|
FRIED
ISTVÁN
A magyar irodalomtörténet-írás
és irodalom rendszerváltásai*
A magyar irodalomtörténet-írás
történetét a kontinuitásra törekvés, illetőleg a diszkontinuitás "realitása"
egyként jellemzi. A historia litterariába1
sorolható 18. századi előzmények után jelentkezett az az igény, hogy fölvázolódjék
a magyar irodalom története, méghozzá abból a szempontból, hogy a jelenkor
esztétikai vitáihoz miféle hozzájárulást kíván a múlt irodalma, valamint
azért, hogy az európai irodalmi mozgások szellemében emancipálódjék a
magyar nyelvterületen kívül alig ismert irodalom. Ez az emancipációs szándék
erősödött föl akkor, amikor egyfelől a Goethe népszerűsítette világirodalom-eszme
és eszmény adaptálása során a magyar kritika integrálni igyekezett a külföldi
irodalmak újabb eredményeit, fordításokkal és ismertetésekkel alapozva
meg az összehasonlító irodalomtudomány magyar értelmezőinek szemléletét,
amelyben a nemzeti irodalom és az európai irodalmi irányok összeolvasása
válik lehetővé. Másfelől viszont a 19. század első felében kialakul az
a feltétel-rendszer, amely lehetővé teszi a nemzetiként aposztrofált magyar
irodalomtörténet fokozatos megvalósítását: ilyenmódon előkészület történik
az irodalomtörténet magyar terminológiájának megformálására, kiépül az
az intézményrendszer, amely szervezi és föltárásra ösztönzi a magyar kutatást
a magyar nyelvű irodalmi múlt megismertetésére, és nem utolsósorban megkezdődik
annak a normatív irodalomtörténeti szemléletnek elfogadtatása, amelyben
az esztétikai és az esztétikán kívüli (fejlődéstörténeti, patrióta) szempontok
egyeztetése során kirajzolódik a közvélemény számára is többé-kevésbé
elfogadható irodalmi/irodalomtörténeti értékszerkezet. S mert a magyar
irodalomtörténet leghatásosabb képviselői a 19. században megszerezték
az irodalmi/irodalomtörténeti befogadást irányító "hivatalos" intézmények
vezetését (egyetemi tanszék, a Magyar Tudományos Akadémia, Kisfaludy Társaság,
folyóiratok szerkesztése), ez egyrészt feltétlenül előny volt abból a
szempontból, hogy a 19. századra viszonylag differenciált irodalomszemlélet
és irodalomtörténeti nézetrendszer szerveződhetett, előbb egy romantikával
átszíneződött historizmus, utóbb a pozitivizmus szellemében, másrészt
feltétlenül hátrány lett abból a szempontból, hogy hosszú időre rögződött
ez a szemlélet és nézetrendszer. Aligha vitatható, hogy az irodalmi/irodalomtörténeti
értékszerkezetben továbbra is számottevő helyet kapott a magyar és az
elsősorban "nyugati" (német, francia, angol) irodalomtörténések viszonyrendszere,
és az említett "hivatalos" intézmények reprezentánsai szorgalmazták részint
a magyar irodalmat ért külföldi "hatások" kimutatását a kutatásban, részint
olyan fordításkötetek megjelentetését, amelyek a nem magyar irodalom legjelentősebb
szerzőit és műveit viszonylag széles körben ismertetik és népszerűsítik
(így jelent meg magyarul a 19. században a teljes Shakespeare-, Moliére-
és Aristophanes-oeuvre, többnyire időtálló fordításban, napvilágot láttak
kötetek Goethétől, Schillertől, Heinétől, antológiák az angol, a francia,
a német költészet évszázadaiból és így tovább). Ugyanakkor a hivatalos-akadémiai
szemléletet a teleologikus gondolkodás jellemezte, kánonalkotó tevékenysége
arra irányult, hogy a 19. századnak valóban kiemelkedő jelentőségű költőinek
életművéhez vezető út linearitását igazolja, és mintegy meghaladhatatlan
csúcspontként tárgyalja, amely életművekhez képest minden más törekvés
devianciának, csekélyebb értékűnek, károsnak bizonyult. Ezáltal igen szelektív
magyar irodalomtörténet jött létre, amely egyfelől a magyar nemzeti eszme
irodalmi vetületeként kaphatott előkelő besorolást a magyar nemzeti tudat
összetevői között, másfelől az úgynevezett főiránytól eltérő jelenségek
vagy kiiktatódtak az irodalmi/irodalomtörténeti szemléletből, vagy mint
alacsonyabb értékek az irodalmi tudat perifériájára szorítódtak. Ezzel
hozható összefüggésbe, hogy az európai irodalmi irányok és korstílusok
közül azokat vélte a hivatalos magyar irodalomtörténet értékelendőnek,
amelyek hozzájárulhattak egy "nemzeti klasszicizmus" tételezéséhez, más
szóval: a 19. század közepére, második felére tetőpontjához érkezett magyar
irodalom leírásához. S bár a magyar irodalomtörténet "atyjának" (s ebben
az alapító atya jelentésköre is belefoglalható) az a Toldy Ferenc bizonyult,
aki a maga romantikus korszakát mintegy "törlésjel" alá helyezve,
fokozatosan hirdette meg és fogadtatta el egy szinte autochton nemzeti
irodalomtörténet tézisét, lényegében a Toldy Ferenc megalapozta és föltárta
magyar irodalomtörténet fő elveiben folytathatónak ígérkezett, és valóban
folytatódott is. A 20. századra Horváth János csupán a pozitivizmus és
némileg a szellemtörténet tapasztalataival szembesítve, időszerűsítette
Toldy Ferenc irodalomtörténeti "vízió"-ját, midőn így határozta meg szintézisének
célkitűzését: "Szaktudományunk [...] a nemzeti eszme áramlási korában
fejlődött ki, s ennek nem tudományos megfigyelőjeként, hanem részeseként
mutatkozik: a nemzeti eszmében nem csupán egyik, bár igen jelentékeny
mozgatóját látja az irodalmi fejlődésnek, hanem kezdettől fogva tevékeny
s legsajátabb erőforrását." Ez természetesen nem elegendő ahhoz,
hogy bárki is fölvázolja egy "nemzeti" irodalom "fejlődéstörténetét";
a 18-19. században oly mértékben differenciálódtak az egyes diszciplinák,
hogy mindegyik arra kényszerült: dolgozza ki a saját módszertanát. Horváth
János szerint: "Az irodalomtörténetnek irodalmi elvről, önelvű rendszerezésről
kell gondoskodni, ha mint szaktudomány a maga lábán akar járni."
