|
TANDORI
DEZSŐ
"Én itt nem éltem!"
Kvartett
I. Más P.J. tőrmellékek
(Tőrmellék = "egy puszta
tőrrel...de mellé")
Mert hogy ezek nem az in mem "P.J."
sorozatból vannak. Jelengettek meg (Vigília; köteteim).
Csak - persze,
ki tudja mi lesz az! - arról, barátom, ami évtizedek, netán évszázadok
múltán is olvasható lesz! Ne a tisztek betöltése körüli harcokról, ne a
véletlenszerűen épp kirobbant botrányokról, meg hogy más egyebek nem, s
eleve, hogy ténylegesen ez miért nem, amaz mért igen. Nem. De hát hogy
mi lesz az?
Ne dobálózzunk
még a bizonyosságig bevált nevekkel sem. Hogy mint Montaigne-t olvassák,
mint Bachot hallgatják. Fogalmam sincs Bach otthoni életéről. Milyenek
voltak a reggelei? Összeütköztek, egymásba botlottak-e folyton: feleség,
srácok stb. Akart-e az egyik családtag zajosan csembalózni, míg a másik
a gordonkát nyűtte volna csendben? Bajlódott-e a francia filozófus a fivéreivel?
Akadt-e elvonultságban végezhető munkája? Vagy épp az udvari forgatagot,
a tudós társaságok hívságait-bölcselmeit kedvelte "mindaközben"? Ezek nyilván
tudható dolgok, csak én nem tudok róluk.
Mivel így
nem tudok róluk, handabandáznom sem érdemes, példálózás kedvéért: esetleg
csodás magánviszonyok közt éltek emez urak, netán fütyültek az akadékossági
ártalmakra. Semmi értelme, hogy 100 ember közül 34-nek figyelmére, 66-nak
közönyére elmondjam, én miként is vagyok. Valami olyannak kezdeni hát,
ami örökbecsű!
Mintha kezdene
túl hosszúra nyúlni az élet.
Na, kezdjük
például ezzel.
Kánon-antikánon
irod. helyzetemet "a diskurzusban" a legjobban ezzel jellemezhetném: van
egy erőtér, ahol a kulcs-szó az "erről szól", a "miről szól". Mire is én
azt mondom: a "szól" utolsó ily jó használata Szép Ernőtől a "Néked szól".
Kezdő sikerorientált írók is úgy ejtik, mint a hibbant forró krumplit,
"e TD-t".
Színt vallottunk
hát. Lesz, aki zsenge húszasait kezdve, harmincasaiban a sikert jócskán
ízlelve, amazok is, emezek is mindazonát küzdve (naná!), igen, azt érzik,
vagy mondják is, "ott egye a fene ezt" (a szólót, írót), nekem még más
bajaim vannak, eleve más bajaim, nem is idézem őket. El tudom képzelni.
Hogy egyáltalán képzelgek ilyesmiről, jelentheti:
az írás lendületének
apadását, a kezdemény fogyatékosabb energiáját;
talán a mélyebb
belátást, hogy másoknak ne okvetetlenkedjünk a
dolgainkkal;
s mert ez mind összevegyül, jelentheti ez azt
is, hogy mégsem bízunk
írásunk (ügyünk) századokat álló mivoltában;
és íme, óhatatlanul stilizálunk.
Az írásnak
egy mennyiségen (életkoron, alakulásunkon) túl nagy baja (veszélye), hogy
két mondat közt hirtelen oda reppenünk vissza egy mit-tudom-én napfényes
kis ócska teraszra, alig egy cukrászdányi pékbolté, valaki ránk bízza öt
percre a kutyáját, míg bemegy a kávéjáért, helyezkedünk, hogy a nap a szemünkbe
ne villogjon a szomszédos árkádoszlop üvegéről- alumíniumáról, röviden:
az írás helyett valami tényleges, eleven, bár kopár és jelentéktelen emlék
ugrik be, tessék, ez a parányi dolog mégis megvolt a valóságban, jelenlegi
igyekezetünk azonban elméleti, elvont, netán felesleges kibeszéléssel jár
(mégis), mire számíthatunk vele? Viszont ilyen kis kávézóteraszon is mindenki
ült már, nem számíthatnánk azzal aztán végképp semmire, nyilván elírták
előlünk jobban is a dolgát.
