Kész csoda, hogy Kerék Imrét nem nyeli el a Virágvölgy sokadalma. Ez az adorációval teli jelképes szurdok ugyanis, épp a beléültetett gesztuslíra következtében: mintha legkevésbé a beültetőt engedné látszani. Csakhogy a festők, zenészek, írók, költők ihlette versekben bujdosó Kerék, akár mások emlékművén dolgozik, akár barátságot ápol az írással, valójában magáról vall. Magáról - vagy még jellemzőbben a műhelyéről. S aki e munkatérbe úgy néz be, hogy be is lásson, egykettőre meggyőződhetik róla, Kerék semmiért meg nem rángatná, pláne nem forgatná föl arst. De nemcsak tiszteli, hanem (az ars memorandi jegyében) élni is kész a mesterség hagyományaival. A művészet belülről kapott inspiráció a számára, kíváncsiságában először mégis a szabály után nyúl. Leköti magát, hogy felszabadulhasson. Nincs olyan lírikusi beszédforma, amely zavarba hozná. Az epigramma, a szonett, az óda, az elégia, az episztola, a dal, a szabadvers egyaránt a kezéhez áll.
     Az elődök és kortársak példáin meggazdagodott szerzőről tehát hamar kiderül, nem arra jelentkezik be, hogy rövid sorokba tördelt műtörténetet írjon; virtuóz stílus-cselekedeteihez hasonlóan a művészmigráció: élő érték megjelenése a Virágvölgyben. Tisztelet, rajongás, barátság - kifelé irányuló érzések, egy-egy idolra vetítve. Tőlük, e művészrajtól lesi el Kerék, hogyan fogalmazhatja lírává a sorsát. "meddig cipelem lábamra-szíjazott / malomköveid, levethetetlen / szegénység, anyám vállát meddig húzza / láthatatlan kereszted, jaj, csak / minél messzebbre tőled, de hová" - írja. S egy-két kifejezés cseréjével ugyanezt az emberi hátteret festi Nagy László ("Madár-lábnyomban is elbotló / szegények fejét ki emeli föl?"), vagy Csokonai ("ország- / utak futóbolondja, mózesi / csipkebokor-életű, mi jutott / neked itt, hideget sugárzó / szobák, örökös éhség") előtt hódolva. Nagy László neve itt egy iskola neve is, nemcsak verscím. Az ő képalkotási módszerét, retorikáját, népköltészeti inspirációit a saját alkatában fölismerő Kerék azonban, akármennyire rokonlélek is a mesterrel, az egy személyben mérnök és varázsló Nagy Lászlóból inkább csak az előbbi részt tanulja el. De amit ehelyütt elejt, felveszi másutt, történetesen Weöres Sándornál. Az iránta való rokonszenvről legbeszédesebben talán Kerék úgynevezett gyermekversei árulkodnak; ám bizonyára az sem a véletlen, hogy Weörest többször is megkeresi verssel. Az egyik ilyen Weöres-imitációban olvashatni a következőket: "A csillag, mely sugárzik homlokodra, / már ezer éve fölrobbant talán; / a sziklaszálon farag minden óra; / de múlhatatlan egy tört lepkeszárny." (Kimaradt strófák az Orbis Pictusból). Ez a szinte rousseau-i fűtöttségű vallomás csupán egy akkord abból a dallamból, amelyet a természet mint nagy, összetett hatás ihlet. A téma töviről hegyire Kerék szívébe rakódik, s hol ösztövér, szikár, hol áradozó, hol meg révedt, netán örömteli dallamokat csal elő onnan. Ha meghallja, ahogy a "sziszegő szelek citeráznak", ott van a fülében az utcakövön futó "gyöngyház-karmú fagyok" hangja is. Ha észleli, hogy az "Aranyeső sárga tejútja / tündöklik szabálytalanul", nem kerüli el figyelmét az sem, amikor "Faágak hálójában / piros alkony / vergődik." Szépen akar szólni, annyira szépen, hogy egyik-másik versében a fogalmazás ünnepéért még a mélység elvesztése se drága ár. Az, hogy az ékszeres beszéd olykor nem kevés energiát köt le nem sokért, elsősorban azokra az írásokra áll, amelyekben a históriára érzékeny poéta olvasmányélményei - a végeredmény minden pátosza és heroizmusa ellenére - becsületes leckeírássá pazarlódnak. (Igaz: amint az önélmény visszhangjaként versel a múltról, a személyesség nyomban elveszi az írás papírízét: például a Ha című vers "faltól-falig sírt" panaszából a tárgyszerű stílus révén azonmód kiugrik a dráma.)
