Mély lélegzetvétel. A bejárati hallban nyitom ki Bibliámat. Átfutom a vezérfonalat. Bírák könyve. Majd este. Megérkezett feleségem is. Felliftezünk a hetedikre. Mintha cellában lennénk. Érzem, baj van.
     - Holnap műtik - hangzik el kérdésemre a folyosón visszhangzó válasz. - Nemsokára megérkezik a kivizsgálásról.
     Végy erőt! Bíztatom magam. A főorvost várom. Nem jön. Meglátom apám a folyosón.
     - Milyen jó lesz - bíztatom őt is, - elmúlnak a sárga foltok. Jó lesz minden, apu!
     Magam sem hiszem, amit mondok. Szerencsére feleségem veszi át a szót. Csak mondd, mondd drágám, tartsd szóval apám, tápláld benne a reményt!
     És én is kezdek hinni benne, hogy csak az epevezeték dugult el, s a műtét után elmúlnak a sárga foltok...
     Együtt hisszük el a mesét. Hitegetjük egymást.
     - Azért kérdezd meg a főorvost is! - mondja apám.
     - Feküdjön vissza, apu, pihenjen!
     Félszegen benyitok. Hellyel sem kínál.
     - Hát maga nem tudja?
     Szinte fölényeskedő a hangja. Majd egy kis szünetet tartva folytatja:
     - Gyógyíthatatlan rákja van a maga apjának.
     Most végy erőt!

Aludni, aludni, aludnom kell! Fáraszt és kimerít az ébrenlét. El innen! Az álmokba!

Egy óra múlott. Csendes, hófödte éjszaka. Ugye most alszik, apu? Csak aludjon a frissen ragasztott sebbel! Most ilyenkor aludni kell. És ha mégsem, akkor mire gondol, apu? Arra, hogy csődöt mondott az orvostudomány? Vagy arra, hogy mégis el kellett volna mennie Pozsonyba?
     Most azon tépelődöm, hogy hazahozzuk-e magát, vagy marad a kórházi ágyon? Hol jobb elhinni a csodát? Hol hagyja el inkább a lélek a testet? Talán otthon mégsem lesz jó. Csak fészkelődne, legszívesebben kimenne havat hányni, hisz két hete még a fát fűrészelte a hátsó udvarban.
     Most eszembe jutott az a hétvége, mikor kimentünk a hegyfarki akácosba fát vágni. Rettenetesen fájt a fogam. Még úgy sosem fájt, mint akkor. És csak úgy dőltek a fák a villanyfűrész apró fogazatától. Megkérdezte a fiatalembertől, hogy az akácfák is lehetnek betegek? Ezek már mind azok, felelte a srác. Rákosak.

Aludni, aludni, aludnom kell! Most ne hagyj ébren, Mester!

Szinte egész nap a pingpongozókat figyeltem. A fejem is belefáradt. Élvezetes sport. Feszültségoldó. Gyógyhatása van.
     Elromlott az ajtónk zára. A nyelv beszorult. Aztán megmozdult. Szétszedtem. Felnyitottam a rozsdamarta zárbetétet. Egyedül a rugó volt a helyén, a többi mütyűr szanaszét hevert. A széjjel szedett ajtózár rozsdalében úszó belső szervei úgy tűntek, mint kinyílt hasban a békaként lüktető, lucskos szív, a húgytól bűzlő, szaftokban úszó vesék.
     "Kedves baratom, melyen egyutterzek veled, legy most nagyon eros. A palyazatokhoz mellekelni kell a keziratot, ezert most nem tudom megpalyazni. De ha marciusig osszeall a nagyja, a magyarok fele megpalyazom. Barati olelessel Attila." Tegnap érkezett az esemes kiadóigazgatómtól. 11:54:52. Még hat percem volt a csengetésig. A kórházból rögtön az iskolába mentem. Tanítani alartam. Kibírom? Mély lélegzetvétel. Most végy erőt! Amint kinyitom a tankönyvet, Zalabai nevénél akad meg a szemem. Te jó ég! Most ment el két hete! Apámtól tudtam meg, hogy meghalt. Szilveszter napján temették Somorján.

Gabi fiam közli velem, hogy elolvasta az Egri csillagokat. Örülünk. Karin lányom ágya fölött egy pók mászik. Szalvétába csomagolva a szobámba hozom. Holnap délelőtt apuhoz megyek. Aludnom kellene. Nem fog menni. Még dolgozatokat javítok. A napi ige hátravan.

