|
VÖRÖS
ISTVÁN
Foglakozása: senki
(regényrészlet)
Ez
én vagyok?
Napok teltek el, Kata még mindig került,
Zsuzsa tűrte a rajzolgatást, Márti félrehúzódott az ablakhoz és alig-alig
vetett rám ügyet, nem tudtam elképzelni, mi az az erő, ami továbbra is
az ágyban tart. Hát nyilván a gyengeségem. De ha így van, ők szívják el
az erőmet. Vámpírok nyakszirtjével foglakozom.
Eszembe jutott,
hogy Három nővér címen van egy színdarab. Jó volna elolvasni, gondoltam,
hátha akkor többet megtudnék róluk, mint a rajzok segítségével. De azért
a szemem és a kezem szorgalmasan járt tovább, mindegyik a maga útján, és
Márti nyaka egyre jobban kezdett hasonlítani arra, ami a sok vonalból lassacskán
kibontakozott. Igen, a rajzra, mert néha az volt az érzésem, hogy nem is
a rajz igyekszik hasonulni modelljéhez, inkább mintha ő húzná magához a
valóságot. Vigyáznom kellett tehát, hogy mit és hogyan rajzolok le, három
nővér, morzsolgattam magamban a színdarab címét, és elhatároztam, hogy
a napokban elmegyek könyvtárba, csak szabaduljak ki egyszer a házi őrizetből.
Közben a szemem ide-oda cikázott a papír és Márti nyaka között, aki továbbra
sem tudott arról, hogy lerajzolom, vagy legalábbis úgy tett, mintha nem
venné észre. Igaz, ami igaz, jobban szerettem az ő titkos meglesését, mint
a kettőnk közt már nyilvánossá és elfogadottá vált ún. modellüléseket Zsuzsával.
Olyankor lámpalázam lett, sehogy sem akart kialakulni semmi, a valóság
és a rajz nem közeledtek egymáshoz. Néha úgy tűnt, mintha inkább elmennének
egymás mellett, mintha egy inget ferdén gombolnék össze, és úgy lépnék
ki az utcára.
Vajon mit
olvashat, tűnődtem Márti elmélyülten előre billenő fejére pillantva, talán
csak nem a Három nővért?, amikor kopogtatás nélkül belépett Atya.
Megállt a szoba közepén, hát ez már mégiscsak nevetséges, mondta, olyan,
mintha háziőrizetet tartanánk. Rendreutasítóan toppantott a sarkával. Ha
még egyszer meglátom valamelyikőtöket itt őrködni, mondta és a helyéről
felpattanó Márti székét az ágyam felé húzta magának, akkor nagy baj lesz.
De hát nem Atyánk parancsolta, lebbentette
meg a fogai között Márti kifelé tartva a szobából, aztán megtorpant, mi
ez, kérdezte és abban a pillanatban ki is kapta a készülő rajzot az ölemből.
Rajzolgatok,
mondtam, rajzolgat, ismételte utánam Atya is olyan hangsúllyal, mint aki
mielőbb le akarja zárni az ügyet, és elbocsátani lányát a szobából. Márti
tanácstalanul forgatta a lapot, talán mondani akart valamit, de inkább
mégse mondta, látszott rajta, hogy valamiért nem tetszik neki a dolog,
de kettőnk jelenlétében nehezen tud formát találni nemtetszésének, ez én
vagyok?, kérdezte, és a papírt apja felé fordította. Úgy tűnt, mintha Atya
is megütközne azon, amit lát, á, dehogy feleltem gyorsan, ezt csak úgy...
próbáltam magyarázni, ez én vagyok, jelentette ki mostmár határozottan
Márti.
És ha te vagy,
mordult föl Atya. Teljesen igaza volt, és ha ő az, akkor mi van? Márti
sértetten odadobta a paplanomra a rajzot, kiment és becsapta maga után
az ajtót. Valamennyi lányom közül őt értem a legkevésbé, felelte tanácsot
kérő pillantásomra Atya.
Feltámadás
Tehát vége a háziőrizetnek?
Úgy tűnt.
A széket odahúzta
egész az ágyamhoz, láttam, hogy megint fontos mondanivalója van. Persze
itt mindig mindenkinek fontos mondanivalója volt. Csakhogy annak mondanivalónak
legfeljebb abban a percben van jelentősége, amikor elhangzik. Úgy változik
itt minden, mint Monet híres katedrálisképein. Ugyanaz az épület, valami
francia város csipkés temploma más-más órában, más-más megvilágításban,
más-más évszakban, de mindig ugyanabból a szemszögből, egészen másnak látszik.
