Még nem zörgettem nyittatásra
S már méhben vert a fátyol-kéz.
Ki lettem a Jordánnak ráma,
Formátlan voltam, mint a víz.
Mnetha lányának voltam bátyja,
S nemző férgeknek húga is.

Míg voltam a tavaszra, nyárra
Süket, a napra, holdra vak,
Dobajra figyelt húsom álma
- Mely ömlés volt még s nem alak -,
Óncsillag-esős kalapácsra,
Atyáméra a menny alatt.

Már kaptam híreket a télről,
Jég-dárdát, gyermekded havat,
Szelet, szél volt húgocska-kérőm,
Gyehenne-harmat rám szakadt,
Erem dagadt időtől érőn,
Sejtésem volt az éj s a nap.

Fogamzatlan már kínpad-álom
eleven névbetűt csavart
Liliom-csontomból, hogy fájjon
A facsart hús, ha kihasad,
S iródott ér-bitó a májon,
Velőbe tüske, iszalag.

Volt szomjas a képzetlen gége.
A kút, mit kerít bőr meg ér,
Hol cseveg szó s víz keveréke,
Míg rossz futást nem kezd a vér.
Ismertem szerelemre, éhre,
S nyűre, mi saramban él.

A tengerre halandó lényem
Kitaszította az idő,
Hogy sós kalanddal megigézzen
Az ár, a sosem pihenő.
Ki dús voltam, még dúsabb lettem,
Nap-tőke levét nyeldeső.

Ki húsból s szellemből születtem,
Halandó lettem, mint a lét,
Halál-szárnytolltól leüttettem,
Végsőt lehelő fiuként,
Hosszan atyámhoz fölleheltem
Megváltójának holt hirét.

Te, ki keresztnél borulsz térdre,
Ne feledj, s szánd, ki engemet
Csont-pajzsul vett, s anyja méhére
Hurkot is keresztként vetett.

                          (Dylan Thomas
                          Fordította: Nagy László)

KULCSSZAVAKAT találhatunk a formára s az alkotói lelkületre. Rangsor nélkül: ikon, mítosz, őszinteség, önéletrajzi szellemi-emocionális beállítódás, az idő sajtszerű kezelése, azaz egyszerre múlt-jövő a jelenben.

SZENT SEBESTYÉN fája, ha összefoglalás lehet, az egyik ez. A világfa az emlékeinkben; a szent zöld fája, mely bordáival, barnás belsőrészeivel élőlény. S az eleven fához, világfához nyűgözött arc. Sorozatban, többször kifejtett téma. A Fa az édenkerti jelenetben is ott áll és áramlik. A sorozatok s az egyedi festmények szerint az időnek s a létnek közös neve van, mely a képeken áttetsző létmodell mögött hangzik el.

GÖMB A félbevágott tojásdad formában, a teremtés-értelmű magburokban portré van. Valaha a falu felett a felhőjáték figurái úsztak a nyári égen. Aztán a felhő széle fényes lett, jéggel fenyegetett. Beborult és verte a jég a háztetőt, pattogott az udvaron. S amint bevégződött a különös elemi csapás s újra helyére került a nyár s az idő, a gyerekek kiszaladtak s a jégdarabokban Mária arcmását keresték. Az elsötétült, megváltozott táj, a barlanglakói szorongás vigasztaló ellentétéül hittük az égi anyáról, hogy elküldte a képét a gyerekeknek. Vihar után az ikont. A jelet. A képeken a gömb héjazata mint makro-földtani jelenség, arctájat vesz körül. A "törd fel a törvényt, ne latold" Nagy László-i gesztusával nyílik fel az arcnyi belvilág. Képzavarral: utolsó álarcunk a magzat-burok lehetett, s úgy látszik, hogy a világ ha fekete is, emberi éhséggel-szomjúsággal keresik egymás arcát a lények, ember az embert. Az arcmást, alakokat, színfoltokat körülölelő határok többfélék. Mintha a belvilág növesztett volna magára kérget védelemül, és mintha a kéreg növesztett volna magába, befelé arcot, pörgö, hurrikán-forma energiaörvényt. Fejek tenyérben, mintha héjban. Ezek a formák vággyal, társ-kereséssel, a másik lény iránti óhajjal vonzódnak egymáshoz, s nem iszkolnak el egymás elől. "De álmomtól ne tépd el / kezed ha fejemalja / ha a cseresznye fénnyel / beérik s csont a magja" (Tadeusz Nowak). Az arcban kutatunk, s találunk félrefordított arcokat. A felnyitott arcban szemek ülnek. Az arc felnyitása feltárás, szemek kiszabadítása a látványra, s nem tetemboncolás. A gömblakó arca olykor ikonikus ábrázat, máskor fel akarja szakítani határoló-védő kontúrját, hogy a másik alakba olvadhasson. Az egymás felé törekvő, egymást érintéssel, nyelvvel, kézzel tapogató arcok a boldog, elemi erejű beteljesülést, a találkozást ígérik.