Csendes, vasárnapi délelőtt. Meleg húslevest és könnyű piskótaszeleteket viszünk. Mély lélegzetvétel. Összeszorítom fogaim, hogy ki ne törjön belőlem a zokogás. A cellában feleségem nyomja meg a hetest. Légy erős, légy erős, mondogatom magamban. Apám arca beesettebb, mint legutóbb. Megszorítom kezét. Fáradtan felnyitja szemét. Nehezére esik a beszéd is. Lassan felül, s bekanalazza a húslevest. Feleségem a hátát masszírozza. Behunyja szemét. Aztán én dörzsölöm az erőtlen testet. Újra összeszorítom fogaim, ki ne törjön belőlem...
     Az időről beszélek. A hóról, meg arról, hogy nemsokára hazaengedik. Legyint a kezével. Visszafekszik. Sárga foltokat látok magam előtt, képzelődöm, meg már félre is beszélek, mondja. Bíztatom, hogy ez csak a műtét utáni gyengeségnek tudható be. A szőlőmetszésre terelem a szót. Sóhajt. Megérkeznek bátyámék. Összeszorítom ajkam. Bátyámmal a műtét előtti napon beszéltem. Nehezemre esett elmondani a telefonba. "Aput ...már .......nem fogják...... meggyógyítani." Előtte anyukát hívtam. Neki ezt nem mertem elmondani. Az epevezetékről és -csatornáról szóló mesét adtam be. Abban bíztam, hátha elhiszi. Szerencsére erős asszony az anyám.
     Csak arra kérjük a Jóistent, hogy ne szenvedjen soká, mondja a kórház ajtajában. A vasútállomáson sírja el magát.
     Útban hazafelé szótlanul ülök a kocsiban feleségem jobbján. Szörnyű az, mikor lassan leépül a test, elernyed az izom, elnehezül a fej.
     DE MIÉRT PONT AZ ÉN APÁMMAL TÖRTÉNIK MINDEZ!!!
     Nyugodj meg. Nem, nem szabad lázadoznom. Inkább hálaszóra nyílik ajkam, hisz megérte a hetvenet, csak drága Mester, légy kegyes hozzá, s adj neki csendességet! Bár jól tudom, a szenvedést megúszni nem lehet.

A római egyes helyett tizenkettest írtam fel a tábára. De jó volt még ekkor! Igaz, mikor utoljára beszéltem vele telefonon, azt mondta, nem érzi jól magát. Az ágy húzza. És ha már nincs kedve dolgozni, baj van. Nagy baj.
     Mennyi van még hátra, Mesterem? Hány nap? Hány óra? Holnap megyek hozzá. Félek. Tegnap még hitt abban, hogy javulni fog helyzete. De azt is mondta, nekem már kampec, engem már semmi sem érdekel. Ne is érdekelje, apu! Nyugodtan engedje el magát és készüljön fel az útra. Az örök tartományba. A boldogság, a fény felé. Most már itt kell hagynia ezt a megfertőzött, zajos világot. "A naplemente órája nehéz óra minden hal számára" - mondja az öreg halász. Ha igaz, amit Moody visszatérői mondtak, akkor nincs semmi félelmetes a halálban, apu! Csak mégis hiányt, ürességet hagy maga után. Ahhoz, hogy a test elengedje a lelket, a testnek tönkre kell mennie, szét kell zilálódnia, működésképtelenné kell válnia.
     Igen, ez az. Popper Péternél találtam meg a megnyugtató magyarázatot. Azt írja, hogy legtöbbször hamis azonosuláson alapul az egészséges ember eliszonyodása a súlyos beteg, a haldokló sorsától. A hamis azonosítás azt jelenti, hogy saját magát képzeli a beteg helyébe, s beleéli magát abba a helyzetbe, hogy ő egészséges lélekkel milyen borzasztóan szenvedne ebben az állapotban. A haldokló másképp szenved, mint az egészséges ember. De így is igazságtalannak tartom, hogy csak úgy ukmukfukk itt hagy bennünket, apu!
     Már betéve tudom, hol a hetes gomb a mozgó pléhcellában. Mély lélegzetvételek. Becsöngetek. A nővérkék már rám se hederítenek. Új szomszédjai érkeztek. Az egyik 59-es, a másik 24-es. Ők a túlélők. Az egyiket holnap operálják, a másik a gyomrát jegeli. Őt éjfélkor hozták be, tudom meg tőle.
     Felültetem apámat. Masszírozom csontbőr hátát. Összeszorítom fogaim, s a kezem mozgásával egy ütemben hangtalanul zokogok. Oldalról figyelem összeaszadt arcát, behunyja szemét. Emlékezetembe villan, mikor hét-nyolc évesen masszív, erős hátát tapostam. Az ágy karzatába kapaszkodtam, s gyalogoltam fiatal, életerős, csupaizom apámon.
     Visszafektetem. A nyakánál, aztán a halántékánál, a füle mögött húzom végig ujjaim. Bíztatni kezdem. Pénteken hazavisszük. Mit fogok én otthon csinálni, mondja a fájásoktól nyöszörögve, bokám is feldagadt, nem bírom sokáig nyitva tartani a szemem, semmi nem jön ki belőlem, ha WC-re megyek, pedig darált húst adtak.
     Dzsúzzal itatom. Kávéért indulok le. A liftre várva találkozom a főorvossal. Nagyon sajnálom, nem tudunk segíteni az apján, nem fog ő már sokáig élni, már ma éjszaka is meghalhat.
     Ha behúnyom a szemem, szép tiszta fehér mennyezetet látok, néha sárgát, és közeledik, mondja száját összeszorítva. Menj, most már fáradt vagyok, köszönöm a látogatást. Megcsókolom, erőtlenül csücsörít, még visszafordulok, s kezét szorítom meg búcsúzóul. Behúnyt szemmel integet. Nem jön ki hang könnyeim áztatta torkomon. A lépcsőházban tör ki belőlem a visszafojtott zokogás.

