Szálinger Balázs első két kötetével mint játékos költő (poeta ludens) mutatkozott be, aki a költői szerepek tömkelegét éppúgy az önlegitimáció szolgáltatába állította, mint a vígeposz műfaja által magáévá honosított költői identitást. Míg az első esetben leginkább Szálinger első kötetére, a Kievezni a vajból (1999) című verseskötetre gondolhatunk, addig a Zalai passió (2000) a játékos költői identitást a paródia által véli szövegesíthetőnek. A Kievezni a vajból által megidézett költői szerepek játékos imitációra engednek következtetni, miközben a magyar irodalmi hagyomány meglehetősen nagy része kerül az újrahasznosítottság pozíciójába: a Variációk pókra Csokonai és Lilla nevével játszadozik el ("Emlékszel a pókhálóra, Lilla?/ Asszonyszerved udvarába szőtten/ ott feszült, míg centrumába lőttem/ egy nap..." (8.)), a Hajnali kicsiny ellágyulás Kosztolányi Hajnali részegség című klasszikus versének átirata, az És a babám, a Vándorszínész naplójából (valamint a kötet legtöbb versének szóhasználata és hangvétele) Petőfi és a petőfieskedők modorára játszik rá, a Jelena monológja és a Mosogat, s én hátulról József Attila-motívumokkal dolgozik, miközben a Jelena-ciklus Orbán János Dénes Anna-verseire is rímel, a Road-movie ifjú Mihállyal Babits Messze...messze... versének átiratának tűnik, de Ady, Puskin, Reményik Sándor és Tóth Árpád szintén felbukkannak egy-egy sor, hangulat erejéig. A játékosság által szétjátszott hagyomány a vállalhatóság kérdését veti fel, és valószínűleg Szálinger Balázs is feltette magának a kérdést, hogyan lehet egymástól időben, térben és főleg poétikailag is gyökeresen eltérő hagyományokat vállalva és felhasználva érvényes költői arcképet kialakítani önmagáról. A Zalai passió ebből a szempontból inkább kitérőnek látszik, hiszen a a vígeposz műfaja és az azzal a magyar irodalomi kánonban szorosan összekapcsolódott költő, Petőfi, pontosabban Petőfinek a vígeposzban megképződő modora és szerepei, valamint a vállalt regionalitás, azaz Zala sem látszanak olyan tág játéktérnek, amely önálló, a jelen irodalmi kontextusában is megálló, folyamatosan hasznosítható költői arcképet konstruálhatnának a szerzőnek. Hiszen úgy tűnik, Szálinger számára az első műveknek az a tétje, ki is legyen szerzőjük a jelenkori magyar irodalomban, milyen pozíciót érdemes abban elfoglalnia, honnét szólaljanak meg szövegei: azaz végső soron értelmezhetőségük kérdése válik jelentőségteljessé. A szöveg a költői arckép kialakításának szolgálatába állítódik, az önlegitimáció aktusa pedig a poéta identitásának szövegeken túli tartományaiba vezet.
     Az Első Pesti Vérkabaré című harmadik kötet azért látszik jelentős váltásnak és egyúttal az első két kötet szintézisének is, mert az önlegitimációt és a költői arc felépítését egy jól meghatározható korszak nyelvi regisztereihez kívánja kötni, az I. világháború utáni irodalom alkotóit, szövegeit, füstös kávéházi hangulatát, az éppen véget ért háború élményvilágát, a kabarék kelléktárát használja fel. Szálinger szövegeinek lehetséges világát, mögöttes irodalmi kontextusát, a jelentések elhelyezhetőségének terét és idejét tehát az 1910-es évek végére, az 1920-as évekre tehetjük. A világszerűség azonban hangsúlyozottan csak szövegben élő tapasztalat, hiszen főleg fiktivitása hangsúlyozódik a cím által kiterjesztett jelentéssel: az Első Pesti Vérkabaré írásképe olyan intézményt állít az olvasó elé, amelyben megtörténhet az idő, a múlt. A cím tehát a szöveg allegóriájává válik, az emlékezet fenntartásának enigmatikus helyévé, a fikció generátorává, olyan szövegintézménnyé, amelyben a belső események logikájának köszönhetően jön létre a korszak olvasáslehetősége. Az Első Pesti Vérkabaré mint kabaré a paródia területe is, azaz a korszak jelentéseibe belekomponálódik a külső szemlélő pozíciója éppúgy, mint a véres - komolysággal vett - fikció is.
