I. Más P.J. tőrmellékek

Mert hogy ezek nem az in mem "P.J." sorozatból vannak. Jelengettek meg (Vigília; köteteim).
     Csak - persze, ki tudja mi lesz az! - arról, barátom, ami évtizedek, netán évszázadok múltán is olvasható lesz! Ne a tisztek betöltése körüli harcokról, ne a véletlenszerűen épp kirobbant botrányokról, meg hogy más egyebek nem, s eleve, hogy ténylegesen ez miért nem, amaz mért igen. Nem. De hát hogy mi lesz az?
     Ne dobálózzunk még a bizonyosságig bevált nevekkel sem. Hogy mint Montaigne-t olvassák, mint Bachot hallgatják. Fogalmam sincs Bach otthoni életéről. Milyenek voltak a reggelei? Összeütköztek, egymásba botlottak-e folyton: feleség, srácok stb. Akart-e az egyik családtag zajosan csembalózni, míg a másik a gordonkát nyűtte volna csendben? Bajlódott-e a francia filozófus a fivéreivel? Akadt-e elvonultságban végezhető munkája? Vagy épp az udvari forgatagot, a tudós társaságok hívságait-bölcselmeit kedvelte "mindaközben"? Ezek nyilván tudható dolgok, csak én nem tudok róluk.
     Mivel így nem tudok róluk, handabandáznom sem érdemes, példálózás kedvéért: esetleg csodás magánviszonyok közt éltek emez urak, netán fütyültek az akadékossági ártalmakra. Semmi értelme, hogy 100 ember közül 34-nek figyelmére, 66-nak közönyére elmondjam, én miként is vagyok. Valami olyannak kezdeni hát, ami örökbecsű!
     Mintha kezdene túl hosszúra nyúlni az élet.
     Na, kezdjük például ezzel.
     Kánon-antikánon irod. helyzetemet "a diskurzusban" a legjobban ezzel jellemezhetném: van egy erőtér, ahol a kulcs-szó az "erről szól", a "miről szól". Mire is én azt mondom: a "szól" utolsó ily jó használata Szép Ernőtől a "Néked szól". Kezdő sikerorientált írók is úgy ejtik, mint a hibbant forró krumplit, "e TD-t".
     Színt vallottunk hát. Lesz, aki zsenge húszasait kezdve, harmincasaiban a sikert jócskán ízlelve, amazok is, emezek is mindazonát küzdve (naná!), igen, azt érzik, vagy mondják is, "ott egye a fene ezt" (a szólót, írót), nekem még más bajaim vannak, eleve más bajaim, nem is idézem őket. El tudom képzelni. Hogy egyáltalán képzelgek ilyesmiről, jelentheti:
     az írás lendületének apadását, a kezdemény fogyatékosabb energiáját;
     talán a mélyebb belátást, hogy másoknak ne okvetetlenkedjünk a
     dolgainkkal;
     s mert ez mind összevegyül, jelentheti ez azt is, hogy mégsem bízunk
     írásunk (ügyünk) századokat álló mivoltában;
     és íme, óhatatlanul stilizálunk.
     Az írásnak egy mennyiségen (életkoron, alakulásunkon) túl nagy baja (veszélye), hogy két mondat közt hirtelen oda reppenünk vissza egy mit-tudom-én napfényes kis ócska teraszra, alig egy cukrászdányi pékbolté, valaki ránk bízza öt percre a kutyáját, míg bemegy a kávéjáért, helyezkedünk, hogy a nap a szemünkbe ne villogjon a szomszédos árkádoszlop üvegéről- alumíniumáról, röviden: az írás helyett valami tényleges, eleven, bár kopár és jelentéktelen emlék ugrik be, tessék, ez a parányi dolog mégis megvolt a valóságban, jelenlegi igyekezetünk azonban elméleti, elvont, netán felesleges kibeszéléssel jár (mégis), mire számíthatunk vele? Viszont ilyen kis kávézóteraszon is mindenki ült már, nem számíthatnánk azzal aztán végképp semmire, nyilván elírták előlünk jobban is a dolgát.
     (Ma a tragikumérzék hal ki és mások élményvilágának értékelése. 2004)

Vissza!
     Tehát nagyon sok minden kell "ahhoz".
