DARABOS ENIKŐ
"Egész kis
szoros vagy te"
avagy amikor az író alkatilag dekonstruál, az olvasó pedig elmÉletileg olvas Kukorelly Endre:
TündérVölgy Átment harminc százalék Kukorelly Endre nemrég
megjelent TündérVölgy című regénye az életről szól. Ezzel
valószínűleg nem mondtam semmit. Kukorelly szavával szólva sSemmit.
Pontosan erről van szó, vagyis nagyjából megjelöltem, hogy milyen program
alatt fut a Kukorelly(-szövegek) autentikusság-projektje, ami enyhén
szólva problematikusnak mondható. Mégis úgy tűnik, a könyvbeli
szövegesemények jelentős hányadát ez működteti, vagy legalábbis
erre lehet gondolni a fülszöveg értékelő kitétele alapján, mely szerint
"[t]úlzás nélkül állítható, hogy a TündérVölgy az író
legautentikusabb könyve". Az a program, hogy emlékszem bizonyos dolgokra. Letörölhe- tetlen beírások a gépezetbe, ez a gép kezel engem, válogat helyettem, megtart és töröl, nem tudni, milyen szisztéma szerint.(289.) A sorok legmélyebb
tanulsága az, hogy ez a memória-gép nem tud nem "autentikus" lenni, nem
igényel reflexiót, minden az emlékezet tévedhetetlen törvényei szerint
működik, reflexiónak semmi helye, különben is eleve lehetetlen. A
memória-gép "leuralja" a szöveget, nem tudni, milyen szisztéma
szerint. Ha ugyanis tudnám, milyen előírások és szabályok szerint
működik a szisztéma, megbillenne a gondolatmenet, felülkerekedne a
reflexió és elveszne a memória-szöveg "természetes gráciája". Csakhogy
ekkorra már rég működik a metareflexió csapdája. A TündérVölgy
metareflektív szintjéhez tartozik az a kijelentés, hogy "a meg nem értett
mindig visszatér". (247.) Az idézet akár áthallásként is érthető abban az
esetben, ha leküzdve minden ellenállást hagyjuk, hogy a gondolat
súlypontja a pszichoanalízis kedvelt terminusa, az elfojtás legyen. Ezek
alapján pedig az elfojtott visszatérése az, ami például a fej nélküli
ember levágott fejét2 végiggörgeti a
regény szövegeseményein. A regényszöveg iteratív mozgása, túl az egyszeri
elszólások eseményszerűségén, szabályozza a motivikus ismétlődés meg nem
értésen alapuló poétikáját. Azért ismételem, mert nem értem. És ez a
felfoghatatlanság akkora méreteket ölt, hogy be kell látnom, ismétléseim
során soha nem ugyanaz tér vissza, illetve az ugyanaz mindig más. És ebbe
nekem nincs beleszólásom, nem nagyon tudom érteni a működést. Valami
ismétel bennem. Az(t) csinálja velem, hogy újra és újra elő kell
jönnie. Legalábbis Kukorelly kleisti autentikusság-koncepciója valami
ilyesmire enged következtetni. [V]égül is most én játszom a fekete bábukkal, azt a felállást választottam, hogy nem értem őt. Ezért írom ezeket, és ha érteném, akkor nem írnék. Nem értem a világot, nem mintha ő értené, de én kívül vagyok, és ő benne volt. (197.) (Kiemelés tőlem: D.E.) A regény én-elbeszélője
számára az apa-szerep a neki való ellenszegülés, az ellenálló3 tudatosan választott pozíciója felől értelmeződik,
és ugyanakkor ez határozza meg a játékszabályokat minden további működésre
nézve. A sakk játékelméletében a fekete bábu alapvető jellemzője az
utólagosság. A világos nyit, a fekete csak utána léphet. Az utólagosság
ilyen szempontból nem más, mint megkésettség. A megkésettség mindenképpen
elődö(ke)t feltételez. Az előd(ök) pedig felkelti(k) a neki(k) való
kiszolgáltatottság érzését. Nem tudom, mennyire jó Harold Bloom sakkban,
az viszont szembetűnő, hogy hatásiszony-elmélete hasonló dinamikán
alapszik. És túl azon, hogy az idézetben hangsúlyosan megjelenik a
választás tudatossága, az utólagosság nyomasztó érzése (sic!) mégiscsak
meghatározóvá válik a meg nem értésnek való kiszolgáltatottság belátása
során. Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy ez a belátás a
denegáció dialektikája szerint jön létre. Erre utal a "nem az apámmal
álmodom" (13., 129. stb.) visszatérő refrénje, ami freudi fordításban úgy
hangozna, hogy "tehát az apám(mal)", a denegáció művelete ugyanis az
elfojtott tudatosításának kezdeti fázisát jelöli. Ugyanez határozza meg az
én-elbeszélőnek az apa-funkció intézményesült formájához való viszonyát.
