Életkép is
 

Még mindig a régi város.
Csak nyesett fák helyett a konyhából
a belső udvar vasalt ablakait látja.
Számolgatja, ahogy kaputelefonon
végigcsöngetik a lakókat,
várja, hogy sorra kerüljön.
Az egyszer már elveszített hang
hozzátehetné, hogy nem avatkozik be.
Körömnyi hagymákkal tenyérnyi szívet
készít ebédre, belenéz az újságba,
amit azért vett, hogy felváltsa már
végre valaki a bankjegyet.
Bedobott a parkolóórába annyit,
hogy még egyszer együtt lehessenek
nyolc után is. Nem gyújtott rá utána,
és szeme is alig volt érzékenyebb a fényre.
Most villával megböki az ételt,
és arra gondol, hogy mondják-e ezt
egyáltalán húsnak.