Minden úgy kezdődött, hogy Klárik Teréz meghívta frissen szolgálatba állt közvetlen felettesét egy szombati vacsorára.
     Férje, Klárik András, rossz előérzetére hagyakozva, ugyan hajtogatta egy ideig, hogy ezt a meghívást igazán megspórolhatnák maguknak, meg hogy mi értelme van, de felesége ragaszkodott hozzá, mert, úgymond, a munkatársakkal nem árt jóban lenni. Klárik András még morgolódott egy ideig, hogy bezzeg, dörgölőzünk fölfelé, megpróbálunk jó pontot szerezni, de felesége kikérte magának a vádat, hogy ez nem is dörgölőzés, mert Hatos János csak egy fél létrafokkal van feljebb: a részleg mestere, míg ő a brigádos; s különben fogják szidni őt is eleget a főnökök, mint minden mestert, jó lesz hát, ha legalább ők összetartanak. Ha a mester a brigádosával jól együtt tud működni, kevesebb a baj, jobban dolgoznak a munkások, elégedettebbek a főnökök, ha pedig valami probléma adódik, nem egymást okolják, hanem igyekeznek közösen megoldani. Mindezt akkora meggyőződéssel adta elő, hogy Klárik András végül beletörődött a dologba, bár rossz előérzetét nem tudta leküzdeni. Rosszkedvűen tett-vett a lakásban, míg felesége az ételeket készítette. Kitett magáért, lázas igyekezettel sütött, főzött, kavart, terített. Klárik Andrásnak majdnem kicsúszott a száján, hogy minek kell négyfélét is készíteni, de aztán arra gondolt, jobb, ha hallgat, nehogy azt higgye a felesége, rosszindulatból akadékoskodik.
     Hét óra közeledtével öltözni kezdtek, Klárik András a viseltesebb zakóját akarta magára ölteni, de felesége ráerőltette az újabbikat. Ő rendesen kicsípte magát, ahogy dukál, kisestélyi, arany karkötő, szeme alá még egy kis festék is került. Ha én kérném..., akarta mondani a férje, de aztán rájött, hogy nem, ő nem is kérné. Úgyhogy mindegy, egye fene. Csak túl lennének már az egészen.
     Pontban hétkor megszólalt a csengő, Klárik Andrásnak gombóc nőtt a torkába, felesége szaladt ajtót nyitni.
     Belépett, jó megjelenésű, impozáns figura, legalább egy-kilencven magas, kilencvenöt kiló, Klárik Teréznek szervuszt köszönt, az nevetett, aztán a férjéhez fordult, a mesterem, Hatos János, mutatta be neki. A mestered..., ízlelgette Klárik András a kifejezést, miközben kezet rázott Hatossal. Annak nagy, széles tenyere volt, a Kláriké valósággal elveszett benne. Összetegeződtek, Hatos kezdeményezte, az idősebb jogán: könnyedén, magabiztosan.
     Betessékelték a vendéget az ebédlőbe, a hangulat látszólag oldott volt, akivel tegeződünk, az nem feszélyez, ugyebár. Könnyen idetaláltál?, hogyne, hisz olyan jól elmagyaráztad...
     Klárik Teréz és Hatos János csevegtek, Klárik András hallgatott. Nem ellenségesen, dehogy, azt a luxust nem engedhette meg magának. Talán távol- ságtartóan. Vagy figyelmesen? Ezerféle dologról szó esett, a munkahelyről, a felettesekről, beosztottakról, aztán a városról, fejlődési potenciáljáról, kilátásairól. Közben egy pohár konyakot is elfogyasztottak. Klárik Terézen és Hatos Jánoson látszott, hogy egymásra hangolódtak, megtalálták a közös hangot. Klárik András kívül rekedt, amit nem is bánt túlságosan, legszívesebben nem is vett volna részt a vacsorán, de az hogy néz ki, meg hát, azért nem árt...
