|
Suttyó gyerek voltam. Karácsony volt.
Anyám ünnep előtt mindenféle munkára befogott - segítsek Jézusnak megszületni.
Segítettem is, bár ímmel-ámmal.
Akárcsak a
korábbi esztendőkben, akkor is el kellett menni templomba. Küldött az anyám;
előtte az elszavalandó verset többször kikérdezte. A pap is. Untam már.
Utáltam szavalni. Mégis megtettem, nagy buzgalommal járva vallásórákra:
az ajándék miatt.
A mi falunkban
nem volt istenháza, a szomszéd faluba jártunk templomozni, ami számunkra,
süldő gyermekek számára kész kirándulás volt. Mindig összeverődtünk, bevártuk
egymást, csoportba gyűlve indultunk útnak. Nem történt ez másként karácsonykor,
ama emlékezetes karácsonykor sem. Szüleink később jöttek. Nekünk még utoljára
el kellett próbálni a műsort a pappal. Általában fárasztott egy kicsit
az öreg. Amíg történeteket mondott, nem volt semmi baj, de amikor a versek
tanulására került sor, húztuk az orrunkat. Igaz, csak mértékkel: szüleinktől
viszonylag jó nevelést kaptunk.
Jókedvűen
vágtunk neki az útnak. Olykor havazódtunk - ünnepi komolysággal. A falu
szélén roskatag cigánykunyhó állott. A Kalányoséké. Három gyermekük volt:
két nagyobb leány, s egy nálam egy-két évvel kisebb fiú, Sanyi. Nem jártak
rendesen iskolába. Nekik nem kellett. Irigyeltük őket emiatt, meg gyűlöltük
is. Főleg olyankor, amikor láttuk, az utcán csatangolnak, játszanak, mi
meg a leckéink mellett rohadtunk. Ilyenkor úgy véltük, baj van a világ
rendjével. Főleg Sanyi irritált. Folyton a falu között császkált, parittyázott,
csicsonkázott, nyavalyás kutyája el nem maradt volna tőle. Olykor be-beütötte
magát valamelyik öregasszonyhoz, segített a ház körül, s kapott egy ebédecskét,
gyümölcsöt, kevés pénzt. Úgy láttuk, szabad, gondtalan. Szemtelenül. Meg
tudtuk volna fojtani ezért. Meg is próbáltuk néhányszor, de ügyes volt:
mindig kisiklott a kezeink közül. Csakhamar azt is tudtunkra adta, hogy
nem fél tőlünk, sőt: ha magunkban voltunk, parittyájából utánunk lőtt,
aztán kinyújtotta a nyelvét vagy megmutatta ülepét, s elszaladt. Megverekedni
nem mert velünk, de azért megpróbált dacolni, borsot törni az orrunk alá.
Csoportba verődve többször fogadkoztunk, hogy bekerítjük, elcsípjük, s
ellátjuk a baját, de sosem volt szerencsénk. Fürge volt és szemfüles. Haza
a házukhoz nem akaródzott menni, mert annak a szüleink se örültek volna.
Azt mondták róluk, ők is emberek, de másak, mint mi, hát ne foglalkozzunk
velük. Köszönni lehetett nekik, mi több, kellett is (a falu kicsi volt,
mindenki ismert mindenkit), de azon túl nem szabadott vegyülni velük. Mi
persze nem is akartunk. Csak a baját szerettük volna ellátni, mert neki
nem parancsolt sem a tanító, sem a szülők, de még a pap se, mert különbözött
tőlünk, mert irigyeltük, s megvetettük. Szüleit ritkán lehetett látni -
állítólag máshol dolgoztak, valami kosárfonó műhelyben, haza alig jártak,
a három gyermek jószerével magában élt.
Amikor a ház
előtt elhaladtunk, láttuk, hogy Sanyi kint áll a kunyhó előtt, s a kutyájával
játszik. Azzal a nyavalyás, csontra hízott kacsázó léptű döggel. A karácsonyi
ájtatosság elpárolgott lelkünkből. Most kellene elintéznünk!, kezdtünk
tanakodni páran. Nem, most ünneplőben vagyunk, s különben is sietünk, hűtött
le az óvatosabbja. A lányok is pisszegtek nekünk, hogy hagyjátok már, mit
vétett nektek, különben is megmondták otthon, hogy ne foglalkozzunk velük.