Nem is csak látszik, a kép mindig másról is szól. Ezen a ki tudja hogyan
eszembe jutott hasonlaton eltűnődtem. Lehet, hogy mégsem olyan buta dolog
rajzolással próbálkozni? Lehet, hogy itt bármelyik elbeszélő csődöt mondana,
még a legderekabb is?
Azt hallom
Katától, hogy fönt jártatok a hegyekben.
Megörültem.
Tehát Kata beszél rólam. Ezek szerint nem haragszik. De aztán rájöttem,
hogy fordítva lehet. Nyilván bepanaszolt az apjánál, és most jön a rendre-,
esetleg a kiutasítás. Igen, feleltem bizonytalanul.
Mesélt arról
a rétről, ahol a vadfokhagyma nő.
Kellemes hely,
mondtam még mindig nyugtalanul. Hová akar kilyukadni? Ő épp olyan nehezen
kiismerhető személy, mint Márti, csoda, hogy még nem vette észre, mennyire
hasonlítanak. Vagy magát sem érti? Kedvem támadt, hogy őt is lerajzoljam.
Meg tudnád
nekem mutatni azt a helyet?
Persze, mondtam,
és készségesen fölpattantam, hogy öltözködni kezdjek, de ő a karomnál fogva
megragadott, és visszaültetet az ágyra. Annyira nem sürgős, mondta.
Mindenképpen
felkelek, feleltem, de kénytelen voltam ülve maradni, mert titokzatoskodva
egész közel hajolt hozzám, és fennhangon suttogni kezdett. Arról van ugyanis
szó, hogy én növénynemesítéssel foglalkozom, nem mondták a lányok?
Nem, csak
a disznótartást említették.
Ez Kata mániája,
a balesetem után csakugyan vettünk egy süldőt, de ki tudja miért, még tavaszra
se sikerült nyolcvan kilósnál nagyobbra hizlalnunk. A sonkája ehetetlenül
rágós lett, a kolbásza, mint a homok, a hurka pedig keserű. De Kata azóta
se mondott le a disznótartásról. Ezzel akarja kárpótolni magát, amiért
fel kellett hagynia az ápolónővérkedéssel.
Most meg még
az én ápolásommal is, nevettem győztesen. Atya türelmetlenül bólintott.
Bár az utóbbi
napokban, mondtam váratlan merészséggel, alig láttam.
Haragszik
rád, hangzott a magától értetődő válasz. Pedig én azt szerettem volna elérni,
hogy Atya tagadja a történteket, tegye visszamenőleg meg nem történté,
vagy legalább provizórikus felmentést adjon, mondjuk egy ilyen mondata:
Á, puszta véletlen az egész, nagymosás volt, ilyenkor túl sok a dolga.
Különben meg
nagymosás volt, mondta Atya, ilyenkor túl sok a dolga.
De most megint
én nem akartam annyiban hagyni az ügyet, és mért haragszik, kérdeztem.
Komoly hibát
követtél el, mondta és egész közelről rám bámult. Úgy érzetem, mintha a
szememen át vékony szál csúszna le a gerincem belsejében, ereszkedne tovább,
és mint valami periszkóp, szétnézne a szívem és a gyomrom között. Szidtad
a főztjét. Ez a legsúlyosabb vétek, amit ellene el lehet követni. Talán
még annál is súlyosabb, mintha engem szidtál volna, tette hozzá nevetve.
Szidásról
szó se volt, szögeztem le, csak megsóztam.
Aki sóz, a
tenger után vágyik. El akar hajózni. Visszautasítja a vendégszeretetet.
Most rögtön
le akartam rajzolni ezt az embert. Más feladat lenne, mint a két lány volt.
De folyton szembe néz velem.
Nem ejtenél
el neki valami megjegyzést, mondtam fölállva, hogy végre öltözködni menjek,
arról, mennyire dicsértem a múlt vasárnapi ebédet? Hátha megenyhül.
Kinyitottam
a szekrényt, a ruhák között válogattam. Megdöbbentett a rend, amit találtam.
