Fiatalság kell a reménykedéshez, fiatalság kell az emléke-
zéshez, de bátorság kell ahhoz, hogy az ismétlést akar-
juk. Gyáva, aki csak reménykedni akar, léha, aki csak em-
lékezni akar; aki azonban az ismétlést akarja, az igazi fér-
fi, és minél alaposabban megértette ezt, annál mélyebb
lélek. Aki azonban nem fogja fel, hogy az élet ismétlés, s
hogy épp ez az élet szépsége, az önmagát ítéli el, s nem
is érdemel jobbat, minthogy elpusztuljon, s ez meg is
történik majd vele, hiszen a remény olyan csábító féle-
lem, mely nem elégíti ki; az emlékezés csak nyomorult
utolsó fillér, mely semmire sem elég, az ismétlés azonban
maga a mindennapi kenyér, mellyel boldogan jóllakhatunk.
(Soren Aabye Kierkegaard: Gjentegelsen 1843/
Gyenge Zoltán: Az ismétlés 1993.)

Az alábbiakban a TündérVölgy című regény lehetséges olvasási stratégiáihoz szeretnék fogódzókat kínálni. A regényt ezúttal olvasásra ajánlom, nem elsősorban bírálom ezeken az oldalakon, ugyanis ezekben a regényhez, valamint annak mottóihoz fűzött kommentárokban regény, romantika, realizmus és az írás-olvasás egymásba játszó, egymást átitató fogalmainak egy recenzióban bejárhatatlan, egy esszében pedig részlegesen megvilágítható, összetett problémáját kísérlem meg Önök elé tárni egy olyan szerző kapcsán, aki nem első regényét teszi olvashatóvá, az olvasó szemek számára hozzáférhetővé.
     Azért egy - a távolodás eszközeként remekül használható - mottóval indítottam ennek a könyvnek a bemutatását, mert kitüntetett szándéknak érzem Kukorelly Endre eddigi munkásságára és frissen megjelent regényére nézve is a távolság, az elődökhöz, előzményekhez való reflektált viszony kialakításának igényét és természetesen nem csupán azt. Valamint, mert a regény egésze értelmezéséhez hasznos kiindulópontnak tűnt ennek a munka-mottónak az alkalmazása. Az azon való elmélkedéshez mégpedig - ezzel némileg újraírva, kiegészítve előfeltevéseim bázisának kiindulópontjait -, hogy a könyv olvasásakor a szerző által javasolt szöveghelyek, mottók, vajon hogyan és mennyiben módosítják, irányítják az olvasás kalandját a befogadás során. Valamint mennyiben tekinthető e regény megírása írói olvasás-előzményének a mottóval fedett szerzők írás-műveibe való belehelyezkedés? Ugyanakkor feltételezhető útvonalaivá válhatnak-e a beidézett művek és a megidézett szerzők egyéb művei egy majdani továbbolvasásnak a kérdéses regény szerzőjével történő együttgondolkodás során? Természetesen csak abban az esetben gondolom el ezt a megszorítást lényegesnek, ha az említett szöveghelyeket nem tekintjük már eleve meglévő, friss olvasás-előzményeknek az olvasói oldalon mindjárt az induláskor.
 

A,a. Nem az apámmal álmodom. Olyan sokszor nem is jut eszembe, nem gondolok rá, ha valamiért mégis eszembe jut, nem emlékszem vissza rendesen. Elfordul onnan az emlékezet, elmozdul, odébb megy, külön van. Külön nincs. Mindenféle furcsa és unalmas dolgok eszembe jutnak, más ugyanilyen furcsák és unalmasak nem, lehet, hogy ilyen egyszerű. (13.)

(Az íráshoz egy folyton megújuló nézőpont szükséges. magány. A megértéshez pedig közös olvasmányok: párbeszéd. A tudáshoz pedig ismétlés: gyakorlat.

     "A cselezéseket pedig végképp figyelmen kívül hagyta."
     (Heinrich von Kleist: A marionett-színház))

Az élet zavaró együttállásainak formái. Milyen is az, amikor valami feldolgozhatatlanul hirtelen lesz túl jó. Így e regény hősei inkább nem szoknak hozzá, hanem újra és újra eltolják maguktól a boldogság kívánatosnak tartott, ám csupán múló pillanatát ígérő vágytárgyát. Önként hagyják el a visszahódított, újra lakható Völgyet, anélkül, hogy kérte volna őket rá bárki. Hogy azután azért vissza mehessenek oda és újra el, hogy először legyen értelmetlen és később feltárható az eltávolodásra csábító ok. Az okok kimeríthetetlen halmazából egyet-kettőt kiterít ide a szerző, maga elé, elénk. Elnézegeti, forgatja.
 