Azzal a különbséggel, hogy ezen a szinten látszólag felfüggesztődik a
reflexió, hacsak az alábbi szövegrészt nem a kortárs magyar irodalmi
(t)rendhez (a "nagy apa-könyvekhez") való viszonyulás parabolájaként
olvassuk: ...létezik bizonyos fajta rend, és azzal foglalkozom, hogy nem tudom, mi az, nem is kerülgetem, inkább, amikor lehet, nem figyelek oda. Ahhoz, hogy kikerüljem, valamit legalábbis meg kéne értenem belőle, és úgysem értem. Nem fogom fel, mi működteti, mindenesetre működik, én meg úgyis azt teszem, amit a többi. Egy 1996-os interjú
során, amelyben már megjelennek a TündérVölgy nyomai, Kukorelly azt a
prózapoétikai hitvallást fogalmazza meg, amely szerint "az egész szöveg
én-formájúsága hordozza a történetet".4 Ez
az "én-formájúság" lehetne talán az "autentikusság" formai hordozója. A
fenti idézet viszont azt feltételezi, hogy nem egyszerűen arról van szó,
hogy az "autentikus én" megteremti a maga számára azokat a (textuális)
feltételeket, amelyek lehetővé teszik azt, hogy a szövegből kirajzolódjék
az én sajátos arcéle. A TündérVölgy két említett szöveghelyén az
én-elbeszélő egy olyan apával (Apával, Renddel, Törvénnyel, Szisztémával,
Őkkel stb.) "dolgozik" (össze), amelynek működése megteremti és
fenntartja a meg nem értésnek való kiszolgáltatottságát, és ez ebből
fakadó ellenszegülést, amely az írás előfeltétele is egyben. Ezt (az Apát
stb.) nem lehet megúszni. "Leural" és bedarál. Ugyanaz az automata,
amelyről a Kukorelly-féle memória-gép kapcsán már szó esett. Ezeken a
szöveghelyeken azonban a választás és a figyelem úgy
értelmeződik, mint a kiszolgáltatottságnak való ellenszegülés lehetséges
módja. A tudat belopakodik a kleisti autentikus gépbe. Úgy sikerül bármi, ha nem felejtkezel meg magadról, valahogy átviszed magadon, ilyenkor az a kérdés marad hátra, hogy mennyi megy át, és mit hagysz ki. Átment harminc százalék, nem sok, ennyi biztos, több már szinte fájna, ilyenkor aztán mindenféle képeket vágsz, szerényet nem. Ezért mennek ilyen nehezen a dolgok, nehezen jutnak keresztül az ellenállásodon. Egész kis szoros vagy te. (87.) (Kiemelés tőlem: D.E.) Ami itt az eddigiekhez
képest újdonság az "autentikusság" kérdéskörével kapcsolatban, az az
önfeledtség hangsúlyos visszautasítása a "siker" érdekében. És okunk van
azt feltételezni, hogy a "sikerül" ige itt az "autentikusságra"
vonatkozik, amit csak egy bizonyos fokú írói (ön)reflexió szavatolhat. A
szövegrészlet retorikai trükkje azonban abban áll, hogy mindez az olvasóra
is vonatkozik. Az egyes szám második személyű alakok (ön)megszólító
funkciója egy olyan aposztrofikus erőtérbe vonja a szöveget, ahol az
"autentikusság" (legyen az mégoly felfoghatatlan is) szabályai határozzák
meg az olvasó és az író közötti áttételes viszonyt. Ez azonban a megértés
egy másik szintjén felfüggeszti a kizárólagos személyesség, az önéletrajz
mint valami szigorúan referencializálható textus esélyét, és egy olyan
meglátáshoz vezet, ahol a személyes történelem narrativizálása az
általános tapasztalat elmondásának egyik módja lesz. Imigyen szól a
TündérVölgy az éÉletről. Nem akarom ezzel állítani, hogy én meg, bele a vakvilágba, kitalálok mindenfélét, bár tény, hogy effélék is foglalkoztatnak, mégis, egy író állítólag találjon ki néha ezt-azt. Hogy legyen ez-az. Az van, amit leírok. Kukorelly
autentikusság-programja ebben a megközelítésben egy olyan
"hitelesség" felől válik érhetővé, amely nem a nyelvbe vetett
hit, hanem a neki való kiszolgáltatottság és az ebből fakadó
állandó gyanakvás prózapoétikájaként íródik. A regényszöveg által
hiposztazált olvasáselméleti áttétel viszont az olvasótól is elvárja