Ennek az "irodalomtörténeti össz-szemléletnek" az irodalmiságra kell
épülnie. Nevezetes meghatározása az irodalmi "alapviszony"-t
célozza meg: "írók és olvasók szellemi viszonya a művek közvetítésével",
az irodalomnak állandó lényege ez az irodalmi alapviszony. Az irodalmi
hagyományt pedig eképpen írja körül: "Amit valamely kor irodalmi
élete az összes képletből magára nézve aktuálisnak tud, ,s az eleven irodalmi
viszonyba bevon..."2
S míg Horváth
János elméletileg körülhatárolja tárgyát, a magyar irodalom fejlődéstörténetét,
amely a szó szorosabb értelmében véve irodalomtörténet, ám kritikatörténeti
"beütésekkel", elődei, Toldy Ferenc és Gyulai Pál igen kevéssé
reagálnak korszakuk irodalomelméletére és filozófiájára, kiváltképpen
kevés figyelmet fordítanak arra, hogy a francia pozitivizmus rendszeralkotó
törekvéseit alkalmazzák irodalomtörténeti áttekintéseikben. Náluk a nemzetpszichológiai,
az imagológiai és a történeti szempont találkozik az irodalom története
felől érkező impulzusokkal, a Horváth János emlegette "nemzeti eszme
áramlási kora" az övék. S a magyar irodalmi hierarchia csúcsára helyezett
szerzők ennek a nemzeti eszmének költői reprezentánsai. Ilyenmódon még
e szerzők művei közül is azok, amelyek nem értékelhetők a nemzeti-fenséges
vagy a megnemesített-népi kategóriájával, és például a műfaji és nyelvi
tónusvegyítéssel élnek, náluk értetlenül szemléltetnek, amiként nem tudnak
mit kezdeni az olyan művekkel, amelyek a romantikus irónia jegyében érzékeltetnek
egy ambivalens, plurális szemléletet és esztétikát. S bár Horváth János
egyfelől a francia pozitivizmus tanítványaként, de kitekintve a német
szellemtörténet kezdeményeire (kitekintve, de kevésbé hasznosítva) irodalomnak
és kontextusnak egymásra hatását tárgyalja, lényegében elutasítja az irodalomnak
a társművészetek és társtudományok felől szemlélhetőségét, az önelvűség
következetes érvényesítése miatt bizalmatlanul szemléleti az összehasonlító
irodalomtudomány kezdeményeit. Igaz, hogy a francia következetes érvényesítése
miatt bizalmatlanul szemléleti az összehasonlító irodalomtudomány kezdeményeit.