De néhányunkkal nem lehetett bírni. Hogy így, meg úgy, ez lenne a legjobb
alkalom, sokan is vagyunk, máskor lesni kellene, most meg itt van... Végül
kiegyeztünk abban, hogy beérjük egy gyors hógolyózáporral. Ezáltal azt
is elkerültük, hogy oda kelljen menni a házhoz, amihez - hiába voltunk
nagy csoportban - nem fűlött a fogunk. Kicsit viszolyogtunk, undorodtunk,
kicsit féltünk - igaz, ezt be nem vallottuk volna. Az anyatejjel együtt
magunkba szívtuk a falu íratlan törvényét, hogy a cigányok "felségterületére"
nem szabad belépni. Erre, ha csak gondoltunk is, köptünk.
- Gyere velünk
templomba! - kiáltottam feléje, mint aki legközelebb lakott hozzá, legtöbbször
látta, tehát legjobban utálta.
Semmi válasz.
- Csomagot
kapsz, tudom, hogy kívánod! - próbáltam hergelni.
Megrázta a
fejét, s befutott. A kutya utána.
Hangos csatakiáltással
hógolyózáport zúdítottunk a kunyhóra. Döndülve tapadtak fel a keményre
gyúrt hógolyók a falra. Vigyorogtunk és dobtunk, kéjesen, kárörvendően.
Az egyetlen apró ablak csörömpölve kitört. A kutya odabent éktelen ugatásba
kezdett. Röhögtünk rajta. Aztán levertük kesztyűinkről a havat, s elégedetten
továbbálltunk. Megmutattuk neki. Ne húzzon ujjat velünk! Ezt még megismételjük,
kacsintottunk össze dagadozó mellel.
Én voltam
a legbüszkébb. Az egyik lányra, aki megjegyezte, hogy az ablakot talán
nem kellett volna bedobni, rárivalltam, ne szóljon bele, nem az ő dolga.
Aztán elcsendesedtünk: a pap többször meghagyogatta, hogy így kell felkészíteni
a lelket Krisztus befogadására.
A templomban
én nyitottam a szavalók sorát, erős, csengő hangon mondtam el a verset,
nem sültem bele. Szüleim meleg tekintettel, büszkén mosolyogtak rám, a
pap bácsi megsimogatta a fejemet. A többieket végighallgatni már unalmas
volt. Főleg azokat, akik akadoztak. Elkezdték, meg-megálltak, nyögődöztek,
a kezüket tördelték. A pap súgott nekik. Balfaszok, gondoltam, nem tudnak
megtanulni tisztességesen egy verset! Lenéztem őket. Végre lejárt valahogy.
A szülők is megkönnyebbülve szusszantak fel. A pap megáldott, azt is kibírtuk
még, aztán jöttek a csomagok. Külön zacskóban mindenkinek. Mert jók voltatok,
mert ügyesen szavaltatok, mert a kis Jézuska szeret benneteket. Az anyák
szeme könnybe lábadt. Mi is kényelmetlenül fészkelődtünk helyünkön, torkunk
kapart. Aztán az istentisztelet a végéhez ért, a kántor belekezdett a záróénekbe.
Ezalatt mi kíváncsian belekukkantottunk zacskóinkba, gyanús zörgést idézve
elő. A felnőttek arcán mosoly jelent meg, az ének elhalkult. Bizony nem
volt a zacskóban semmi izgalmas! Szegény volt az eklézsia, a papnak csak
néhány ványadt kekszre, almára, kétes identitású cukorkákra és harmadrangú
nápolyi szeletkékre futotta. Némelyikünk egykedvűen legyintett, én azonban
feldühödtem. Igazságtalannak véltem a dolgot. Hisz milyen szépen elmondtam
azt a verset! Mennyit kínlódtam, amíg megtanultam! Mennyit nyaggatott anyám
s a pap!