ugyanezt. Vagyis a szöveg egy olyan ideális olvasót feltételez, aki
belemegy a harminc százalékos hitelesség szabályai által felkínált
szövegjátékba. Ez azt jelenti, hogy értelmezési keretként fogadja el az én
harminc százalékos elmondhatóságát, megengedi, sőt, episztemológiai
felvilágosultsága folytán képes "hitelesnek" tudni az effajta
szolipszizmus működését. Ennek a befogadáselméleti alapállásnak a
metaforája az "egész kis szoros vagy te", amely az áttétel és
ellenáttétel olvasáslélektani folyamatában egyaránt vonatkozhat a szöveg
én-elbeszélőjére és értelmezőjére. Azáltal, hogy a "szoros" metaforája
természetesíti a "nyelvi szorongatottságot"9, sikerül elérnie, hogy a szisztéma (első, második,
stb., mondjuk, kilencig, de egyszerűbben szólva csak saját) természetünkké
váljék. Az "autentikusságra"
törekvő Kukorelly-szövegek, ezek közül is a legautentikusabb, a
TündérVölgy a nyelv referenciális "használatára" vonatkozó
sikertelenség beismerésével és a történetek elmondhatóságának
megkérdőjelezésével kívánja megalapozni az adott feltételek mellett
elérhető legnagyobb hitelességet. Ha első ránézésre ellentmondásosnak
tűnik az, ahogyan a referencialitás lehetetlensége átfordul egyfajta
nyelvi szolipszizmusba, mindez csak erősödni látszik abban az iteratív
szövegmozgásban, ahogyan a különböző történetszilánkok újra és újra
előkerülnek, megpróbálnak befejeződni. A gyanakvás prózapoétikája szervezi
a narráció elbizonytalanító retorikáját és a narratíva
történetstruktúráját. Nem is tudod, mégis fizetsz érte: vagy tudod, mégis fizetsz. [...] Le is tegezlek, gorombáskodom veled, csúnyákat mondok, és nem tudsz olyan gyorsan szabadulni, amilyen gyorsan megfoglak. Nincs is kedved, épp ez a hurok, ahová nem tudod nem bedugni a fejed. (218.) Elismerem, ha valaki
tényleg megvette, és nekilát elolvasni ezt a 376 oldalas könyvet, akkor
mindenképpen "bedugta" a fejét. Ezek a szövegrészek azonban le is fejezik.
Szorosan tartják, nem engedik, fullasztó. Holott a szöveg
(metatereflektív) tudatában látszik lenni a fent említett stratégia
sikertelenségének. Ráadásul félkövéren szedve, vélhetően
Kierkegaardtól: A reflexió sosem fog be olyan biztosan valakit, mint amikor a hurkot a semmiből fonja: és a reflexió sosem annyira önmaga, mint amikor ő - semmi. (186.) Kétségtelenül megkapó
passzus, olyannyira, hogy hatására hajlamos vagyok azt gondolni, hogy
Kukorelly szövege akkor önmaga, amikor ez a semmiség történik,
hiszen ezt helyenként olyan intenzitással teszi, hogy kiterjed erre az
önmagára is, amit az előbb az "autentikusság" jelölőjeként (is)
ért(h)ettem (volna). Ezek alapján felmerül egy olyan értelmezési
lehetőség, mely szerint Kukorelly (szövege) akkor "autentikus", amikor
nincs magánál. Vagy nem látszik magánál lenni. Nyelvelméleti szinten ez a
gondolat az énoncé (kimondott) és az énonciation (kimondás)
elkülönböződésének kérdését veti fel. Mindezt konkretizálandó vegyük az
alábbi szövegeseményt: Nekifog ordítozni a szomszéd nő az anyjával, az visszaordít, ráhangosítanak, egyszerre hagyják abba, mintha valami kikapcsolná őket. Érintkezési hiba. A regénystruktúra előbb
részletezett túlreflektáltságát, az átgondolt és irányított Nagy
Koncepciót ironizálja a számozott alfejezetek töredezettsége, ami másfelől
a történetek részleges elmondhatóságának jelölője. Túl azon, hogy a
különböző bekezdések közötti logikai kapcsolatot olykor nehezen lehet
létrehozni, a regényszövegben ez sem tud következetes strukturális
stratégiaként megőrződni, ugyanis sokszor vagy problémátlanul folytatódik
az előző gondolatmenet a törés után, vagy pedig egyetlen szókapcsolat
ismétlése, variációja teremti meg az átkötést a következő bekezdéshez.