     Kell valaki (én itt doppingozásomul feltételezem P.J. jóbaráti, érdeklődő személyét), aki valami lendületből eleve olvasni kezd bennünket, lassan áthatja őt írásunk szövegközi bánata, s nem minket kezd sajnálni, de saját magát, "azonosul", fejét keményen megpüföli, szellősen sóhajt, könnyet töröl. Vagy egyszerűen - olvas.
     Senkit sem fog érdekelni évtizedek múlva, hogy emez írás alakulása közben már Az Olvasás Éve mutatói ketyegtek (vagy mik).
     Gyenge, lefordíthatatlan vicc, hogy az olvasás - éve, iva, tehát megkajolva. Az olvasás mint megkajolt izé. Ne ezt.
     Az evés ellentéte(inek egyike): ki kellett rohannod. Ülsz ott, összefoglalsz. (Fent.) Ilyeneket: "Beírni" (ebbe itt, majd): "Már egyetlen ember társaságát is nehezen bírom (és verza)" ...Részleteződés: "Jó, de akkor ne fájjon, ha elkerülnek." - Erre: "Attól függ, mivel, miben. Elképzelhető, hogy nem jársz olyan helyekre, ahol így komolyan vehetnek (szinte sosem veszik komolyan, amit mondunk! Nem is tudnak róla!), vagy tévedésből kerülnek el, s ez mégis rossz." Végzel az üléssel, törölsz, húzol. (Nem írást.) Írásodat viccesre hangolod (aztán, itt).
     Nem ezt akartad. Meghaladott, bár létező eszmék.
     Az írás mintha jobban tudna téged. Így íródik. Fellengzős, de: "írja magát".
     Most akkor ezzel akarsz kései évszázadokat zaklatni? Ez lett belőle, hogy "túl hosszúra kezd nyúlni neked az élet"?
     És mégis, bizony ez lett.
     Mind több minden elkerül. Ami kellene, az is. Nehéz lesz majd (félő, talán, bár ezt neked senki nem hiszi) rendesen megélni. ("Ha ez így megy. A bérek, az árak. Csak Bécshez képest...") Miért beszélsz így? Válladon madárkád, ő nem kerül el, vágyódva sippog, "szeret". (Itt mindkettőtöket szereti. Te néha elmégy Bécsbe - még, oda még, sehova máshova, már -, madárkád nem tudja mire vélni tűntödet, aggódva kapaszkodik társnédba, nagyon helyes, szeretik ők is egymást. De kit érdekel ez még évszázadok múlva?)
     Ki érti meg (évtizedek múltán, ma akár) leghitelesebb rezdüléseidet? Ki nem únja? Hogy mikor minden elhagyna már a maga (általad vágyott) rendesebb mennyiségében, erejével, vagyis hogy életre-halálra menjen (a lófogadás akár, jesszus!), lassan észreveszed: kezd "visszajönni" (ahogy Szép Ernőnek a tavasz sora! Berzsenyinek) moderátó formában. Pötyögtetve játszasz, ez (a lófogadás így) még mindig jobb, mint honoráriumaid (pénz) után telefonálgatni, műveidet már-már neveletlenül el nem olvasó recenzensre telefonálgatni, nem, lásd Pascal: Játékelmélet... jobb a pötyinkélve űzött játék. Jobb, mert önkifejez. Kifejezi, hogy komolyabb dolgokban sincs reményed.
     No, akkor ha csak ennyit is elmondtál, évszázadok múltán emlékezetes lehet. A hitványnak értékelt melléktevékenység jelentéktelenségig lefokozott űzése (pici pénzbe játszás, de játszás): tünete annak, hogy nagy dolgokban sincsenek reményeid. Tünete az emberi helyzetnek (ah!), hogy nem adod fel. S hogy ne az öreg közhellyel kelljen hozakodnod: nem adtam fel, persze, azért írtam ezt!

Többé nem járok Bécsbe se. (2002 ily vége - )

Folytatnád itt érdekesebb egyébbel, de azt, mert neked érdekes, úgysem felejted el, jegyzetelted jócskán, ellenben ehhez, hogy (írás!) kerek legyen, dolgozatszerűen, visszacsatolással, kell egy s más.