     Bármilyen meglepő is lehet, már a cím is a Nyugat első nemzedékeinek szövegvilágára tett utalásként olvastatja magát. Ady például 95 esetben írta le (és ez csak a toldalékolatlan formára vonatkozó adat!) a vér szót verseiben, Kosztolányi 91-szer, de Babits, Somlyó Zoltán, Juhász Gyula és Tóth Árpád is meglehetős gyakorisággal használta a vér által felidézett tartalmakat (csak összehasonlításképpen: a katonaköltő Balassinál négyszer, Tinódi Lantos Sebestyénnél csak egyszer találjuk meg az említett szót, természetesen leszámítva a ver ige régies alakját), s a kabaré is a nyugatosok (Kosztolányi, Somlyó és Juhász Gyula) verseiben íródik le először. De vajon hogyan olvassuk a felidézett korszakot? Egyszerű imitációról, esetleg a korszak paródiájáról vagy lényeges átírásról, újraértelmezésről, sőt szubverzív retorikai tevékenységről van szó? Az is kérdésként vetődik fel, hogy a korszak milyen nyelvnek, illetve a nyelv milyen retorikai mozgásainak biztosít lehetőséget.
     Az Első Pesti Vérkabaré szövegeinek nyelve a klasszikus, átesztetizált poétikai nyelvhasználaton alapszik. Ez a kimondottan esztéta nyelvhasználat a felfelé stilizálás révén válik költőivé, azaz a hagyomány hordozójává. A Lord Greystoke című vers például az angol romantikusokra (Coleridge, Byron) jellemző intonációval indít:
 

Nem, Monsieur, ezt nem tenném, ne mondja
- és vérig sértetten fordult felém
bizonyos Clayton, Greystoke egyke lordja
az óceánjáró fedélzetén.

Az Art Hotelben ugyanez a nyelvhasználat inkább a szecesszió stilizált nyelvének dekoratív funkcióit veszi magára, miközben mottója szerint Somlyó Zoltán Artista-hotel című versét is olvassa:
 

Egy sötét utcának mélyén, hol beolvad még a láng is
hátterébe, és az utca közvilága oly komor,
hogy szaggatva gyúl a fény ott, pillanatra, és az ánizs
illatja kabátod ujján elillan, oly komor
az a környék... ott, a tömbnek rajzolatjában a rúzsfolt,
mely vörös fényt ont az éjbe, és az ajtóban komor,
gyászos arcú, ősz úr áll: az Art Hotel...

Ez a hagyomány leginkább a klasszikus modernség nyelvhasználatát jelenti, de még régibb, Petőfiig nyúló tendenciák is észlelhetők az Első Pesti Vérkabaré szövegeiben. Az archaizálás ennek az esztétikai nyelvhasználatnak a szolgálatában áll - talán kissé túl sok is a minő, a kél, a mégy, az olyszor és a köszönté, másrészt viszont az archaizálás azt a célt szolgálja, hogy a hagyományosan alacsonynak tartott kabaré műfaját az archaizálás segítségével (is) stilizálja felfelé. A kabaré az Első Pesti Vérkabaréban egyrészt mint poétikai értelemben is felhasznált műfajokat jelölő fogalom is értelmezhető - a kuplé, a dal, a sanzon értelmében, másrészt pedig olyan nyelvi térnek is tarthatjuk, amelyben elhangoznak bizonyos kijelentések ("Párducom védte: »Tudod, ő azért öl...«" (15.)), megtörténnek a kabarékra jellemző események ("s mire visszatértem fürdött a vérben/ négykézláb állt a színpadon dalolt" (17.)). Míg első értelemben a Kemény István és Háy János által művelt könnyű poézis továbbírójának tarthatjuk Szálinger Balázst, addig a második esetben a kilencvenes évek jellemző tereivel szembesülhetünk - Térey János verseiben és Hazai Attila prózájában is a pesti élet válik a jelentések referenciális hátterévé, azonosítható kulturális toposszá. A kabaré tehát összetett jelentéstartalmak területévé minősíti át a kötet szövegeit, és interpretációja több irányba nyit utat.
