[Első közelítés: mozartok]

Sokféle Mozart-kép él bennünk. Sok van, mi csodálatos - csodálni való, ámulatba ejtő - közülük, és számos, nagyon is emberi, sajnálatos, szánalomra méltó impressziónk van róla, melyek által talán még jobban csodálható és szerethető.
     Sokféle Mozart él tehát bennünk, velünk. Egy klasszicizálódott W. A. monogramú, egy Amadeus nevű, amerikanizált részeges zseni, egy Wolferl nevezetű fiúcska, akit apja körbeutaztat Európán, egy jelöletlen sírgödör lakója satöbbi-satöbbi. Nem is beszélve a legismertebb változatról, a bonbonokról, likőrökről ismert rokokó figuráról. És van, persze, rengeteg ismeretlen Mozart. Bele kell nyugodnunk tehát, hogy egy rendkívül népszerű portré mellett számtalan izgalmas, és kevésbé ismert változat létezik. Hogy Milos Forman világszerte ismert filmjének "mondanivalója" olyan szálat húzott ki a Mozart-pletykák két évszázados szövevényéből, mely szerint "Mozart, az ember méltatlan volt a benne lakó lángelméhez". Mozart egyetlen, megfilmesíthető arcát mutatva ezzel a világ közönségének, mely nem feltétlenül visz közelebb a a kellően homályos Mozart-mitológia megértéséhez. Hogy miért izgat azóta is oly sok művészt, a zenészeken, zeneértőkön túl, Mozart egyénisége. Kevésbé ismert portréváltozatai által azonban egy olyan szellemi regiszter szólalhat meg időnként, amely talán árnyalhatja Mozartról - és zenéjéről - kialakult képünket. (Az enyémet például biztosan befolyásolta, és módosította az a megközelítés, ahogy a dzsessz-zongorista Chick Korea játssza hihetetlenül autentikusan - Nikolaus Harnoncourt szakmai útmutatásai, tapasztalatai alapján - Bobby McFerrin, a hangimitátor vezényletével.)
     Mozart tehetsége rendkívüli, az emberi mérce maximuma, de. Hiába mutatja ezt a népszerűsítő szándékú film isteni ajándéknak, mely csak úgy az ölébe hullott. Tehetségének kibontását, hiszen Goethétől (is) tudjuk, a tehetség önmagában nagyon kevés a jó művészethez, szóval tehetségének szorgalmas kidolgozását édesapjának, a zenetudós Leopold Mozartnak köszönhette. Aki fiának tehetségét felismerte és minden eszközzel segítette a kibontakozásban, hogy kihozhassa magából az emberileg lehetséges maximumot. (Vagy egy kicsit ezen felül. De ez már nem a papa feladata volt...)
 

[Második kísérlet: párhuzamok]

Sok Mozart él bennünk, melyik az igazi? Egy olyan ember személyiségére kérdezünk ezzel rá - természetesen költőileg -, aki harmincöt éves korában, a dantei életút felén befejezte - már kortársai által is - zseniálisnak tartott és hatalmas életművét. Kaposi Endre Mozart-portréja kapcsán óhatatlanul egy láthatatlan szál feszül ki - számomra - Mozart és Bandi fia, Tamás között. (Ez a szál, ez a párhuzam több irányba is elvezethet, tehát nem hallgatható el, bármennyire fájdalmas és talán udvariatlan dolog erről beszélni.)
     Tamásnak huszonöt évet adott az élet, és nagyjából az utolsó másfél éve alatt teremtette meg sokunk által kivételesnek gondolt életművét. Mozartnak tíz évvel több adatott meg az életből, mégis ismerjük az 1791-es, halála évének zseniális termékenységét (elég itt a Varázsfuvolára vagy a Requiemre gondolni). Gyerekkoruktól fogva szorgalmas alkotó munkát folytattak. Tamás, ma egyidős lenne velem, Mozartot immár túl is éltem. (Ilyen számolgatások által az ember automatikusan érintetté válik.) Kaposi Endre Mozart-képét először megpillantva összeugrott a gyomrom, majd felállt a karomon a szőr, mely a biztos esztétikai értékítélet jele nálam. Áramütésszerűen értettem meg, ha Kaposi Tamás ma élne, ezt a portrét ő festette volna meg. Ő így festette volna meg. A punk zene után, a 20. század második felének populáris gépzenéjétol megcsömörlötten rátalált volna Mozartra. (És öregkorában csak Bach-szonátákat hallgatott volna - szerintem.) Így viszont, a jelen helyzetre módosítva a felismerést, szembesülnünk kell a ténnyel, hogy Kaposi Endre élete egyik főművét fia segítségével festette meg. (Egyfajta szellemi reinkarnációt valósítva meg ezzel.) Nem stílusa, motívumrendszere vagy ecsetkezelése révén, hanem ahogy a lelki-szellemi találkozások mindig is létrejöttek, kisülés formájában teremtve meg az összhangot, egy materiális vetületben. Minderről (is) beszél a kép.
 

[Intermezzo 1]

Ha nagyon gazdag lennék, megvenném ezt a képet (nyilván nem eladó, ilyen képet nem lehet megvásárolni, sőt elfogadni sem...), és a dolgozószobám falára függeszteném, mindig erőt adjon, inspiráljon. A dolgozószobám zeneterem is lenne egyben, ahogy most is az. És sajnos nem lehetne több képem, mivel ez a kép nem tűr meg többet maga mellett, és egyetlen szerzőt hallgathatnék csak a kép bűvkörében. Olyan lennék, mint egy monomániákus szerzetes, egyetlen kopott arany hátterű ikonnal és egyetlen, folytonosan zenébe fojtott imával élném le az életem. (Szerencsémre tehát, nem vagyok gazdag...)
 

