|
SÜTŐ
CSABA ANDRÁS
A várakozás lemondó
magánya
Borbély Szilárd: Berlin/Hamlet
"Kizökkent
az idő; - ó, kárhozat!
Hogy én születtem helyre tolni azt."
S kezdetét veszi az utazás.
Berlin: végcél és végállomás. A megmozdított mozdíthatatlan. Az utcák,
terek, épületek tanúbizonysága. Az ember kiszolgáltatottsága; idegenség
és félhomály. Képek, hangulatok és lélegző történelem. Áttört színek lusta,
meg-meglóduló kavalkádja. Egy-két év pereg, vagy viharos évszázadok süvítenek
el felettünk?
(A történelem
néha ismétli önmagát. Gyakrabban életre kel.)
Útitársaink
kijelöltetnek, ahogy a város kijelölheti mozgásunkat, lehetőségeinket térben.
S mégis, mintha mindez másodlagos lenne. A lényeg: a megtapasztalás, s
az ebből fakadó élményhalmaz verssé formálása.
Borbély Szilárd
új könyvében az egykori porosz fővárosba kalauzol bennünket. Versei első
olvasatra eklektikus hatást tükröznek. A kötet darabjai csak egymáshoz
viszonyítva, a csonka egész felől szemlélve adják a város élményét: általuk
nyilvánul meg a sokszínűség, melyet a lírai én csak ellenőriz, megfigyelés
alatt tart. Ennek a sokoldalúságnak felmutatásával, leírásával válik definiálhatóvá
idő és tér.
Berlin nemcsak
városként, megragadható szegmentumként funkcionál. Ettől elrugaszkodva
(és el se indulva) az egzisztenciák felderítése lesz az a másodlagos cél
és feladat, melyet a szövegek betölteni hivatottak. A létezés, az emberi
élet lehetőségeit kutatva az intertextuális aspektusok a meggyőzés szilárd
argumentumaivá válnak.
"Mert // engem, kit
megszállt mások beszéde, // ' shangsúlyokban voltam jelen, majd // újra
felidéz a színpad, mely ekkorra már // üres, ' s mégis jelentésekkel tele."
([Allegória IV.])
Franz Kafka
levelezésének bevonása, Walter Benjamin memoárjainak felhasználása, s a
Hamlet-probléma felvázolása, illetve annak egyfajta továbbgondolása nemhogy
jobban széttagolnák, de erősítik a megismerés folyamatát.
Berlin ilyetén
széles spektrumú megjelenítése mellett a lírai én folyamatos megnyilvánulásai;
kommentárok, érzelemnyilvánítás nyújt segítséget ahhoz, hogy eligazodjunk
a város(ok)ban. Több Berlin épül ugyanis egymásra a versekben; a 20. század
előtti történelmi Berlin, a Harmadik Birodalom fővárosa, s feltűnik -
ha csak rövid epizódok erejéig is - a befoltozott lyuk a vasfüggönyön,
azaz a hidegháborús, mogosztott Berlin is. A város mindenütt, mondhatnánk,
s nem járnánk messze az igazságtól. Egyfajta organikus történelemszemlélet
realizálódik a költeményekben, ám a színek, a létezés tereinek elválasztása
korántsem ennyire egyértelmű.
Ha azonban egzisztenciális
alapra helyezkedünk, s tér-idő problematikáját ez irányból ragadjuk meg,
talán nagyobb sikerrel járunk.
A városba érkező
idegen tudatát erősíti Hamlet alakjának feltűnése, aki - a shakespeare-i
szituációt alapul veendő - egy számára elvileg ismerős, gyakorlatilag
idegen területre téved. Remek példázata ez az elidegenedésnek, az idegenség-tudat
jelen megnyilvánulásának. Mégsem vagyunk, mégsem lehetünk azonban teljesen
ismeretlenek, ebben a városban legalábbis aligha. Borbély Hamlet helyzetét
az egzisztenciális helyzetbe helyezi; a "Bolond" világba vetettsége
pedig konfliktusokat okoz. Olyan konfliktusokat, melyek dilemmákat vetnek
fel. Egyrészt a cselekvő (vagy halogató) shakespeare-i Hamlet szemszögéből,
másrészt a lírai én Hamletével, aki az analógia okozta azonosságot a disszonancia
felderítésére, s végső soron ezek feloldására fordíthatja.