(Ma a tragikumérzék
hal ki és mások élményvilágának értékelése. 2004)
*
Vissza!
Tehát nagyon
sok minden kell "ahhoz".
Kell valaki
(én itt doppingozásomul feltételezem P.J. jóbaráti, érdeklődő személyét),
aki valami lendületből eleve olvasni kezd bennünket, lassan áthatja őt
írásunk szövegközi bánata, s nem minket kezd sajnálni, de saját magát,
"azonosul", fejét keményen megpüföli, szellősen sóhajt, könnyet töröl.
Vagy egyszerűen - olvas.
Senkit sem
fog érdekelni évtizedek múlva, hogy emez írás alakulása közben már Az Olvasás
Éve mutatói ketyegtek (vagy mik).
Gyenge, lefordíthatatlan
vicc, hogy az olvasás - éve, iva, tehát megkajolva. Az olvasás mint megkajolt
izé. Ne ezt.
Az evés ellentéte(inek
egyike): ki kellett rohannod. Ülsz ott, összefoglalsz. (Fent.) Ilyeneket:
"Beírni" (ebbe itt, majd): "Már egyetlen ember társaságát is nehezen bírom
(és verza)" ...Részleteződés: "Jó, de akkor ne fájjon, ha elkerülnek." -
Erre: "Attól függ, mivel, miben. Elképzelhető, hogy nem jársz olyan helyekre,
ahol így komolyan vehetnek (szinte sosem veszik komolyan, amit mondunk!
Nem is tudnak róla!), vagy tévedésből kerülnek el, s ez mégis rossz." Végzel
az üléssel, törölsz, húzol. (Nem írást.) Írásodat viccesre hangolod (aztán,
itt).
Nem ezt akartad.
Meghaladott, bár létező eszmék.
Az írás mintha
jobban tudna téged. Így íródik. Fellengzős, de: "írja magát".
Most akkor
ezzel akarsz kései évszázadokat zaklatni? Ez lett belőle, hogy "túl hosszúra
kezd nyúlni neked az élet"?
És mégis,
bizony ez lett.
Mind több
minden elkerül. Ami kellene, az is. Nehéz lesz majd (félő, talán, bár ezt
neked senki nem hiszi) rendesen megélni. ("Ha ez így megy. A bérek, az
árak. Csak Bécshez képest...") Miért beszélsz így? Válladon madárkád, ő nem
kerül el, vágyódva sippog, "szeret". (Itt mindkettőtöket szereti. Te néha
elmégy Bécsbe - még, oda még, sehova máshova, már -, madárkád nem tudja
mire vélni tűntödet, aggódva kapaszkodik társnédba, nagyon helyes, szeretik
ők is egymást. De kit érdekel ez még évszázadok múlva?)
Ki érti meg
(évtizedek múltán, ma akár) leghitelesebb rezdüléseidet? Ki nem únja? Hogy
mikor minden elhagyna már a maga (általad vágyott) rendesebb mennyiségében,
erejével, vagyis hogy életre-halálra menjen (a lófogadás akár, jesszus!),
lassan észreveszed: kezd "visszajönni" (ahogy Szép Ernőnek a tavasz sora!
Berzsenyinek) moderátó formában. Pötyögtetve játszasz, ez (a lófogadás
így) még mindig jobb, mint honoráriumaid (pénz) után telefonálgatni, műveidet
már-már neveletlenül el nem olvasó recenzensre telefonálgatni, nem, lásd
Pascal: Játékelmélet... jobb a pötyinkélve űzött játék. Jobb, mert
önkifejez. Kifejezi, hogy komolyabb dolgokban sincs reményed.
No, akkor
ha csak ennyit is elmondtál, évszázadok múltán emlékezetes lehet. A hitványnak
értékelt melléktevékenység jelentéktelenségig lefokozott űzése (pici pénzbe
játszás, de játszás): tünete annak, hogy nagy dolgokban sincsenek reményeid.
Tünete az emberi helyzetnek (ah!), hogy nem adod fel. S hogy ne az öreg
közhellyel kelljen hozakodnod: nem adtam fel, persze, azért írtam ezt!
*
Többé nem járok Bécsbe se. (2002 ily
vége - )
*
Folytatnád itt érdekesebb egyébbel,
de azt, mert neked érdekes, úgysem felejted el, jegyzetelted jócskán, ellenben
ehhez, hogy (írás!) kerek legyen, dolgozatszerűen, visszacsatolással, kell
egy s más.