Vajon ki pakolhatta vissza a holmikat? Nyilván, Kata, gondoltam elbeszélői
lélekismerettel, és a szekrényajtót úgy állítottam, hogy a belsejében levő
tükörben végre alaposan megfigyelhessem a gyanútlanul üldögélő Atya tarkóját.
Hát, éppen
megpróbálkozhatom valami ilyesmivel, mondta. Nem zavarlak?, kérdezte.
Á, dehogy,
nyugtattam meg, és már munkához is láttam. Nem volt nálam se papír, se
ceruza, a vázlatot képzeletben, a tükrön készítettem. Jobb is így, legalább
nem mennek mellé a vonalak, gondoltam. A feje köré, mint valami furcsa
glóriát, gyorsan néhány segédvonalat rögtönöztem. Lehet, hogy túlságosan
durvák voltak, mert ő mintha megérezte volna őket, izegni-mozogni kezdett,
és idegesen a nyakát vakarta. Arról van szó ugyanis, nyögte, hogy én növénynemesítéssel
foglakozom, nem mondtam még?
De,
épp az előbb. Lerúgtam magamról a pizsamanadrágot, tiszta alsót rántottam
elő, nem kéne egy kicsit megmosakodni?, tűnődtem, de ahhoz már nem volt
kedvem Atya jelenlétében. Visszaállítottam a szekrényajtót a legoptimálisabb
állásba, és a feje tetején levő lefésülhetetlen forgó megrajzolásába fogtam.
Nagyon jól ment. Közben már egy inget is magamra vettem.
Arra
gondoltam, hogy azt a vadfokhagymát érdemes lenne keresztezni a házi fokhagymával,
talán valami hagymás virággal is.
Hiszen ez
egy sarlatán, értettem meg végre, és ez a következtetés inkább elbeszélői
tapasztalatnak tűnt, mint rajzolóinak, de aztán úgy döntöttem, hogy az
ő haját szálanként fogom megrajzolni, és minden egyes hajszál valamilyen
növény szára lesz, esetleg itt-ott egy apróbb termést vagy kalászt is belefonhatok.
Vegetáriánus Gorgófő, gondoltam, és a tükrön valósággal tekeregtek az Atya
fejéből látható gyorsasággal kihajtó fűszálak. Végre sikerült befűznöm
az övemet a nadrágomba.
Most nyilván
azt gondolod, hogy botcsinálta biológus vagyok, de tévedsz, a gyógynövények
ismeretét még nagyanyámtól tanultam, aki javasasszony hírében állt, a rossznyelvek
szerint egyenesen boszorkány volt. Magam pedig két évet jártam kertészeti
egyetemre, csak aztán mentem át a műszakira, mesélte tovább.
Ugyan hiába,
mert én leragadtam a boszorkány szónál. Közben felvettem a nadrágom. Boszorkány,
tűnődtem, és Márti soron következő portréjára váltottam, természetesen
ezt is Atya koponyájára raktam fel jobb híján, mint egy gipszfejre új művét
a parókakészítő.
Vigyázz,
figyelmeztetett váratlanul Atya, ne felejtsd el, hogy boszorkányok nincsenek.
És ha
elfelejtem?
Felejtsd,
ha akarod, mondta és fölállt, de szóbeszédnek sose higgy.
Ezt akár
én is mondhatnám, jegyeztem meg a már bevált, tisztázó szándékú szemtelenséggel,
úgy hallom, rólam meg azt terjesztik, hogy börtönből szabadultam...
...és hogy, vágott
közbe, homoszexualitásért ültettek le.
Meglepődtem,
de hiszen azt manapság nem is büntetik.
Bizonyos esetekben
igen, mondta, aztán megnyugtatóan legyintett, biztosíthatlak, hogy én soha,
egyetlen pillanatig sem ültem föl ennek a szóbeszédnek.
Becsuktam
a szekrényt.
Hát akkor
megbeszéltük?, kérdezte.
Nem tudtam,
mire gondol. Egyik nap fölmegyünk, és megmutatod nekem a rétet. Az az érzésem,
hogy a Bájitalok kézikönyvében említett, és már kiveszettnek hitt
cukorhagymáról, más néven gyűszűtulipánról van szó, mondta.
Most már én
is kíváncsi vagyok, ismertem be, ám közben azon tűnődtem, mihez is kezdjek
váratlanul feltámadt szabadságommal.
