Teljesen sötét volt már, újhold, kiégett utcalámpák, nehéz éjszaka. Mikor kilépett a lépcsőházból, a doktor mindjárt jobban lett valamivel. A lakás állott levegője után megkönnyebbült a kinti szellőn. Enyhe füstszagot érzett, de ez is kelleme- sebb volt, mint a lakás fülledtsége. Szippantott néhányat ebből a hűvösen füstös levegőből, és megindult a parti fák felé. "Milyen egyszerű minden", gondolta, "milyen egyszerű, lényegében." A házak felett, az alacsonyan gomolygó felhőkön szakadt réseken át látni lehetett az eget.
     Az égen a csillagokat.
     A doktor megszédült. Épp csak annyira, amennyire egy hegyi fuvallat billenti meg a fenyők csúcsát. Aztán újra ott volt a házak közt, egy valamikor talán játszótérnek használt téren. Egy bicikli csontváza: egy teljesen hasznavehetetlen és értelmetlen tárgy, ez volt a lába előtt. "Igen, a folyópart", jutott eszébe megkönnyebbüléssel. Rosszul lett abban a lakásban a nyolcadik emeleten, a partra akart tehát menni. És most a folyópart felé tart éppen, hogy a víz surrogásánál megpihenjen, mert nem érzi jól magát.
     Megindult végre ismét a folyópart felé, a kopott fekete bőrkabát gallérját felhajtva.
 
 

Szorongva mondom el, hogy Wiktor Lubomill cseh származású amerikai fotós, aki Prágában született 1951-ben, egy nagyon szimpla, szovjet gyártmányú kis géppel, egy Szmena 8-assal kezdte pályafutását. A tizedik születésnapjára kapta, és attól kezdve tényleg nem érdekelte más, csak a fényképezés: kezében a Szmenával kivillamosozott Prága külvárosába, és lefotózta az eseményeket, a kutyákat sétáltató bácsikákat, a szatyorral ballagó néniket, a Skodával robogó bajszos férfiakat, a csókolózó fiatal párokat, a házak sarkát, az autók kerekét, a padokat a várban, a fákra vizelő kóbor kutyákat. Gimnazista korában a vendégmunkás nagybátyja egy használt Nikont küldött neki az NSZK-ból. Egy év múlva már ezzel a géppel készített kiváló felvételeket a Prága utcáira bevonuló tankokról és állig felfegyverzett katonákról. A táskájában ezek a fotókat is ott voltak, amikor pár napra rá a szüleivel együtt Znojmo közelében átlépte az országhatárt Ausztria felé. Wiktor Lubomill tizenhét évesen elhagyta szülőhazáját, és soha többé nem tért vissza.
     A bécsi napilapok közül több is leközölte akkor a cseh fiatalember fotóit a boldogtalan prágai utcákról. Egy amerikai ügynökség azonnal munkát kínált neki. Az események ezután fölgyorsultak, és gördülékenyen ment minden az amerikai álom forgatókönyve szerint. Persze, kiábrándítóan közhelyes sikertörténet volt ez. Wiktor Lubomill hamarosan élvonalbeli fotóriporterré vált, a legnagyobb amerikai lapoktól és hírügynökségektől kapott megbízásokat, és bejárta az egész földgolyót, Észak- és Dél-Amerikát, Afrikát, Ázsiát, Közel- és Távol-Keletet. Fotózott vakmerő szélhámosokat, fényűzően szórakozó milliomosokat, vigyorogva szivarozó kábítószergurukat, sebesült katonákat, fejbelőtt és megcsonkított civileket, pederaszta sejkeket, gyógyíthatatlan betegeket, öklendeztetően büdös éhezőket, napokon át mozdulatlanul ülő szerzeteseket. És mindezt kimondhatatlanul sok pénzért. Sikeres és gazdag ember lett.
