Lapozzunk a Tandori-íráshoz, tegyük oda ujjunkat, és olvassunk együtt! Lelkes befogadói közreműködés szükségeltetik és óvatos (bátor!) kritikusi viszonyulás, hiszen alapvetően paradoxonos az alkotói attitűd írónknál - minden megállapításunk megengedi ellenkező előjelű cáfolatát. (Egyszerű -bonyolult; van történet-nincs, semmiségekről szól-a lényegről). Az iskolás feladat: meséld el (vagy bogozd ki a megkomponált anyagból a "diszpozíciós sémát", azaz, hogy mi is történik benne) - azonnal értelmezési műveletsort feltételez. Megkísérlem elmondani mit látok, értek(?), érzek...
     Az (idézett) cím állítmánya a "nem éltem". Ha így, akkor ez fájdalmas: lehet, hogy voltam itt, de az nem volt élet, nem nevezhető annak, mást csináltam élet helyett. Mindez idézve: tehát mondva is, tagadva is... Alcím: Kvartett, ebből I. és II. (Elhangzik később még néhány zenei műszó: "moderátó", "fúga" - a Tandori-művekben szokásos és nagyon is megfontolt értelmezhetési segítség ez!) Orientáló paratextusok (azaz a cím, alcím, műfajjelölés, hangulati utalás, a II. rész mottója, a szövegköziség irányát elindító előzetes megjegyzés) után: a téma: Mi lesz maradandó, miről érdemes írni? Melléktéma: egy család reggeli hangulata (Bach, Montaigne). Tétel és motívum: "Mintha kezdene túl hosszúra nyúlni az élet." Csak sietve sorolom: szó lesz még az "irodalmi helyzetéről"; jön a teraszos jelenet; majd egy olvasás- és írásstratégiai rész; töprengés a megélhetésről és a bécsi utazásokról; az 5. oldalon megint az írás és a játék önkifejező és érvényességi vonatkozásai; és az I. fejezet utolsó bekezdésében visszatérés az értékálló mű, a privát reggel, a kurta - hosszú élet témáihoz.
     A II. fejezet az "író naplója". Élethelyzeti anyaga a német Kelet-Nyugat Fesztivál-élmény, illetve ennek asszociációs cserepei. Az utolsó bekezdés (53. o.) megállapodó és továbblendítő összefoglalása témáknak és hangulatoknak. Feszültségteli, felfokozott intenzitású - jellegzetesen Tandoris-zárlat, mely kezdete lehet a (Folyt. köv.)-nek: Mozzanatai: "El és haza", "írok", "Csatlakozás", "madár, kutya", "Nem akar nyár lenni". Tehát (sematizálva jeleztem): előzetes életműismeret híján is és nehézségek nélkül követhető a menet. Az olvasói-befogadói erőfeszítést, koncentrációt a gyakori és éles váltások; a nyelvi megoldások nagyszerű szokatlansága; a zenei (és nem történeti-lineáris cselekmény elvű) motivikus és síkokat képező komponálás követeli meg.
     Műfaja talán esszénovella. Egy íróember: "TD" töpreng a munkájáról. Ebbe a töprengésbe életesemények ékelődnek. Ezek hol elképzeltek, kvázi-elbeszélések (Bach otthoni élete), hol az elmondás szinkron jelenetei ("válladon madárkád"), néha az epikai múlt küllemét felöltők ("ültem a múltkor egy kis bécsi parkban"). De felfogható úgy is, hogy az életeseménysorból ágaznak el a teoretizáló részek. Mindkét síkon egyrészt a lehető legkevesebb az effektus: a történet kopár színen, csak jelzésekkel, a gondolat célratörően alakul. Másrészt az "eszközök változatossága" homályosan a zsúfoltság érzetét keltheti, de ha jól odafigyelünk a "bonyolult" Tandori- szövetre, akkor az eszenciális minimalizmus sajátos megjelenését fedezzük fel. Azaz mindenből a legszerényebben merít, nagy alkotói ökonomizmussal - ám a művészi "készlet", a rendelkezési állomány óriási, világirodalmi mértékkel számítva is kivételes, innen a látszólagos ellentmondás. És ezt érzékeli a - talán el-elbizonytalanodó - vándor a "fikció erdejében" (U. Eco).
     A Tandori-mű néhány formaalkotó alapelvéről gondolkodva korábban (Alföld, 2004/5) már szóltam. Például a korai írásoktól jellemzőnek érzett K III. mechanizmusról. A Koan III. című versében emblematikusan van ugyanis jelen egy jellegzetes jelentésszervezés, melynek lényege a modulált ismétlés és a kontextusváltás.