A kötetben
jól megragadható verstípusok különíthetők el, melyek mozaikszerűen, elszórtan,
mégis szorosan egymáshoz rendelten és egymáshoz illesztve fonódnak elválaszthatatlanul
össze. Hamlet a töredékes részekben tűnik fel, de máshol is előfordulhat.
Egyáltalán: Hamletet, pontosabban a hamleti attitűdöt nem lehet elhatárolni
a lírai éntől; vagy azonos vele, vagy szorosan a lírai én vonzáskörzetében
tartózkodik. Ennek ellenére sem lesz egyszerű epizódszereplővé. Szerepe
révén, jelenléte okán a lírai én kifejeződésének elválaszthatatlan szegmense.
Rögtön a nyitó-allegóriában
olvashatjuk: "Amit elmulasztott életében, most // halálában kívánta
pótolni."([Allegória I.]) Ez az a szituáció, amikor a szellem
hallgatja a szellem szavát. Hamlet apja szellemének engedelmeskedik. De
kinek tartozik elszámolással a Borbély által megidézett hős? Csakis a
lírai énnek: "Úgy érkeztem ebbe a városba, hogy most meglátom //
a tükörben utánam osonó szellemet." ([Levél VI.]) Ennek megerősítése
a [Töredék X.], ahol a hamleti sorssal való azonosulás visszavonhatatlanságát
fogalmazza meg, immár borbélyi szemszögből: "Nincs arc, amelyet láthatnál
ebben // a pillanatban. Vak vagy, szemed // mégis egy rémült arc után
kutat. // Azét, aki nemzett: a szellemét."
A verseskötet
leveleiben Kafka levelezése elevenedik meg előttünk. A szerző által használt
leveleket Kafka Felice Bauerhez írta. Ami döbbenetes: magáról Felicéről
szinte semmit sem tudunk meg e levelezés során. Tisztes berlini polgárcsalád
gyermekeként egy ideig levelezett az íróval, s ez később megszakadt.
A kötetben a
levelek mindenesetre betöltik funkciójukat; itt ugyan tudjuk pontosan,
ki kinek ír, a miértre már nehezebb az adandó válasz. Egy kibontakozó
szerelemnek lehetünk tanúi. A levelekben a magázást idővel tegezés váltja
fel, s ez egyre bensőségesebb viszonyt feltételez. A levelek írója folyamatosan
készül(t) Berlinbe, s végül meg is érkezik a városba. Amennyire romantikus
volt ez a kapcsolat, legalább annyira ambivalens is. Ezt érhetjük tetten
a levelezés kilencedik darabjában ([Levél IX.]): "Sose menne
máshoz feleségül, mondta. // A leveleimet sosem dobná el. A fényképeimet
nem kérné vissza. // Készséggel írna továbbra is, de azt se bánja, ha
nem kell többé." (A kiemelés tőlem!)
A harmadik nagyobb
tematikus egységet az allegóriák alkotják. A nyelv problematikája, csakúgy,
mint Borbély korábbi köteteiben, itt is felvetődik. Nem sétálunk azonban
a "halott angyal"-lal karöltve, a SÁRGACSÁSZÁR se grasszál körülöttünk,
lépteinket a szövegben; eldolgozott felületen síkon mintázva. Jóval konkrétabb
terepet jelöl ki ez alkalommal a verstér maga számára: s ezt illik benépesíteni.