     Ebből a tébolyító sikerből és eszeveszett gazdagságból szükségszerűen következett, hogy Wiktor Lubomill, a legkeresettebb amerikai fotóriporter harminchét éves korára teljesen kiégett, helyrehozhatatlanul, teljes egészében kiábrándult mindenből és mindenkiből. Egy napsütéses, szép tavaszi napon két láda whiskyvel meg néhány csomag kétszersülttel visszavonult manhattani lakosztályába, a telefon és a csengő zsinórját kitépte, a lakosztály összes ablakát elsötétítette. Nem tudom, el szabad-e mesélnem, hogy mielőtt a nappaliban a vastag szőnyegen hanyatt fekve, csontig lerészegedve átkokat szórt volna arra, aki a fotográfiát kitalálta, azelőtt a fürdőszobában ücsörgött ijesztően hosszú ideig, órákon keresztül a tükör előtt, és farkasszemet nézett önmagával. Félelmetesen meredt a saját arcképébe, olyan szemekkel, hogy ha bárki meglátta volna, egész lényében beleborzongott volna. Gyilkos vagyok: ez járt a fejében. Aztán halálosan berúgott, eszméletlenül dőlt el a szőnyegen, és alig kivehetően, böfögésekkel megszakítva, ocsmány módon káromkodott. Amikor két nap múlva kínzó szomjúsággal a torkában észhez tért és a konyhai csapra tapadva vedelni kezdte a vizet, Prága jutott az eszébe. Mennyire másképp gondolta el a dolgokat, amikor Szmenával a kladnói erdőket járta. Soha nem lett volna szabad lefotóznia egyetlen arcot sem, még véletlenül se. Ostoba voltam, gondolta, sokkal jobban észnél kellett volna lennem. De ha már így van, ha már idáig fajultak a dolgok, akkor legalább a maradék erejét arra fogja szánni ezután, hogy elkészítse eddigi művének az ellentétét. Mert ha már mindenáron fénykép, akkor csakis hátulról, csak és kizárólag hátulról, hátulnézetből szabad fényképet készíteni: csakis távolodó állapotban szabad fényképezni emberi alakokat. Majd előkotorta az egyik szekrény mélyéről a kis Szmena 8-ast, és vadászatra indult New York utcáin, ugyanúgy, mint hajdan Prágában.
     Az emberi arc lenullázása, ezt kell megcsinálni, gondolta. És a világ arcáról lehull a lepel. Aki csak az útjába akadt azon a napon, mindenkiről portrét készített. Taxisokat, rendőröket, hajléktalanokat, utcaseprőket, mindenféle járókelőket, tetovált nyakú lányokat, aktatáskás üzletembereket, fénylő hajú yuppie-kat, bőgő kisgyerekeket, botladozó öregasszonyokat fényképezett le, de mindegyiküket szigorúan csakis, kizárólag hátulról, távolodóban. Hajnalban ért vissza a lakásba, előhívta és kinagyította a képeket, majd összeállította élete fő és egyben utolsó művét, a negyven képből álló portrésorozatot. A fotókat egy kartonmappába kötözte.
     És azt már tényleg nem szabad elmesélni, hogy ezután mi történt, hogy hogyan fejeződött be ez a komorra sikeredett, sötét epizód.
 

Most, amikor odakint elered az eső, egy fametszet-sorozat lenyomata hever előttem. Abból, hogy milyen egykedvűen hullik, tudom, hogy sokáig fog esni. Egész nap, de talán egész éjszaka is. Tartok tőle, hogy nehezen elviselhető délutánt hoz.
     A fametszeteket a japán mester, Tamikichiro Tokuri készítette.
     A kör alakú keretbe foglalt képek azt mesélik el, hogy egy pásztor hogyan ered az elveszett ökör nyomába, hogyan keresi és talál rá, végül hogyan vezeti haza és szelídíti meg. Majd azután ismét eltűnik az ökör, de ekkor már a pásztor nem indul utána. Az égen, valahol a távolban két madár bukdácsol a levegőben. A nyolcadik kép a kedvencem. Ez nem ábrázol semmit, vagyis egyszerűen üres: mindössze a kör alakú keretből áll. Ez az üresség a megnyugvást és a békét jelenti számomra.