A beszélő hatalma
Vasárnap délelőtt volt. Templomba indultam.
Kilépve a kiskapun Katát pillantottam meg, épp elhaladt a köz keskeny torkolata
előtt. Nocsak. Kikanyarodtam az utcára, úgy ötven méter távolságból követni
kezdtem. Templomba jár, vagy egyszerűen csak befelé megy?
Sem egyik,
sem másik. A következő saroknál egy nyeszlett férfi várta. Barátságosan
megcsókolták egymást, pár szót váltottak. Lassítani voltam kénytelen, nehogy
túl hamar beérjem őket. Kata belekarolt a férfiba és együtt folytatták
az útjukat. Hogy az a... Persze, mért gondoltam, hogy három csinos fiatal
nő észrevétlen maradhat egy faluban, ahol semmi sem maradhat észrevétlen.
De igaz ez egyáltalán? Tényleg semmi se maradhat itt észrevétlen? Hiszen
azt is gondoltam, hogy ez a hely egy eleven temető, belepottyan az ember,
és ő maga is elfelejti saját magát. Senki nem tud senkiről, senki nem biztos
abban sem, hogy van.
A két dolog
nem zárja ki egymást.
Féltékenyen
felpillantottam Katára. Azt kellett észrevennem, hogy már megint egyedül
van. Amit most láttam, és amit nem láttam, nem jelent semmi biztosat. Nekem
nem. Végtére is az élete előttem, akárcsak az enyém őelőtte, mint egy nyitott
könyv. Megint elkalandoztam. A banális hasonlat kapcsán. Mint egy nyitott
könyv? Nem szabad elfeledkeznem arról, hogy csakugyan egy könyvben vagyunk.
És ennek a könyvnek jobb híján én vagyok az elbeszélője. Minden a hatalmamban
áll tehát. Ha úgy akarom, oldalra pillantok és meglátom azt a férfit az
út szélen feküdni, mondjuk, elütötte egy autó. Eltetethetem láb alól. Gyorsan
csakugyan oldalra pillantottam, és megláttam azt a férfit két fröccsel
a kezében a kocsmából kijönni. Valaki odaköszönt nekem, dicsértessék! Mindörökké,
ámen, viszonoztam ösztönösen.
A férfin kívül
nem láttam senkit. Körülbelül velem egyidős, soványra ivott és dohányzott
figura, a lábszárán kifakult zászlóként lötyögött a vasárnaphoz nem illő
nadrág. Csakugyan szeretheti ezt az alakot Kata? Nem tűnt valószínűnek.
De a féltékenységemen még ez sem enyhített.
Kata élete
eddig átjárhatónak tűnt, mint a kettőnk háza közötti udvar. Még mindig
róla tudok legtöbbet a három lány közül. Ő látszik a legegyszerűbb esetnek,
benne a legnagyobb a bizalmam, de talán ő az egyedül, akit nem tudnék szeretni.
Pedig őt a legkönnyebb szeretni. Amikor megismertem, meg akartam kérni
a kezét, pedig nem is tetszett. Most azt is látom, hogy szép.
Odaért a templomlépcsőhöz,
elindult fölfelé. Jól állt neki az a lépcsőzés. Ha az elbeszélő, akit minduntalan
helyettesítenem kell, megkérdezte volna tőlem, ki jár a három lány közül
templomba, biztos, hogy Katára tippelek. Elégedetten fölfelé indultam én
is, de mielőtt beléptem volna a templomba, pillanatra megfordultam, hogy
gyönyörködjek a kilátásban. Agresszívan sütött a nap, a háztetők piros
cserepei és szürke palái ropogtak a nagy meleg és a nehéz feladat alatt,
hogy maguk alá gyűjtsenek valami árnyékot. Egy jelentéktelen felhő bodrozódott
az ég alján. Lehet, hogy ez egyszer már megtörtént velem? Kiterjesztett
szárnyú madár árnyéka suhant el előttem a lépcsőn. Mintha egy könyv lapjait
pergetné valaki, mert pár vonással rajzfilmet rögtönzött a sarkukba. A
könyv persze Kata életének könyve, ha van még manapság a túlvilágon ilyen
alapos adminisztrációra idő. Fölnéztem, az ég üres. A Bakony vonulatai
szelíden dülöngéltek a távolban, egy víztornyot és egy meddőhányót sodortak
felénk a közelebbi dombok.