     Egy zsibbadt kor gyermekénél persze nem csoda, ha történelemben megmerülő ihlete különösképp szomjas a méltóságra, valami fenségesre. De nem lehet-e, hogy a kivételes sorsok és események tanulságait egy szikárabb nyelvezet elevenebbül hozná át az időn, mint az elszépített, ünnepélyekre való hang? Az István királyról, Szenci Molnárról, Mikesről szóló versek a tárgyukhoz illően komolyak, az elvont élményt fölkaroló emelkedett szavak azonban alig engedik észrevenni, hogy a költő honnan néz föl megénekelt eszményeire. Pedig Kerék különben igazán hű a földhöz. S nagy tanuló; miközben mohón fogadja be a mesterség hatásait, egy másfajta írásinger, a föld, azaz a táj, a szülőhely iránti ragaszkodás legalább ugyanilyen gyakori vers-ok nála. (A Folyóparti versek, a Nem ereszt, a Példázat a reményről, vagy a Pásztor, a Téli képeslap Sopronból egyaránt e hűség tövén hajt ki).
     A föld életét különös kedvteléssel festő lírikus előtt a földiek élete sem ismeretlen. Habár az a falusi kisközösség, amelyből vétetett, és amelynek szellemi és fizikai szokásairól oly sokat megjegyzett, eredeti közelségét elvesztve, mintha már csak emlékként derengene. Hogyan hozza föl hát a múltból a tegnapi világot a jelenidő műveibe? Úgy, mint ami ajándék; csomagban. A kicsorbult kasza, a rozsdát vedlő ekék, boronák, a tajtékkal habos lovak, az elhagyott mezők, szántók - konkrét realitásukban megtartott motívumok. De ahogy interpretálja őket a költő, minduntalan feltűnik köztük valami körülhatároló anyag, szavakból rájuk folyó pipere. Talán két kultúra nézi itt egymást; az, amelyre minduntalan visszaréved a költő és az, amelyet műveltségéből, pallérozottságából hozzátapaszt az előbbihez. E furcsa, ellenpontos szemléletnek is megvan a maga izgalma. Ha nem is mindig a szembe mondott realizmus, legalább a díszes-színes fogalmazás valószínűleg huzamosan leköti az olvasó figyelmét; mert amint képei tarkák, Kerék hangja is tarka.
     Ruganyos tehetség ő; egy-egy strófa vagy vers erejéig egyszerre támad föl benne a Balassi, Csokonai, Petőfi, Berda, Weöres által az utódokra hagyott víg poéta típusa és az ugyancsak az övékével rokon megindultságú, betűmuzsikára hajlamos, bő érzelmű költőfajta. Megszoktuk, hogy a költészet olyan héj, amelyben a fájdalom, a dráma a mag. Mi másról szólhatna a vers ama talajon, ahol "az ember fáj a földnek"? Természetesen Kerék Imre is elénk fordítja a lírának ezt az arcát. Ám ugyanakkor ír-e manapság valaki annyi jó kedélyű, csipkelődő, játékos verset, mint ő? A szellemesebbnél szellemesebb epigrammák külön fejezete mellett a Naptár, a Soproni vágáns-dal, A Rőt Ökör kocsma dícsérete, a Rímes, furcsa játékok, az Ezüstsíp, a Macska-vers, a Ballada hajdani szerelmeiről azt bizonyítják, hogy mégsem feltétlenül egyágú szerep a versíróé: ha az írásért muszáj is keresztre feszülni, az ember néha lemosolyoghat a keresztről.
     Egyébként is, Kerék Imre fölfogásában a költészet gyűjtőfogalom. Vívódás és derű, messzi korok tanult élménye, nosztalgia és tapasztalat, szerelmes sóvárgás és beteljesedés. Amit így vagy úgy átél, irigylésre méltó biztonsággal kapcsolja bele a legváltozatosabb formákba. És sosem monochrom. Jelzőiben és metaforáiban olykor a végtelenig nyújtózik. Benne is van a világban, meg fölötte is. Színpompás völgyre emlékeztető költészetének egyaránt megbecsült princípiuma a képzelet és a valóság. "Mintha egy rég letűnt aranykor / minden ragyogása összegyűlne szememben" - írja, s innen egy versnyire: "Az ezüstfehér téli díszletek", de mégis egy valóságos téléji táj "fölött riasztó távlatok / nyílnak a végtelen térben." Mit mond Babits a két tartomány, a valóság és a képzelet összefüggéséről? "Nem tartozik-e a képzelet is a valósághoz? Igen, az ember számára a saját fantáziája, lelki élete a legközvetlenebb valóság." Ám legyen. Ha a dolgok nemcsak önmagukban, hanem egymásban is azonosíthatók, miért ne gondolhatnánk, hogy a völgy fölvágyik a hegyre, föl a csúcsra. Vagy ne cseréljen helyet semmiért, maradjon az, ami. Csak lássuk: hogyan, merre nől tovább. (Hazánk Kiadó, Győr, 2002)