     Az eső egyhangúan, halkan zörög a frissen hajtott leveleken.
     Az utolsó, a tizedik fametszet azt mutatja, ami a megbékélésen túl van. Az ökörpásztor egy szőrös mellkasú, ijesztőan nagy darab, kopasz emberrel találkozik, aki egy hatalmas batyut cipel a hátán. A kezében kosár van, és valamit kínál a pásztornak. Nem tudni, mi van a kosárban, az azonban sejthető, hogy az ajánlatot a szerencsétlen pásztor semmi esetre sem utasíthatja vissza. Mivel ez az utolsó kép a sorozatban, gyanítható, hogy ez már mindig így lesz ezután.
     Szédítő körforgás, kényszerű bizonyosság, tébolyító állandóság.
 
 

Legvégül már csak azt kell elmesélnem, hogy Grigorij Danyilovics, aki korábban a moszkvai színházban volt gazdasági igazgató, egy napon rádöbbent, hogy neki írnia kell, a valódi élethivatása, villant az agyába, hogy írjon egy hatalmas regényt, egy regényfolyamot, ezért még aznap le is mondott igazgatói állásáról a színházban, és a következő héten már el is utazott vidékre, kiköltözött a Moszkvától mintegy háromszáz kilométerre észak-nyugatra levő Valdaj-hátság gyönyörű szép, de szerény és egyszerű, semmilyen tekintetben sem hivalkodó erdeibe, két kis falu, Arhangyelszk és Krasznojarszk között egy erdei házikót rendezett be magának, egy kellemes, napos dolgozószobával, és belefogott a jegyzetelésbe, nagy művének a megtervezésébe;
     gondosan elképzelte a részeket, az egyes részek fejezeteit, a fejeztek jeleneteit, szereplőket talált ki, és neveket adott nekik; csak teltek a napok és a hónapok, s ugyanígy csak teltek a papírlapok és szaporodtak a jegyzetek, Grigorij egészen belázasodott a munkában;
     több mint fél éve volt már, hogy kivonult az erdőbe, de a számításai szerint még mindig csak a könyvének a harmadánál tartott a jegyzetelésben, folytatta hát töretlen erővel a munkát: reggel általában öt és hat óra között ébredt, erős grúz teát főzött magának, majd a kétszer négy méteres ablak előtt levő jókora íróasztalhoz ült és munkához látott; odakintről behallatszott vidám reggeli madárfütty; lapokat rakott maga elé, néha fel is állt, és úgy próbálta áttekinteni a helyzetet, majd egyszer csak hirtelen leült, tollat ragadott és gyorsan jegyzetelt, bele-belekortyolva a teába; kilenc óra táján szünetet tartott, ilyenkor megevett egy karéjt a maga sütötte barna kenyérből, utána tovább dolgozott fél tizenegy-tizenegyig, majd sétált egyet a ház körül, megfigyelte a mókusokat és a madarakat, a kontyos récéket meg a búbos vöcsköket, hallgatta a szilfák, a platánok, a fenyők koronájában susogó szellőt, a meleg, nyári időszakban pedig elballagott a pajkos kis patakig, és megfürdött benne, lubickolt egyet, lemosta arcáról a szellemi fáradtság apró ráncait; a sétát vagy a fürdést egyszerű ebéd, rendszerint bableves követte, azután félórás szunyókálással készült a délutáni műszakra, mely fél háromtól vacsoraidőig, este hétig tartott, ugyanúgy a hatalmas ablak és a jókora íróasztal előtt; vacsora után, ha az időjárás engedte, a patakparti réten begyűjtött füvekből főzött teával bögréjében kiült a házikó elé, és pihent, lazított; gondolatai többnyire ekkor is az aznap végzett munkája körül forogtak, a gerlék és a mókusok alváshoz készülődtek;
