|
NÉMETH ZOLTÁN
A széttartás "osztrák"
alakzatai
Bombitz Attila: Mindenkori
utolsó világok
A német nyelvű szépirodalom és irodalomtörténet sok tekintetben
hasonló kérdésekkel szembesíti olvasóját, mint a magyar. A párhuzamoknak
csak az egyik aspektusa a sokat emlegetett közép-európaiság, amely a mai
napig poétikai kihívást intéz nem egy irodalmárhoz (gondoljunk csak Mészöly
Miklós egyes prózai műveire, Tőzsér Árpád Mittel Árminjára vagy Fried
István tanulmányaira). Egy másik érdekes párhuzam lehet a több ország
- egy nyelv mátrixából adódó irodalomtörténeti problémahalmaz. Ez azonban
nemcsak a magyar vagy a német irodalom sajátja, hanem például a francia,
a spanyol, arab vagy akár a svéd irodalomé is, vagyis nem specifikusan
magyar, hanem általános kérdésről van szó. A nemzeti nyelv vagy az államhatárok
vonala relevánsabb-e az irodalomtörténet számára, tehetjük fel a kérdést.
A nyelv belső logikája válik-e inkább az esztétikai jelentés feltételévé,
vagy az állam társadalmi-kulturális-mentális tapasztalata? Ha pedig ezt
az általános irodalomtörténeti problémát az egyén, az alkotó szintjén
szemléljük, a kérdés úgy vetődik fel, hogy vajon melyik terminus a helyesebb:
arab író, franciaországi arab író, arab nyelven alkotó francia író. Magyarul:
magyar író, szlovákiai magyar író vagy magyar nyelven alkotó szlovák író-e
inkább Grendel Lajos? Még mielőtt ez utóbbi lehetőséget teljesen elvetnénk,
hadd utaljunk Grendel a szlovák irodalomban elfoglalt helyére (a szlovák
posztmodern egyik atyja, a szlovák PEN Klub volt elnöke), illetve arra,
hogy a finn irodalomban például - tudomásom szerint így oldották meg a
kérdést: finn írók, de svéd nyelven alkotnak. Annak kérdése, hogy van-e
értelme valakit szlovákiai magyar írónak vagy költőnek tartani, ha szövegeiben
nyoma sincs a kisebbségi problematikának vagy a szlovákiai magyar valóságnak
(gondoljunk csak Csehy Zoltán vagy Mizser Attila verseire), megint csak
elgondolkodtató. A magyar író - talán egyesek szerint - steril terminusánál
pedig lehet, hogy sokal relevánsabb mondjuk Sütő András esetében az erdélyi
vagy romániai magyar író megjelölés. Ráadásul olyan poétikai pozíciót
is lehet találni, amely még a nyelv által történő meghatározottságokat
is megbillentheti: Talamon Alfonz esetében sokkal relevánsabb Kafka, Faulkner
vagy a noveau roman (Robbe-Grillett) emlegetése, mint a magyar irodalom
kontextusáé - vagyis ebben az esetben maguk a pozicionáló jelzők vesztik
el értelmüket, s az irodalomtörténet helyébe az intertextualitás nyelven
túli szövegkategóriái lépnek...
Az irodalomtörténeti kategorizáció (talán nem
merészség kijelenteni, hogy kategorizáció nélkül nincs irodalomtörténet)
műveletei valójában az olvasások és nézőpontok önreflexiójának kérdését
veti fel legradikálisabban. A nyelv primátusát valló értelmezések természetszerűleg
válnak a nyelv által megalapozott felfogás híveivé, míg a szövegben a
sajátos mentalitás és specifikus tapasztalat kifejeződését kereső olvasatok
logikusan építik fel anekik leginkább megfelelő irodalomtörténetet. A
két felfogás közti szakadék részleges áthidalása (hogy ez szükséges-e,
nem tudom) az irodalomtörténeti konstrukciónak a temporalitás felől való
szemlélése által valósítható meg. Vagyis irodalomtörténeti koncepciók
vetélkedése és érvényessége az idő kontextusában nyeri el jelentését.
Míg a francia irodalomban a nagy egységes francia irodalom elnyomó képzete
ellen nyerték el önállóságukat az egyes, területileg szeparált régiók,
így nyilvánítva ki önállóságukat és fontosságukat (például a kanadai francia
irodalom), addig a magyar irodalomban ellentétes tendencia körvonalazható.
