Ünnepi egyedüllét
 

Most ismerem meg, egyedül,
ahogy elszállingóznak,
s mind inkább rövidülnek,
már alig egy ujjnyiak,
mozgó vonalak csak, aprók,
most, az áramló csöndben
fedezem föl, ki kicsoda;
könyörtelen nagyító ez a
távollét; elveszni látszunk
a homokdűnés időben, mégis
itt vannak körülöttem az
enyéim, a jókedvű tumultus,
a mindvégig feledhetetlenek;
néven nevezem valamennyit,
s látom, mily esendők,
azaz, méltók a szeretetre,
mely, mint a ragály, már rég
terjed bennem, nem mértéktelenül,
csak nem tudom - fölfelé -
mennyi s hol húzódik a mérték;
hej, lent, lefelé, a magam
mocsarában hamar ráakadok.