi a tájat.
Gyönyörű vidék. Nagy csend. Nyugalom.
*
Szél támad a Fertőn. Nádat sodor. Falevelet.
A messzeségben két fekete bogár futkos a jégen. Sikoltozik lábukon a korcsolya.
Már: két közeledő denevér. Egymás mellett siklanak a szél hátán, át-át
lépegetnek a leveleken. Úgy emelik a lábukat, mintha lassított fölvételen
menetelnének. A két magas, izmos alak kitárt köpennyel, a szélre feküdve
viteti magát a nagy jégen. A két birodalmi ember. Szörnyű tempóban közelednek.
Porzik a hó.
*
Ropog a friss hó a két pár lassú, zsíros
csizma alatt. Törtet a két tömzsi, bekecses ember. Száll a lehelet, kék
pipafüsttel elegyesen. Puska a vállon. Illatozik a príma vágottdohány.
Magas, téres vidék, messzire látni, minden csupa béke és fény. Mennek.
Távolabb a dombon erdő feketéllik. A parancsoló forma, gazdagabb ruházatú
megy elöl, s kicsit oldalt, mögötte a másik.
– Nagy tél
lesz — mondja az első.
– Tán-a? —
kajtat mellé a másik.
– Sujjantó
uram farkassal kujonkodott álmába.
– Hihihihi,
csikaszt használlott Gábris ur! Nyőstényt-a? Hihihi.
Mennek a fekete,
zsíros csizmák a hóban. A nyomokba lassan hó pereg, a földtől az égig minden
ragyog.
*
Vén tölgyek, földig lógó ágak. Kastély,
vígan füstöl ezer kémény. Kutyafalka kavarog az udvaron a hóban. Inasok,
kocsik, népség. Vadászruhás urak. Cselédek futkosása. A tavon innen, a
parton búvik a nádban Rókus. Figyel, jár a szeme. Nagy folton tiszta a
jég, félrekotorva a hó. Rókus a jeget lesi, s hallgatja a távoli kiáltozást.
Ujjait fújkálja. Figyel. Barna, úszó folt a jég alatt. Előront a nádból,
fejszéje fokával nagyot sújt a jégre. És már vágja is a léket szaporán.
Egy pillanat múlva kövér, kábult halat vet a partra. Ott tátog a havon.
Még egyet a fejére! A hal elnyúlik, piros körülötte a hó. Rókus szánakozva
nézi, aztán kopoltyújánál fogva felkapja, és eltűnik a nád közt.
*
Hihetetlen égi magasságból zuhan a kamera
a föld felé. Sötét, fekete kör széle élesedik. Följebb emelkedik a kamera,
a kör egy folyóirat címlapja, a napkitörés képe. Valahonnan orosz szavak
hangzanak, szlávos lágysággal, gyönyörű szavak, mint az ember megszentelt
és megveszekedett kísérlete a kimondásra. Most látjuk, hogy a kinyitott
színes lap egy arcot takar el, Rókus fekszik hanyatt a pázsiton, körülötte
nyári kert. Elaludt a napon. Halljuk a szavakat egyre. Rókus arcáról félrecsúszik
a folyóirat, de nem ébred fel. A kamera elindul, keresi a szavak forrását,
be a teraszon, körbepillant a szobában, apró részleteken időz, tovább siklik,
megállapodik a tv képernyőjén. Sztalker arca. Megrándul, rázkódik és megbillen
a szoba, a kamera hanyatt vágódik, az ablakon át a napba bámul, és eszmélet-vesztetten
elfeketül a kép. Csend. Sötét. Feldübörög a Rekviem kórus-része.
Kint Rókus szeme felpattan, az ég felé fordul, kilő a tekintet, hogy föl,
a napba zuhanjon. A zene felgyorsul, egyre nagyobb sebességgel hadar. A
kettéosztott vásznon egymás mellett két kör: amit a kamera, s amit Rókus
szeme lát. A gép a nap felé tör, belevész a fénybe, mellette a szem a vakító
fény ellentétét, sűrű feketeséget hív elő, s belezuhan a napkitörés közepébe,
bele a fekete körbe.
*
A két tömzsi ember a hóban az erdőszélhez
ért. Fülelnek. Kifulladtak, kigombolják a bekecset. Puskát a kézbe.