Míg a negyvenes évek végétől a politikai viszonyok miatt (a határok átjárhatatlansága)
szinte nem is nyílt másra lehetőség, mint specifikus szlovákai magyar,
jugoszláviai magyar stb. irodalom kialakítására, addig a kilencvenes évektől
megnyíló határok nyomán már sokkal természetesebben találják meg poétikai
szövetségesüket a határon túli irodalmak a magyarországival. A határon
túli irodalmak - ellentétben a kanadai franciával - úgy akarnak egyenrangúvá
válni a magyarországival, hogy részt akarnak benne venni, fel akarnak
oldódni az egységes magyar irodalom verziójában. (Ez a szlovákiai magyar
irodalomban már a nyolcvanas évek elejétől evidens törekvés, amelyet az
Iródia nemzedéke tett a mai napig visszafordíthatatlanná.) Vagyis az irodalomtörténetnek
talán figyelembe kell vennie a koronként eltérő irányú irodalmi folyamatokat
is, hogy állást foglalhasson ebben kérdésben.
Az osztrák irodalom helyzetében hasonló kérdéseket
észlel Bombitz Attila is, aki kötetében termékeny játékot létesít a specifikus
osztrák irodalom és az oszthatatlan német nyelvű irodalom felfogásaiból
következő, eltérő szempontrendszerek között. Vállalt módszere ennek ellenére
nem tűnik ellentmondásosnak, sőt, olyan megoldásként fogható fel, amely
a temporalitás már felvázolt áthidaló megoldása mellett szintén érvényes
olvasáslehetőséget biztosít, jelen esetben az osztrák/német irodalom esetében.
Ez az olvasáslehetőség abból indul ki, hogy léteznek olyan, közös témák,
modellek, amelyek az "osztrák" regények egy bizonyos csoprtjára
jellemzőek, mélystruktúráikban kimutathatók. Bombitz az "utolsó világok"
koncepciójában találja meg azt a közös fonalat, amelynek segítségével
végigvezeti olvasóját a tanulmánykötetbe sorolt regényeken. Ez a módszer
lehetőséget ad arra, hogy az "osztrák" jelzőt ne egy részirodalom
egészére terjessze ki, tehát nem tart specifikusnak olyan alkotásokat,
amelyek nem azok, másrészt pedig módot ad a poétikai jegyek által történő
elkülönítésre is. Az "utolsó világok" koncepciója bizonyos osztrák
szerzők bizonyos regényeit fűzi össze, míg más osztrák szerzők művei,
vagy az elemzett osztrák szerzők más művei egészen eltérő poétikai térben
értelmezhetők. Erre Bombitz is utal, amikor a nyolcvanas években lényeges
osztrák prózaírókról - pontosabban Josef Winkler Anyanyelv, Elfriede
Jelinek A zongoratanárnő, Thomas Bernhard Régi Mesterek,
Peter Handke Az ismétlés, Christoph Ransmayr Az utolsó világ
stb. című regényeiről - szólva a következőket állapítja meg: "Összességükben
is teljes mértékű pluralitást teljesítenek be e művek, ahol nézőpontok,
beszédmódok, témák és formák olyan mennyiségi értelemben vett gazdagságot
jelentenek, hogy az általuk meghatározott művek már semmiféle közös kalap
alá nem vonhatók. [...] Legfeljebb egymás közti virtuális dialógusok tételezhetők
- ami már a korábbi állapotokat is sokkal inkább jellemzi -, a művek és
szerzői poétikák abszolút autonómiájára helyezve a hangsúlyt." (30.)
Amíg Bombitz kijelentései az általa kidolgozott
módszer logikájából következnek, addig nem is ellentmondásosak. Nem lehet
figyelmen kívül hagyni viszont azt a tényt, hogy szerzőnk nem akar vitát
generálni azokkal a teoretikusokkal, akik a bombitzi módszer ellenében
mégiscsak a specifikus osztrák olvasat lehetőségét tartják fenn (gondolok
Wendelin Schmitt-Dengler téziseire (42-43.), a Weiss-utalásra (40.) stb.).
Ezek a kijelentések legtöbbször reflektálatlanul szerepelnek a tanulmánykötetben,
s Bombitz teoretikus toleranciájára következtethetünk belőlük. Éles vita
helyett inkáb koncepciók variációira láthatunk rá tehát, s ez még akkor
is így van, ha virtuálisan lefolytatunk mondjuk egy Bombitz - Schmitt-Dengler
vitát, a kötet eltérő koncepcióit ütköztetve.