Magánbeszélgetés
Ebből elég. Elnézést kérek az olvasótól
a közbeszólásért, ha valaki a történetre kíváncsi, ezt a rövid fejezetet
nyugodtan ugorja át. De annyi bíztatás, számonkérés, reklamáció hangzott
már el hősöm szájából, hogy soron kívül reagálnom kell. Amolyan kétperces
hozzászólásra kérek lehetőséget személyes megtámadtatás miatt. Most én
beszélek, inkább mégse lapozzanak! Én, én, én. Félek a haláltól, mint egy
kutyától, ha nekem támad, de kicsi és nem védekezhetek, mert azonnal megölném.
A halál kicsi, röhejesen kicsi, félek tőle, röhögök, félek, hogy öltem
vagy ölni fogok, nem beszélhetek, kicsi a halál, és nevetséges ez az irodalmi
takaródzás, alteregóm, te ökör, hiszen te sose voltál pap, mint ahogy én
se fizikus. Egyikünk se létezik a másik nélkül, pedig két egymásnak koppanó
üres hordóban sincs több bor, mint egyben.
Kezdjük főhősöm
arra tett kísérletével az imént, hogy beleavatkozzon a dolgok menetébe.
Nagyon jól kéne tudnia, ha máshonnan nem, gyakorló pap korából, hogy mi
az, amit képességünkben áll megtenni, és mi az, amit nem. Jogait tekintve
ez a legmellékesebb és soha többet fel nem tűnő figura ugyanolyan szereplő,
mint ő, nem távolíthatja el önkényesen a könyvből. Az, hogy megpróbál rólam
olyasmit kibeszélni, amit én elhallgatni kívánok, párját ritkító dolog.
Ki akar találni magának, mintha nem is léteznék. Azért mert pap, erre még
nincs joga. A pap nem vallásalapító. A pap nem megjelenítője, csak közvetítője
a hinni valónak. És pap ő egyáltalán? Nincs melléje rendelt vallás, alája
rendelt pokol.
Nem lennék
azonos saját magammal? Meglehet. De annyit mondhatok, hogy én nagyjából
tudom az események kimenetelét, míg neki erről legfeljebb sejtése lehet,
de gondoskodom róla, hogy a sejtései hamisnak bizonyuljanak. Amit ő a maga
gondolataiként tüntet föl, azok nemegyszer az én gondolataim. Igaz, nem
mindig. Harc folyik közöttünk, ám én udvariasságból többnyire őt hagyom
beszélni. Csakhogy ezek miatt a felszólamlásai miatt gyakran kell szégyellnem
magam. Mindenestre és a miheztartás végett: nem vagyok csillagász. Habár
az eredeti, mondhatnám polgári foglakozásom meglehetősen közel áll hozzá.
De ez mindegy is. Elegem van a folytonos önkommentárokból, az irodalomsiratásból.
Elhiszem, hogy nehéz dolog megfigyeléseket tenni, mindig az volt, tessék
fölkötni a gatyát. Nem, hülyeséget beszélek. Sosem volt az, csak érteni
kellett a módját. Írni könnyű, nem írni nehéz. Megfigyelni könnyű, jelentést
írni róla nehéz. Ne kitalálni akarjon engem, hanem tanuljon tőlem. A magam
részéről én hősöm rendelkezésére bocsátok mindent, ami sorsának megértéséhez
szükséges, ha ő ezt kevésnek találja, akkor nem figyel eléggé. Az az érzésem,
néha úgy sétál előttünk, mint egy alvajáró. Ha bárki azt vetné a szememre,
hogy ez az én hibám is, persze igazat kéne adnom neki. Átengedtem a beszélő
szerepét az egyik figurámnak, egy elég szerencsétlen alaknak, és csodálkozom,
ha nem tudja átugorni a saját árnyékát. Igaz, nagyon igaz. Most ez úton
mégis arra kérem, beszéljen kevesebbet. Az olvasót pedig, akinek a létével
nem számolok, tehát ő talán jobban ad a szavára, mint az enyémre, avval
szeretném megbízni, mondja meg neki, hogy minél kevesebb kommentár, annál
jobb. Fölösleges ez a sok reflexió, magyarázat. Felejtse már végre el.
Ezt a tanácsot persze nekem sem árt megfogadni. Vissza is térek oda, ahonnan
jöttem, a hallgatásba.