     Ezt némileg gyengíti az az olvasói tapasztalat, amely a kötetben a kezdőversek narratív szituációi által felvázolt terek és értelemlehetőségek után a későbbi szövegekbe kódolt egyfajta aláhulló ív meglétére következtet. A kötet két ciklusából (A versimitátor repertoárjából, Első Pesti Vérkabaré) az első jóval erősebbnek tűnik, s A versimitátor repertoárjából szövegei közül is a cikluskezdők tűnnek sikerültebbeknek (Lord Greystoke, A kávépárduc, Vér az ágon, Art Hotel). Ebből a szempontból igaza van Balázs Eszter Annának, aki szerint a kötetet "áthatja az elégtelenség és az elégedetlenség érzése is"¹ , s csak azzal egészíthetjük ki ezt az észrevételt, hogy míg a kötetkezdő versek inkább a vállalt szerepbe vetett hit vitalista feldolgozásának tűnnek, addig az olvasás előrehaladtával megszaparodnak azok az opuszok, amelyek vagy tudomást sem vesznek a szerepről, s ezért kilógnak a kötetből (Extra Hungariam, Esti morfinista, Az utazó költő, A repülőshow, Ha Károly király egyszer visszatérne stb.), vagy a vállalt feladat csődjéről beszélnek: "Bebukott a kabarém, szentigaz./ Az öltözőkben sírnak már s rakodnak." (Likőr a Gellértben, 67.), "szemfényvesztés hajóm nehezéke" (Esetem az alázattal, 71.), "Becsalt titeket egy bordó hodályba/ kabarénak nevezte" (Felkonferálás, 94.). Az utóbbi típusba sorolható versek deszcendens szerkezete az értékvesztettség tematikájának logikus betetőzéseiként olvashatók, és - sajnos - újraértelmezik (és egyúttal kétségbe- vonják) a kezdőversek fiktív világ-alapító véres optimizmusát.
     Mindenesetre nemcsak a vállalt poétikai feladatot illető, hanem egy másfajta, a hagyományhoz, a hagyomány nyelvéhez köthető, sőt a felhasznált világról alkotott tudást közvetítő változás is megfigyelhető az Első Pesti Vérkabaréban. Szálinger egyik interjújában a váltásra irányuló riporteri kérdésre - "Egyszer azt nyilatkoztad, hogy »a mai, feltétlen hagyománykultuszomat kicsit megkérdőjelezve próbálok majd eligazodni az irodalomban«. Mit jelent ez?" - a következőket feleli: "A nyolcvanas évek kihagyása után a kilencvenes évek fiatal költői egyre bátrabban nyúlnak a régi, főként a húszas-harmincas években gyakorlott formákhoz. Ez, sajnos, azóta divattá is vált. Ha valakit elkap a formaművészet kereke, akkor elég nehezen megy ki alóla. Új kötetemben, az Első Pesti Vérkabaréban már igyekszem iróniával kezelni ezt a hagyománykultuszt. A könyv záró verseiben, ahol már a rímek sem nagyon jönnek elő, szándékom szerint megvetettem az alapját annak, hogy valamikor formán kívüli versekben gondolkodjak." Majd így folytatja: "Nemrég fél évet töltöttem Nagyváradon. Ott született a vérkabaré ötlete. Úgy mentem oda, hogy találok legalább egy hamutartót, ami a szubsztanciájában is idézi a régi időket. De rájöttem, hogy az épületeken belüli világban nem érdemes bármit is keresni a húszas-harmincas évekből. S ahogy kihűlt bennem Nagyvárad, úgy hűlt ki Pest is. A kötetben az az ív van meg, ahogy egy rímekkel és illatokkal telített időből eljut az ember egy teljesen szívtelen, málló és poros lépcsőházú világba. Egyébként akartam egy huszadik századi tablót készíteni ebből, de hamar kiábrándultam belőle, aztán próbálkoztam egy színpadra írott változatot írni jelenetekkel és kuplékkal, ám az sem sikerült. Tehát ez inkább a lelkiállapotomat tükröző napló lett. A végén nincs happy end, de az a 20. században sem volt."² Tehát a szerző önértelmezése (amely természetesen csak egyetlen, bár szerzői olvasata az Első Pesti Vérkabarénak), tudatában van a kötet deszcendens ívének, de azt szövegen kívüli tényezőkkel magyarázza.