Csendes este. Gyermekeim jó éjt kívánó csókjai után vonulok be szobámba. A magányt, az elcsendesülést keresem. Dolgozatokat kellene javítanom. Inkább írok, bárhogy, bármit. Nyugtat. Ki kell írni magamból a fájdalmat! Mostanában nem feleltetek, átbeszélem az órákat. Rosszabb lenne, ha nem tanítanék. Kellenek az éber, érdeklődést tanúsító diáktekintetek.

Anyukáék voltak nála. Egész idő alatt aludt. Feleségem délben betelefonált. Még akkor is aludt. Nemrég újra beszélt az ügyeletes nővérrel. Alszik apám. Csak aludjon, apu! Márai szerint meghalni nem a legborzasztóbb dolog, emberhez méltón, sivalkodás nélkül kellene elmenni. Most, hogy alszik, nyugodt, üres, bamba, méla vagyok. Mint aki megszabadult minden negatív és pozitív érzéstől. A pozitív és negatív indulatok kiürülnek, nem harcolnak tovább, várják a véget.

A gombos pléhcella előtt idegesen járkálok kétségek és kérdések közt gyötrődve. Mély lélegzetvételek, gyomorgörcsök. Először a nővérkék üvegcellája előtt állok meg. Valamit magyaráznak. Bemegyek hozzá. Szuszog. Liheg. Hangomra felnyitja szemét. Homályos a tekintete, de mintha felismerne. Megcsap bűzös lehellete. Kezét szorítom. Homlokát simogatom. Bambán figyelem. Szája peremét a felköhögött lepedék vonja be. Tekintetünk találkozásakor megszólal: Esztergomban vagyok, Esztergomban vagyok. Mintha kérdezné. Ott, ott, hazudom. Újra homlokát simogatom. Holnap megyünk haza, mondom vigasztalón. Jó, jó, ejti ki nehézkesen. Nem tudok tovább maradni. Nem, nem Márai, ez már nem emberhez méltó. Te megadtad a módját. Úriemberként, sivalkodás nélkül költöztél el az árnyékvilágból. Így akartad. Apám a sorsra, a végzet hatalmára bízza élete utolsó napjait.
     Ne tekintsed, oh Isten, az ő bűneit, ne emlékezzél meg az ő életének vétkeiről, hanem emlékezzél meg a Te nagy irgalmasságodról és vedd be tökéletes fizetésül az ő adósságaiért a Te szent Fiadnak a Jézus Krisztusnak ártatlan és keserves halálát. Oltsd meg a Sátánnak ő ellene lövöldözött tüzes nyilait, erősítsd meg őt mindhalálig a Te benned való hitben és reménységben, és mikor az ő elköltözésének ideje beáll, adj boldog átmenetelt az ő lelkének az örökkévaló mennyei hazába, a Te boldog színednek szemlélésére és a Te örökkévaló dicséretedre a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen.