     A zuhanás az a másik motívum, amely Tandori létérzékelésében és írásainak szervezettségében is gyakorta tetten érhető, és végigkíséri műveit. Ez a történésmetafora - mint Tandori minden (jobb híján mondjuk) eszköze - szintén kettős természetű. Hagyományfolytató és meghökkentően bizarr. Az egyik térképző dimenzió a vertikum, de azt is mondhatjuk, hogy metafizikai kulcs a spirituális világlátáshoz: a lent-fönt (a földi és égi stb.) gyakran a külső és benső világba vetített képe. Nem csak a horizontális vagy lineáris haladás a Tandori-művek kompozíciója mögött álló elv, mely variációkban szövegvonulatként ölt testet, s indokolja például a szétpublikálást, hanem a vertikalitás, a zuhanás, a le-fel dialektikája, a fizikai törvény és a metafizikai vágy küzdelme.
     Most egy hasonlóan általános fogásáról, domináns módszeréről az itt látott esszé-elbeszélés alapján: a pánrelációs vezérelvre, alkotói valóság- és szövegszemléleti módra gondolok. (Ahogyan erről már többször szóltunk.) A fogalom leírása Szentkuthytól való, ugye: sokszoros kapcsolat, végtelen viszonyításrendszer a műelemek, rétegek között, melynek segítségével az elbeszélés kikerül az "idő bénító vályújából a tér szabad vizeire".
     A sokszoros kapcsolatrendszer, pánreláció (vagy "pántextualitás", a művek kontúrjain is átható szövegköziség esetében) néhány megnyilvánulásáról:
     1. Vissza-előre-(kifelé) utalások: Ki is jelenti, szinte receptszerűen, hogy az írás "kerekségéhez" kell "egy s más", s motivikus (fúga!) szervezésre utal (50. o. fent). Nem "érdekesebbel" folytatja (nem történeti az építkezés!), bár van jegyzetelt anyaga hozzá. Ez a három sor a három évtizedes Miért élnél örökké? (méltatlanul nem értékelt) kivételes szinkronizáló technikáját idézi, midőn egy közlésben értesültünk felejthetetlen élettényről (a; múlt idősík), annak jegyzeteléséről (b; közelebbi idősík), jelen írás megtervezéséről (c; relatív jövő); egy motívumának ideemeléséről ("egy lappal korábbi" /d;/ időből), ebben a pillanatban (e) megírva mindez - illetve fut közben az elolvasás ideje (f). Kicsit lejjebb az I. rész befejező öt sorában az iménti (technikai: kell egy s más) megállapítást az íróember eleven életét "elbeszélő" szövegtestben érzékelteti. "Neki kellett hát ülnöm..." Most írja ezt (hogy pl. a "papagáj" a haját "cupfolja"), s "ha kész lesz"... majd útrakel, hogy ... sietve hazatérhessen. "Ám akkorra megint kurtul egyet emez élet" Most, majd, még később, és mindezek után. A novella beszélője egy befejezett, volt időben előre elmond egy eseményt, mely a megíráshoz képest jövő, az elolvasásban pedig már múlttá válik. Az előreelbeszélés különös, jellegzetesen tandoris esete ez, ahol eseményelképzelés elegyedik oly gondolatkísérlettel mely a jövőbe vetített életmúlás megmásíthatatlanságával közöl fájdalmas realitást. Nem kis textuális teljesítmény az olvasó ilyen mérvű bevonása az elbeszélés megsokszorozott tér-idő koordináta rendszerébe.
     Az "előadás-félét" felidéző hely (51. oldal, 3. bekezdés) hasonló megoldással hangulati tartalomra koncentrál, hogy tudniillik "utólag visszavágyódás tárgya" lehet minden "visszavehetetlen", ha "iszonyúnak" érződött is a maga idejében. Az idővel küzdő ember archetipikus szituációját érzékíti a mester, az ugyanaz-és-más sajátos, héraikleitoszi gondolati-nézőpontbeli váltásával: "Oly kedves volt, feledhetetlen.../ Csak akkor s ott kibírhatatlan". (És ez aligha vicc, bár ott közönsége "nevetett e végszóra".)