ÖNÉLETRAJZ A tárlat önéletírás is, emlékek, vágyakozások, genetikai és Genezisbeli múlt, a hideg Univerzumba kitörő, ember-kereső, lény-kutató gesztusok, mintha a festő az élet helyszíneit zigóta-korától máig és még tovább látná. Nem vitatkozik. Nem protestál, nem felesel. Állékonysága onnan van, hogy nem külső ellenpontra hagyatkozik, nem valami ellenében szól, hanem a képen belül teremt klasszikus modorú, nyugodt kifejletet áhító rendet. Őszinteség-komplexussal számol be az életről. Úgy dolgozik, úgy hat a felejtés ellen, hogy nézete lét-központúan tárgyilagos. Így él a hazugság ellen, mely a lét helyébe poszter-világot kreál. Hiszen manapság csalás, illúzió, trükk, hallucináció tülekedtet bennünket mint vevőkört a nagyáruházban kapható, árjegyes, előcsomagolt szabvány-szabadsághoz, melyet a lelkiismeret-furdalásos világ, tenmaga vigaszául, édesen borzongva a markunkba alamizsnálkodik. És lármát csap. Ám ez most mellékes.

ROKONOK Több műnemben is kifejeződik a biográfiaszerű történet: ikon, mítosz, olykor balladisztikus megfogalmazás, a Genezis tájai. Hús, növény, víz, ég és forma-átmenetek. Azon a vidéken járunk, ahol Hamvas, Van Gogh, Munch, Chagall, Dylan Thomas, Pilinszky, Weöres, Beckett, Eliot, a zsoltárműfajú Tadeusz Nowak, a filmes Tarkovszkij, Trakl, Bosch, Határ Győző és mások jártak, megfordultak. Gondoljunk csak Ted Hughes Varjú-verseire. E jelenlét-dimenziók úgy idéződnek fel, hogy közben mind-mind távoliak, együtt nincsenek itt, de rátalálnak a bennünk fölsejlő, a képet szemlélő érintettségünre, s a pillanatnak adnak mélységet. Mondhatni: elvezetnek az újféle képterekhez.

"Teljesüljön, ami elhatároztatott. Higgyenek ők is, és nevessenek saját szenvedéseiken, hiszen az, amit ők szenvedélynek neveznek, valójában nem lelki energia, hanem csak a lélek és a külvilág közötti súrlódás. De a legfőbb, hogy higgyenek magukban, és legyenek gyámoltalanok, akár a gyermekek. Mivel a gyengeség nagy, az erő pedig hitvány. Mikor az ember születik, gyenge és rugalmas, mikor haldoklik, erős és kemény. Mikor a fa nő, zsenge és rugalmas. Mikor száraz és merev, haldoklik. A keménység és az erő a halál kísérői, a rugalmasság és a gyengeség a lét frissességét fejezik ki. Azért nem győzhet az, ami megszilárdult."