Ma délután, néhány perccel három óra előtt nyitottam rá az ajtót. Békésen, moccanatlanul feküdt hűlő teste a kórházi ágyon. Megkönyebbülve fölé álltam. Véget ért apám haláltusája. Megkönnyebbült sóhajokkal szólítottam meg az üvegcellában ülő szolgálatos nővérkéket. Azt mondják, ötpercenként figyelték, még lélegzett. Anyukának telefonálok. Beletörődött megnyugvással fogadja a hírt.
     Mintha elszunnyadt volna. Arcán kisimultak a ráncok. Kiküldenek. Lepedőbe csavarták a tetemet. Magamra hagynak vele. Az ajtót is rám csukják. Kinyitom a balkonajtót. Most már nem kell erőt vennem, nincsenek gyomorgörcsök, nem kell palástolnom aggályaimat.
     Apám már a második teremtés beavatottja és részese. Isten akarata beteljesedett. Egy 1859-es kiadású, Heckenast Gusztáv nyomdájából való Kölcsey-kötetet veszek elő táskámból. Félhangosan olvasok fel egy-két "lyrai költemény"-t. Mintha mázsás teher súlya alól szabadulnék meg.
     Titkos Tudáshoz, a biztos tudáshoz jutottam apám teteme mellett. Mindenki űrt hagy maga után. Ezt az űrt az emlékezés tölti meg. Új fejezet kezdődik. Apám jelene nélkül. Mától fogva apám a múltban él.
     Későre jár. Ma éjszaka talán már nem fog gyötörni a kín, a fájdalom is enyhül. Mester, köszönöm. Nyugodt vagyok, üres, bamba, méla a búban.

Aki meghal, az halálában teljesen egyedül van. Abban a pillanatban csak és egyedül ő távozik a világból, mindenki más él. Az emberi közösségből kiszakad, az élőkkel való minden kapcsolata megszűnik.
     Mozart Rekviemét hallgatom. A Lélek zenéje ez. A belső ösvények, a Szív felé vezető út, a befeléfordulás zenéje. A testi én és lelki Én zenéje.

Könyveim között bóklászgattam. Nem találom helyem. Gondolatokat, mondatokat keresek. Akár egy mondatot. Olyat, mely balzsamként hat, amelyet vendégül láthatnék szövegemben. Gondoznám, pátyolgatnám, istápolnám. Olyat, amely kifejezi a keresés pillanatában lévő hangulatomat, kedélyállapotomat, vagy olyat, mely kiborít, felingerel, provokál vagy épp megnyugtat. Kant, Freud, Kálvin, Kierkegaard, Thomas Mann egy-egy mondatát olvastam el. Végül Nádasnál kötöttem ki. Egyik esszéjének címe okán. Mélabú. A mélabú emlékezés. Nádas két műre hivatkozik. Az egyik egy Caspar David Friedrich-kép a holdfényes tengeri tájról, a másik egy könyv, Földényi F. László Melankóliája. Vagy van remény, vagy nincs remény, írja Nádas. Nem tudni, hol a halál és tere nem elképzelhető. De az emberi gondolkodás e két szélsőségesnek mutatkozó lehetőség között nyíló térben megszűnik.
     A mélabú emlékezés. Az egyik irodalmi szöveggyűjteményben egy régi, fekete-fehér fényképre akadtam. Gimnazista koromban könyvjelzőként használhattam. A kép hátterében egy terebélyes diófa látszik hatalmas lombkoronájával. Mögötte több fa, erdős rész látható. A fotó a szőlőhegyen készült, a karóra kötözött szőlővesszők idejéből. Két asszony és két férfi a kép homlokterében. Az asszonyok közül nagyanyám hugára, Jolán nénire ismerek. Arcára a munka szent révülete, a munka őrült szeretete ül. Belefeledkezik a kötözés örömébe. Ügyet sem vet a fotósra. A másik nő külföldi, úgy tudom, Svédországból. Bájolog, tetszeleg a tőkék között. Az ő arcát a hely, a szőlőhegyen való tartózkodás teszi örömtelivé. A fénykép jobb sarkában Mihály bácsi, Jolán néni férje, permetezővel a hátán áll féloldalt és láthatóan pózol, mivel a fényképező alakra figyel. Ő van a legtávolabbra a három személytől. Mihály bácsi és Jolán néni között, rövidnadrágban, rövid ujjú, mellzsebes, nyaknál gombolható sportmezben áll apám. Szemén fekete napszemüveg, jól áll rajta. Csípőre tett kezekkel néz a fényképezőgép lencséjének irányába. Mosolyogva néz rám. Életerősen. Húsz-harminc év távlatából. Mélabú. Emlékezés. Múlt idő. Csöndtölte.