Igaz, hogy a francia "iskola", de nem kevésbé a német is, olyan
hatástörténetben gondolkodott, amely messze távolodott Goethe irodalomközi
folyamatot tételező világirodalomeszméjétől, s az átadó irodalom szerző
felől tekintette végig az irodalmi folyamatot. S ellentétben például a
francia szociológiai gondolkodás korai 20. századi változatával, elhanyagolta
a befogadó aktivitását az irodalmi kapcsolatokban. Horváth János nagyszabású
Petőfi-könyvében3 függelékben közli a
maga és mások feltételezéseit egyes Petőfi-sorok más szövegekkel való
összefüggéseit illetőleg, többnyire ritkán megalapozott állításokat arról,
mely Petőfi mely magyar vagy nem magyar szerzők mely soraira vezethetők
vissza. A magyar összehasonlító irodalomtörténet, az egyoldalúnak minősülő
forráskutatás és a "geneológia" területén működött, s pozitivista
"ihletésének" megfelelően a természettudományok evolúciótanát
igyekezett alkalmazni, és még szókincsében is megkísérelte elérni a vélt
természettudományos egzaktságot. Éppen ezért Horváth János bizalmatlansága
akár jogosnak is volna nevezhető, hiszen ő valóban szaktudományos tárgy-megjelölést
és előadást tűzött ki célul, s a magyar irodalomtörténetet olyan szaktudománynak
kívánta látni és láttatni, amely a minden korban létező irodalmiság kritériumait
a kontextus rajzával és műelemzéssel egyként képes meghatározni. Horváth
korszakalkotó működése egyrészt azért értékelhető igen magasra, mivel
- annak ellenére, hogy nem írt sem népszerűsítő, sem tudományos igényű
magyar irodalomtörténetet - a magyar irodalmi műveltség kezdeteitől a
20. század első évtizedeiig minden periódusról képes volt érdemben megnyilatkozni,
hosszabb tanulmányok és korszakmonográfiák alakjában elméleti alapvetésére
építve egységes, tudományos irodalomszemléletet hozott létre, a legjelentősebb
szerzőkről írt köteteiben, könyvfejezeteiben pedig érzékeny elemzésekkel
vázolta föl portréjukat. Az írói életrajzoknak ugyan helyet biztosított,
de nem tételezett oly szoros összefüggést a személyes és az irodalmi viszonyok
között, mint pozitivista kortársai, ugyanakkor megfelelő óvatossággal
kezelt oly fogalmat, mint a korszellem, s így jórészt elhatárolódott az
1920-as 1930-as évekbeli magyar szellemtörténész kortársaitól. Ugyanakkor
egyfelől Horváth János lezárni törekedett egy irodalmi/irodalomtörténeti
hagyományt, megalkotván a nemzeti klasszicizmus terminusát, odasorolva
a 19. századnak szerinte a nemzeti eszmét a legmagasabb esztétikai fokon
"kifejező" költőit és prózaíróját, a 20. századi magyar irodalmat egészében
a hanyatlástörténet fogta föl, a stílus- és tónusváltás meghatározott
jeleit "magyartalanság"-ként bélyegezte meg4,
s a 20. század irodalmából olyan szerzők és jelenségek iránt mutatott
több megértést, amelyeket-akiket a nemzeti klasszicizmust továbbírójaként
lehetett (amennyiben egyáltalában lehetett) besorolni, egy kevéssé problematizált
irodalmi/irodalomtörténeti trendbe. Másfelől Horváth János életműve, amely
a magyar irodalomtörténet szintéziseként szintén elgondolható, lényegében
lezárta a magyar irodalomtörténet alakulástörténetét, hiszen a 19. századi
kezdeményekre építve olyan, megint csak eképpen írom: zárt szisztémában,
megmerevített fogalomrendszerben vázolta föla magyar irodalom útját az
első nyelvemlékektől a 19-20. század fordulójának modernségéig, amely
szisztéma eleve kizárta a dialógust minden más irodalomtörténeti gondolkodással,
és amely elhatárolta a magyar irodalmat részint a magyarral együtt-élt,
élő népek irodalmától (legfeljebb a magyarországi német költők egyikének-másikának
magyar irodalomba sorolását engedte meg)5,
részint nemigen szólt arról, miféle kapcsolatformák jellemzik a magyar
és a más irodalmak érintkezéseit, hogyan és mennyiben része a magyar irodalom
az európai irodalomközi folyamatnak. Nemcsak a regionális irodalomtörténeti
felfogás iránt mutatkozott közömbösnek (jóllehet Nagl-Zeidler regionalitást
megcélzó irodalomtörténetének megvitatása a magyar irodalom közép-európai
helyzetére is fényt deríthetett volna)6,
hanem a 20. század húszas éveitől erőteljesen változó irodalmi/irodalomtörténeti
"iskolák"-kal vagy nem óhajtott megismerkedni, vagy amit ismert
belőle, nem vonzotta eléggé ahhoz, hogy újragondolja elképzelését. Így
például távol tartotta magát és jórészt tanítványait is a klasszika filológia
felől érkező mítosztörténeti felfogástól, az orosz formalistáktól vagy
a prágai nyelvészeti kör strukturalizmusától. Minek következtében a magyar