A valós és belső tájak ennek megfelelően kidolgozottak; sokkalta erősebb
kötődésük van a külvilághoz, mint egy (nyelvi) entitáshoz. A város hol
óvatosan, hol egészen nyíltan lopódzik a magányos sorok közé, készen arra,
hogy lebontsa, átértelmezze és újraalkossa azt, "ami a végtelen ellentéte,
// vagyis az idők és a terek tagadása, // egyszerre a határ és a határtalan".
Az utazás leginkább
érzékletes részeit azok a darabok adják, melyek a város nevezetes és kevésbé
híres helyeit, épületeit mutatják be. Városbeli kalandozásunk elválaszthatatlan
az időbeliség kérdésétől. A síkok észrevétlen egymásra csúsztatása nyomán
egyszerre több Berlin válik megismerhetővé s lesz megismerendővé. Az utazás
eszközéül szolgáló U-Bahn, S-Bahn, villamos egyaránt szereppel bír. Bár
a lehetőségek végtelenek, a bejárandó, megismerendő terület mégiscsak
véges. Véges, akkor is, ha az eleven történelem segítségével a mozgástér
- elvileg - növekszik. Ezekben a versekben mutatja meg az arcát Berlin
igazán; egy idegennek, aki ide készült, meg is érkezett, csak éppen nem
oda, ahová szeretett volna, mert az nincs, amit ő szeretne, s így minden
biztos pont, minden találkozás újabb beláthatatlan távolodással jár.
Így van ez a
[Schöneweide] esetében, ahol egyetlen, látszólag ártatlan utcai
szituáció által megelevenedik a Harmadik Birodalom időszaka, s a konklúzió
a visszavonhatatlanság maga: "Ilyenkor azokra a rokonaimra // gondoltam,
akikkel sosem találkozhattam. Akik egy // ideig a német-lengyel síkság
fölött lebegtek, mint // füst és hamu. Talán ezért akartam nézni, csak
// figyelni hónapokig, hogy milyen Berlin fölött az ég."
Lélegzik Berlin,
a Városisten. Vele együtt lélegez a lírai én; gondolatait megosztja velünk,
eltűnt korok után kutatva. Városisten nehezen rekonstruálható. Olyan helyeket
rejt magában, melyek folyton változnak; így szinte lehetetlen ez a vállalkozás.
S rettenetes erővel feszül a sorok (kövek, festmények, utcák) között a
mögöttes tartalom, mely baljóslatú fenyegetést, rejtett veszélyt hordoz
magában. S a kimondhatatlanság az érzet maga.
A kiállítások,
múzeumok, az állatkert: mindez csak részleges változás. Szembekerül egymással
az épületek harmóniája, látszólagos nyugalma, s a mögötte rejlő biztos,
ám használhatatlan tudás: "Egy nemlétező állomásra érkeztem."
([Invaliden Strasse]) Hiába vannak állomások, hiába a pályaudvarok
ismerete, a tájékozódás biztonsága: amit keresnénk, nem találjuk. Földön,
vízen, levegőben nem találjuk. Ott (itt) van, közel (bennünk?), mégsem
megragadható. Ismerhetjük a városba be- és kivezető utat: ugyanott tévedünk
el. A terek adta biztonságot megbontja a múlt fenyegetése, a kiszolgáltatottság
és a félelem érzését keltve. És mégis örök. Folyton folyvást (re)konstruálódik;
át- és felülírja önmagát.
Így válik olyan
keretté, mely az időből kizökkent és végleges (tér); végletes s egyszerre
nyitott; azonosítható és megfoghatatlan; racionális és tébolyult; markáns
és ködös; a bejárhatatlanul izgalmas vállalkozás: a Városisten kísértése
elfe(le)dett nyomok után kutatva, ásva az utcák és a lélek mélyei felé.
A dán királyfival karöltve. "Mert azt várják a holtaktól, hogy tudják
az utat // a mindennapok szakadéka fölött."(Jelenkor Kiadó, Pécs,
2003)
|
|