Gyónás után
Amikor a gyóntatószékből kiléptem,
megláttam Katát. Intett, hogy a mise után várjam meg. Aztán elhelyezkedett
valahol a női padsor elején, én inkább a férfi padsor végén húztam meg
magam.
Kritikusan figyeltem
a fiatal kolléga munkálkodását. Vagy inkább magamat? Az Isten felől lelógó
szalagok, lélek-cseppkövek, csöngőbojtok nem mozdultak. Alig vártam, hogy
vége legyen a misének, Katával akartam beszélgetni. Mikor másodjára álltam
a templom előtt, nem volt olyan érzésem, hogy ez már megtörtént. Az ég
ugyanis befelhősödött, én meg a kapu felé fordultam, ahonnan nehézkes
léptekkel áradtak ki az emberek, csak az egyik ajtószárny volt nyitva.
Végre feltűnt
Kata. Ugyanazzal a kislányos mosollyal közelített hozzám, mint amivel
az imént a gyóntatószékből kilépőt fogadta. Azóta elvégeztem a penitenciákat,
megáldoztam, egy pillanatnyilag tiszta ember állt előtte, mosolya tehát
jogos volt. Mielőtt bármit mondhattam volna, belémkarolt. Mint valami
összeszokott házaspár, elindultunk lefelé a lépcsőn.
Csak néha van
időm, hogy eljöjjek, mondta, mikor kiértünk a tömegből. Nem is érzem fontosnak,
hogy minden héten itt legyek. A vasárnap persze vasárnap. Mintha egy hitoktatásról
elmaradozgató gyerek mentegetőzését hallanám. Siettem megnyugtatni, én
se jövök minden héten. Nevetett. De te beteg voltál.
Azon törtem a
fejem, nem kéne-e valahogy kimagyarázkodni. De azt magyarázzam, amiről
nem is tudhatok, és ha tudok is, talán nem igaz? Lehet, hogy Atya tréfája
volt az egész. Visszatartotta ezt a lányát, míg a másik kettőt a nyakamra
járatta. Atyáé, akinek a neve végül is legyőzte az ellenérzésemet, és
beletapadt ebbe a szövegbe, mint bogáncs a hajba. Szóval nemcsak én írom
ezt a regényt, és nem is csak az elbeszélő, akinek a szemrehányásait elolvastam,
és sírtam is a papír fölött egy-két percet, ekkora gyűlölet vagy ekkora
szeret még sosem irányult felém. Azaz nem is felém, hanem az érintésemmel
önmaga felé. Egy másik ember öngyűlölete és önszeretete csap meg, azért,
mert hitelt ad annak a buta babonának, hogy a szereplő azonos a szerzővel.
Holott én ugyanúgy létezem, ő csak megközelít azzal, amit ír; sőt, én
írom, amit ő ír, mégsem vagyunk együtt se szabadok, mert Atya a nevével
erőszakot tesz kettőnkön, az ő szokásaik, akikről közösen írunk, eluralkodnak
rajtunk. Aki ír, nincs. A buta babonának inkább így kéne hangzania: Bováryné,
én nem vagyok! - egy szeretője által legyilkolt férfi kiáltása reggeli
ébredés helyett. Kint a férj épp tüzet rak a kályhában. Nem volt szükség
a kimagyarázkodásra. Egyszerűen elmeséltem Katának, hogy újabban rajzolgatok,
és megkértem, egyik nap ő is üljön modellt nekem.
Hallottam a dologról,
és már egész féltékeny voltam, hogy engem kihagysz belőle.
Ettől a nem remélt
közelségtől végigfutott a hátamon a hideg. Úgy éreztem, mintha sziámi
ikrek lennénk, mintha tüdőm lassan átlebegne az ő bordái alá, mintha a
csuklónkon, ahogy belémkarol, egymásba csomózódna két ér, mintha az idegpályáink
közlekedőedények lennének, ahol az én és a te, mivel járás közben hol
erre, hol arra dőlünk, ide-oda áramolna. Ne haragudj, mondtam, egyszerűen
nem volt alkalom eddig.
Igaz, nyugodott
meg. De Mártit inkább hagyd, mondta, azt se állhatja, ha fotózzák.
Nem tudtam.
Irreálisan hamar
a házhoz értünk. Ezúttal nem voltam meghívva ebédre.
|
|