irodalomtörténetet egyrészről az erőteljes "mikro"-filológiai
érdeklődés jellemezte, másrészről az irodalomnak az az önelvű szemlélete,
amely legföljebb az irodalomszociológia iránt mutatkozott némileg nyitottabbnak,
ám még a szellemtörténetnek ekkor már Magyarországon is képviselt változatától
elzárkózott. Igen jellemző, hogy - bár a Horváthénál konzervatívabb világézet
reprezentánsa - a magyar modernség szellemtörténeti irányultsága megrovólag
szerepel egy késő-pozitivista szemléletben, amely ugyan kevesli a pozitivista
rész-diszciplinákat, de a Nyugat folyóiratban publikáló és a velük rokon
szerzők irodalmiságát is elmarasztalja; a pap-szerző hivatalos minőségben
nyilatkozik meg, az Irodalomtörténeti Társaság elnökeként: "Az irodalomtörténet
munkásainak [...] a tárgytörténeten kívül, mely az anyagra, - a műfaj
és stílustörténeten kívül, mely a formára vonatkozik, a tartalomra, még
pedig annak nemcsak általában eszmeáramlati és eszmetörténeti megnyilvánulásaira,
hanem különösen egyéni világnézeti sajátosságaira is ki kell terjeszteni
figyelmüket. Ezen utóbbi tartalmi körben - ezt hangsúlyozva mondom - nem
lehet érintetlenül hagyni a szépirodalmi műveknél sem az életfelfogás
lazaságait, erkölcsi zavarosságát, még kevésbé az erkölcsi felfogás nemessége
és tisztasága elleni vétségeket."7
Annyit azért ehhez hozzá kell tennem, hogy a valláserkölcsi nézőpont nemcsak
a magyar klasszikus modernség egyes költői egyes művei (szerelemfelfogásuk,
magyarságképzetük stb.) elítéléséhez vezetett, hanem mindazoknak a műveknek
elutasításához, amelyek nem feleltethetők meg a nemzeti eszme költői portréjának
kirajzolásakor; vagy pedig olyannyira jelzik a költő-író együttgondolását
az európai irodalmakkal, hogy a kívánatosnak minősített poétikai-retorikai
elképzelésektől eltérnek. Ennélfogva még a nemzeti klasszicizmusba sorolt
alkotók sem valamennyi alkotásukkal vannak, lehetnek jelen a "nemzeti"
irodalmi kánonban, s a szigorú válogatás esztétikai indoklása igencsak
kétséges marad. Továbbá: a 19. század deviánsnak vagy a grand récit (a
nemzeti nagyelbeszélés) szempontjából etnikailag, "nemzetileg",
retorikailag elmarasztalható művek és alkotóik a másod- vagy harmadvonalba
iktatódnak be. S amikor a 20. század elején a magyar modernség költői
átírják és a maguk számára bensőségessé és továbbgondolhatóvá teszik az
irodalomtörténetet (részint versben, részint értekező prózában), kitetszik,
hogy a hivatalos-akadémikus irodalomtörténet-írás olyan hagyományőrző
pozícióba kényszerül, amely már nem képes eszközeivel fölmérni a modernség
áttörésének jelentőségét: a 19. században létesült, számottévő, a hagyományteremtést/teremtődést
szemmel tartó intézményrendszer a 20. század első felében elavult nézetek
őrzője lesz, képviselői legföljebb a késő-pozitivista filológiát művelik
(inkább kevesebb, mint több sikerrel),voltaképpen Horváth János (jóllehet
egyetemi tanárként, akadémikusként tagja az intézményeknek) az irodalomtörténetbe
vonul vissza, és legföljebb tanítványaitól körülvéve meglehetősen (tudományos)
magányban hozza létre életművét. Az újabb komparatisztikai és stíluselméleti
trendek elől elzárkózik, de az első ízben 1908-ban8
fölvázolt magyar irodalmi fejlődéstörténeti elképzelését egyetemi előadásokban
próbálja ki, egyes részterületeket alaposabban kidolgoz, illetőleg ragaszkodik
ahhoz a felfogáshoz, amely a pozitivizmusból átörökítve a leginkább a
lehetőségig pontosan adatolt, megbízható kutatáson alapuló nemzeti irodalmi
folyamatot tételezett, viszont az írói alkat kérdését sem vélte elhanyagolhatónak,
így például Petőfi Sándor lírájában a költő szerepjátszásáról értekezett.
Ugyanakkor Horváth János, miközben a magyar irodalom fejlődéstörténetét
vázolta föl, fölfigyelt arra a szerinte elsősorban magyar jelenségre,
miszerint az irodalmi nyelv megteremtése nem pusztán a nyelv megújítása
által történt, és következménye ugyan a normatív nyelvhasználat igényét
hozta magával, de ezen belül elősegítette - akarva akaratlan - az irodalom
differenciálódását is. Ez, persze, nemcsak a magyar irodalomban és különösen
nem függetlenül Herder és Goethe irodalomfelfogásától, a saját irodalmi
múlt felfedezését sürgette, s ennek folyományaképpen a saját népköltészet
fölfedezését is magával hozta (olykor a nemzeti irodalmi múlt dokumentálását
ezzel szolgálva). A népköltészet fölfedezése azonban csak részben volt
azonos a folklorisztikailag hitelesíthetőnek minősíthető "anyag"
gyűjtésével és közlésével, főleg az első korszakban a költők maguk vállalkoztak