Ehhez a könyvhöz egy Berlin melletti kastélyban kezdtem hozzá. Igazából Berlinben, a Café Hardenbergben határoztam el, és rögtön beszélni is akartam róla C.-vel, aki a mű központi alakja, és akit valóban C.-nek hívtak. Meg akartam beszélni vele a nem is tudom, mit. Nálam volt az a két könyv, amit azon a nyáron olvastam egy feketetengeri üdülőhelyen, mikor az apám meghalt. Ahogy kiraktam magam elé a könyveket, a lapok közül a kávéház asztalára pergett pár szem tengeri homok. Esti zajok, emeletes autóbusz mormolása, vörös és sárga fényfoltok, az utcán suhanók árnyai, a hideg márványlap erezetén kávéskanálnyi homokszem. Én a szovjet rendszerben éltem, nagyjából egész életemben. Ha szigorúan veszed. (19-20.)

Felszakad a lerakódott világ. A gyermekkorban rögzült emlékek, emlékképek nyelvi utat találnak a felszínre jutáshoz. Természetesen többről van szó, mint egyszerű mélyfúrásról. Részben megtisztítása, összeillesztése történik a néhány évtizeddel ezelőtt bevésődött emlékmozaikoknak. Az összeillesztés tétjei azonban komolyabbak, mint csupán az elbeszélés folyamatossága, szakadása, újraindítása fölött érzett elégedettség állapotának elérése, valamint az íráskísérlet, azaz az egyes eljárások hatékony működtetésével előállított dialógustér tágas mezeje életre hívásának sikere fölött érzett örömérzés állapotának dokumentálása. Nem egy csupán mesélhető, olvasható szüzsé kibontása, jól formáltsága a cél. Az írás, újraírás tapasztalatának olvashatóvá, láthatóvá tétele éppolyan fontos. Az emlékezés gyógyító mégis kíméletlen, gyakran bizonytalan kimenetelű műveletének fázisairól szóló őszinte számadás lenyomata közzétételének helye is ez a regénytér. A világ birtokbavételének, bevételének nagyszerű, később egyre nyomasztóbb és uralhatatlanná váló feladatáról való elmélkedés.
 

És pár lépés után következnek az orszlánok. És az alagút. Egész história, ezt anyám hangján hallom, hát, meglepően sok minden szól azon a hangon. Mikor sétáltam át én csupa szórakozásból utoljára, de őszintén, a folyó fölött? (22.)

Ugyanakkor a beszédtilalom feloldásának kísérlete, amelyet a gyerekkori autori- tások, elsősorban nyilván az apától eredő tilalmak, valamint az apa-történet önmaga által történő elbeszélésének sikertelensége feletti győzelem és kudarc, a rekonstruálhatatlan családi történelem kirakós játékának alkotó öröme hív életre, éppolyan intenzitással folyik/zajlik ennek a regénynek a lapjain.
     Az apai tekintélyt állítom előtérbe, holott inkább a megszólalás, a létbe vetett- ség reflektálatlan állapotának felszámolása, talán inkább a fennálló renddel, állami berendezkedéssel szembeni elemi ellenállás szólamainak öntudatlan, majd mind átgondoltabb nyelvbe burkolt fegyvertárának alakulástörténetét bontja ki a szöveg.
 

Játékból abbahagyom. Ha kimegy, az inkább mégis rossz, a vége a legrosszabb, a vége felé mindig elromlik. Részletek egy filmből, apámmal néztük, szörnyű rossz, színes és ijesztő, szétesik a levegőben egy lovas. Egy milyen tolvaj? Tolvaj, vágtat az égen, fölrepül a gonosszal az ég-boltra a ló, de az a ló igaziból gép, megbillen, darabokra hullik, a lába, a feje külön, nyereg, szablya, szétesik a gépezet, erre emlékszem. (23.)

Felnőtt az, akinek már nem mesélnek, hanem maga mesél, aki befogadó orgá- numból - egy ránehezedő nyelvi tekintély nyomása elől elhajolva - immár az újra-leírás hatalmából táplálkozó szerzővé nőtt. Természetesnek tartom a folyamat visszafordíthatóságát, azaz az elbeszélő befogadói pozícióba történő visszaforgatását, ahogy ennek számos példájával szolgál maga a szöveg is.
 