A templomból
kijőve felzárkóztunk szüleink mellé, s lassú, kimért léptekkel, ünnepi
méltósággal hazaindultunk. Az úton sokáig durrogtam anyámnak. Hogy milyen
gyenge csomagot kaptunk, csupa hitvány holmi benne, nézze csak meg. Nem
akarta. Csitított. Azt mondta, nem az a lényeg. Hanem mi?, morogtam tovább.
Magyarázni kezdett, hogy Jézus és a szeretet. Nem figyeltem. Mérgelődtem.
Az otthoni
ajándékok aztán megvigasztaltak. Kaptam sílécet, hozzá bakancsot, s olyan
sísapkát meg szemüveget, amilyen az igazi versenyzőknek van. Tudta az angyal,
mit kell hozzon nekem. Tudták anyámék. Az angyalról ekkor már nem nagyon
esett szó. Az ajándékosztás után asztalhoz ültünk, az ünnepi vacsorát elfogyasztani.
Töltelékes káposzta sok tejföllel, sütemények. Szüleim vörösbort iszogattak,
én is kaptam pár kortyot. Jólesett. Ekkorra teljesen fölengedtem, apámmal
felváltva vicceket mondtunk, nevetgéltünk. Még egy karácsonyi éneket is
elénekeltünk, mert anyám ragaszkodott hozzá. A templomból hozott csomagról,
melyet hazaérkezésemkor bevágtam valamelyik sarokba, egészen megfeledkeztem.
Anyám nekiállt leszedni az asztalt, apámmal félrehúzódtunk, s megterveztük
a másnapi sízést. Elvégre ki kellett próbálni az új léceket! Régi vágyam
vált valóra. És hogy megdolgoztam érte! Csupa jeles, plusz matekfeladatok,
példás magaviselet... Hej! Szeretettel simítottam végig a léceken, aztán
nekiálltunk tanulmányozni a síbakancs beállításait, s hát egyszer csak
hív anyám.
- Gyere -
mondta talányos hangon -, át kellene futnod Kalányosékhoz!
Azt hittem,
nem hallok jól. Láttam, apám is felkapta a fejét. Hogy én, menjek be oda,
hozzájuk? Mi ütött anyámba?, máskor azt mondta, vigyázzak, ne vegyüljek
közéjük.
- Miért futnék?
- néztem értetlenül rá.
- Arra gondoltam
- mondta halkan, elmélázva -, elvihetnéd azt a csomagot nekik...
- Milyen csomagot?
- állt tótágast bennem a világ.
- Hát azt,
amit a templomban kaptál!
Kényszeredetten
ránéztem, nem tudtam eldönteni, azért mondja-e, hogy vigyem, mert látja,
ehetetlen az édesség, vagy azért, mert megszánta őket.
- Miért vinném?
- kérdeztem meg aztán emelt hangon, úgy, mint aki csöppet sem rajong az
ötletért, sőt, hülyeségnek tartja.
- Hadd legyen
nekik is egy kis karácsonyuk. Nem sok mozgást láttam náluk, talán nem tudtak
hazajönni a szülők, azoknak a gyermekeknek nem volt, aki egy szem cukorkát
adjon.
- Miért nem
jöttek ők is szavalni... - kelletlenkedtem.
Minden porcikám
tiltakozott az ellen, hogy elvigyem nekik azt a csomagot. Sajnáltam tőlük.
Gyűlöltem őket. De mindezt hogy mondhattam volna el az anyámnak?? Ő nem
tudott semmit a Sanyi és a falu többi fiúja közti ellenségeskedésről.
- Magad mondtad,
hogy csak hitvány holmi van a csomagban, neked nem is kell; hát miért nem
akarod nekik adni? - szigorodott el anyám hangja.
Láttam, hogy
szorul a kapca. Kétségbeesetten néztem apámra, de ő csak a fejét csóválta,
nem szólt semmit, nem segített ki. Pedig most nagyon kellett volna, hogy
kimondja, ő is marhaságnak tartja. Ha annak tartotta egyáltalán. De ő rábízta
a dolgot anyámra. Nagyhangú, sokat dolgozó ember volt, a család dolgaival
azonban keveset törődött.