arra, hogy oly műveket írjanak, amelyek a népdal külsőségeit utánozzák,
olyan zsánerképeket, helyzetdalokat publikáljanak, amelyek egy megnemesített
"népköltészet" funkciójával rendelkeznek. Ez egyben azt eredményezte,
hogy az elit és a populáris kultúra között csökkent a távolság; s ha az
irodalomtörténet a "népies" modort ugyan kevésbé látszott becsülni,
mint a műfaji hierarchia magasabb fokozatára helyezett műfajok retorikáját,
a "nemzeti klasszicizmus" költőit éppen azért fogja majd az irodalomtörténet
oly nagyra tartani, mivel a népies, sőt: népi modort, műfajokat, előadást
integrálni tudtak művészetükbe. Horváth Jánosné az érdem, hogy feldolgozta
az általa irodalmi népiességnek nevezett költői magatartást és hangvételt,
a 18. század közepétől Petőfi Sándorig bezárólag vázolta föl ennek a fajta
költészetnek kibontakozását.9
Az 1940-es évekre
immár megkerülhetetlennek tetszett a fordulat a magyar irodalomtörténet-írásban,
amely messze lemaradt a magyar lírában és az epikában már az 1920-as esztendők
végén kezdődő új periódust jelző kezdeményektől, mikor is a klasszikus
modernséggel és az avantgarde-dal szemben a másod- vagy kései modernség
nyelv- és személyiségfelfogása új alakzatokban jelentkezett. Az ekkor
színre lépő esszéíró nemzedék a szellemtörténet értelmező eljárásait alkalmazta,
,de elsősorban a filozófiai folyóiratokban fel-felbukkant az egzisztencialista
értelmezés.10 A két háború között a leginkább
Oswald Spengler és Ortega y Gasset recepciója bizonyult a legproduktívabbnak,
a "krizeológia" befogadása áthatotta mind a szépirodalmat, mint az esszéírók
kritikáját. Az 1930-as esztendőkben született meg Szerb Antal Magyar irodalomtörténete
és Babits Mihály európai irodalomtörténete.11
Az első részint társadalomtörténeti célkitűzésekkel indult, és ezt inkább
periodizációjában érvényesítette, a másikat joggal nevezte a kritika egy
ízlésforma önarcképének, valójában beszámoló a 19. század utolsó harmadában
született író(k) olvasmányairól és irodalomszemléletéről, világirodalmi
jelentőségűnek minősített alkotók századokon át ívelő dialógusának lejegyzésével
helyettesítve a szűkösnek vélt "fejlődés"-elvet. Jóllehet Babits
válogatása nem hoz meglepetéseket, közös benne Horváth Jánossal, hogy
gyanúval szemléli a romantikát (általában), Szerb Antalhoz hasonlóan (a
nyelvtudás hiányában) mellőzi az ún. kis népek irodalmának beiktatását
az európai folyamatokba, s nem utolsósorban a klasszikus modernséget követő
irodalom iránt kevés megértést tanúsít. Talán Proust az utolsó szerző,
akit maradéktalanul elismerni látszik (miként Bergson az a bölcselő, aki
időszemléletével hatott Babitsra). Ugyanakkor - bár kevéssé örvendetes
jelenségnek tartja - felismeri, hogy Nietzsche működése egy korszak lezárultát
és egy újabb kezdetét jelenti, a klasszikus modernség egyoldalú Nietzsche-interpretációjával
szemben érzékeli nyelv- és szubjektumfelfogásának vállalt és meghirdetett
"korszerűtlenségét", amely egy jövőbeli korszerűséget alapoz
meg, és párhuzamosan a magyar líra és epika rádöbbenéseivel a nyelvválság
tudatosítását, az igazságfogalom relatív érvényességét, valamint a (világ)szemléletek
pluralitása és a káoszba fúló világrend között oszcilláló felfogások zűrzavarát
konstatáló bölcselői aspektus kényszerű recepcióját művekbe író Nietzsche
jelentőségét nála kevesebben ismerték föl ily pontosan. Ehhez még annyit
lehetne hozzátenni, hogy az 1930-as esztendőkben az irodalmi és a történeti
Közép-Európa-kutatás is megszerveződött a magyar irodalomban, s így a
magyar irodalom kapcsolatrendszeréről és regionális helyéről publikáltak
olyan értekezéseket, amelyek egyfelől a magyar komparatisztika új távlatait
jelölték ki,12 másfelől a magyar irodalomtörténet-írás
"üres helyei"-t igyekeztek betölteni. A módszertani újdonság
abban jelölhető meg, hogy a komparatisztika francia iskolája szerint a
valóságos, tényleges érintkezésen alapuló kontaktusok kutatásai szerint
a valóságos, tényleges érintkezésen alapuló kontaktusok kutatásai egy
nagyobb egységben betöltött szerep szerint osztályozódtak, más szóval:
a magyar irodalom egyes korszakaiban a szláv és a román irodalmakban a
magyar elem jelenlétét, funkcióját, ezzel együtt a közép-európai irodalmak,
történelem párhuzamosságát mutatták be, az együtt-tárgyalhatóság kritériumain
töprengtek el, így az irodalmi csoportképzés feltételrendszerének kidolgozásával
az önelvű irodalomtörténet alternatíváját vázolták föl.
