"Egy szomorú arc, író vagy zenész vagy építész, valami művész, aligha kétséges, de lehet, hogy pap, és akkor művész, író és zenész és építész. Vagy, hát persze, színész."

Meghalok? Meghallanak? Meghívnak? Meghallom? Tulajdonképpen mindegy. A tipográfia körbezárja a címet és sokkal inkább a feltételességet emeli ki, mint az ige talányát, amelynek körülbelül annyi feloldása lehet, ahányszor a hátsó borítón előfordul. A fedőlapon csak egyszer szerepel ugyan, de megelőzi a szerző nevét, aki ettől az elrendezéstől harmadik személyben lesz jelen saját kötetén, amelyen egy ikonarcú, furulyázó Harlekin van. Egy pásztorbohóc. Bohócpásztor. És a bajusz.
     Talán ez a legfőbb jellegzetessége ennek a kötetnek, de Visky András más műveinek is: úgy van jelen, hogy nincs ott, vagy úgy van ott, hogy nincs jelen.
 

Ott van és nincsen ott. Van otthona és nincsen otthon.Részt vesz, de nem részesül.

Akárcsak a versek, vagy nem-versek ebben a verseskötetben, amely igazából próza-foszlányokból, prózaversekből áll, melyekben a rímek is elrejtve, a sorok közben fordulnak elő. A szövegek fragmentum-volta ellenére az egyes ciklusok, a kötet, de az egész könyvtárgy kivitelezését és komponálását puritán kohézió jellemzi, melyen a legváratlanabb pillanatokban szüremkedik át Visky már-már az abszurdot súroló, fanyar humora.
     Panteizmus és a középkori kódexmásolók, krónikások alázatos névtelensége ugyanúgy sajátja Visky lírai teológiájának, mint a szürrealizmus, a taoista, buddhista koanok szellemisége, tömörsége vagy a zsidóviccek kesernyés bölcsessége. Bár alfája és omegája a kereszténység, a vallások és filozófiák ilyen sokaságának interiorizálásával sikerül közös nevezőt találnia, eljut a vallások közös magjához. Biblikus, őskeresztény világot teremt napjainkban, melyben állandó veszélyforrásként van jelen a lágerlét, a rabság, az üldözöttség; nagyjából három percnyire az utolsó ítélettől. Ezek a konkretizálhatatlan chiazmusok - angyalok-őrök; harag napja-kivégzés, kitelepítés; föltámadás-búcsúzás stb. - az állandó fenyegetettséggel együtt a következőképpen eszenciálják a Visky által teremtett világot: angyalok-e az őrök, ha az őrök angyalok?
     Visky András angyalai nem hagyományos angyalok; meglehetősen ambivalens népség, akik, bár háborút és szenvedést hoznak magukkal, tudják a választ a következő kérdésre:
 

mi az emberi?
,,Egy szóval mondom, ím: a több-mint-angyali."

Azt mondják, azért lett az ember az isteni terv célcsoportja, mert az állatok képtelenek az ellenség szeretetére, az angyalok pedig az önfeláldozó szeretetre. Csakhogy, úgy tűnik, ez sem elég az üdvösséghez, hiszen az emberek világában a Megváltó is csupán kafkai alteregó: Jézus K. Visky speciális Jézus-parafrázisainak egyik legfőbb tragédiája a tanítványok lagymatag amatőrizmusa, akik szerint
 

volna más kimenetel is.

A resurrexit még csak-csak, de tertia die... Azonnali föltámadást javasolnak az eljövendő szakemberek munkájának megkönnyítése végett (Egy búcsú képei). A másik, jóval fontosabb probléma, hogy a megváltó éppen csak a küldetését nem képes véghez vinni, ugyanis az emberek megmentik a kereszthaláltól:
 

Miért nem ölik meg, kérdezte akkor, kéznél van minden,ami kell. Nem ölik meg, mondták, láttak ők már ezt is, aztis, nem lesz annak jó vége, ha megölik, asszonyok leske-lődnek a ház körül tiszta kendőkkel a kezükben, arra vár-nak, hogy meggyötört arcára borítsák, nem, nem ölik meg,majd mindenféle énekeket énekelnek a gyermekek a vasár-napi iskolában, álljon csak ott a küszöbön és nézzen, tegyemagát hasznossá.