Bombitz több helyütt is hangsúlyozza ugyanis,
hogy az "osztrák regénykurzus" általa kiemelt szerzői esetében
az "osztrák irodalom" mint elméleti mátrix nem tűnik túlzottan
kifizetődőnek: "Ez az osztrák irodalom elméletileg nem éppen releváns
létmódjából következik. És abból a nem titkolt meggyőződésből, miszerint
az általam válaszott (reprezentáns) osztrák szerzők teljesen egyénre szabott,
egyszemélyes nyelvi világokat alkotnak egész életművükön keresztül, amiért
is közös nevezőre hozásuk némileg erőltetett, nem igazán kongeniális rendszeralkotás,
különösen ha meggondoljuk, hogy az öt szerző mindegyike [Ingeborg Bachmann,
Thomas Bernhard, Peter Handke, Robert Menasse, Christoph Ransmayr - N.Z.
megj.] - akár az Ausztria-perifériát, akár az Európa-centrumot hangsúlyozva
-, többet él-élt hazáján kívül." (11.) Bombitz ezt a véleményét nemcsak
a tárgyalt szerzők, hanem azok kritikai fogadtatása kapcsán még erőteljesebben
is megfogalmazza: "Amit tehát az 'osztrák' ontológiai irodalomtudomány
identitásjegyek gyűjtögetésén és mátrixálásával, a "van-e olyan,
hogy osztrák irodalom" szinte már unalomig hajszolt önvizsgálódásán
ért és véghez visz, az poétikatörténetileg az európai irodalom integrálhatóságának
előfeltétele. Döntő jelentőségű annak a kérdése, hogy ki milyen hagyomány
alapján olvas (tehát lehet osztrák irodalmat csak és kizárólag osztrák
szemszögből olvasni, különösen a nagy német irodalommal szembeni, belső-osztrák
nézőpontból), ugyanez azonban, mivel az irodalom kiléphet szűk patriarkális
kereteiből, és meghatározhatóvá lehet akár saját határán, sőt saját nyelvén
túl is, anomáliákhoz vagy leegyszerűsítésekhez vezethet." (70-71.)
Olvasatok kavalkádjában lehetetlenség olyan értelmezői
helyet találni, amely ne lenne problematikus. Annak a törekvésnek a nyelvi
megvalósulását lehetne inkább szem előtt tartani, hogy mi a konkrét olvasás
tétje, s mennyire képes a saját teoretikus előfeltevésrendszerein belül
retorikai hatalommal felruháznia kijelentéseit. Bombitz Attila tanulmánykötetének
több helye ennek a kimunkálásán, az olvasás tétjét érintő kérdésfeltevéseknek
az ellenőrzéséről tanúskodik. Azaz: nagyon szimpatikus az a tudatosság,
amellyel megteremti a maga számára a poétikus olvasat lehetőségét az osztrakizáló
olvasatok anomáliáival szemben, másik oldalról viszont igyekszik megvédeni
az elemzett szövegek osztrákságát is, szerencsére csak a megtalált "utolsó
világok" poétikai együttolvasásai során. Bombitz akkor van leginkább
elemében, amikor nem akarja bizonyítani az elemzett szövegek mélyebb összefüggéseit,
hanem önmagukban megálló esztétikai objektumként szemléli prózatárgyait.
Bombitz a nyelv és világ határfeszültségei felől
szemléli a válaszott regények episztemológiai kérdéseit. Ingeborg Bachmann
kapcsán a nyelv "legitim megnevező funkciója" (92.), illetve
annak lehetetlensége válik a régi és új világ közti határvonallá. Bernhard
jellegzetes, monomániás nyelvének kaotikus mozgásai a világ tényállásainak
kioltását vonják maguk után. Handke idegen nyelv és ősnyelv közötti oszcillálásba
írja bele a maga világait, míg Menasse "az úgyneveztt valóságos világ
hiányzó rendjét ellensúlyozza" (178.) a nyelv megállíthatatlan, fiktív
"öninterpretációs allűrjeivel" (179.). Ransmayr metamorfikus
beszédmódjából pedig azt a következtetést vonja le Bombitz, hogy az "olyan
regényvilágot teremt, amely nem előre meghatározott törvényszerűségek
alapján konstruálódik" (204.), azaz nyelv és világ "egzisztenciális
határszituációit" (205.) kényszeríti ki.
Bombitz olvasása minduntalan mozgásban tartja
az elemzett szövegek kritikusainak interpretációs stratégiáit is. Az olvasás
befejezhetetlenségét, a megállíthatatlan újraértelmezéseket az interpretáció
intertextuális mozgásai tartják életben. Az értelmezés egy pontján pedig
- szakszöveg lévén - kíméletlenül őszinte vallomással találkozik a Bombitz-szöveg
olvasója: "Időnként az olvasó <torkig kell, hogy legyen> Bernharddal.
Abbahagyja a közepén, elhallgattatja a könyvet, nem veszi elő hónapokig
vagy évekig." (105.) Ez a kiszólás szintén élet és nyelv feszültségeire
reflektál. Hiszen az olvasó minden szöveg mindenkori utolsó világa. (Kalligram,
Pozsony, 2001)
|
|