Úgy jött le, hogy abbahagyta. Kész, nem jutott több, nem kapott, akkor abbahagyta, ennyiből állt a lejövetel, nem mintha mesélt volna erről bármit is. Mesebeli történetek, film mesenémetekkel, mesés ruszkikkal, rendesekkel, rosszakkal is, és mintha meg lenne mindig előre határozva, kik tartoznak a jókhoz, és kicsoda gonosz, mégsincs úgy. (36.)

Az elbeszélés tárgyává lett szereplőknek valaha volt végzetes kiszolgáltatott- ságtól való szabadulás lehetőségévé is válik a történetírás. A szerzőt, amíg szövegét jegyzi, az írás mágikus erőtere védi és azon is túl. A mesei allúziókat maguk a szövegek is táplálják olvasójukban.
     Fellépteti, kiírja, eltávolítja, azaz kezelhető távolságra írja magától Kukorelly a szereplőit. A regény az önállóság folyamatos keresésének formáját is ölti.
 

Bevegyük-e a mesébe. Én döntök, ki váljon szereplővé, milyen hangon, és miféle szörnyűségek tartozzanak hozzá. Csak nem mindenről én magam? (37.)

Az ismétlés ezúttal is szövegszervező eljárás. A prózai szövegek szintjén is tapasztalható formaszervező elv, amely a textus mélyebb rétegeit is áthatja. A létezés egyik kiiktathatatlan együtthatója, a legelemibb művelet.
     Az emberi organizmus utolsó sejtjét is átitató automatizmus mindenhatóságába való belenyugvás, az erről szerzett tapasztalatok hűvös kommentárjai olvashatók olykor.
 

Tenyérnyi darabokban mállik a bérház faláról a vakolat, pereg a habarcs, a vezetékek kilógnak, az egymástól elcsúszó cserepek között becsorog az eső. Vártuk C.-vel a liftet, akkor jött fel először, ahogy a liftakna falának támaszkodott, elmozdult öles vakolatdarab vált le, a kövezetre esett. C. a feleségem. Lekuporodott, lecsúszott, arcát hozzám szorította. A feleségem lehetett volna. Már meghalt. Nem baj?, kérdezte, pedig ezt én akartam kérdezni tőle. Évekig nem találkoztunk, aztán hallottam, hogy öngyilkos lett. (41.)

(Ha ez így van, miért kellene mentesíteni az írást, a megértést e belátás következményeitől, minek a jelentésadás aktusát kihívó helyzetek sokszínűségének fárasztó látszatát fenntartani, amikor elegendő egyetlenegy dolog szövegszerűsítése, nyelvi kiszolgáltatottságának megágyazó szövegtest életre hívása, és azután nincs más hátra csupán az újra behívás ritmusának meghatározása.
 

Valami csekély dolgok, amik
Mint a hó, elhangolták
A harangot, amit
Estebéd idején
Megkondítanak."

A Kukorelly szövegeknek olyan jellegzetes vonása ez az ismétlés, amely bizonyos szöveghelyek változtatás nélküli újra-idézésével, ugyanakkor folya- matos, alig vagy nagyon is élesen érzékelhető elmozdításával, mozgásban tartásával törekszik a hatáskeltésre.
     Így válik a szerző önmaga legkedveltebb, legjobban hasznosítható, élő klasszikusává. Ezeket a megismételt szövegrészleteket azután majd az olvasás ideje alatt a befogadóban zajló változás írja felül. Hiszen Kukorelly jól tudja: nem léphetsz kétszer ugyanabba a szövegbe.
     A szentencia ígérete pedig ott van a leírásban, a rögzített képben. Ha elég sokáig nézed, olvasod, megpillanthatod a tanulság, az illékony, folyton változó igazság hamis mosolyú arcmását, összekacsinthatsz az elbeszélővel, hogy azután újra szem elől veszítsd.
 

A lányok elképedt arca, eltátott szájak. Hallom, ahogy a fotelek odébb csúsznak, a televízió alatt az asztal, finom csúszkálás a linóleumon, nyikordul az asztalláb, néma csend, abbamaradt az adás. Ennek a könyvnek a közepe. Mindig legyen egy külön kis szál kívül is. (194.)