A második világháborút
követő (kül)politikai változások következményeit mind a tudományos intézményrendszer,
mind az irodalmi mechanizmus megérezte. A kötelezővé tett és marxistának
nevezett világnézet nem tűrte sem a plurális gondolkodást, sem a különféle
irodalmi/irodalomtörténeti iskolák adaptálását, így a magyar irodalomtörténet
késő-pozitivista kutatási irányaira egy sematizáló irodalomszemlélet telepedett
rá, amely ugyan a társadalomtörténeti nézőpont erőteljesebb érvényesítését
ígérte, valójában azonban irodalom és kontextusa egyirányú mozgásában
gondolkodott. Ezáltal az esztétikai kérdésirányt mellőzte, és kijelölte
azt az irodalomban is föltárni vélt "osztályharcos" kérdésirányt,
amely formalizmusban és rosszabb esetben burzsoá áltudományban marasztalta
el a marxista alaptételektől való eltávolodást. Magyarul is kiadták Marxnak,
Engelsnek, Leninnek és Sztálinnak a kultúráról, az irodalomról, a sajtóról
és egyes írókról szóló megnyilatkozásait, beszédeikből, leveleikből, más
műveikből vett részleteket13, amelyeket
illett idézni, s amelyek szellemében volt szükséges magyarázni a magyar
irodalom egyes korszakait és szerzőit. Ez az "elvárás" lényegesen
enyhült az 1960-as esztendők második felétől, de még ekkor is megbélyegezték
és hivatalosan kiátkozták mindazokat, akikkel kapcsolatban fölmerült a
strukturalista nézet és eljárás gyanúja. S miközben az irodalom megkezdte
a maga önállósulási törekvését, a hivatalos ideologikus szempontok tagadását,
és megkísérelte a lépéstartást a "világirodalmi" trendekkel,
az irodalomtörténet inkább a komparatisztika újjáélesztésével foglalkozott,
hiszen 1948 és 1961 között a komparatisztika száműzetett a magyar irodalomtudományból.
Az 1962-es, Budapesten megrendezett komparatisztikai konferencia a Kelet-Nyugati
párbeszéd sokat ígérő kezdete volt;14
fokozatosan lazult föl az ideológiai ellenőrzés. S bár a "marxizmus"
hegemóniáját nem lehetett kétségbe vonni a szellemi életben, mind az irodalom,
mind az irodalomtörténet - még ha rejtve, burkolt formában is - immár
nem hagyta abbna óvatosan kezdett dialógusát a "nyugati" irányokkal,
gondolkodókkal, filozófiai, szociológiai, irodalmi, irodalomelméleti "iskolákkal".
Egyrészt az irodalomelmélet nevelőinek érdeklődése emelte be a magyar
gondolkodásba történetének kiemelkedő szereplőit, az orosz formalisták
és Bahtyin recepciója készítette elő az utat az amerikai new criticism
megismerésére, mindenekelőtt René Wellek munkásságának értelmezésére.
Másrészt a magyar irodalom prózafordulata, amelynek során a francia nouveau
romannak, a latin amerikai mágikus realizmusnak, illetőleg a posztmodern
néhány alkotásának metodológiájára reagáltak a magyar szerzők, szembesítette
az irodalomtörténetet és a kritikát azzal, hogy nem képes értelmezni a
régi módszerekkel megközelíthetetlennek bizonyult műveket. A Helikon.
Világirodalmi Figyelő tematikus számai pedig bőséges szemelvényekkel,
ismertetésekkel és kísérő tanulmányokkal számoltak be az irodalomtörténet
és elmélet újabb fejleményeiről, a hermeneutika irodalomtudományos elképzeléseiről:
és fordítások révén viszonylag hamar jelent meg például Roland Barthes15
és Gadamer16 néhány kötete. Az élő irodalom
kikényszerítette módszertani váltás számolni kényszerült a radikálisan
megváltozott regény-, nyelv- és személyiségfelfogásokkal, illetőleg a
nyelvi megismerés problematikusságával, nem is szólva arról, hogy a modernség
egymást követő periódusai átértelmeződtek az újabb kutatások nyomán. S
bár a konzervatív marxista felfogás az 1989-es fordulatig megtartotta
pozícióit, és utóvédharcokban egyre támadta a hermeneutika és a posztstrukturalizmus
magyar meghonosítóit és alkalmazóit; az élő irodalom hathatós segítsége,
a nyugat-európai-amerikai emigrációban élő szerzők "visszafogadása"
a magyar irodalmi kánonba, valamint az irodalomtörténeti gondolkodás pluralizálódása
már a politikai rendszerváltás előtti években kétségtelenné tette, hogy
a magyar irodalomtörténet-írás "revízió"-jára szükség van; az
irodalomtörténet-írásnak szakítania kell az egyre terméketlenebb és önmagába
fordult filologizálással, ám éppen úgy nyitnia kell (nemcsak a legújabb
kor kutatásakor) a célszerűbbnek és differenciáltabbnak bizonyult újabb
módszerek irányában. Ehhez segítség részint a komparatisztika felől érkezett,
amely a nyelvrokonság-központú csoportképzéssel szemben az areális nyelvészettől
kapott indíttatás révén a regionalitás hazai hagyományaira építve, hozta
létre a közép-európai irodalmi "szöveguniverzum" feltárásának
metodológiáját, amelynek során a szinkron és a diakron nézőpontok egyként
érvényesültek; de részint a jelenkor irodalmának kutatása, összefüggésben
a recepcióesztétika befogadásával, késztette arra a kutatókat, hogy az
irodalmi jelenségeket és jelenség-együtteseket kritikai kontextusukkal
párhuzamban mutassák be; ily módon nem a Horváth János által hirdetett
tézis tér vissza az író-olvasó, a mű-olvasó lehetséges viszonyrendszerének
történeti és történő (újra)olvasásakor, hanem az irodalmi folyamat jutott
olyan dimenziókhoz, amelyekben föltárulhatott valósabb történetisége.