     Felesége kisvártatva felugrott, hogy kezdje behordani az étkeket, Klárik András pedig egyedül maradt a mesterrel. Szórakoztatnom kellene, futott át az agyán, de csak azért se szólt semmit. Hadd legyen kínos a hangulat. Méregetni kezdte Hatos Jánost: hím a riválisát. Az mosolyogva állta a fürkészést, aztán élénk kérdezősködésbe fogott. Hogy hol dolgozik, mennyire elégedett munka- helyével, a várossal, ilyesmiket. Klárik András kényszeredetten válaszolt, mint akit vallatnak. Szerencsére rövidesen bejött a felesége az első fogással, moso- lyogva megjegyezte, örül, hogy ilyen jól megtalálták a közös hangot, s azzal kezdte rakni a tányérokba az ennivalót. Először a Hatoséba. Mert ő a vendég, fordult férje felé magyarázkodóan, úgy, hogy annak felállt a szőr a hátán. Nagy, aranybarnára sült bécsi szeletek voltak a tálon, Teréz két jókorát rakott a Hatos tányérjára, melléje köretként rizibizit. Utána Klárik András tányérjára is ráhelyezett egy szeletet, kanálnyi körettel. A férjem elég kisétkű, jegyezte meg közben. Hatos János elnézően elmosolyodott.
     Ettek. Csendben, szuszogva. Klárik András ugyan a csevegős vacsorákat szerette, de most valahogy nem volt beszédes kedvében. Komótosan vágogatta a húst, hozzá kis falatokban rizibizit. Jó ideig föl sem nézett a tányérjából, gondolatai elkalandoztak, mígnem meghallotta, hogy felesége kedvesen kérdezi, kérsz még? Nem, mondta ösztönösen, s szétnézett, hogy röstelkedve állapítsa meg, felesége valójában nem is tőle kérdezte, s hogy a megkérdezett mosolygós hangon azt válaszolja, igen! Klárik András meglepődött: Hatos megette mind a két szeletet, s még kér, miközben ő még az elsőnél tart? Ránézett a felesége tányérjára, az is üres volt nagyjából. Jó lesz belehúzni, gondolta hideglelősen. Nagyon finom ez a hús, szólt Hatos, miközben kioldotta nyakkendőjét, s kigombolta ingje felső gombjait. Az anyád, milyen fesztelen vagy, futotta el a méreg Klárik Andrást. Nyakkendőjétől megszabadulva Hatos kitűnő étvággyal, meglehetősen gyors tempóban esett neki a harmadik szeletnek. Kihúzta magát, arca kipirult. Csak most látszott igazán, milyen nagy ember. Klárik András a maga egy-hatvannyolcával és hatvankét kilójával valósággal elveszett mellette. De azért megpróbált kitenni magáért! Miután az első szeletet megette, nem is várta meg, hogy a felesége kérdezze, kér-e még, rászólt, hogy tegyen még neki is. Az csodálkozva nézett rá, máskor nem szoktál repetát kérni, mondta. Most nagyon éhes vagyok, válaszolta Klárik András enyhe ingerültséggel hangjában. Hogy csillapítsa magát, bort töltött. Azért is, hogy a hús könnyebben csússzon.
     Miután az első fogással végeztek, megpihentek. Ismét szóba került a gyár, Klárik Teréz elmesélt néhány mulatságos munkahelyi sztorit. Férje hallotta már őket, unta is istentelenül, Hatos János ellenben kitűnően szórakozott. Rá-rákérde- zett egy-egy érdekesebb részre, olykor hangosan felnevetett, a térdét csapkodta. Klárik András nem állhatta a harsány embereket. Hatos hangoskodásától a frász törte ki. Attól, hogy még csak rá sem szólhatott, tűrnie kell a komédiát - a saját házában! - dühös lett. Persze, a felesége kedvéért - de csakis érte - továbbra is visszafogta magát. Ha neki ez ennyire fontos, ha ezáltal valóban megkönnyítjük az együttműködésüket..., nyugtatgatta magát. Szerette a feleségét. Néha ugyan nem értette, de szerette.
