Szabó Andrea munkáit naponta nézni! - írtam fel magamnak az íróasztalom fölé. Az elmúlt hetekben nem lehetett olyan reggel, amelyet ne ezzel az emlékeztető mondattal, s a fekete-fehér, így stilizáción átesett reprodukciók szemlélésével kezdtem volna. Hajnalonként érzékelhettem a másolat-lét jelentéseit: azt, ahogyan a fekete-fehér nyomatokból kikopott, a tevékenység által elhalványodott az egykori képzőművészeti egyetemista tanítvány arca, s erőteljesebbé váltak az ábrázolatok, amelyek leginkább már nem személyt, hanem annak alkotásait jellemzik. Nem arról töprengtem, hogy hová húzódott vissza a perszonális, hanem leginkább a személyesség változatairól, a jelenlétet igényelő akaratról, s arról, hogy ez mennyi távolságtartással (miféle erőteljesen művészi, eltávolító módszerek segítségével) valósult meg. Szabó Andrea alkalmazott grafikáira, túl azon, hogy gondolatébresztően elegánsak, kiegyensúlyozottak és befejezettek, nagyvonalúan finoman és érzékeket bizsergetően kötik le nézőjük figyelmét, azért mégsem ezek az akár femininnek is vélhető jegyek a jellegadóak, hanem az a kialakult módszer, amellyel egy-egy gondolatban felvetődő helyzethez közeledik, ahogyan azt vizualizálja, majd pedig addig kivonatolja s kitartóan írja-rajzolja felül, mígnem jelenlétének valamennyi személyes vonását kiradírozza. A műtárggyá alakítás folyamatát úgy végzi el, mint a mosónő: mire tisztává válik keze alatt a szennyes ruha, a patyolat anyag nem emlékezik a megmunkáló kezekre, az ujjbegyek felázott bőrére, a kivörösödött bőrre, csak az ismét használható textília sok-sok java érzékelhető. Művészünk, úgy tűnik, egyre-másra eltünteti a jelenvalóságát, és persze ezzel együtt mindazt, ami csakis a maga személyességének a következménye.
     De pontosítsam tovább e beszédet!
     Mert hogyan is ne lenne bármely képrészletben az alkotó (ott mocorog az benne, mint egy önmaga puha mindenségébe visszagömbölyödő, szendergő s békés kölyök állatka)? S nemcsak a saját maga végezte tevékenységek eredményeként, a meghúzott vonalak és organikusan szétterülő apró foltok megalkotottságában, az emberi testre, a tárgyi világra utaló jegyek válogatásában, az egész dolgokat helyettesítő részletek mintázatában - túl mindezen létezési és művészi eljáráson, abban, ahogyan önmaga helyére egy-egy hosszú és kitartott munka eredményeként megvalósuló tárgyat (esetében: grafikát) állít. Szabó Andrea legfontosabb művészi eljárásának az látszik, amiképpen az élete (a saját, az egyszeri, az esetleges) tárgyiasul. Az a fajta művész, aki a teljes életét tekinti a műalkotásnak - de mindezt nem személyes vonásai hangsúlyozásával, ellenkezőleg, az attól való eltávolodással, már-már elhatárolódással igyekszik kiteljesíteni. Ezért nincsenek félkészen maradt, befejezetlen képei sem.
     Végtére is: végzetes öneltüntető.
     A metamorfózisokról tudható, Ovidiustól a szövegekbe burkolózó Hildegard von Bingenig, az imákká változó Hrabanus Maurustól az áhítatába belehalt Gulácsy Lajosig, miféle szerepet kapnak az emberi életben. Még csak nem is a szövegfeletti jelentésük, utalásos értelmük az érdekes, hanem az, hogy megteremtésükkel együtt annyi más is jelenvalóvá válik. Ahogyan kifejlődnek az események, alakot ölt bennük valamennyi alkotó elemük, a fejlesztő reájuk vigyázó figyelme, a velük folytatott röpke illetve tartós viszonya. S ahogyan kijegecesednek benne azok is, amelyekről szó/kép nem esik.
     Amúgy Szabó Andrea nem beszél nyíltan a hiányokról. A jelekről teszi meg a maga állításait, mégpedig olyanféle szignatúratanban, amelyeknek esztétikája van (elvégre ettől képzőművész). Ezek a jelek - a kukoricacsuhé, a kéz, az ablak, a fényszegélyű levél, az ablak felvillanó részlete - cseppet sem brutálisak, értelmüket lassan tárják fel. Meditatívitásukkal jellemzik teremtőjüket.