     2. A "szétutalások", az ide-oda történő kapcsolódások külön síkokat is alkotnak, a linearitás ellenében illetve emellett mélységi, paradigmatikus tengelyeket, kapcsolatokat. Ezek hol tematikus, hol motivikus-hangulati, hol teoretikus viszonyok. Sem a módszer, sem annak elméleti belátása nem új, persze. A jelenség dominanciája a szokatlan, az hogy írónk a narratív linearitást kezeli másodrangú aspektusként. Úgyszólván a "kitérők" hordozzák a lényeget. Így már nem afféle "elágazásról", epizódról kell szólnunk, különösen akkor nem, ha mint itt is, a rétegek ki-felbukkanási gyakorisága (a váltások) nagy sűrűségűek (gyorsak). Nem ritka, hogy tízsoros bekezdésenként csap át a magántörténet esszébe, ez önreflexióba, innen viccbe, a vicc vezérgondolatba. Ez a kontrapunktikus feszültségfokozás a téma feldolgozásában megint csak elengedhetetlenül megköveteli a lassú, rekurzív, visszatekintő, alkotó olvasást.
     Hatásosan kapcsolódnak egybe más-más események rokonhangulatai. Mintha atmoszférát beszélne el és nem történetet. Utóbbiból csak mozzanatosat, esszenciát. Az I. részben ez a "Sürög-forog körötted a Bach-család, Montaigne-család" a stilizációs főmotívum. Egy reggel hangulata (nyilván az "ő" reggele), magának a reggelnek többszöri meg nem írásával. Ahogy az előbb tárgyalt részben egy eseménysor (írás, séta, visszatérés) nem megtörténtéből lenyűgözően valósított meg az író epikai érzetet, itt hasonló fogással jelenetet konstruál: "Fogalmam sincs [...] Milyenek voltak a reggelei? [...] Akart-e az egyik családtag zajosan csemballózni, míg a másik a gordonkát nyűtte volna csendben?" (Megjegyzem ez a csemballós mondat erős időmértékével a legszebb ritmikus próza, csupa zene, tele van ilyenekkel a szöveg!) "Fogalma sincs" ...és ezt megírja; és ott az orrunk előtt a reggeli hangulat! Az 50. oldalon a "visszacsatolás" szóval megvalósított technikai önleleplezés minden olvasói illúziót szétrombolhatna. Mintha azt sugallná (persze, posztmodern önreflexió!) hogy csak irodalom, most csinálom, figyelj: "Hajnal van, nagy-világos nyári hajnal." (Halljuk a ritmust, érezzük a hajnalt, ugye!) És tovább: "Nem lelem helyem [...] rádiót hallgat [...] Hol lesz egykor mindez!" Így tud bánni velünk ez az író - s még le is leplezi közben "fogásait"! Hasonló esszencia-érzékítő írásmódra példa (csillag fölötti bekezdés a 48. oldalon), amikor olyasmiről van szó, mintha "túl nagy baj", "veszély" lenne, ha két mondat közt, "az írás helyett valami tényleges, eleven [...] ugrik be". Itt a "baj", "veszély" bizony bekövetkezik.
     A nyelvmágus "jelenlegi elméleti igyekezete" során "két mondat közt" megérzékítette a máshogyan megnevezhetetlent, azt a bizonyos elmúlt hangulatot: "hirtelen oda reppenünk vissza egy mittudom-én napfényes kis ócska teraszra..." (Mit tudja ő! Jó! Így a kevéssé megírtság éppenhogy rámzúdítja a takarékos szöveg által felszabadított asszociációim.) Ez a hely irodalmi koncept; (rokon gesztus Magritte "Ez nem egy pipa" aláírású-című, pipát ábrázoló hírhedt festményével). Érdemi elemzése külön tanulmányt igényelne. Röviden annyit: kódolt utasításokat tartalmaz a szöveg: Jusson eszedbe egy saját terasz-emléked! (Jó, minden irodalom ilyen: de itt más sincs, csak a "kódolt utasítás".) Ezen utasítások végrehajtásából lesz irodalmi élmény. Azt olvassuk: Veszély az írás helyett a "tényleges", "eleven"; ha beugrik egy "kopár és jelentéktelen emlék"; de hát nem beszél róla, mert "nyilván elírták előlünk jobban is" - és közben így van mégis megérzékítve! Ahogyan később (51. oldal fent) mondja hasonló, "ücsörgős" mondatáról: "hangulat ez olvasva is akárkinek".
     A fúgaelvű kompozíció II. részében a fesztivál-előadás- "témából" bomlanak ki a hangulati "közjátékok": az ücsörgések a parkban ("vizes kőlap"); a séta az árkádsorban ("szemerkél... kinyitom az esernyőmet"); fogadás a lóirodán ("finoman szemerkélve vesztettem"); majd: "szemerkélő esőben hagytam el az irodát" - és megint a délelőtt, otthon (visszatérve a kiinduló témához és hangnemhez): "Nem akar nyár lenni, szitál." Ezekben a szólamokban végigvonul, összeköttetést képez a "víz-eső" motívum, kivételes atmoszférikus energiát adva a tematizáltságoknak, és megint csak megvalósítva a sokszoros, pánrelációs viszonyításrendszert a különféle szövegrészek között.