     Rövidesen sor került a menü második részére is: töltelékes káposzta. Szombat esténként szeretjük a kiadós étkezéseket, magyarázta Klárik Teréz Hatosnak, miközben a gőzölgő tálat letette. Az hevesen bólogatott. Szeretjük?, nem is tudtam, húzta el a száját Klárik András. Jóllakottnak érezte magát, egyetlen porcikája se kívánta a töltelékes káposztát. Még a szeme se, pedig a felesége kitett magáért, a töltelékek szépek, gusztusosak voltak, katonás rendben sorakoztak, mellettük sonka, aprókáposzta, egy csészében tejföl. Hm!, milyen finom is a töltelékes káposzta sok tejföllel meglocsolva! De nem két szelet hús után... Micsoda pazarlás, gondolta, egy-két tölteléket legyűrnek valahogy, a többi meg marad, ahogy van. Persze, holnap is meg lehet enni, de...
     Miközben ezen morfondírozott, felesége tálalni kezdett. Először ismét Hatossal kezdte, kiszedett a tányérjára hármat, megkérdezte, kér-e még, Hatos határozott igennel felelt, Teréz még kirakott kettőt, aztán még kettőt. Utána férjének is, magának is kitett kettőt-kettőt, s azzal nekifogtak. Nem fogja tudni legyűrni!, ujjongott Klárik András. Hét tölteléket, három szelet hús után? Lehetetlen! Miközben a maga kettőjével kínlódott, föl-fölpillantott tányérjából, hogy lássa a dolgok alakulását, hogy le ne késse a pillanatot, amikor Hatos a negyedik után feladja, s kissé röstelkedve bocsánatot kér, hogy ő elnevesse magát, s jó hangosan kijelenthesse, semmi baj...
     Nem ez történt. Hatos bekebelezte mind a hetet. Az üres tányért meglátva Klárik Teréz elismerően bólintott, s megkérdezte, kér-e még. Hatos igent mondott. Igent mondott? Volt pofája igent mondani?, dühöngött magában Klárik András. Szívatni akar? Meg akar alázni? Majd megmutatom én neki! Felesége további öt tölteléket rakott Hatos tányérjára, ő pedig eltolta magától az övét. Volt még rajta valamennyi, de nem tudta legyűrni. Minek? Versenyre úgysem kelhet ezzel az állattal, meg hát nem is akar.
     És Hatos csak zabált, tejföllel bőven locsolta a töltelékeket. Rég ettem ilyen jót, szuszogta közben, Klárik Teréz pedig elmosolyodott, picikét bólintott is a fejével, mint aki bóknak veszi, s illőnek tartja megköszönni. Úgy tűnt, határozottan tetszik neki, hogy mestere ilyen sokat eszik. Szinte áhítattal nézte, ahogy a töltelékes káposzták eltűnnek Hatos gyomrában. Eközben Klárik András egy pohár bort szopogatott, hogy foglalja el magát. Hatosra már nem bírt ránézni. Viszolygott tőle. Csalódottan vette észre felesége arcán a csodálatot.
     És elfogyott a második tányér töltelékes káposzta is, és Hatos megszusszant, hasát simogatta, na, ez jólesett, állapította meg elégedetten, s az elébe tett pohár bort felhajtotta. Utána pár pillanatig elmélázott, majd szemét a káposztás tálra vetette, s Klárik András legnagyobb megrökönyödésére azt mondta, ezt immár kár lenne szégyenben hagyni! Klárik Teréz bólogatott, mint aki a legmesszemenőbben egyetért vele, majd elébe tolta a tálat, melyben még legalább hat töltelék volt, a jókora sonkával együtt, immár ezt ki se rakom, innen is megeheted - mondattal. Hatos bólintott, s hozzálátott. Nocsak, milyen otthonosak vagyunk!, nyüszített hangtalanul Klárik András. Ekkor érezte először, hogy legszívesebben elmenekülne innen, mert ha nem...