     Kell ez: hajnal van, nagy-világos nyári hajnal. Mit tégy? Sürög-forog körötted a Bach-család, Montaigne-család. Na. Vigyorog a jövő század. Bár miért tenné? Fogalma sem lesz, komolyan mondom-e ezt, vagy csak egy törpe vizilóra, egy házvezetői minőségben tevékenykedő unokahúgra és egy arapapagájra mondom? Egyiküket diszkréten kutyának, másikukat feleségnek, harmadikukat verébnek álcázván. Nem lelem helyem. Azaz én vagyok az, aki - a törpe vizilovon kívül; ő agg - mindenkit zavar(ok). Mi okból? Ezek a dolgok így vannak. A kölcsönös zavarásból nekem van módon egyedül kiszökkennem (ezzel az írással). Az ara felette repdes az egésznek, a háztartást vezető unokahúg spárgát hámoz (s egyrészt un engem, másrészt érdekes dolgokat szól át a falon, harmadján rádiót hallgat oly hírekkel, melyek száz év múlva nem lesznek érdekesek, de az én híreim se, hogy például Pulichrah, a mrdovicei teniszező győzött-e Taskentban Permilgar ellen - tűzföldi indián). Hol lesz egykor mindez! Marad fúgaként, aforizmaként: hogy az élet kezdett vészesen hosszúra nyúlni... ehhez képest nem nagyon akadt foglalatosságom (munkanélküliség réme), de a szépséges, élvezhető tétlenségbe sem mehettem át (nem is volna nekem való), mert az nagy bajokhoz vezetne. (Nemcsak gyakorlatilag.) Neki kellett hát ülnöm, írni ezt (az ara hajamat cupfolja, unokahúg kiviszi a hát mögötti birtokra a kis vizilovat a patakra), majd ha kész lesz, be kell löknöm az íróasztalfiókul (egy ilyen kifejezés) szolgáló nagy borítékba, s nekivágok unott kis utamnak. Sietni haza, ide. Ám akkorra megint kurtul egyet emez élet.
 

II. További más P.J.-tőrmellékek
 

Mottó 2004-ből: Ma, amikor a zen-féle satori nálam mintha beállna (ennyit se szabad mondani), igen, ne legyen ebből a satoriból (az abszolút-nyugalom) safari. Csakis erre akarok vigyázni. Egy korban, mely tragikumérzék nélkül mocskos szájú, ráadásul... (ld. elébb)

Ha ezt a sok szart kiszórnám, ugyanúgy nem okozna örömet az eredmény, mint az, hogy itt vannak, vagyis semmi "eredmény". Eredmény - olyan akkor nincs is?
     Mit adjak el tíz könyvet az antikváriumban, ha eleve tíz után nyit e bolt, s addigra én már réges rég itthon kívánok lenni, elmenni pedig végképp nem kívánok utána? Hogyan adjak el bármit, tehát, tíz után? És egyáltalán.
     Ültem a múltkor egy kis bécsi parkban, a park zugában, mondhatni így, hangulat ez olvasva is akárkinek. Kord nadrágom vastag anyagát a jól kiválasztott, nem annyira vizes kőlap nem jelentősen nyirkosította, drappjának koszát alig fokozta. Kutya jött emberpárral (két asszonyság), megszagolt volna, elparancsolták.
     Árnyak voltak, hűvösség. Semmi értelme nem volt ott ücsörögni. Talán előtte ültem a kis pékség-cukrászda alumíniumos teraszán, ahol a kutyát bízták rám pár percre. (Bementek tejszínhabért a kutyának!!) Vagy a két dolog más-máskor volt.
     Előadás-félét kellett tartanom (az utolsó lesz! Sajnos, mégsem?) a minap, nem az ottaniságra céloztam: "Oly kedves volt, feledhetetlen... / Csak akkor s ott kibírhatatlan." Nevettek e végszóra. Ellenben én Bécsre értettem (városnév behelyettesíthető, na akkor?), arra az unatkozásra (unásra, unottságra, unalomra), ami most már visszavehetetlen (s mind elfogadottabban) van velem, ami vagyok, tehát: iszonyú(nak is érződhet) a pillanatnyi-helybéli vonszolódás, ám utólag visszavágyódás tárgya még az is. Lásd Salinger híres regényvégződése. A szar csimborasszójának múlta is fáj. (Lövészárkok kíméljenek!)