Ezáltal a filológia sziontén jelentőségének megfelelően iktatódott be
az irodalomtudományos rendbe (az igényelt, de természetszerűleg sosem
elérhető tökéletesség és teljesség helyébe a szövegkiadások új típusa
lépett, amely leszámolt a sajtó alá rendezőnek mint omnipotens elbeszélőnek
képzetével, miként az empirikus szerző alakja egyre inkább átalakult az
olvasás során megképződő szerzővé).
Feltehetőleg
hiba volna, ha csupán a befogadott és feldolgozott külföldi "hatások"
felől értékelnők a magyar irodalom/irodalomtörténet saját rendszerváltását.
Igaz, az egyetlen kötelező ideológia alól felszabadulva, a szellemi vasfüggöny
megsemmisülése után a szellemi termékek cseréjére számos lehetőség adódott,
mint ahogy a Magyarországon és a világ különböző tájain megrendezett szimpóziumok
szintén jelentős eseményei lettek a magyar szellemi életnek. Legalább
olyan lényegesnek vélhető a magyar irodalom önfelszabadító küzdelme nem
csupán a szabadabb szólás, hanem a kísérletezés jogáért is, a szellemi
élet pluralizálódásának kialakításáért. E folyamatba természetesen beleértendő
a szuverén hagyományértelmezés, egyedi irodalom-, magyar irodalom- és
világirodalom-fogalom szellemében munkálkodás, minek következtében a marxizmus
grand récit-jétől megszabadulás lehetővé tette a szembenézést a krizeológia
újabb fejleményeivel, a globalizálódás ideológiájával, illetőleg fölkínálta
az esélyét egy korszerűen értelmezett kulturális szomszédság irodalmi
létrehozására. S miközben Heideggertől Derridáig, a posztstrukturalisták
amerikai "iskolájá"-tól a minimalizmus teoretikusaiig reagálhatott
a magyar szellemi élet az eszmék szabad áramlására, az irodalomnak immár
nem volt szüksége arra, hogy a politikai élet helyettesítőjének, a nemzeti
sorskérdések fejtegetőjének szerepét vállalja, hanem irodalomként, nyelvként
funkcionálhatott (s máris adódott az újabb probléma) a szellemi kultúra
iránt egyre kevésbé érdeklődő közvéleményben. A posztmodern elbizonytalanító
effektusai, játékossága, kísérletező kedve és nem utolsósorban a populáris
műfajok integrálása a művészetbe, valamint a posztmodern teoretikusai
a hagyományértelmezés átstrukturálására vállalkoztak, s itt, ezen a ponton
kerülhettek szembe a nemzeti hagyományok nem egyszer reflektálatlan őrzését
hirdető nézetek képviselőivel. Ami pozitívum: esély kínálkozott alternatív
irodalomtörténetek, kritikai beszédmód megszerkesztésére; ami negatívum:
a kétféle nézet reprezentánsai nemigen voltak arra képesek, hogy egymással
párbeszédbe ereszkedjenek. S ha az 1920-as esztendőkben a konzervatív-elavult
és a korszerűbb, európaibb irodalomfelfogások a "kettészakadt irodalom"
tézisét voltak kénytelenek tudomásul venni, ez a kettészakadtság a ma
irodalmi/tudományos életét is jellemzi, jóllehet a konzervatív-nemzeti
és a korszerű-liberális aligha pontos jelölései az egyes szekértáboroknak.
Inkább a "szövegirodalomként" megbélyegzett(?) művek szembesülnek
régebbi kritikusi reflexekkel, amelyek egyként munkálkodnak a marxisták
töredék csapatának, az esszéíró nemzedéket követő szellemtörténet iránt
elkötelezetteknek, valamint a nemzeti narratívát fenyegetni érzetteknek
kritikáiban.
Ennek következtében
folytatódik a vita (bár nem eképpen néven nevezve) a hagyományteremtés
és a hagyományteremtődés jelentőségét körvonalazók között, továbbá az
irodalom funkciója, a szerzőfunkció értelmezése és nem utolsósorban a
kritika nyelve az egymással szót nemigen érteni tudók állandó vitatémája.
S ezzel együtt problematizálódott az irodalomelmélet helye és kompetenciája
az irodalomtörténetben. Szerencsére az "élő" irodalom, bár reflektál
az irodalomtörténészek és kritikusok egymás mellett el-beszélésére, nem
szűnik meg akképpen résztvevője lenni az európai irodalomközi folyamatnak,
hogy szüntelen tudatosítja egyfelől regionalitását (ami a "valahová
tartozás"-nak sem nem "nacionalista", sem nem "anacionális"
kinyilvánítása, lévén ez az irodalom a magyar nyelven írás lehetőségeivel
kísérletezik), másfelől azt, hogy nem elégszik meg a puszta hagyományőrzéssel,
hanem kritikailag viszonyul minden, irodalmi és nem-irodalmi hagyományhoz.