[Intermezzo 2]

Az öreg Mozart, Leopold ott áll az ablaknál, hallja a zenét, pedig valójában csönd van. Egy láthatatlan kvartett játszik. Már be sem kell kapcsolnia a magnót. Nézi a várost, nézi a vizet. Ahogy él, ahogy folyik. Ahogy megfestette képét kényszerű egyedüllétében. Az állványon ott van egy egész élet, a jelen pillanat fájdalma, ahogy múltra vált. A jelen, ahogy a jövőt mutatja. Az egyén lehetőségét. A szellemet, a magányt. Mindenki egyedül van, de vannak pillanatok, amikor nagyon... (Amikor nagyon fáj.) Egy ilyen kisemmizettnek érzett helyzetben rápillant a hetek óta készülő képre, és látja, azaz megérti, hogy szinte kész. Ahogy ő is, szinte belebetegedett e képbe, soha ilyen érzése nem volt még munkái kapcsán. Felesége kórházban, talán neki festette. Mire hazajön, kész legyen. És látja, ahogy a késődélutáni, bágyadt fénypászmák lassan és szeretetteljesen végigsimítanak a képen, láthatatlan lakkréteggel vonva be. Megérti, hogy most készült el igazán. Innentől valami más kezdődik...

[Intermezzo 3 ]

Jóval később, a végérvényesen kész kép előtt beszélgetve a padlásszobában József Attila jön szóba. Alakja többször is visszatér a délután során. Este, immár otthon, térben távol - de gondolatban a kép körül araszolgatva továbbra is - a teraszon gyertyafény és laza fröccs mellett ücsörögve felütöm Pilinszky cikkeinek gyűjteményét. Tudom, emlékszem, szerette Mozartot, biztos, hogy írt róla valamit. Az első utalást M-re az alábbi cím alatt találom: József Attila emlékkönyvébe. Fellapozva, szemem rögtön megakad egy mondaton: "Mozarti tehetség volt: a legbonyolultabb és a legegyszerűbb, a legmélyebb és a legtörékenyebb, a legsúlyosabb és a legáttetszőbb." A délutáni látogatáson- beszélgetésen Bandi idézi fia, Tamás egy mondatát: "Nincsenek véletlenek."
 

[Negyedik tétel: dadaloszok és ikaroszok]

Ha véletlenek nincsenek is, Daidaloszok és Ikaroszok viszont mindig vannak műalkotásaink telített ég-terében. Gondolkodók és ösztönlények, szárnyalva zuhanók és kitartva repülők. A túlélők, a kényszerű Daidaloszok sosem olyan tehetséges géniuszok, sajnos. A mozarti géniuszok - Csáth Géza író és zenetudós szavával -:"abszolút muzsikusok", azaz árad belőlük a zene, velünk (túlélőkkel, Daidaloszokkal) szemben, akik egyfolytában ki akarjuk fejezni magunkat, miként a wagneri programzene. Ikarosz öntudatlanul ontja magából a műveket, amíg lehet, talán érzi is ideje rövidségét, míg Daidalosznak az a feladat jut, hogy emléket állítson fájdalmából, emlékművet hozzon létre - realizálja a hiányt. Mozart a fiú, mondja Pilinszky. Kaposi Tamás Ikarosz, mondod te. Gyönyörű, zuhanással egybefüggő, felejthetetlen ívelést csak tőlük láthatsz.
 

[Utolsó próbálkozás: fiúk és angyalok]

Egy portré restaurálása helyett, hisz rengeteg Mozart-kép él, létezik és lélegzik bennünk, a restaurálás helyett, ami több mint kétszáz éve folyik, a retusálás szót kell használnom. A benned mindig is élő, bár kissé homályos, Mozart-képet egy kicsit retusálni kell, ehhez a képhez igazítani. Miért is ráz ki a hideg minket ettől a pillantástól, abban a pillanatban, ahogy ránézünk? Mit látunk? Egy szellemi, aszketikus, sötét tónusú Mozartot, aki cseppet sem hasonlít a korabeli portrékról ismerős arcra. Mintha visszanézne ránk, pedig nem. Talán a zene által ismerős, mondjuk, a Requiem által kialakult Mozart-kép megtestesüléseként. Talán, igen. Talán, nem. Talán csak nagyon határozottan ismerem fel benne Kaposi Tamás vonásait. És, ha akarjuk, fel lehet ismerni a többiekét is mind, a "fiúkét" - csak erősen kell figyelni, a kép nyitotta mélységbe: Petőfi, József Attila, Pilinszky vonásait. Vagy akár Vladimír Holanét is, a kitűnő cseh költőét, aki ugyanarról beszélt versben, amiről a kiváló zenész-zenetudós, Nikolaus Harnoncourt evidenciaként állapította meg: "Mozartnál a látószög a pokoltól az égig terjed".
 

Kis frakkjában úgy repült át a ti zavaros emberfolyamotokon,
mint a jégmadár, ez az alküón
És szívesen nevetett és sírt örömében vagy keserűségében,
mert a teljes édent ismerte, de csak részeit a földnek,
csak egy-két örömöt, de valamennyi tragédiát.

Innen is, onnan is inkognitóban lévő angyalnak látszott.
Bár ő ezt soha nem ismerte volna be.