(Ki a korai évek legfontosabb beszélgetőtársa? Melyik az első birtokba vett szó? Csak a leszúrt és halott jeltárgyról tehet az elbeszélő relatív végleges, részleges igazságértékkel bíró kijelentéseket, ha valami nem elég halott, vagy túl közelről mutatja magát, nem válhat a leírás ideális eszközévé. Hiszen egy naplószerűen működő leírás résztvevői egy regény lapjain gyakran név nélkül elevenednek meg.

Dolgok szétválaszthatatlan összevisszaságban. Ha nincs történetük, akkor a felejtés és a zavar martalékai lesznek, felzabálja őket az idő. Márpedig ezek a történetek a halálos csend, az elmúlás tudata okozta szorongás, az egyedüllét melankóliája ellen is dolgozó, azt oldani vágyó töredékek. Mégis annyi minden marad megíratlan.
 

Találjam ki, de hogyan kell bármit kitalálni? Jó lenne megúszni, csak nem jutott eszembe, hogy micsodát. A költészetet a valóságtól elválasztani. Vasárnaponként fogadhatunk látogatókat. (196.)

És egy kicsit azért mindenre sor került. Hiányérzetünk persze lehet, ha él még bennünk valami homályos, ködös koncepció a regényről. Akkor azonban, ha nem engedtük, hogy nosztalgikus hajlamunk, elvágyódásunk utolsó morzsáit is megdol- gozza a posztmodern radír, lehet tovább álmodozni. Vagyis nézzük, milyen is az, amikor valaki a nagy forma mellett dönt. Emlékeim szerint az nem ilyen, ott nincs ennyi üres hely és bekezdés, névtelenek tömege, kevesebb a betétszereplő, a hangsúly a történeten és nem a leíráson van.
     (Erre gondoltam, amikor először tartottam kézben, és forgattam a könyvet, felületes benyomásaimat mérlegelve. Sok munkát ad ugyanis a szakadások összeforrasztása, a hősök eggyé gyúrása, szétválasztása, az olvasás lendületének fenntartása.

És természetesen, ha akarom, mentem és beváltom a cím alatti ígéretet ennek ellenére is:

Úgy gondolom, Kukorelly Endre legfrissebb regénye kapcsán az történt, ami mindig: a regény folyamatos modifikácóját végző újabb nagy elbeszéléssel kerülhetünk dialógusba.
 

Nem vagyok benne, nem létezik, hogy ne tudott volna erről, na mindegy, lehetséges, hogy nem volt más választása, végül is most én játszom a fekete bábukkal, azt a felállást választottam, hogy nem értem őt. Ezért írom ezeket, és ha érteném, akkor nem írnék. Nem értem a világot, nem mintha ő értené, de én kívül vagyok, és ő benne volt. Mikor kórházba került, kiengedték. (197.)

Nézzük, kik az intertextus mottóval is jelölt háttérmunkásai: romantika korabeli szerzők. És Tolsztoj talán az egyetlen szabályt gyengítő együttható. Akkor most se szerelem, se ármány, se küzdelem, se tragikus végkifejlet? De igen, lesz, csak minden egy kicsit másképpen lesz.
     (Óvatosan adagol ebből a halmazból az elbeszélő, és szövegei nem feltétlenül abban erősítenek majd meg bennünket, hogy a nagy érzelmek, és egyáltalán az, hogy érzünk, egyértelmű és kizárólag pozitív hozadékkal lenne életünkre nézve.

A név. A kilences szám szerepe. Összead, kivon. Néha kevesebb, néha több: Kukorelly. Nem egy befejezett történet. Történetek láncolata. Ő most - ebben a regényben - egy író. Szerintem ő mesél, de nem feltétlenül magát meséli. Azt hiszem, amit ír mégis róla mesél. Róla, aki ír. Róla, aki folyton távolságot tart, komponál.
 

Hogy nem házasodok meg, az így nem lett eldöntve. Semmi koncepció, nem határoztam el, épp csak nem, minden elhatározás nélkül. Vagy mégis, kellett lennie valamifajta döntésnek ebben a dologban is. Megházasodhatnék nyugodtan, ha megházasodom, jó, megnősülök és jó, már eleve a boldog családi szaporulat. Az összes nagyszülőmnek tíz körüli testvére volt, kiegyezés utáni, abszolút értelemben vett szaporodás, nem hinném, hogy mindenféle tenyész szempont mint olyan nem volna megfelelő a házasággal kapcsolatban, lehet, hogy ez a szempont a legmegfelelőbb. Nem vettem el C.-t.

Apám azt akarta, hogy vegyem el. Ha megnősülök, abbahagyom az írást. Amibe még bele se fogtam. (323-324.)