ÚJ ÉRZÉKSZERV A lobogások, hullámzások, melyek olykor mintha bekerítettségben, lefojtottságban sűrűsödnének formává, napkitörésszerűen kilövik belvilágukat, és csőforma, harsonaszerű érzékelőket növesztenek, melyekkel a mennyet radarozzák vagy a másik formalény felé tapogatóznak. Ahogy a sejtésből bizonyosság lesz, úgy mutatnak a kavargó színek alakot, indukálnak figuratív asszociációkat. E kitörések hiányról, adakozó vágyról beszélnek, mintha kiáltás, sóhaj, kataton csend "szólna" általuk. E tölcsérszerű kitöréseknek nagy változatossága tárul elénk. Az ember, habitusa szerint négy végtagú. Ez pedig egy újonnan ábrázolt szerve. Az a szerve, mellyel az eget lesi, a másik lényt keresi. Mindig is kérdéses volt, hogy hányadán állunk a valósággal. Állíthatjuk, hogy e tölcsérforma szerv, mely hol kézből alakul át, hol a szájból csapódik elő, hol a tájban van, hol robbanásszerű gyorsasággal fakad föl a figurából, sokszor a másik emberi lénnyel való érintkezés, az érintés, a lelki érintettség szerve. A biológiai tényeit mellőzve így ábrázolódik az ember. A tölcsér másik képekből adódó értelmezései: szent Sebestyénbe verődött nyíl; a bárányt unikornissá is átformáló szarv, ami egyben az égi jeleket is érzékeli; az égboltot várakozva figyelő, csészeforma, kocsányos növényféle. Többnyire oldalról látszik, de olykor úgy sejtjük, hogy a szem éppenséggel egy efféle, arcba döfődött tölcsér kapuja. Hogy ilyenformán a szem által magamnak vetítem ki a látványosságot, a külvilág vásznára teszem át a bennem teremtett világot, "mit mélyemből enszavam hoz" (József Attila). Félreértés ne legyen: ez a tölcsérlény nem az agyvelőn élősködő parazita, nem az agybarázdákkal együtt élő szimbiofita társ, hanem emberi szerv. Benne ideális állapotban, azaz harmonikus létben kétirányú, az egybeolvadás felé tartó a mozgás. "... s határtalan az Élet" (Ady Endre). A festő a lélekről szól, amikor az egyik édenkerti jelenetben Ádám almáért nyúló kézfeje tölcsérformájú.

HALÁL A képeken nincs halál, csak egybe-sűrűsödött, állandóan zajló sors. A jelek nem kereszthez vezetnek, a bizonyosság e mítoszvilágból adódóan mai, a kavargás egyhuzamú. A lét nincs pólusokra osztva, a szenvedély, az eruptív képi jelenségek úgy elhatárolhatatlan alkotórészei a kompozíciónak, ahogy a szenvedés vagy az öröm is adománya a létnek.

"... És élő állatot teremtett és abból is félretette a maradék cafatot, mely leesvén fájástól felnyögött; és madarat teremtett, és a miszliket, amely visszamaradott BELŐLE, félretette, mert nyögött; és a nagy vízi állatok maradékát, mert AMA sár nyögött; és a mindenféle csúszómászó állatok teremtésének sár maradékát, mert az a cafadék is kisivalkodta sár-fájdalmát. És a levegőég hangos volt a sajgás, hasgatás panaszolkodásától és jajjal veszékelésétől.[...]

és ahány eleven élő állat előteremtődni rendeltetett, de visszamaradott belőle a FORCIKA és forcikájában a FÁJÁS - ő megpökdösve s nyálával is elkeverve, egybegyúrta. És rálehelve forróláz melegét, teremtett belőle embert.

és maradékos gyúrmájában az ember megörökölte az állatnak állatmivoltát; és lőn: jószág a jószágok között. De mert maradékból gyúratott, mely maradék kis-vége-utója teléntelen tele ment a milliom fajták és féleségek fájdalmával az ő nemök szerint, az ember FÁJDALOM lőn és e fájdalom neve lőn EMBER.

és adatott nékije az elapadhatatlan ÜRÖM béli keserves kiváltság; hogy ő a világnak e kiskevés forcikája, aki FÁJ és neki hogy fájjon e kiskevés forcika, aki a világ. S míg AMAZOK attól mentesek, légyen ő az egyedüli mind közől, aki tudja a teremtett jószág furakodva, repülve, úszva, kúszva, riogva, repesve élő égi, földi, vízi csürhedelmében és teméntelen csordájában; aki tudva-tudja: mi FÁN terem a fájás..."

KÍGYÓ-BÁRÁNY Keresztényi, vagy utolsó változatában keresztényiként ismert jelek a kígyó s a bárány. A képeken a kígyó-bárány, bárányfejű kígyó gyakoriak. A bűnbeesés kígyója s az Agnus Dei egyetlen alakká inkarnálódva, egy-jelentéssé tömörülve mutatják, hogy a képen az idő olyan természetű, hogy kezdet és vég egyszerre van jelen. Egymással egy metaforává kiegészülve, egyikben ott a másik, az ellenpólus-társ, a feszültségben megnyilvánuló szimmetria. A kígyó-bárány-fa fontos mítoszlény ebben a képi világban, ebben a mi emberi történetünkben. Olyan társunk, mely a maga végletekből származó metamorfózisával sejteti, mi várhat ránk, ha egyszer a formahullámzás elcsitul. És rólunk beszél, mintha a bűn is, a megváltás is eredendő terhünk és örömünk volna.