Ugyanakkor sajátos és saját evangéliumot teremt, amikor édesanyjának a kitelepítésben történő szívinfarktusból és bádogkoporsóból való föltámadását kanonizálja (Evangélium). Ezzel együtt groteszk, már-már blaszfémikus biblia-paródiát is ír - melynek központi szervező eleme az egyes bekezdések, részletek számozása - Raffaelről, a leghosszabb szakállúról (született Gézáról), valamint Nuszbaumról, akivel mindannyian jobban járnánk (La parole singuliére - felolvasás).
      Az eddig ismertnek hitt fogalmak jelentései egymásra rétegződnek, a fonákjuk jelenik meg ebben a világban: a könyv nem csupán könyvtárgy, hanem nyomdai termék és az Írás is egyben, visszakanyarodva a Biblia eredeti 'könyvecskék' jelentéséhez; a Szentély lebontása, pontosabban a vakolat leverése itt megtisztítás, amely fölér az elpusztult Szentély újjáépítésével; az advent, a várakozás teljesen hiábavaló, mert semmi nem történik, az írás pedig - amely tábori levelezőlapon van - kibetűzhetetlen.
      Származástól és vallástól függetlenül mindenki részese, szereplője Visky apokrif, kortárs legendáinak, exemplumainak - kivéve persze őt, aki csak közvetetten van jelen bennük, hiszen annyiban a részesük, amennyiben ezeket a történeteket magáénak vallja.
 

Annyi az övé, ami nem vele történik.

Ennek a különös próteuszkodásnak az oka minden bizonnyal a gyermekkorban és az ekkor bevésődött élményekben keresendő. Nem titok - és talán nem is voyeurködés -, hogy Viskyt egy évesen, hat testvérével és édesanyjával együtt osztályellenségnek minősítette a rendszer, és kitelepítették őket a román Gulágra, pap édesapját pedig huszonkét év nehézbörtönre ítélték. Ez a háttértudás, ha feltétele nem is, de sok tekintetben árnyalója lehet a befogadásnak. Az innen származó számos történet - mely Visky sajátos látásmódjának köszönhetően még az olyan konkrét helyek esetében is, mint Kolozsvár, sokkal inkább vízió, látomás -, azonban nem csupán élményanyag, sokkal inkább a személyiség szervült része, mindenkor és mindenben jelen lévő életérzés. Visky nézőpontja tulajdonképpen a gyermek nézőpontja, aki megfigyelője, esetleg elszenvedője az eseményeknek, de semmiképpen sem a motorja, aktív résztvevője. A történet tehát az övé, bár nem ő történteti. A történetben való föloldódás azonban nem ér véget saját jelenénél, Visky egyre följebb- és följebb szivárog a történetekben, így válik a sajátjává nemcsak a szülei, hazái, de az egyetemes kereszténység története is.
     A Visky számára legfőbb megtartó értékek (s állandóan visszatérő vezérmotívumok) - a templom (esetleg zsinagóga), az iskola, a színház -, melyek utolsó mentsvárként adnak lehetőséget arra, hogy az ember azonos lehessen önmagával, sem képesek betölteni a hivatásukat. A templom rom, az iskolát felgyújtják, a színház pedig
 

Olyan hely, ahol sem embernek, sem Istennek nem maradt hely az ott-lakásra.

Megszűnt az olvasás misztériuma, nemcsak hogy a jóisten nem ad jelt, de még egy valamirevaló Lucifer sincsen, akivel szemben értelme lenne a mindenki által elhagyatott ádámi alteregó tagadásának. Visky világában minden szilánkos, törött, szétesett, az emberek ugyanolyan magára maradottak, mint az általuk elhagyott három kultikus épület. A kötet címadó verse József Attila Születésnapomra című versének parafrázisa, melynek keserűségét nem csak az adja, hogy a versszakvégi utolsó két sorok kizárólag nyomdatechnikailag idézik az eredetit, látványosan nyoma sincs bennük rímelésnek, játékosságnak, hanem az, hogy a kiindulópontként szolgáló születésnap helyett itt temetésről van szó.
     Hiába a bibliai, krisztusi mentalitás, az áldozatvállalás, önfeláldozás, szó sincs megváltásról, a keresztény példázatokra jellemző föloldozásról, megoldásról. Mi marad akkor? - adódik a kérdés. Visky kétségeivel és jogos félelmeivel együtt is rendíthetetlen hite különös paradoxonnal válaszol: többé nem az eljövetel fontos, a bizonyosság, hanem a magára hagyottságtól is függetlenedni tudó lelki készenlét, a várakozás. Meg aztán
 

Itt ez a sok szép ember. És egy készséges esernyő.