– Csikasszal,
hihihihi! — visít az egyik fejhangon.
A másik nem
szól. Bekémlelnek a fák közé. Lassan, fától fáig mennek előre. Fülelnek.
Óvatosan, egyre beljebb a sűrűbe. Aztán bátran törtetnek tovább. Magas
helyre érnek, lelátni az aljba. Alant a horhosban valami idegen szekér,
vastag, marhabőr ekhóval. A kerékhez ósdi, tölcséres csövű flinta támasztva.
Kifogott ló oldalt. Egy bebugyolált nőalak szapora mozdulatokkal szítja
pokrócdarabbal a tüzet, tereli, oszlatja a füstöt. Ezek megállnak, a fa
mögül lesnek. A tűz mellett fekete gubanc: pulikutya. Ásít. Körbefigyel.
– Nem vót
füst.
– A másik?
Az ember?
– Kerűjjünk.
Az eb vígett. Innejd fúj.
Hátrahúzódnak,
s nagy kerülővel eljutnak a patakmederig, a horhosba. Messze kerülhettek,
nem látszik a szekér. Nehéz terep. Megizzadtak, a partnak dőlnek, kifújják
magukat. S cserkésznek tovább. Beborult. Sötétedik? Hó készülődik? Az első
mintha látná messziről a ló körvonalait a szürke törzsek között, de a tüzet
nem. A másik kicsit lemaradt, ül a földön. Ez hátra néz, halkan szólítgatja.
– He... He...
Az ül háttal,
nem felel. Ez megfordul, s előtte a faágról egy hal lóg az arcába. Elámul,
s valami csak húzza, húzza le, nem bírják el a lábai, tekintetét le nem
veszi a halról. Hangos karácsonyi kórust hall, meleg, fenyőszagú templomi
éneket, asszonyok hangját és megilletődött férfihangokat, harmónium-szót,
fölemeli az ujját, mintha a taktust akarná vezényelni, hogy szaporábban,
emberek, nincs idő, szaporábban... Sípolva kifújja a levegőt és összecsuklik.
*
Föl-föl izzik a parázs a szürkületben,
amint a pokróc csapja rá a levegőt, semmi füst. Nyihhant a ló. A bebugyolált
nő a flintára néz, aztán a kutyára.
– Mitvisz,
csipd meg! — szól a nő az ebnek.
Az föláll,
szimatol. Visszafekszik.
A nő megnyugszik,
s legyezi tovább a tüzet.
A fák között
Rókus közeledik.
– Anisa –
szól Rókus, s mutatja a halat. A nő meg se fordul, csak legyez a pokrócdarabbal.
Rókus ledobja a halat a tűz mellé, a hóra.
– Ezmeg? –
kérdi Anisa a rengeteg kendő közül.
– Üttem.
– No?!
– A Ráró?
Abrakút?
– A deríkba
a zab. Ott a tészta a ládába. Hajma is hozódhatik!
– Nema. Elindulunk
s odabe eszünk a parádéba. Itt ránk esnek. Meg hüss is van.
– Vótak?
– Kettő. Puskás.
Tán reggel fölérzenek. Vagy hamarább.
– Ittenik?
– Bizonyos.
– Kettő... Kettő,
azt tizenkettő... Haza nem írünk. S hová haza? Futni, futni...
– Haza-e?
— tűnődik Rókus – Prézsmita... Mán itthol vagyunk, megállapodunk, megkapaszkodunk
lassacskán fődbe, levegőbe, az itthonba. No... Bepakkétulunk, menünk.
– De mire
fő meg ez! Odabe a parádéba? Lábosba csak bűzül, bográcsba való a hal.
– Maj megrottyan.
Az uton.
Rókus befogja
a lovat. Közben Anisa egy vaslapátra kotorja a parazsat, körülményesen
fölfészkalódik a szekérre, s odabent, a "parádéban" matat, füstcsövet dug
ki, lehajtja a marhabőr fölcsapott végét. A kutya a hal mellett ül s hűségesen
őrzi. Besötétedett. Elered a hó.