Kell ez: hajnal
van, nagy-világos nyári hajnal. Mit tégy? Sürög-forog körötted a Bach-család,
Montaigne-család. Na. Vigyorog a jövő század. Bár miért tenné? Fogalma
sem lesz, komolyan mondom-e ezt, vagy csak egy törpe vizilóra, egy házvezetői
minőségben tevékenykedő unokahúgra és egy arapapagájra mondom? Egyiküket
diszkréten kutyának, másikukat feleségnek, harmadikukat verébnek álcázván.
Nem lelem helyem. Azaz én vagyok az, aki - a törpe vizilovon kívül; ő agg
- mindenkit zavar(ok). Mi okból? Ezek a dolgok így vannak. A kölcsönös
zavarásból nekem van módon egyedül kiszökkennem (ezzel az írással). Az
ara felette repdes az egésznek, a háztartást vezető unokahúg spárgát hámoz
(s egyrészt un engem, másrészt érdekes dolgokat szól át a falon, harmadján
rádiót hallgat oly hírekkel, melyek száz év múlva nem lesznek érdekesek,
de az én híreim se, hogy például Pulichrah, a mrdovicei teniszező győzött-e
Taskentban Permilgar ellen - tűzföldi indián). Hol lesz egykor mindez!
Marad fúgaként, aforizmaként: hogy az élet kezdett vészesen hosszúra nyúlni...
ehhez képest nem nagyon akadt foglalatosságom (munkanélküliség réme), de
a szépséges, élvezhető tétlenségbe sem mehettem át (nem is volna nekem
való), mert az nagy bajokhoz vezetne. (Nemcsak gyakorlatilag.) Neki kellett
hát ülnöm, írni ezt (az ara hajamat cupfolja, unokahúg kiviszi a hát mögötti
birtokra a kis vizilovat a patakra), majd ha kész lesz, be kell löknöm
az íróasztalfiókul (egy ilyen kifejezés) szolgáló nagy borítékba, s nekivágok
unott kis utamnak. Sietni haza, ide. Ám akkorra megint kurtul egyet emez
élet.
II. További más
P.J.-tőrmellékek
Mottó 2004-ből:
Ma, amikor a zen-féle satori nálam mintha beállna (ennyit se szabad mondani),
igen, ne legyen ebből a satoriból (az abszolút-nyugalom) safari. Csakis
erre akarok vigyázni. Egy korban, mely tragikumérzék nélkül mocskos szájú,
ráadásul... (ld. elébb)
Ha ezt a sok szart kiszórnám, ugyanúgy
nem okozna örömet az eredmény, mint az, hogy itt vannak, vagyis semmi "eredmény".
Eredmény - olyan akkor nincs is?
Mit adjak
el tíz könyvet az antikváriumban, ha eleve tíz után nyit e bolt, s addigra
én már réges rég itthon kívánok lenni, elmenni pedig végképp nem kívánok
utána? Hogyan adjak el bármit, tehát, tíz után? És egyáltalán.
Ültem a múltkor
egy kis bécsi parkban, a park zugában, mondhatni így, hangulat ez olvasva
is akárkinek. Kord nadrágom vastag anyagát a jól kiválasztott, nem annyira
vizes kőlap nem jelentősen nyirkosította, drappjának koszát alig fokozta.
Kutya jött emberpárral (két asszonyság), megszagolt volna, elparancsolták.
Árnyak voltak,
hűvösség. Semmi értelme nem volt ott ücsörögni. Talán előtte ültem a kis
pékség-cukrászda alumíniumos teraszán, ahol a kutyát bízták rám pár percre.
(Bementek tejszínhabért a kutyának!!) Vagy a két dolog más-máskor volt.
Előadás-félét
kellett tartanom (az utolsó lesz! Sajnos, mégsem?) a minap, nem az ottaniságra
céloztam: "Oly kedves volt, feledhetetlen... / Csak akkor s ott kibírhatatlan."
Nevettek e végszóra. Ellenben én Bécsre értettem (városnév behelyettesíthető,
na akkor?), arra az unatkozásra (unásra, unottságra, unalomra), ami most
már visszavehetetlen (s mind elfogadottabban) van velem, ami vagyok, tehát:
iszonyú(nak is érződhet) a pillanatnyi-helybéli vonszolódás, ám utólag
visszavágyódás tárgya még az is. Lásd Salinger híres regényvégződése. A
szar csimborasszójának múlta is fáj. (Lövészárkok kíméljenek!)