Kevés olyan szerzővel találkozni a magyar irodalom jelenkori alkotói között, aki ilyen tudatosan, átgondoltan szervezné életművét, mint Kukorelly.
     Vannak kortársai, akik hozzá hasonlóan a számadás igényével írnak regényt.
     Ki terjengősebben, a felülbírálás, a korrekció igényével regény mellé regényt. (Esterházy Péter: Javított kiadás)
     Van, aki a benne elevenen zajló történelmet a folyamatos és újra élt történelmi dilemmák feszültségében írja regénnyé. (Konrád György: Elutazás és hazatérés) Hiszen csak így lehet.
     És van, aki csak ír: egy regényt.
     Nem mellesleg írja, fontosnak tartja kommunikálni a világ felé, hogy az, ami őt megszólalásra indítja, szerinte milyen. Nem tud írás közben nem emlékezni. És az írás folyamata megállíthatatlan, zajlik.
 

Az, hogy nem vagyok szabad. Nagyjából, megkockáztatnám ezt a szót, én tudom, mi a szabadság. Amikor kiengedtek a laktanyából, hazasétáltam a Szabadság hídon, hát ez. Nem éreztem semmit, melegem volt, a Duna fölött enyhe borzongás a hirtelen támadt széltől, a körút sarkán vettem egy adag fagylaltot, nem volt otthon senki, ültem a fotelban, a redőny leengedve, hűvös a szoba. Nem vettek föl az egyetemre helyhiány miatt, kijött közben az értesítés, tudtam, hogy ez nem fog sikerülni.

Azt még nem, hogy mi lesz majd ez az ez. Nincs állásom, fekszem az ágyon, nézegetem az újságban az álláshirdetéseket. A húgom összetépte a felvételi papírjait, mikor az apám megmondta neki, hogy úgysem veszik föl, ez is egy megoldás. (329-330.)

Azt hiszem, a regény új formában nem így születik újjá, ha nem segíti születését a kompjúter is, a számító gép, ahogyan azt Kukorelly egyik írásában nevezi.
     A teljesítmény gigantikusságából ez a tény természetesen nem von el. Sőt, tapasztalati úton bizonyított, milyen őrületesen nehéz egy néma, kiszámíthatatlan géppel együttgondolkodni. Hogy végül mégse ő, egy gép sakkozza ki a monitor fehér ablakán dobogó kurzor nyomásának (megfelelni igyekvő/engedő továbbírót vagy mondatokat.)
 

Azt a bizonyos, halálos családi boldogságot jelenti. Mindenesetre megvan, és ez így marad, megvan az apám, ennyi az egész. Nem jut eszembe. Úgy van nekem, hogy nem jut eszembe, ha mégis eszembe jut, lassacskán elmászkál onnan. Lassan el, más, ennél kétségbeejtőbb dolgok felé.

Talán a hosszabban mesélt történetek annak a belátásnak a megszületéséhez is vezetnek, hogy egy rövidebb történet a tapasztalat meghamisításához inkább elvezető, egyúttal az írás nem kevésbé könnyű, ám az írót a rögzítés sokfélesége ábrándjától megfosztó lehetőségének rövidebb kalandja/útja. A regény ezzel szemben egy olyan hosszú elbeszélés - természetesen egy nagyon is szubjektív és nem kizárólagos olvasatban -, ami feltételezésem szerint ebben az esetben egy hosszúra nyúlt prózai vallomás a gondolat ritmusára írva. A regény, azaz az elbeszélés-folyam, lehetőleg minél hosszabb, megszakítások nélkül történő fenntartásához való ragaszkodás pedig a szubjektív elemek objektivizálásának lehetőségéhez segítheti az írót, történetek esetleges egymás mellé rendezése sorrendjének lehetséges legalizálásához. És talán annak az élménynek a kimutatásához is, hogy milyen magányos is az, aki ír-alkot, abban az esetben, ha az írás számára az egyedül üdvözítő út, ami a mennybe emel, visz egy darabig. De akik tartják őt, azok alul vannak, alulról nézik. Álmosak, szépek, fáradtak, válaszolnak: felsorolásszerűen sokfélék és sokféleképpen igyekeznek a megértés kacskaringós ösvényein előre. Nők-férfiak ugyanazon kimondhatatlan körül, akik csak reménykednek abban, hogy ezt a valamit, így, ahogy most vagy ezután nem mondta előttük még senki. (Kalligram Kiadó, Pozsony 2003)