*
A két feketeköpenyes a Fertőn eléri
a partot. Lecsatolják a korcsolyát. Ott várakozik a két ló. Ember sehol
a közelben. Minden a terv s a szabályzat szerint, nem lehet hibázni. Ott
a két ló, a többi nem tartozik senkire. Lóra szállnak. Vékony, magas, izmos,
csupa-ín, szívós alakok, ezek ha rászívják magukat valamire, akár sziklakőre
is, nem eresztik. Két képzett birodalmi specialista. Ezek profik. Bécsből,
tán legfelsőbb parancsra. Egymás mellett ügetnek, s bekanyarodnak egy keskeny
erdei úton. Aztán át a fiatal erdőn s neki a havas mezőnek. Elsőrangú lovasok.
*
Tavasz, döngő méhek a virágzó almafán.
Az egész korona zsongás, vibrálás. A pap. Apró, eszement vénember, karosszékben
ül a fa alatt. Kiültették az udvarra, melegedjen át a napon. Minthacsak
odadobták volna a székre, rongycsomót. Bambán néz, hülye csöndet hallgat.
Emberi rajta a rengeteg ránc, a hosszú, görbe orr, a nagy fülek. A fogatlan,
nyálas száj. Megmozdul az álla, nyámmogva rágicsál. Ez a hallás jele lehet,
mert elfordítja a fejét oldalra. Lassan, sose végez, lassan. Oldalt, látja
vagy képzeli, fekete madár tollászkodik, csőrét tisztogatja. Elviszi a
lelkét? Őrület. A pap arcán mintha megborzongna egy idegszál, és mintha
szél futna át a ráncokon. Szeme sarkában összegyűlt fehér lepedék. A szeme.
A pupilla sötét mélyén a madár átizzik, ellobban. Álla leesik, meghalt
vagy elaludt. Egy kéz finoman megérinti a vállát.
– Kik űznek?
Mér hajtnak? – hallani Rókus hangját.
A pap halott.
Vállán Rókus keze. Tetem vállán. Meghalt ez, még szét is bomlik ebben a
melegben. Elengedi, lassan elengedi a pap vállát.
– Két bécsit
is uszíttak miránk, csapára, szagra. De mér?
Döngnek a
méhek, hatalmas a béke.
A pap lassan
fölnéz.
– Ho! Te...?
Karácsonyt izented... Mér hajtnak? Mert vagy. Haza tértél, azér... törvénybe
fogtak! Betyárfajzat.
A pap lassan
megnyugszik, mosolyog fogatlan szájával.
– Fürjtojást
ehetném, nem hoztá!
– Kora még,
reverendus. Majdan... hehe.
– Kölöknek
nem reverendus: "atya kijed"!
Örül a pap
a szemtelen Rókusnak. Ez a nyár s ezek ketten: hát igazán szép, érdemes
idő.
*
Esteledik. A két fekete lovas egymás
mellett a nyárban. A mezőn, a földúton.
– Emlékezzünk.
Fut az idő. Totbefehl. Végezzünk — mondja az egyik.
*
Eltelt egy év? Vagy nem is múlik az
idő? Megcsalta az időérzéke az erdőt? A havas erdőt. Hegyi patak, a szélén
jég. Anisa ruhát mos az áttetsző vízben. A víz alján kövecsek. Oldalt tűz,
mellette vízhozta, száraz ágakon ing szárad. Anisa meg-meglögyböl egy inget
a vízben, kicsavarja, az ágakra dobja, kezét melengeti a tűznél. A közelben
madár fürdik, fejét a víz alá löki, s végiggurul a víz a hátán. Szárnyaival
verdes a vízben. A kutya figyelmesen áll a tűz mellett, mindenre gondja
van, az egész világra. Eliramodna kicsit, de lehetetlen, mert fontos hivatalt
visz: őrködik. Terelő létére: őrködik. Micsoda világ. Homályos és élesedő
kép: egy távcső mezejében a fürdőző madár. A kutya. A tűz. A száradó ing.
Anisa fázós, piros kézfeje, amint az inget öblögeti. Erdő a távcsőben,
fakorona, egyetlen ijedten rezgő falevél. A távcső tovább motoz. Homályos
kép, élesre áll. A parádé mindkét oldalán fölhajtva a marhabőr, ott ül
a bakon Rókus. Szipkából egy rosszul sodort cigarettát pittyogat. Valami
lószerszámot javítgat, árral a szíjba szúr, és varrja vastag, görbe tűvel,
szurkos zsineggel. Ügyesen dolgozik.