     A kötet termékeny feszültségeket generáló dichotómiái között tarthatjuk számon az epigon póz és az átesztetizált versnyelv közötti viszonylatokat éppúgy, mint azt a tapasztalatot, hogy Szálinger "verseskötete legalább annyira próbál a rímekkel és a könnyed dallamokkal szórakoztatni, mint a pusztulás és a veszteség képeivel megrendíteni."³ Az Ady-epigon, Somlyó-epigon, egyszóval Nyugat-epigon költő pózát látjuk ennek a póznak a vállalt szövegeket érintő paródiájával együtt (a kabaré értelmében), másrészt az irodalomnak ez a felfogása véresen komoly játékká is válik a tradíció átörökíthetőségének kérdésében (a vér értelmében). Ez a könnyed és egyúttal kínkeserves vállalkozás képét involválja: az intertextuális eljárás antropológiai horizontjaira figyelmeztet. Az ismétlés könnyűsége, az átírás, kikaparás és beírás, az újrahasznosítás poénjai mellett a vállalhatóság, az eredet és eredetiség kérdése és kínja bukkan elő. Mi különbözteti meg az epigont a költőtől (főleg az eredet posztmodern elvesztésének jelenkori belátásai nyomán), mikortól válik valaki költővé, és mitől lesz epigon, s a költői vállalás vajon miként értelmezhető ebben az esetben? A magas művészi színvonalon űzött epigonizmus vajon felszámolja-e önnön létfeltételeit, s a "költői" vajon az eredetiség szinonimája-e vagy inkább az eltulajdonításé?
     Az Első Pesti Vérkabaré ezeken a kérdéseken túl a vér, azaz kulturális kódja szerint a szenvedély, a szenvedés, a horror, az áthághatatlanság, az ősiség, a tisztaság és a kabaré, azaz kulturális kódja szerint a szórakoztatás, a pénz, a pénzzel összefüggő élvezet, az álarc, a színjáték kontaminációjának kérdéseit veti fel. Ami kérdésessé teheti a létrejött Szálinger-versekben felépített dramatizált szituációkat, az e két kulturális kódrenszer egymásra kopírozásának problematikussága. Szálinger versei nem a kulturális konvenciók radikális felforgatásában érdekeltek, inkább egyfajta "light" verzióját nyújtja a szubverzív potenciál kiaknázásának. Ehhez a kötet első verseiben érzékenyen felépített "hely" nyújt lehetőséget (csak sajnálhatjuk, hogy a költő később a felismerhetetlenségig tágította a vérkabaré érvényességének terrénumát). Véres szórakoztatás, piaci szenvedély, játékos horror, élvező szenvedés éppúgy sajátja ennek a lehetséges textuális világnak, mint szórakoztató szenvedély, horrorisztikus élvezet, szenvedély, játék pénzért - kapitalizmus és poézis egymásra montírozása. A radikalitás tompításának műveleteivel egyidejűleg a literatúra sablonjait forgatja át jelentésképző potenciává.
     Szálinger Balázs legjobb versei az elbizonytalanító funkció átesztetizálásával érnek el hatást. Azt a kísérletezést, amelyet a politikai lírával folytat, nem érzem sikeresnek, még akkor sem, ha némely szövege arra nyújt példát, hogy írójuk szinte minden témáról tud elfogadható szinten verset írni. Viszont az efféle versek felvétele a kötetbe gyengíti és megzavarja a kötet első opuszai után elvárt esztétikai horizontot. Ennek ellenére elmondható, hogy az a nyelv, amelyen megszólal, valóban termékeny játékot nyújthat nemcsak a költői önértés, de a hagyománnyal folytatott dialógus esetében is. Lírai érzékenység és jó megfigyelőkészség sokszínű nyelvi játékkal párosulva, a konvenciók metaforizálása és új összefüggésekbe helyezése Szálinger harmadik kötetének erényei közé tartoznak. A dekorativitás és a gazdag rímelés (jómagam nem találkoztam a kötetben a szerző által említett, formán kívüli versekkel) is azt a véleményt támasztják alá, amely szerint emlékezetes pályakezdést követhetünk nyomon.
 

Jegyzetek

1  Balázs Eszter Anna: "a pornó s a kabaré színei". Jelenkor 2003/4. 428.
2  N.G.: "Már a magam útját járom". In: http://www.ufi.hu/ufi2002november21-24.pdf 
3  Bedecs László: Vér és arany. In: www.litera.hu.