Az irodalomtörténet e téren kevésbé szerencsés helyzetben van, hiszen
újra kell létesítenie önmagát, azaz ki kell alakítania azt a vitapozíciót,
amelyből kiindulva elhatárolhatja magát az elavulttá vált, folytathatatlan
eljárásoktól. Nem is szólva arról, hogy mind az irodalom, mind az irodalomtörténet
mesterséges izolációja egyben a hagyomány tagadásával jár(t) együtt. Így
hát az újra-létesített hagyomány egyben annak a diszkontinuitásnak tudatosítása,
amely a múlt meghirdetett (látszat-)kontinuitásával szemben építi meg
a maga rendszerét. Ennek lehet hozománya a hagyományértelmezésnek az a
változata, amely az irodalom és irodalomtörténet egymásra olvasásából
meríthet, olyan irodalomszemlélet megteremtését vállalva, amely az említett
történeti és történő olvasás révén emlékezik és emlékeztet a létrehozott
hagyományra. A magyar irodalomtörténet-írás jelenleg nem az egységes nyelv
megalkotására látszik törekedni, hanem arra, hogy a plurális nyelvhasználat
oly módon artikulálódjék, hogy az a művekkel (lett légyen szó a múlt vagy
a jelen alkotásairól) dialógus-képes legyen.
Jegyzetek
1 Tarnai Andor: Egyháztörténet és
historia litteraria; A historia litteraria felbomlása. In: A magyar
irodalom története 1660-tól 1772-ig. Szerk. Klaniczay Tibor. Budapest
1964. 458-464, 566-568.
2 Horváth János: A magyar irodalom
fejlődéstörténete. Budapest, 1980. 58-63.
3 Ugyanő: Petőfi Sándor. Budapest
1922.
4 Ugyanő: A »Nyugat« magyartalanságairól.
Magyar Nyelv 1900. 2: 61-74; Uő: Forradalom után (Vörösmarty és
a magyar stílromantikusok). Magyar Figyelő 1912. 3: 207-224; Uő: Ady
s a legújabb magyar lyra. Budapest 1910. különösen 19-21.
5 Horváth János: Kisfaludy Károly
és íróbarátai. Budapest 1965. 96-119.
6 Deutsch-österreichische Literaturgeschichte.
Ein Handbuch zur Geschichte der deutschen Dichtung in Österreich-Ungarn,
Bd. 1-4. Hg. Von Johann Willibald Nagl, Jakob Zeitler, Eduard Castle. Wien
1899-[1937].
7 Zoltvány Irén: Elnöki megnyitó
beszéd a Magyar Irodalomtörténeti Társaság 1924. évi közgyűlésén. Irodalomtörténet
1924. 8.
8 Horváth János: Irodalmunk fejlődésének
fő mozzanatai. Budapest 1908.
9 Ugyanő: A magyar irodalmi népiesség
Faluditól Petőfiig. Budapest 1927.
10 Barta János: Szellem, szellemtudomány,
szellemtörténet. Athenaeum 1931. 184-193; Joó Tibor: Spranger történetfilozófiája.
Uo. 1932. 234-242; Barta János: Martin Heidegger. Uo. 1933. 137-152;
Ugyanő: Existenciális filozófia. Uo. 1934. 219-222. etc.
11 Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet.
Cluj-Kolozsvár 1934. 1-2.
12 Babits Mihály: Az európai irodalom
története. Budapest 1934-1935. 1-2.
13 Vö. részletesebben: Fried István:
Kelet- és Közép-Európa között. Budapest 1986; Ugyanő: Irodalomtörténések
Kelet-Közép-Európában. Budapest 1999; Ugyanő: Ostmitteleuropäische
Studien. Szeged 1994; Ugyanő: A közép-európai szöveguniverzum.
Budapest 2002.
14 Marx-Engels-Lenin: A kultúráról.
Budapest 1982; Marx-Engels: Művészetről, irodalomról. Budapest
1950, 1966; Lenin: Az irodalomról. Budapest 1949; Novi Szád 1950; Lenin-Sztálin:
A sajtóról. [Bukarest 1949], Budapest 1950. Georg Lukács: Karl
Marx als Literaturtheoretiker. Berlin 1948; Uő: Marx és Engels irodalomelmélete.
Budapest 1949.
15 Acta Litteraria Ac. Sc. Hung. 5,
1962. Red. L. Bóka. Conférance de Littérature Comparée, Budapest, 26-29
octobre 1962.
16 Roland Barthes: Válogatott írások.
Vál,, utószó: Kelemen János. Ford. Fodor István et alia Budapest 1976;
Ugyanő: Mitológiák. Vál. és ford. Ádám Péter. Budapest 1983; Ugyanő:
Világoskamra. Jegyzetek a fotográfiáról. Ford. Ferch Magda, Budapest,
1985.
17 Hans-Georg Gadamer: Igazság és
módszer. Ford. Bonyhai Gábor. Budapest 1984.
* Ez az áttekintés egy
müncheni, német ajkú hallgatóság számára készült. |
|