A távcső látterében
Rókus széthulló cigarettája kialudt. Elmenjen-e a tűzhöz. Odaballag, kivesz
egy ágat, meggyújtja vele. Kínálja Anisát:
– Tabakkót?
– Szaglik,
a Ráró ganyéja.
– Megehültem,
veri el. Kifüstüli a szájat.
– Jó a hús
füstülve.
Rókus vigyorint:
– A.
Bámészan tekereg
a távcső, megállapodik a kerékagyhoz támasztott flintán.
– Tőtve? —
kérdi Rókus mintegy tenmagától.
– Alig – szól
Anisa.
– Fogy a szeg
apraja. Igen fogy.
A távcső tovább
motoz az idillben, mindent ismét sorra vesz. Megáll a patakon. A vízen.
A víz alatt a kavicsok fénytörésben, színek áttűnéseiben.
*
Kint a fogadó előtt. Napsütés. Nádtető,
lógó jégcsapok. Meszelt fal. Gádor, döngölt, sima. Gémeskút. Minden időtlenül
lassú. Lassúság és gyors villanások. Az egyik feketeköpenyes a gádor oszlopának
dülleszkedik. Az oszlop hántolt fatörzs, kiálló ágcsonkokkal. A köpenyes
kezében öblös cserépedény gőzölög. Hüvelykujja az edény fülébe van akasztva,
úgy fogja. Hüvelykujján bőrsityak, mely szíjjal a csuklójához van kötve.
Kanalazza a levest. Kiissza a maradékot, s a kanalat az edénybe löki. Tartja
maga elé az edényt, nézi rajta a körbefutó ornamentikát. Az edény lassan
fordul a kezében, s az égetett dísz folytatása képpen körül dombok, havas
vidék ritmusa. Ott a másik köpenyes, ott a vadkörtefánál. Szertartásosan
egy hegyes vasat dobál a törzsbe. Kihúzza, megfordul, lép tizenötöt, visszafordul,
megcsóválja feje fölött a vasdarabot s a törzsbe vágja. Odamegy, megint
visszalépeget, újra eldobja. A fakérgen egymás alatt a lyukak. Kör alak,
szív alak, lukakból. Letaposta a havat. Mintha órák óta csak célba dobna.
Emez, amelyik evett, már évek óta az edény ornamentikáját bámulja, lassan
követi a szemével a festett díszt s mögötte a dombos vidéket. A gádor oszlopának
dőlve. Bólint, egyetértően bólint. A másik csak dobál. Emez az edényt az
oszlop ágcsonkjára akasztja. Elindul a gémeskúthoz. Megáll, nagyot nyújtózkodik,
recsegteti a csontjait, öklével megnyomja a gerincét, jóízűen nyög. Fölmarkol
a hóból, nézi a tenyerében. Elindul. A kúthoz ér, lenéz a vízbe. A markából
a kávára dörzsöli a havat. Az öreg, repedezett kávára. Egy repedésből hosszú
lószőrt húz ki. Orra elé tartja, bámulja. Odakiált a másiknak:
– Ja!
Amaz odaballag,
elveszi ettől a lószőrt.
– Haramják
izennek. Egymásnak, lószőrrel. Mi herr Rókust hajtjuk. Nem ezeket. Időzzünk?
– Nein. Drei
stunde. Nur. Három órát. Drei stunde és fertig.
Ez, amelyik
dobált, kezében a vassal beront a fogadóba. Hajánál fogva kiráncigál egy
nőt, s a gádor oszlopához állítja. Orrlyukába nyomja a vas hegyét, s a
fülébe súgja:
– Tégy gyelet.
Izenj nekik.
Elengedi a
nő haját, a vassal a hasa előtt köröz. A nő félreugrik, befut a fogadóba,
s hallani, hogy tör-zúz, átkozódik. Kihoz egy fehér rongyot, s az oszlopra
akasztja. Eliramodik a kúthoz, felhúzza a vödröt, megmossa az arcát s kiönti
a vizet a vályúba. Néz, néz, bele a kútba. Az ostorfához nyúl, hogy leeressze
a vödröt. Rácsördül hátulról a vezényszó:
– Nein! Be!