     Ahol előadnom kellett (na ja), s mert nem majomkodom már visszakézből (evidenciából), nem rögtönzök, inkább én is (dögunalom) felolvasok...na...azért valamit csak kéne csinálni. Nem mindössze felolvasni. Hát csinálódott velem (még). Még igen, de meddig? A lójáték-picibe: ezért jobb. Magánügy marad, ameddig ennyi pénz legalább van.
     Csinálódott hát. A külkörülmények (ahol még más szereplők is voltak: meghívó kapcsolatszemélyem, remek fickó, jó könyvek szerzője, hozta is ezeket, de nekem ahhoz, hogy csinálódjék, magány kell!), a társasság múltán indult valami, bemocorgott. Nem az eső. Szemerkélő, jó, a napfény helyett most. Nem az esernyő. De hogy a B.-ház a térképen: zölddel jelölve, rajt' egy esernyő. Feketén. Jó ég, mondtam is előadásom során - lettek evidenciák! Némi veszekedett felolvasás közepette - mondtam, hát ez...! Jó, hogy ki-ki a gépkocsiját hol hagyhatja, fesztiválvendég... autó berajzolva. Hanem hogy ilyen jó szervezést! Hogy az esernyőnket hol hagyhatjuk, az is berajzolva?
     Németül ment, Schirm = ernyő, Schirmherr = védnök, ernyőző úr. Védernyője alatt. A fesztiválház mellett, közel, másik ház, nagy felirat: AZ ERNYŐS. Így! Na tessék, az ernyő. Kinyitottam ernyőmet. Mondom: Európa? Tessék - Ír szín a zöld, itt van rajtam egy zöld német nadrág. Fekete szín a németé: egy fekete, ír, magas nyakú pulóver. A magyar színeket a végére hagytam (zászlónak), íme, egy barna-fekete sapka. Piros-fehér Ausztria: kék-fekete oldaltáska. (Az ernyővel.) Európa. És őzbarna, klumpás-fapapucsos holland cipő. (E hon színe kék-fehér-piros.) És zokni a Kínai Népköztársaságból.
     Utána valaki kéri, mutassam (már magánjelleggel). Hát igen. Vagy koreai, mondja. Mondom: a táska is lehet kínai (koreai), persze.
     Ez egy ilyen Kelet-Nyugat (Európa) kulturális volt. Szép, jó.
     De, mondom, ki kellett találnom, mit csinálok. Fél óra volt még a kezdésig. (Aztán a felét se tudtam előadni, megvalósítani. Ez mindig így megy.) Magányt teremtettem magamnak, nem nagyon nyitottam ki ernyőm a szitálóban. Finoman szitált. Bementem AZ ERNYŐS mellett az árkádsorra. Vámhivatal, hűha, fináncok. Zárva. És: PUNZIERUNGSAMT. Mi ez? Vigyorogtam. Kiderült (itthon): fémjelző hivatal. De a punzieren: az (nő) pisilni, kettyenteni is. Nocsak. És a Punz, vagy micsoda, abból van a magyar megfelelő. Micsoda dolog a nyelv, még a "Punz-vonatkozásban" is! Nem?
     Írnom kéne írótársam születésnapjára, nagy németes jópof.: hivatalból sose puncérolj, ezt kívánom neked. De elhagyom.
     Leültem az árkádos kerengő végében. Lent a mélyben: neon bárfelirat JACKPOT. (Másnap finoman szemerkélve vesztettem a lóirodán, sebaj, előző nap nyertem rá.) Le van. Ültem, ettem fogkrémet, nem gyújtottam rá, ültem. Jobbra nézek (nagy antialkoholista periódusom zajlik!), üres söröspalack. Balra, mint egy másik oroszlán, szimmetrikusan a másik. Így ültem. Ezt is elmeséltem a kis pódiumon.
     S mi volt még? Itthon, tévén, magányomban: a párizsi teniszközvetítések. A legszebb néphumor: mivel a játékosok többsége hatalmasat nyög szerváláskor - "Ő-ööö! Boahh!" -, a közönség ezt (naná) kiszúrta, s akadtak páran (naná, akadtak), akik az elrendelt, szerva előtti csendben még benyögték: "öö-ö", "ő-öpp!". Vagyis hogy ez jön. Az öőőpp stb. Mindegy, milyen megoldás, siker-e, kudarc-e. A nyögés, az jön, biztos.