- Karácsony
van. A szeretet és az önzetlenség ünnepe! - nem ezt tanultátok vallásórán?
- dorgált tovább anyám.
- De igen...
- vékonyodott el a hangom.
- Hát akkor?
Fogd meg szépen a csomagot, s vidd el nekik! Nem muszáj bemenj a házba,
csak tedd le az ajtó elé, s szólj be nekik. Meglátod, megörülnek!
Legádázabb
ellenségemnek vigyek ajándékot?, hördültem föl magamban. Az nem lehet!
Ama krisztusi szeretet és megbocsátás nem jutott eszembe, csak az, hogy
anyám megalázó helyzetbe akar kényszeríteni.
- Nem viszem!
- szorítottam össze hát a szám.
- Nem? Akkor
holnap nem mész sízni! - mondta anyám szelíden, de eltökélten.
Elbőgtem magam.
Dühömben. Ezt képes megtenni? Képes ilyen helyzetbe hozni? Na jó!
Vérben forgott
az agyam. Duzzogva, gyűlölködve lehajtottam a fejem, átkoztam Kalányosékat,
anyámat, az egész rohadt karácsonyt... Kezemet ökölbe szorítottam, morogtam
magamban. Hogy így, hogy úgy... Aztán hamar megszületett a terv. Én is meglepődtem,
olyan hamar.
- Viszem!
- mondtam hát kisvártatva, anyám legnagyobb csodálkozására, azzal befordultam
a szobámba, elmarkoltam néhány gombostűt, a konyhából elcsentem egy töltelékes
káposztát, az udvarról elvettem a botomat, s kifordultam a kapun.
- Na megállj
csak - fogadkoztam - adok én neked karácsonyi ajándékot!
Három házra
laktunk Kalányoséktól. Négy-öt percembe telt, míg odaértem a sík úton.
Az első mérgem közben elszállt, kissé meg is ijedtem attól, amit kiterveltem,
de immár csak azért sem hátráltam meg. Szívverésem felgyorsult, számat
összeszorítottam. Azt est sötétje már ráborult a falura, az ablakokból
gyertyák fénye szűrődött ki. Békés ünnepi hangulat.
Beletűzdeltem
a gombostűket a töltelékes káposztába, odalopóztam a kunyhó oldaláig (kerítés
nem volt), s hallgatózni kezdtem. Vékony volt a viskó fala, a kitört ablak
helyén csak egy pokrócdarab, minden neszt hallottam hát. A leányokat hallottam
beszélni, hogy holnap biztos elküldik azt a pénzt, ha ma már nem küldték,
ha mégsem sikerült hazajönniük. Na, helyben vagyunk, gondoltam, szabad
a pálya. Az ajándékot letettem pár méterre az ajtó elé, aztán visszahúzódtam
a kunyhó mögé, s füttyentettem. A kutya bent a házban azonnal ugatásba
kezdett.
- Hé-é! Gyertek
ki, megjött az angyal! - kiáltottam elváltoztatott hangon.
A kutya még
vadabb ugatásba fogott, más válasz nem érkezett. Sikerült meglepnem, megijesztenem
őket, gondoltam elégedetten. És ez még csak a kezdet!
- Ajándékot
hoztam, nem kell? - szóltam be megint dörmögő hangon.
Ebben a pillanatban
kinyílt az ajtó, s kidugta rajta a fejét a kutya.
- Fogd meg!
- hallottam bentről Sanyi fojtott hangját.
A kutya kiszaladt
az udvar közepére, mérsékelt lelkesedéssel.
"A cigánykutya
mind gyáva", jutott eszembe apám véleménye, ebből erőt merítve pisszegni
kezdtem, ám a fal mögül nem léptem ki, hogy a kutya vegyen észre, de Sanyi
ne.
Meglátott
a kutya, tett felém néhány határozatlan lépést. Ugatott, de látszott rajta,
harapni aligha fog. Elébe vetettem a töltelékes káposztát, s a biztonság
kedvéért marokra fogtam a botot. Ki lehetett éhezve, azonnal ráharapott
a töltelékre. A gombostűk beleálltak a szájpadlásába, ahogy számítottam,
ahogy tanítottak. Éktelen vonításba, nyüszítésbe kezdett, fejét kínjában
ide-oda rángatta, meghemperedett a hóban, aztán, mint akit puskából lőttek
ki, elrohant, hogy elrejtőzve sírja ki fájdalmát.