Elengedi az
ostorfát s leül a vályú szélére. Figyel, hogy mi a következő parancs. Hát
ennyi elég volt, hát egyelőre semmi. Mintha most fogná föl a vezényszót,
kábán bemegy a fogadóba. A két feketeköpenyes egykedvűen a falnak dülleszkedik.
Várnak. Aztán bemennek. Kinn, az oszlopon a csalogató jel. Jel a fent hagyott
kútgém is. És hívogató jel körben a nyugodt, havas vidék. Süt a nap, áttűz
a nádtetőről lógó jégcsapok során, különös fénymintázatot vet a meszelt
falra.
*
Öreg este. Fülledt nyár. A távolban
vihar. A kékesfekete sötétségből, a villámlásban két lovas alakja válik
ki, mire ideérnek, látszik, hogy ezek azok, ezek nem fáradnak el, ezek
alól minden kidöglik, de bírják, ha az egész álladalom is kipusztul alóluk,
ezek tartják magukat, hét lelkük van. Minden holtfáradt, a föld se fordul,
de ezek ide hozzák a kontrasztot, az eleven acélizmokat. Nyomon vannak.
Nem, ezeknek nincsenek napszakok, nem fáradnak el soha, a szabályzat hajtja
őket. Onnan jönnek, ahol nagy vihar volt. Csurom víz a két alak, észre
sem veszik. Hol járnak? Nyomon vannak, és szorít az idő.
*
– Gábris! Gábris báty — veri az ajtót
a köpenyes a sötétben —, Gábris báty!
Sujjantó Gábris,
kezében gyertyával kijön s az ember arcába világít.
*
Nyár, micsoda nyár. A szakadékban patak.
Mintha az előző, a téli helyszín volna. Vagy másik? Fönt a meredeken nyeszlett
bokrok. Majdmár minden levél bepöndörödne, mind külön-külön kábán, fáradtan,
utolsókat szív valami ábrándból: hogy víz van odalent. Nem mozdul a levegő.
A patakban ül Rókus a lapos vízben félmeztelen. Kinyújtott lábakkal. Bakancsai
a kavicsos parton. Derekára vastag kötél van csavarva, fél mellkasát elfedi.
Holtfáradt, meg-megrázkódik. Gubbaszt. A vízbe nyúl, tapogat, fölemel egy
követ. Nézegeti. Lapos, fekete kő. A kőre mered, megszívja az orrát és
fülel. Hátra nyúl, derekánál, a kötelek közül kést húz elő és fenegeti
a kövön. Kézfejével megtörli a homlokát. És feni, lassan feni. Sitty-sitty,
feni. Maga mellé teszi a követ kézközelbe, arcát megvizezi, ujjaival kitapintja
a helyet, s körülményeskedve borotválkozni kezd. Sziszeg, szenved, de kínozza
magát. Szemközt Anisa odavezeti a lovat itatni.
– De pedánt
lészen őkelme, s a tetejébe gatyát is mos.
Rókus elereszti
a füle mellett, igen el van foglalva, a kés arctéri meneteléhez illőn tátog,
pofákat vág.
– Még halpénzt
ereszt a vizben, tátogat, máá-mááááá... – mondja Anisa.
Rókus bevégzi
a borotválkozást, hanyatt fekszik és bámulja a rettenetesen magas eget.
Lábai a vízben. Fekszik, mintha aludna a nyári kékség alatt. A ló iszik.
Anisa a parton áll, nézi az embert. Átgázol a vízen, leül a kavicsosra.
– Szappany
sincs – mondja révedezve.
– Ez a cirkumstancia
– vélekedik Rókus ásítva –, se szagosviz a hónod alajjá.
– Gonosz ember...
Ezen örvend? Né, hisz örömibe eláll a füle is – bámul rá Anisa.
Rókus aggódva
nyomkodja a füleit. Anisa respektálja az igyekezetet, nézi jobbról, balról.
– No, helyhez
szabta. Kicsit eláll még, de nem szilaj, csak ahogy köll, legényesen. Olyan
kálomistás-formán, urasan, csak épp alig.
Hallgatnak.
– Jujde büdös
kéd. Húú – sóhajt Anisa borongva –, vedődjék a vizbe a testivel.
– Vajjon?
Innep van, virágom?