     Nekem nagyon tetszett. Ezzel vezettem be fellépésemet. Mondtam: fogalmam sincs, mi jön a részemről, de... És megmutattam, a közönség a párizsi tornán hogyan.
     Lezajlottak a dolgok. Ezek voltak: "az író naplója". 
     Hirtelen széthullt az egész. A sok jelentéktelen elcsúszásocska (hol kell jelentkezni, mégis-hova-kell-menni, ki nincs ott mégse, hogyan rendezünk el ennek ellenére mindent). Szokásos falsságok: kollégáimtól hallja a moderátor, meséli, hogy M. nagyregényébe (befejezetlen) befejezést is fordítottam. Jó ég, miket mesélhetnek rólam, de nagyfűrésszel, körfűrésszel, láncfűrésszel dolgoznak. Közben agyondicsérnek. Kösz.
     Mondom, ilyen befejezés nem volt... de nem firtatom a részleteket. Moderátorom pirulva eláll a kérdéstől. Másutt, kapcsolatszemélyem (a remek, szomorú könyveket produkáló író) meséli, volt est a kisvárosukban, társaim... nagy lelkes szavak (s talán jól). Mondom, nem volt semmi. Ezek voltak. Jó kis együttlét, csöndesen, szesz nélkül (miattam) utána. Egy órányi.
     Aztán visszamentem Bécsbe. Mindig hazamenés ez, aztán meg üresség ott. Vasárnap volt, pláne, a világ összes ideje az enyém.
     A végén visszanyerhettem volna a vesztéseket. De a ló, akivel szemeztem, Magányos Katona volt. És kapcsolatszemélyem könyvében egy világháborúsan megnyomorodott ember, egy grafikus volt a főalak (ennek szépen összekotort-szedett életrajza a téma), öngyilkos lett 32 évesen, a temetőben, gázmaszkkal (még a háborúból), kloroformot nyomott bele, s a maszkot, el ne gyengüljön a végén, le ne tépje, jól a fejére drótozta.
     A Magányos Katona fején szemvédő volt. Nem fogadtam. 14-szeres pénzt dobott pedig, s a 16 ló közül csak neki volt érdekessége a számomra. De a katona-grafikus miatt nem tehettem. (Nem mintha ezt végiggondoltam volna.)
     Szemerkélő esőben hagytam el az irodát, az utolsó futamot nem volt érdemes megvárnom. Hamarosan lecsitult a játék láza, így, ettem szalmakrumplit, rágyújtottam. Nem ittam, naná. Bécsben és a vonaton mindig dohányzom. Itthon nem. De most már jó Bécs, jó a lóiroda, jó, mert nagyobb boldogban nincsenek reményeim. Félreütés volt ez a "boldogban". "Dolgokban" a helyes. Akkor meg mindegy. Öszvér ügy. Élet, Bécs, ló. Egyik mint a másik.
     El és haza. Haza és el. "Itthon". Ma is: lemegyek. Mondom (itthon): megint írtam a zacskónak. Értsd: asztalfiók, boríték. Fordítás (munka) szinte semmi. Marad: írok. De csak a legfontosabbakat. Ezek, ha kicsit is "rázósak", már a számomra is azok (rázósak); kinek-kinek más az élete, általában "sikerorientáció" van. A katona-grafikusnak, aki a hadi élmények nyomán (is) morfinista lett stb., jó, Csáth csak úgy amúgy, na igen, neki nem volt ilyen orientje. Kelet-Nyugat Fesztivál. Csatlakozás. Nem akar nyár lenni, szitál. Elmegyek, hogy siessek haza. Délelőtt itthon: madár, kutya, semmi rendes tévé, olyan, mint egy gyerekkori összedíbolt ágy. Mikor betegség miatt fiam igazolom itthon maradt. Senki fia nem vagyok, senki sem igazol, végig se dőlök, itthon vagyok egyszerűen. Az meg ilyen.
     Hát, kedves P.J., kettő ebből elég is lesz talán.