Ahol előadnom
kellett (na ja), s mert nem majomkodom már visszakézből (evidenciából),
nem rögtönzök, inkább én is (dögunalom) felolvasok...na...azért valamit csak
kéne csinálni. Nem mindössze felolvasni. Hát csinálódott velem (még). Még
igen, de meddig? A lójáték-picibe: ezért jobb. Magánügy marad, ameddig
ennyi pénz legalább van.
Csinálódott
hát. A külkörülmények (ahol még más szereplők is voltak: meghívó kapcsolatszemélyem,
remek fickó, jó könyvek szerzője, hozta is ezeket, de nekem ahhoz, hogy
csinálódjék, magány kell!), a társasság múltán indult valami, bemocorgott.
Nem az eső. Szemerkélő, jó, a napfény helyett most. Nem az esernyő. De
hogy a B.-ház a térképen: zölddel jelölve, rajt' egy esernyő. Feketén.
Jó ég, mondtam is előadásom során - lettek evidenciák! Némi veszekedett
felolvasás közepette - mondtam, hát ez...! Jó, hogy ki-ki a gépkocsiját hol
hagyhatja, fesztiválvendég... autó berajzolva. Hanem hogy ilyen jó szervezést!
Hogy az esernyőnket hol hagyhatjuk, az is berajzolva?
Németül ment,
Schirm = ernyő, Schirmherr = védnök, ernyőző úr. Védernyője alatt. A fesztiválház
mellett, közel, másik ház, nagy felirat: AZ ERNYŐS. Így! Na tessék, az
ernyő. Kinyitottam ernyőmet. Mondom: Európa? Tessék - Ír szín a zöld, itt
van rajtam egy zöld német nadrág. Fekete szín a németé: egy fekete, ír,
magas nyakú pulóver. A magyar színeket a végére hagytam (zászlónak), íme,
egy barna-fekete sapka. Piros-fehér Ausztria: kék-fekete oldaltáska. (Az
ernyővel.) Európa. És őzbarna, klumpás-fapapucsos holland cipő. (E hon
színe kék-fehér-piros.) És zokni a Kínai Népköztársaságból.
Utána valaki
kéri, mutassam (már magánjelleggel). Hát igen. Vagy koreai, mondja. Mondom:
a táska is lehet kínai (koreai), persze.
Ez egy ilyen
Kelet-Nyugat (Európa) kulturális volt. Szép, jó.
De, mondom,
ki kellett találnom, mit csinálok. Fél óra volt még a kezdésig. (Aztán
a felét se tudtam előadni, megvalósítani. Ez mindig így megy.) Magányt
teremtettem magamnak, nem nagyon nyitottam ki ernyőm a szitálóban. Finoman
szitált. Bementem AZ ERNYŐS mellett az árkádsorra. Vámhivatal, hűha, fináncok.
Zárva. És: PUNZIERUNGSAMT. Mi ez? Vigyorogtam. Kiderült (itthon): fémjelző
hivatal. De a punzieren: az (nő) pisilni, kettyenteni is. Nocsak. És a
Punz, vagy micsoda, abból van a magyar megfelelő. Micsoda dolog a nyelv,
még a "Punz-vonatkozásban" is! Nem?
Írnom kéne
írótársam születésnapjára, nagy németes jópof.: hivatalból sose puncérolj,
ezt kívánom neked. De elhagyom.
Leültem az
árkádos kerengő végében. Lent a mélyben: neon bárfelirat JACKPOT. (Másnap
finoman szemerkélve vesztettem a lóirodán, sebaj, előző nap nyertem rá.)
Le van. Ültem, ettem fogkrémet, nem gyújtottam rá, ültem. Jobbra nézek
(nagy antialkoholista periódusom zajlik!), üres söröspalack. Balra, mint
egy másik oroszlán, szimmetrikusan a másik. Így ültem. Ezt is elmeséltem
a kis pódiumon.
S mi volt
még? Itthon, tévén, magányomban: a párizsi teniszközvetítések. A legszebb
néphumor: mivel a játékosok többsége hatalmasat nyög szerváláskor - "Ő-ööö!