Rókus meghempereg
a lapos vízben, hanyatt fordul, nem tetszik neki, tolja magát kifelé. Aztán
odacsapja lábait a vízbe. Elterül jóérzéssel, mint a gyerek, hát mossa
szét a víz, szedje szét a nap. Hever, oldalát vakarja, az egész szervezete
csiklandósan élvezkedik. "De legényesen imponálja magát valaki!", hallja
Anisát félálomban. Nem mozdul az idő, évmilliók óta ilyen meleg és mozdulatlan,
s most veszik észre. Most sem, mindig is ilyen lehetett. Mintha el sem
kezdődött volna ez a képzelődés, ez az élet. Áll az idő. Jó így létezni.
Így ketten. És hanyatt a kavicson, félig a vízben. Jó ez a meleg is. S
ahogy a ló szíjja magába a vizet, ahogy megrázza a fejét és türrent, jó
elképzelni, hogy fölemeli a fejét, s hallani, hogy fölnyerít. A kutya biztos
a parádé alatt hűsöl, s figyel talán. Anisa csak dobott neki valamit enni?
Aludni kéne, aludni, csak eldögleni, darabokra szétesve, tagonként aludni,
belemosódni a patakba. Idehaza. Az. Az... Végtelen nagy kastélypark. Tölgy,
öreg tölgyfa magában a magas fűben. Ágai a földig lehajlanak, mint a sátor.
Zöldből s acélból kikalapált levelei csillognak-villognak, elsötétülnek,
vibrálnak, tükrösen fénylenek, erősek, mint amit nem lehet letépni. A léptek
a tölgy törzsétől indulnak, ki a lombsátor alól. Aztán szaporázik a lépt,
fehéres-zöldes nyírcsoport mellett s tovább, egyre gyorsabban tovább, oda,
abba a margarétásba. Nagyfejű margaréták, magasak, a gyereknek éppen a
szívéig érnek. Hirtelen rádöbben, hogy csönd van, süket csönd.
– Kerüjj.
Kerüjj má! – súgja Rókus, s teljes erővel eldobja a kést a ló feje fölé.
Dörrenés,
oldalt megcsobban a víz.
– Karó a valogtokba!
A-va-log-tok-ba — kántálja Anisa, eszelősen előre-hátra hintálva ültében.
A ló mögött
egy fekete test csúszik le a bozótos partoldalon. Ül, hátát a part támasztja.
Kinyújtott lábai, kész nevetség, idétlenül ki-kirúgnak s remegnek, mintha
fázna. S az arca: száját összecsücsöríti és fejét időközönként tagadva
meg-megrázza, hogy nem, mégsem. Megtámaszkodik, fölállna. Visszacsúszik,
vigyorog, pillanatra nyugton ül, nyakában a kés, mintha lefegne a nyele,
mintha csak oda lenne ragasztava a késnyél a torkára, odanyúl, nem húzza
ki, remegő ujjaival megtapintja, s elveszi a kezét, mintha az a kés mégis
csak a helyén volna, új testrésze volna, odanőtt szerve. A patak, mint
az eleven szemhártya. Aztán üres, élettelen álomba fordul.
*
Ülnek az asztalnál egymással szemközt.
A feketeköpenyes szalonnázik. Beleiszik a hatalmas korsóba. Hüvelykujján
bőrsityak. Iszik és fal.
– Ecsém! És
amaz, a társod? – kérdi Sujjantó Gábris. Nevén még gondolatban sem emlegeti
egyiket sem. Ezt, az öccsét sem. Mintha meghaltak vagy elcserélték volna
őket. Ezek már mások lettek.
– Herr Rókus
meghajítá volt késsel. A nyakánál... Rég. Harmadéve? Nema. Öt hete? Hm. Fegyver,
messzilátócső is oda. És nincsenek, nyomuk veszett.
– Főd alá
nem búttak szekerestül...
– Vajha? Ló
köll.
Sujjantó gondolkodik.
Iszik a korsóból. Bámul a gyertyalángba.
– Ló van.
Hanem, idesecsém, mit fordít fő e két átok? A trónust? Az a gyöngefájú
leánka? Rebellisek? Dögöt vetnek a kutba? Megígetik Bécs városát? Minéműek
vónának?
– Ittenik,
visszagyüttek – a feketeköpenyes félrelöki a tányért, hogy véget vessen
a sok kérdésnek —, totbefehlbe vannak. A parancs halál, a halál az igasság.