     És Hatos kiürítette a tálat. Káposztát, sonkát, mindent eltemetett. A tejfölös csupor aljáról a maradék tejfölt egy darab kenyérrel kikanyarította. Klárik András csak nézte, hogy hova fér annyi belé, akár egy bélpoklosba, egy állatba, aki ritkán kap enni, s akkor ész nélkül fal.
     Na, ezzel megvagyok, szólt Hatos elégedetten, az üres tálat eltolva magától. Klárik Teréz mosolyogva helyeselt. Most immár dörgölőzünk, vagy nem dörgölőzünk?, epéskedett magában a férje.
     Pihentek, méláztak. Hatos megveregette a pocakját, a szerbek úgy tartják, száz kiló alatt nem férfi a férfi, szólt aztán. Klárik András úgy érezte, ez neki szól, hogy ő akkor természetesen nem az. Ekkor már nemcsak undorodott Hatostól, gyűlölte is.
     Szeretek enni, mondta még nem sokkal később Hatos. Gömböccel is nagyon finom a töltelékes káposzta. Igen, azzal is, helyeselt újólag a felesége, de azt mi inkább magára szeretjük. Én is szeretem magára is, így Hatos, de..., és itt hosszas csevegés kezdődött ételekről, elkészítési, fűszerezési módokról, étkezési szokásokról. Klárik András, aki ismét kívül rekedt, undorodva kérdezte magától, hogy tud ez még most is ételekről beszélni... Ez nem is ember... Ez evőgép. Mester úr! A fene hegedülne a hátán! Le kellene lépnem innen, gondolta; csöndben, ezek észre se vennék, úgy el vannak merülve az étkek világában. Nem, mégsem, az olyan volna, mintha megfutamodnék, mintha vesztesen hagynám el a helyszínt. Maradt hát, s tovább iszogatott.
     Kis idő teltével felesége felugrott, s behozta a süteményt. Egy hatalmas tál zserbót. Hatos János szeme felcsillant: zserbó!, odavagyok érte! Szinte gondol- tam, morogta kesernyés mosollyal Klárik András. Hát, nem a legmutatósabb sütemény, de hirtelenjében csak azt tudtam összedobni, szerénykedett Klárik Teréz. Hatos János legyintett, hogy ugyan már, ne bolondozz, ennél jobbat ki se találhattál volna, azzal hozzálátott. Egészben lökte be a szájába a zserbó- szeleteket. A hetedik után megivott egy pohár ásványvizet. Te nem kérsz?, kérdezte Klárik Teréz a férjét, szeretettel mosolyogva rá. Az utálkozva bökte ki, Isten ments! Bár egyet, a kedvemért!, erősködött a felesége, mire Klárik András megrázta a fejét, s sötéten odavetette, nem megy! Hatos János kaján mosollyal hallgatta Klárikék párbeszédét, irigyellek téged, fordult aztán Klárik Andráshoz, akit ekkor már a rosszullét környékezett. Talán ennek tudható be, hogy valami olyasmit hallott ki Hatos mondatából, na, nyápic egy portéka vagy te is, a feleséged jobbnál jobb dolgokat főz-süt, te meg csak piszkálod. Enni se tudsz! Akkor mit tudsz?
