Igen: a Háromkák, mint a szerző is mondja, japán mintájú könyv. Csupa tizenhét szótagos, háromsoros vers; csupa haiku - rímekkel egyéni fazonra szabott magyar változatban. Tehát haiku is - meg nem is. Mindegy, mert a könyv japános zsánerét úgysem ez a formai beütés adja. Ki ne hallott volna az egyszeri nipponi művészről? Egy szellemesen túlzó adoma szerint e derék mester egy kettévágott almamagra gyönyörű tájképet festett; a tájból felé áradó szépség és varázsosság, amit a kép révén most fedezett föl, oly erővel hatott rá, hogy csapot-papot hátrahagyva egyszerűen besétált a képbe; és azóta is ott bolyong. Valami hasonló odaadással jár-kel Bertók László lírai hőse azokban a magnyi versekben, amelyeket egy kert, sőt: a kert, az örök kert látásából gazdálkodik ki.
     Az örök kert: örök téma; örök lelkiség. Lám, időkkel odébb, a világ két végén, két egészen különböző habitus is mennyire egyféle pszichikai késztetéssel böngész a növények titkaiban. "...benső erőit / a lombon, külső háncson / nem mindig láthatod meg a növénynek. / Tekintsd, mit rejt a lélek..." Aki nem ismeri, ne találgasson: ennek a maias, az érzéki benyomást befelé vonó hangnak Francesco Petrarca a tulajdonosa. S vajon nem a petrarcai konzekvenciát erősíti meg a saját növénytanával Edward Estlin Cummings? "fa nem számolja levelét / csak a zöld levél önmagát / de ezrével csillogva is / jelentésük csodásan egy".
     A Háromkák persze, minden gondolt vagy valóságos japáni mintájával, minden egyéb párhuzamával együtt, magyar környezetből származó könyv. S magyar a vers belsejében is; motívumai - a célzás egy bizonyos lyukas lobogóra, azután a versbe vett nevek, Aranyé, Adyé -, továbbá folklorisztikus elemei (például a proverbiumokra való finom utalások) sem hagynak kétséget afelől, hogy milyen ég alatt nőtt. Babits, de történetesen Ady fölfogásában úgyszintén, a honi jelleg benső ismérve egyfajta lelki tarkaság és lelki gazdagság. (Babits szerint a magyar keleti lelke tarkaságra vágyik, Ady pedig - Kosztolányi lelkivilágát elemezve - perzsa temérdekségről beszél.) Hogy Bertók Lászlót eltöltik-e hasonló hajlamok, azt persze neki kell éreznie. De amit -- ösztönélet ide, ösztönélet oda - nem lehet elvenni a Háromkáktól: a párját ritkító szín- és ízbőség. (Ha ez a kertlíra, éljen soká!) 
     Valóban, e könyv java szinte hihetetlen töménységű szépségesszencia. Az olvasó csak ül-hűl, hogy egy darab kerített természetből hova eltalál a szerző tekintete. Bertókra tényleg igaz, hogy összetett karakter, igencsak fogékony a külső kép iránt, az érzékiben él, verse a kemény formáltság alatt csupa mozgás, áramlás; de amennyire érzéki az ő költészete, ugyanannyira gondolati is. Nála a külső képen, mint gyújtóson szalad végig az a rejtélyes láng, amely belobbantja a fantáziát. Vagy itt már nem pusztán fantáziáról van szó, hanem valami annál is mélyebbről, a tehetség vegetatív tartományáról? Íme, ahogy az érzéki szellem egy-egy tárgyba, jelenségbe, egy-egy miliőbe beleégeti az eszmét. "A farakásban / halált túlélő, önző / odaadás van." "A falon túlra / hófehér hattyúnyakat / tol három nulla." "A buborékban / nincs semmi, ami nincsen, / csak minden ott van." (Hányan használnák jó alapul egy filozofikus rapszódiához azt, amihez itt három rövid sor nem kevés?)
     Igaz vagy sem, az ember úgy sejti, a Háromkáknak más az indítéka, mint a kimondhatatlant mondani ki; e költészet többé-kevésbé minden tárgyban bölcseletet keres. Egyes szöveghelyzetekben a lírai versre semmi sem hat rontóbban a filozófiánál; és egy öncélúan szép versből semmi sem hiányzik jobban, mint a filozófia. Bertók a műhelybölcselet látszólagos képtelenségét is nagyszerűen oldja meg. Legragyogóbban talán épp ott, ahol a groteszkig viszi. "Nagy őszibarack. / Ki tud többet belőle, / te vagy a kukac?" "Pfuj, emlékezet! / Áll a tócsában a tyúk, / felhőt csipeget." A tócsában álldogáló tyúk bizarr adagolású rajzolatáról könnyű megsejteni, hogy a gúny nemcsak a harmóniátlan lelket éri e helyt - de egy kicsit veri alighanem a költészetet is. (Milyen érdekes, hogy Bertók ír kortársa ugyancsak egy animális képben pillant a lírára - és a közeg ott is a tócsa: "a költészet fürge, halk, / ideges őze tócsákban álldogált" - írja Heaney.)
     Azt az életérzést, amelyet Bertók szapora groteszkjei kifejeznek, egy rendjéből kisiklott világ táplálja. Egy világ, amely a kertből nézve egyenletesen lejt a teljes zavarodásig. A kisebb-nagyobb káoszstádiumokról hol leverten, hol iróniával nyilatkozó költő kerten kívülre készülő verse (mintegy a ferde működés ellenpróbájaként) azonban maga a rendezettség. A Háromkákban nincsenek felcserélhető szavak, átírható mondatok, és a pontos, tiszta fogalmazás, az állandóan áram alatt tartott forma mellett a könyv szerkezetileg is makulátlan struktúrán nyugszik. A három ciklus - Olvad, odafagy; Csukódna, nyílna; Kazalban a tűt - háromféle beszédes hangulati, tartalmi egység: kilenc-kilenc verssel; mindegyik vers kilenc kis tétel. Az ép nyelvű, kimunkált forma sem utolsó módja a külső zűrzavarral szembeni korrekció-igénynek, ám Bertók Lászlónál a versgondolatból is az érzik, hogy otthonosító vágya csakugyan túlterjed a kerten. "Hogyha költészet - szól a Dióhéj -, / a galaxisok is csak / fájó testrészek." Akin így, ilyen közvetlenül, ennyi személyességgel remeg át a nagy egyetem, az joggal apellál a miniatűrjeibe csomagolt másik óriási kincsére, a szerénységre. A jobbfajta versnek, s nyilván valamennyi jobbfajta verseskönyvnek is van egy sajátságos eleme, amelyet a betűk hézagaiból kicsapó atmoszféra ad hozzá a jelentéshez. A primer irodalmi mű fogalmazója pontosan tudja, hogy az írás folytonos szembeszegülés az anyaggal; a megoldott feladat nehézségét és örömét egyaránt őrzi a mű; őrzi, és valamiféle rejtett ereken átáramoltatja az olvasóra is. Ízlés és arányérzék kérdése, hogy a költő a végtelen eljegyzettjeként akarja-e, képes-e kontrollálni gesztusait. Bertók szerény: "A végtelenbe / mégy folyton - mondja a kötet záróversében -, s jó, ha eljutsz / megint a kertbe." Nincs-e benne minden e csendes akarásban? Hisz előbb-utóbb mind oda kívánkozunk, a kertbe. Ahonnan jöttünk. (Magvető, Budapest, 2004.)