Bizonyos értelemben ez történik a fenti szövegesemény során is, ahol az
átkötés során a két gondolatsor reflektív viszonyba kerül, és a
figurálisan létrejövő áthajlás hatására egymás metaforájává válnak.
Az énoncé szintjén két, bármilyen interszubjektív kölcsönösséget kizáró
működésről van szó: egyrészt az anya és lánya között jelzett viszony
diszharmóniája, amelyet a közöttük levő kommunikáció lehetetlensége jelöl,
másrészt pedig a régi, elöregedett rádió, amely a csatlakozás zavarai
miatt lassan használhatatlanná válik. A kettőnek első olvasásra nincs
különösebb köze egymáshoz. Két működésmód: anya és lánya rémesen kiabál, a
rádió pedig nem működik rendesen. Az érintkezési hiba szintagmája
hozza létre a két gondolatsor közötti érintkezést, aminek hatására egymás
metaforájává válnak. Az érintkezési hiba figurálisan azt hajtja
végre, aminek a lehetetlenségét állítja. Mindemellett ez az alakzat
metafigurálisan reflektál a retorika azon felfogására, amely a szóképeket
a normától való eltérésként, nyelvi hibaként, torzulásként érti, és olyan
mérvű szignifikatív hatékonyságot kölcsönöz az említett szóképnek,
amellyel jelentős mértékben emelkedik az olvasó jelentés-invesztíciójának
értéke. Miért nem nősült (még) meg Kukorelly Endre (alkati dekonstruktora), avagy "az ember" tragédiája mint akarat és képzet "Szóval a nőkért megy a
dolog" - olvasható a TündérVölgy 270. oldalán. Mindez azonban
szigorúan műfaji kérdés. A műfajiság pedig eleve megkötöttséget
feltételez. A megkötöttség akadályoz. Az akadály legyőzése ízlés és stílus
dolga. Ki vonhatná kétségbe, hogy mindez szorosan kapcsolódik az
"autentikusság" kérdéséhez? Az író "legautentikusabb könyve" különféle
válaszlehetőségeket kínál fel: mert nem tud(ott) választani. (301-302.)
Vagy az unalom miatt (325.) Vagy ellenkezőleg, nagyon is tud választani.
Túlságosan is. Egyenesen válogat, mint "tót a vadkörtében". (302., 330.)
Hangsúlyozom, mindez szigorú értelemben véve műfaji kérdés. Számomra igen
tanulságos ebből a szempontból "a csajozás" műfajáról szóló regénybeli
eszmefuttatás: Az már komolyabb feladat, mondhatni brutális. Nulla előny, idegen terep, vad idegenség, adott témák nincsenek, semmire nem számíthatsz, semmi előre leütött hang. (124.) Látszólag újfent tévedtem
"a csajozás" műfaji kérdésével kapcsolatban, ugyanis ezek szerint
egyáltalán nem az - nem egy eleve adott kereteken belül történő
cselekvéssorozat, amely előre megírt forgatókönyv szerint, meghatározott
(nemi) szerepeknek megfelelően megy végbe. Sőt, minden, csak ez nem,
legalábbis a fenti szövegrész leírása szerint: idegen terep, vad
idegenség. Maga a teremtés előtti őskáosz. Nincsenek szabályok,
nincsenek műfaji kötöttségek, előre adott keretek, amiket csak kevéske
ízléssel ki kellene tölteni, vagy eljátszani bizonyos szerepeket, és máris
történik az, amit "csajozásnak" lehet nevezni. Ez ugyanis ezek szerint egy
olyan folyamat, ahol az énnek nem annyira fel, mint inkább ki kell
találnia magát, hogy általa létrejöhessen a "csajozás". Vagy még inkább ez
egy autopoiétikus rendszer, amely attól lesz "autentikus", (a)hogy (az én)
létrehozza önmagát. Mintegy megoldásként önnön feladványára. Kukorelly
csajozó én-elbeszélője ezt a következőképpen oldja meg: Unatkozom. Azt csináltam, hogy elmondhatatlanul unatkoztam. Nem történik semmi, irtózatosan unalmas, ez a legkevesebb, ami elmondható. A csajozásról. (uo.) Néhány bekezdéssel később
viszont ez az én-elbeszélő kicsit eltávolodik önmagától, és egyes szám
második személyben folytatja. Kicsit (nem) figyel oda, máris istenként
szólal. "Az ember" tragédiájában a következő passzus AZ ÚR SZAVA bejegyzés
alatt szerepel: Kénytelen vagy férfiként viselkedni, azért jöttél ide, már azáltal, hogy idejöttél, férfi besorolást kapsz, esetleg nőit, abban az esetben, ha úgy jöttél ide, csakhogy te férfinak jöttél. És mindennek. (126.) Az én előtti idők vad
idegensége ebben a szövegrészben már oldódni látszik, amennyiben már
léteznek számára irányadó besorolások. Pontos leosztás, szereptudatból
fakadó férfias önérzet, már amennyiben ezt az adys felütésű mindenezést
férfiasnak lehet tekinteni a nemi szerepek meghatározása során.