     Meg kellene ölnöm, öntötte el a méreg Klárik Andrást. Meg kellene mutatnom, hogy férfi vagyok! A legjobb lenne most odaszökni, s belenyomni a pofáját, bele a süteményes tálba, s ott addig tartani leszorítva, amíg bele nem fullad a zserbóba, a disznó! Hogy lakjon jól végre! Egyszer, s mindenkorra! Klárik András maga előtt látta Hatos lilult arcát, a székről élettelenül leforduló testét, így kéjelgett még pár másodpercig, kisvártatva azonban kijózanodott, s eszébe ötlött, hogy aligha bírna el vele. Hisz kétszer akkora, mint ő, látszik rajta, hogy bivalyerős! Szemtől szemben reménytelen volna kikezdeni vele. Bele se tudná nyomni a fejét a tálba! Amilyen bikanyaka van, megfeszítené, s könnyedén ellenállna neki. S akkor pedig, jaj! Lehet, fordulna a kocka... Az ilyen nagy, behemót emberek ingerlékenyek, jó lesz vigyázni velük.
     De, támadt újabb ötlete, hátulról, fejszével... Mint az állatot... Egy jól irányzott mozdulat, felhördülni se lenne ideje. Amikor véget ér a vacsora. Amikor ki kell kísérni a kapuig. A félhomályban. A kinti világítást nem kapcsolná fel. A feleségét beküldené, hogy majd ő, ő kikíséri. Az utcakapu előtt... Egy lendítés. Hasadna a fej, mint a tök. Pontosan kettőbe. Vér pröckölne. Ő elégedetten nevetne, aztán bemenne, s megkérné a feleségét, menjen ki, s nézze meg, mi van a kapu előtt. Persze, utána osonna, hogy lássa arcán az iszonyatot.
      Lassan szedelőzködnöm kéne, hallotta meg ekkor a Hatos hangját. Tizenegyre jár. Igaz, hogy holnap nem kell munkába mennünk, de akkor is... Kiváló vacsorát készítettél, Teréz! Nagyon jól esett! Gondolom, elhiszitek, hogy nem csak udvariasságból mondom! Majd meghívlak én is benneteket pacallevesre s szilvás gombócra. Az még a finom dolog! Húszat is meg tudok enni belőle, mondta mosolyogva, s befalt még egy szelet zserbót. Klárik Andrásnak az volt az érzése, közben sokatmondóan néz rá. Most kéne a fejsze után menni, futott át az agyán, de nem, már lekéste, Hatos már az ajtónál állt, már búcsúzkodott. Klárik András tettetett dühvel morgott magában, a fenébe, elszalasztottam az alkalmat, valójában azonban örült, mert tudta, úgysem lenne képes megtenni, mert gyáva, mert nem is akarja igazán. Mert nem is férfi? Mindig irtózott az erőszaktól, gyermekkorában is kerülte a verekedést, nem volt képes megölni egy pókot sem.
     Örvendek a szerencsének, mondta álmosollyal, miközben gyűlölte magát gyávasága, a tehetetlensége miatt. És Hatos elment, a felesége kísérte ki, ő ki sem lépett az udvarra, csak állt, összetörten, sajnálva és szidva magát. Úgy érezte, az a másik elette a becsületét, a tekintélyét, a férfiasságát. És ő még elégtételt sem vehet.
     Klárik Teréz a vártnál hamarabb tért vissza a lakásba, rámosolygott férjére, s bement a konyhába. Jesszusom, a gyümölcsös fagylaltot elfelejtettem!, kiáltott fel kisvártatva kétségbeesetten, Klárik Andrást pedig újólag kiverte a hideg verejték. Nézd csak, milyen szép, jött ki az asszony a fagylaltos tállal a konyhából. A csokoládé- és vaníliafagylaltban eper- és cseresznyeszemek, ananász- és banándarabkák ringatóztak. Klárik Andrásnak ismét fordult egyet a gyomra, szeme előtt elsötétült a világ.
     Kérsz belőle?, hallotta felesége hangját, és a kérdést provokációnak vélte; na, te nyápic, lám, tudsz enni belőle?, ugye nem, mi!, hallotta ki belőle, foga megcsi- kordult, karja előrelendült, s hatalmas ütést mért szeretett felesége arcára, aztán szemét lehunyta, hogy ne lássa a vérbe boruló arcon az értetlenkedést, a döbbenetet, és újra csapott, és megint és megint és megint.