Dermedten,
torz vigyorral figyeltem az eseményeket. Elégedett voltam az eredménnyel.
Azt mondták ugyan, ha olyan helyre fúródik bele a gombostű, helyben ki
is múlhat, de én nem bántam, hogy ez nem következett be. Elég, ha csak
szenved, s aztán rossz emlékként mindig rettegni fog tőlem.
Ahogy a távolodó
kutya vonítása elhalkult, nagy, nehéz csönd támadt. Hallgatóztam. Jó ideig
egyetlen nesz sem szűrődött ki a kunyhóból. Úgy tűnt, a kutya fájdalmas
nyüszítése torkukra forrasztotta a szót.
- Szerinted
ki volt? - hallottam nagy későre az egyik leányt.
- Nem tudom,
de tényleg hozott csomagot! Láttam, ott van az ajtó előtt! - válaszolta
halkan Sanyi.
Aha, hát megláttad?
S kívánod is, mi?, vigyorogtam elégedetten.
- S a kutya?
Megütötte?
- Nem hiszem.
Biztos csak megijedt tőle. Lehet, be van öltözve télapónak.
- Hozzánk
nem jön a télapó! - morogta fojtottan a másik nővér.
- Szerinted
mi lehet abban a csomagban? - kérdezte kisvártatva Sanyi.
- Mi, mi!
Nem megmondta apja, hogy ne várjunk semmi jót tőlük? Biztos megütötte a
kutyát. Abban a csomagban is ki tudja, mi lehet... Ami a gádzsóktól jön...
- Kimegyek,
behozom! - uralkodott el a kíváncsiság Sanyin.
- Ne menj!
Még itt lehet!
- Dehogy!
Csak letette, s elment!
- S ha mégse?
- Bolondok!
Mit gondoltok, meddig fogunk itt ülni, s találgatunk? Én kimegyek, s megnézem!
Gyere csak,
gyere!, egyenesedtem fel.
- Várj! -
hallottam még a testvére hangját, és már nyílott is az ajtó, én pedig előugrottam
a fal mögül, s botommal teljes erővel rávágtam a kilépőre. Közben anyámra
gondoltam. Egy sikoltással elterült, épp az ajándék mellé; akkor vettem
észre, hogy nem Sanyi, hanem egyik nővére. Egy pillanatra megzavarodtam,
aztán legyintettem, így is jól van. Jól sikerülhetett az ütés, mert egyelőre
nem kelt fel, csak nyöszörgött. Sajnos a sötétben nem állapíthattam meg,
hogy a feje betörött-e, de reméltem. Minden mérgemet, féltékenységemet,
megalázottságomat beleadtam az ütésbe. Anyám akarata vezérelt.
- Boldog karácsonyt!
- kiáltottam el magam, azzal sarkon fordultam, s mielőtt Sanyiék odabent
felfogták volna, mi történt valójában, elszaladtam. Elégedetten, a kielégített
bosszúvágy kéjével. A kicsorduló vérre gondoltam, s arra, hogy ugyanezt
majd Sanyi is megkapja. Elvégre a módszer egészen jól bevált. Egyétek csak
meg azt a szaros édességet, meglesz még a böjtje!, vigyorogtam magamban.
Amire hazaértem, szívem megnyugodott. Derűs mosollyal álltam meg anyám
előtt.
- Na, elvitted?
- kérdezte.
- Igen, letettem
az ajtó elé, s beszóltam, hogy megjött az angyal.
- Ügyes vagy
- mosolyodott el. S ugye, milyen jó érzés volt önzetlenül ajándékozni?
Látod, ettől lett igazi a karácsonyod! Örülj, hogy örömöt tudtál okozni
másnak.
Egykedvűen
bólogattam, közben a másnapi sízésre gondoltam. Én, a kisördög - aki olykor
most is vagyok. |
|