Mindenesetre nő az, aki tripliszt iszik, és nem néz oda, férfi az,
aki forró sört iszik, és nincs nekik ott. Nő, triplisz, nem néz
oda, férfi, forró sör, nincs ott: "csajozás". Mégiscsak összeállt a
"csajozás" egyenletét megoldó képlet. Végül is mi a probléma, nemigaz, csajozok, vagy nem? Hát nem, ezt csak zárójelben mondom. (uo.) Ezek szerint mégsem.
Vagyis nem ez a "csajozás". Pedig látszólag minden megvan:
helyszín, forgatókönyv és a (nemi) szerepek világos és egyértelmű
leosztása. Akkor ez miért nem az? A (nemi) szerepviszonyok értelmezése
során kiderül, hogy a "csajozás" a nőtől függ. A férfiként viselkedő én
ugyanis nem azért nincs nekik ott, mert ez beletartozik a
"csajozás" műfaji előírásaiba, hanem azért, mert a nők nem néznek
oda, hogy ott lehessen nekik (bár ettől még lehetne mindez
műfaji előírás, ha a normatívákat funkcionális ambivalenciájuk szerint
értjük, vagyis hogy úgy biztosítják a működés alapvető feltételét, hogy
ezzel egy időben megfosztanak a lehetséges élvezet, mondjuk, harminc
százalékától. És ha ez mégiscsak megszerezhető, az csakis bónuszként, a
szisztéma, (ne adj) isten(, a nő), az apu, a satöbbi különös kegyéből
fakadóan). A nők nem néznek oda, tehát ez nem "csajozás". Tovább
fűzve a szót "csajozás" az, amikor a nők oda néznek. Nem szeretnék
hosszas fejtegetésekbe bonyolódni a látás episztemológiai funkciójáról,
illetve a szem ismeretelméleti metaforájáról, legyen elég itt
megjegyeznem, hogy a TündérVölgyben a nő oda (nem) nézése
az, ami igazolja a férfiként viselkedő én(-elbeszélő) aktuálisan
előadott szerepét. Egy nő nézzen oda, hogy legyen például
"csajozás". Ezen túl azonban a regény én-elbeszélője úgy tekint a nők
tekintetére, mint ami műfajkeveredést idéz elő. Ilyen esetekben állnak elő
azok a vegyes műfajok, amelyeket az én-elbeszélő az európai normák
által kinevelt szemérmességen átütő "autentikussággal" "szopásnak" vagy
"kúrásnak" nevez.12 Ezek azok a vegyes
műfajok, ahol a "csajozás" a (mű)faj fennmaradását célozza, különös
tekintettel a különbségekre.13 Egész
kis schopenhauer vagy te. Vagy inkább vegyes vágott, ha már a filmnél
tartunk. A lányokat olykor, nem kiszámítható, hogy mitől, ledönti, fülig megtölti az anyaság lekvárja, akkor elöntenek vele engem is, kiöntenek a helyemről. Elsöprő hullám, édes ragacs, ragadnak tőle, mint a légyfogó papír, könnyű hozzájuk tapadni, mert nekem is tetszik az az íz, az anyaságuk íze. (325.) (Kiemelés tőlem: D.E.) Illetve: Szétbasznám a pinácskádat, te nudli. (346.) A szövegrészekben szinte
adja magát az ízkeveredés gasztronómiai metaforája, amely az én-elbeszélőt
valóságos (?) ínyenccé teszi. Nudli lekvárral légyfogó papírban. Egész
kis gourmet vagy te. 1
Authentikosz. |