     3. Kortárs magyar és világirodalmi olvasmányélményeimben kutatva egyedülállónak vélem Tandori bizonyos újraíró módszerét, melynek során szokatlanul, a legkülönfélébb írás-és-tevékenység-műfajokból epikát teremt. Például, megtartotta akadémiai székfoglalóját A dal változásait, azután írt ugyanilyen címen egy esszét (ELTE Magyar Irodalomtörténeti Intézet, 1994), mely az előadott referátumot (szöveg!) és szereplése cselekvéssorát egyaránt az elbeszéltség távlatába helyezi, mintegy idézi, megvalósítva ezzel a legtágabb értelemben vett műfajköziség elvét. ("Ez egy harmadik változat" - írja Bevezetésében.) E mechanizmus működik itt is, amikor a német előadásának fázisait "elmeséli". Leegyszerűsítve: elbeszéli, újraírja a felkészülés ("magány kell!") tevékenységét és szövegmozzanatait ("németül ment"); az előadott performanszt, mely ismét szöveg+ esemény+gondolat (a "Schirm" szó, az "eső", az "Európa-színek"); és közli itt most ezt az egész komplexumot, mint történetet. A három fázist azután (a mű-valóság, az önmagát író szöveg és a - szervezett narráció azonosságának-különbözőségének szétválaszthatatlan egységét is) - nem kijelenti, hanem szövegmozgásban megérzékíti.
     Bár figyelmeztet több helyen Tandori Dezső, hogy az irodalmi művet "csak úgy lehet elemezni, ha [...] (létezésszempontúan, egzisztenialistán) érzékeljük", és kevés, ha például a "cselekmény hagyományossága", a "közlendők ideológikuma", "a szerkezet kiáltó elemei" vagy "a nyelvfilozófiai tények" alapján vizsgálódunk, s különösen únja, ha a "virtuóz nyelvművész" szűk és kifejtetlen kategóriájába szuszakolják - én vállalva az aspektusok szerinti részmegfigyeléseim ódiumát, pár szót szólok még a most olvasott ritmikus prózaesszé-elbeszélés egy-két nyelvi jellegzetességéről. Megjegyzem, ha valakit éppen ez érdekel; megfigyel és hasonlít, olyasmit érez, hogy: Tandori Dezső legjelentősebb nyelvművészünk. Íróink közül ő merít legtöbbet az írott és beszélt magyar nyelvkészlet szélsőségekig teljes spektrumából. Szinte érthetetlen, hogy ez az elzárkózónak mondott alkotó honnan ismeri mondjuk a rétegnyelvek, a diák-, utca-, értelmiségi zsargon legfrissebb aktualitásait. (Ebben az írásban például a mostanában ész nélkül használt "erről szól", "arról szól" fantáziátlan divatfordulatból hoz ki lényegit.) Ugyanakkor legmesszebb áll holmi nyelvművelő babonáktól: jöhet a bájos képzavar vagy a provokatív szóismétlés is ("ültem", "ültem", "ültem": 52. oldal közepén); és az ő használatában megtisztulnak a talált panelek. Másfelől szinte minden szövegdarab váratlanul érkezik az olvasó elé, legyen az rút szakszó, teljesen egyéni lexéma, hapax legomenon, meglepő mondatrend (ahol a főmondattól messzire kerülő sokszoros alárendelések vagy közbeékelések egy hosszú pillanatra már érthetetlenséggel is fenyegetnek, vö. 2. bekezdés); a jelzett szó elhagyása által megterhelt ironizált jelző (a "szitálóban" = eső) vagy fordításból elvont frivol, kétértelmű nyelvfilozófiai játék. ("Punzierungsamt [...]: fémjelző hivatal [...] És a Punz vagy micsoda, abból van a magyar megfelelő. Micsoda dolog a nyelv, még a ťPunz-vonatkozásbanŤ is! Nem?")
     Tematikus variációként többször előjövő alapkérdés a tárgyalt szövegben, hogy mi az írásban az "örökbecsű", hogy mi lesz érdekes "évtizedek múltán", mivel lehet a "kései évszázadokat zaklatni". "Ki érti meg [...] leghitelesebb rezdüléseidet?" A válasz a műegész, de részt is idézhetünk: a "pötyinkélve űzött játék [...] kifejezi, hogy komolyabb dolgokban sincs reményed". És ennek elmondása "emlékezetes lehet [...] Tünete az emberi helyzetnek (ah!), hogy nem adod fel."