– Azokra?
Vidorabbszerűek. Meg... Hát jár itt, el-eljöve sok tarka nép. Mind gyanuba
vegyük, avagy ahun megkapjuk, üssük agyon?
Gondolkoznak,
bámulnak a gyertyalángba, s bele-beleisznak a korsóba. Végre Sujjantó megszólal.
– Vílekedek.
Más nem vón felötlő, hanem itt órányira, a Paphaláli fenyőerdő. Alant nádaberek.
Ott a viz itatni, ott a rengeteg erdő kisség meglapulni. Pandúrokér izenjek-e
a városnak?
Eh... – legyint
a feketeköpenyes – zergetik a nádost, fölzargásszák a vadrucát. S herr
Rókus kereket old. Mind csak városi fertálybakterok.
– Puskásokat
teszek lesni, túlfelrül. Szótalanok, kitanultak.
– Jóvan. Az
gut. Én a vizen által közelítek. Az erdőn túlfelül puskák. Gut.
Hallgatnak.
Sujjantó hamiskásan vigyorint:
– Ló se köll,
idesecsém.
– Köll.
Sujjantó arca
aggályossá válik:
– Idesecsém,
beletanász e dologba?
– Én-a? Nem
herr Rókus az első.
Kintről, az
ablakon át látszik a két alak az asztalnál. Kissé már borosak. A gyertyaláng
fellobog. A köpenyes óriássá nőtt árnyéka a falon.
*
Fönt a hegyen, a fenyvesben kikötve
a ló egy vastag fához, s megrakva mindenféle holmival, zsákok, bogrács,
edények, összemadzagozott limlom. Mellette a földön takaros, nyitott láda,
benne üvegcsék, kis fűszeres zacskók, ruhába csavart kenyér, egyebek. Körül
magas fenyőfák, lejtős terep, itt-ott kibukkanó kövek. Halkan zúg a fenyves.
A kutya körbeszaladja a vastag fenyőt s leül a ló közelébe.
– Szaggat
az a fog? – halljuk Anisát.
– Belényilamlott
– felel Rókus.
– S a fejibe
vajh mi történik, ember?
– Odabe nagyfejsze
dógozik – sziszegi Rókus.
Háttal áll,
a vidéket távcsövezi. Most látszik, milyen magasan vannak. Átsuhan a lenti
látvány, a hegy lábánál a nádas, előtte a berekben elrejtve a parádé, kilátszik
barna teteje, és ott a messzeségben a kastély. Rókus megfordul, a képe
rettenetesen föl van dagadva, a szeme vérben forog. Kínlódik, fogát szívogatja.
Megtapintja a daganatot.
– Hová rekkentődött
el az a príma fogó? – kérdi nyöszörgő hangon.
– Kéd csipedett
véle szeget utójján. A flintába.
– Amaz, a
lapos.
– Oly is vala?
Anisa a tenyerén
fokhagymagerezdet nyújt Rókus felé titokzatos képpel, mint valami csodaszert.
– Ez a patikája!
Rókus elveszi,
megfordul és tovább távcsövez.
– A vín gróf
parancsol. Vadászat lészen, ahan... Hisz mondta vót éjjel Sujjantó. Kifüleltem.
De a vín gróf úr is? Azt mutogatja, hajtsanak bennünket a magasleshöz,
a puskája elejbe. Passziózna vélünk e vín baknyul.
– Hasgat-a?
– kérdi Anisa, mintha föl sem fogná a veszélyt.
– Megevém,
mán higgan.
– Ette vót??
Kap mást.
– Hajtás lészen.
Menek lovon. Itt legyél. Flinta, eb marad véled.
Rókus megfordul,
látja Anisát amint a ládában kutat. Meghatottan nézi. Szép kis teremtés
ez az Anisa, pláne amint jóságosan sürög-forog. Most pedig aggódik, odaadón
gondoskodik. De sajna nincs mit tenni, előbb-utóbb meg kell gyógyulni.
Ühüm.
– Ne az agyarára
tegye – mondja Anisa a ládában kotorászva –, dugja a fülibe, a hajma beszíjja
a fájást, kiveszi, háta megé veti. No!
Rókus hitetlenkedve
bámul. Badarság.
– Úgy teszek,
virágom – morogja.
(Folytatjuk)
|
|