SZEMEK Mindenütt szemek, az egymásra montírozott s elmozdított arcok szemei. Bőven teremnek szemek a képeken, még egy arc is több szemet visel. Majd a szem és a hal. A szem formai átmenettel hal lesz. Felidéződések: a szem, a látás szerve, a hal a keresztény jelkép, a szaporodásé, Jónás hala, a hal cikkanásai a lapos vízben, a tenger, a megidézett tenger a magyar lírában, kontinentális vidéken a nagy víz képzete, a tavaszi zápor után párolgó tájban a halak légbeli fény-súrlódásai. Kormos István tenger-leírása. Bőséges a szem s a hal asszocióciós tere, álomszerűsége, a halnak-víznek-szemnek a magyar etnográfiában, poézisben kiérlelődött korrelációja. 

MÍTOSZ A képek állítása szerint a teremtés megtörtént és még nem fejeződött be, mozgékony és áramló, folyamatszerű, nem fagyott meg bennünk a világértelmező mítosz. Mi a tanulság? A festő arra biztat bennünket, hogy a hét napjait egy hajdani sorrendet követve, vasárnappal kezdjük. A vasárnappal, a teljességgel, s a nagy teljesség részeként. Ezek a képek nem közönyös tájban, vízben, színmezőben zajlanak le, szakrális helyen vagyunk, nincsenek rangos és alantas alakok, patríciusok vagy rabszolgák, nincs a lényeknek rangsora, s a feszültség mutatja, hogy az esemény, legyen bár egy mítosz epikuma, jelen idejű. A képen, a szakrális terrénumon a halban végződő evőeszköz régi emlék, a világháború idején faragott tárgy, mely a történelmi időt is a képbe oldja. Talán igaz, hogy a rítus közösségi értelmű szimbólumokkal él, ha közös, gazdag lelki tartalommal telítődik. Ha a közös nyelvet elhagyja, merev és jelentéstelen lesz s lassacskán értelmezhetetlen ornamentikává válik, belesimul azoknak a jeleknek a mezejébe, amelyek a megfejthetetlen íráshoz hasonlítanak. A rítus tán a közösségi mítosz-felidézés pillanata. Az eleven mítosz az örökké zajló világot (élőket és holtakat) foglalja magába.

ARANYKOR Ki tudja, egyáltalán vétkezés, bűn van-e a képeken. A büntetés érzékelhető, ám az is mintha a világ része, nem pedig a tett okozata volna. Gyakran motoz bennünk a kétely, hogy a büntetés, mi az emberre lesújt és megnyomorítja vagy megöli, aránytalan a tetthez képest, s hogy nincs is köze a tetthez. Vagy el sem követtük, amiért az ostor a nyakunk közé csördül. Az életben az ok-okozat nemigen függ össze. Meglehet. De hol az Aranykor, ami tán sosem létezett, ám mindenki emlékezik rá. Erdei úton haladunk, fölébe lombok hajlanak, zöldes, szűrt fény permetez, mint Ferenczy Károly Háromkirályok című festményén. Vagy épp a szülőcsatorna emlékútján, avagy annak ellentétén, a halálba-költözés fényplazmás alagútjában megyünk? Az áramlás kétirányú, oda-vissza tart? És az út végén feldereng a mennybolt kékje, vagy a tengeré, vagy az vidék, ahová mindig törekedtünk: a ragyogó találkozás színhelye. Igen, mondhatnánk ezt is. De haladjunk csak végig azon a vidéken, melyről Lovász Erzsébet képei számolnak be. És rádöbbenünk, hogy ez az a hely.
 

Fölszáll a hold
olyanféle ütéssel
és olyanféle lágysággal ahogy
csak a viszontlátás zokogó öröme
ráz egybe és mos egybe olykor-olykor
két összeérő arcot, fölnagyúlt,
boldogságtól ödémás kézfejet.