Boahh!" -, a közönség ezt (naná) kiszúrta, s akadtak páran (naná, akadtak),
akik az elrendelt, szerva előtti csendben még benyögték: "öö-ö", "ő-öpp!".
Vagyis hogy ez jön. Az öőőpp stb. Mindegy, milyen megoldás, siker-e, kudarc-e.
A nyögés, az jön, biztos.
Nekem nagyon
tetszett. Ezzel vezettem be fellépésemet. Mondtam: fogalmam sincs, mi jön
a részemről, de... És megmutattam, a közönség a párizsi tornán hogyan.
Lezajlottak
a dolgok. Ezek voltak: "az író naplója".
Hirtelen széthullt
az egész. A sok jelentéktelen elcsúszásocska (hol kell jelentkezni, mégis-hova-kell-menni,
ki nincs ott mégse, hogyan rendezünk el ennek ellenére mindent). Szokásos
falsságok: kollégáimtól hallja a moderátor, meséli, hogy M. nagyregényébe
(befejezetlen) befejezést is fordítottam. Jó ég, miket mesélhetnek rólam,
de nagyfűrésszel, körfűrésszel, láncfűrésszel dolgoznak. Közben agyondicsérnek.
Kösz.
Mondom, ilyen
befejezés nem volt... de nem firtatom a részleteket. Moderátorom pirulva
eláll a kérdéstől. Másutt, kapcsolatszemélyem (a remek, szomorú könyveket
produkáló író) meséli, volt est a kisvárosukban, társaim... nagy lelkes szavak
(s talán jól). Mondom, nem volt semmi. Ezek voltak. Jó kis együttlét, csöndesen,
szesz nélkül (miattam) utána. Egy órányi.
Aztán visszamentem
Bécsbe. Mindig hazamenés ez, aztán meg üresség ott. Vasárnap volt, pláne,
a világ összes ideje az enyém.
A végén visszanyerhettem
volna a vesztéseket. De a ló, akivel szemeztem, Magányos Katona volt. És
kapcsolatszemélyem könyvében egy világháborúsan megnyomorodott ember, egy
grafikus volt a főalak (ennek szépen összekotort-szedett életrajza a téma),
öngyilkos lett 32 évesen, a temetőben, gázmaszkkal (még a háborúból), kloroformot
nyomott bele, s a maszkot, el ne gyengüljön a végén, le ne tépje, jól a
fejére drótozta.
A Magányos
Katona fején szemvédő volt. Nem fogadtam. 14-szeres pénzt dobott pedig,
s a 16 ló közül csak neki volt érdekessége a számomra. De a katona-grafikus
miatt nem tehettem. (Nem mintha ezt végiggondoltam volna.)
Szemerkélő
esőben hagytam el az irodát, az utolsó futamot nem volt érdemes megvárnom.
Hamarosan lecsitult a játék láza, így, ettem szalmakrumplit, rágyújtottam.
Nem ittam, naná. Bécsben és a vonaton mindig dohányzom. Itthon nem. De
most már jó Bécs, jó a lóiroda, jó, mert nagyobb boldogban nincsenek reményeim.
Félreütés volt ez a "boldogban". "Dolgokban" a helyes. Akkor meg mindegy.
Öszvér ügy. Élet, Bécs, ló. Egyik mint a másik.
El és haza.
Haza és el. "Itthon". Ma is: lemegyek. Mondom (itthon): megint írtam a
zacskónak. Értsd: asztalfiók, boríték. Fordítás (munka) szinte semmi. Marad:
írok. De csak a legfontosabbakat. Ezek, ha kicsit is "rázósak", már a számomra
is azok (rázósak); kinek-kinek más az élete, általában "sikerorientáció"
van. A katona-grafikusnak, aki a hadi élmények nyomán (is) morfinista lett
stb., jó, Csáth csak úgy amúgy, na igen, neki nem volt ilyen orientje.
Kelet-Nyugat Fesztivál. Csatlakozás. Nem akar nyár lenni, szitál. Elmegyek,
hogy siessek haza. Délelőtt itthon: madár, kutya, semmi rendes tévé, olyan,
mint egy gyerekkori összedíbolt ágy. Mikor betegség miatt fiam igazolom
itthon maradt. Senki fia nem vagyok, senki sem igazol, végig se dőlök,
itthon vagyok egyszerűen. Az meg ilyen.
Hát, kedves
P.J., kettő ebből elég is lesz talán.
|
|