     egy év telt el így, és Grigorij elégedetten állapította meg, hogy a jegyzetek felével elkészült: nagyjából ezerötszáz oldal, ennyi lesz a mű első fele, a címet még nem találta ki, de a fejezeteknek nagyon frappáns címei lesznek majd, hamarosan bele is kezdhet a megfogalmazásba, a szöveg kidolgozásába; két-három hetente, tehát viszonylag ritkán vadászok jöttek a patakhoz a közeli falvakból, ellenőrizték a patak folyását, a vadetetőket; egyedül velük beszélgetett Grigorij, ők jelentették számára a kapcsolatot az emberi közösséggel;
     a következő év tavaszára a jegyzetek kilencven százaléka megvolt, kétezer és öt-hatszáz oldal, ennyire saccolta, és végre megvolt a cím is, Opossum magnum, ez lesz a regényfolyam címe, ekkor már magába a megírásba is belefogott, a szövegmunkába; nagy kedvvel és élvezettel írt, és kiválóan haladt is, napi négy-öt oldalt sikerült megírnia, ha ebben a tempóban halad, számolt utána minden este a házikó előtt ücsörögve, akkor a javításokat és újraolvasásokat is beleszámítva három-négy év alatt elkészül a nagy mű, és akkor visszatérhet Moszkvába, és a hátralevő életét ünnepelt íróként fogja leélni, rajongók írnak majd neki leveleket, egyetemi professzorok tárgyalják majd a regényét, vonzó hölgyek keresik majd a társaságát, egyszóval minden kiváló lesz, gondolta ábrándosan; hajnalban aztán megújult erővel tudott az íróasztalhoz ülni, és csak írt, csak írt, alkotta a nagy művet reggel hattól délelőtt tizenegyig, és délután fél háromtól este hétig; szépen teltek a lapok és rendben múltak a hónapok, tavaszok és nyarak jöttek és mentek, őszök és telek vonultak végig a Valdaj-hátságon;
     két részből fog állni, az első rész valamivel hosszabb lesz, harminchat fejezetből áll majd, és egy-egy fejezet negyven-ötven oldalas lesz, így ezerötszáz oldal lesz a regény első része, precízen megkomponált cselekménnyel, furfangos fordulatokkal, és minden fejezetben más-más szereplővel, amitől első olvasásra ez a rész homályosnak fog hatni, az olvasó nem érti majd, hogy miért kerülnek egymás mellé a dolgok, amelyek egymás mellé kerülnek, nyolc, helyenként tíz új szereplő is lesz egyes fejezetekben, két-háromszáz figura, nagyon izgalmas történetekkel, ám látszólag minden kapcsolódási pont nélkül, az olvasónak nem lesz könnyű dolga, de Grigorij bízott benne, nem, nem is bízott benne, hanem egész biztosan tudta, meg volt győződve róla, hogy lesz a műnek egy varázsa, ami miatt nem tudják majd abbahagyni az olvasást, nem fogják letenni a könyvet, aki belekezdett, azt a regény mágikusan fogva tartja, kénytelen lesz tovább olvasni, és akkor az olvasó majd eljut a könyv második részéhez, és ekkorra a nehezén már túl is van, nemcsak azért, mert a második rész valamivel rövidebb lesz, csupán harminc fejezetből fog állni és csak ezer oldalas lesz, hanem azért is, mert ebben a második részben bravúrosan megoldódnak a dolgok, tisztázódnak az addigi kérdések, a több száz szereplő közötti kapcsolatra fény derül, szép sorban felfejtődnek a szálak, melyek összekötik őket, majd ezeket a szálakat rendre el is varrja a mesélő, és az olvasó számára az addig érthetetlennek tűnő fölfordulás egyszer csak értelmet nyer, így képzelte el Grigorij a hatalmas regényt, és jól is haladt a megírással, egymás után készültek a fejezetek, két-három hét alatt írt meg egyet-egyet, elvonultsága harmadik évének végéhez érve az első rész háromnegyedét megírta, vaskos köteg volt íróasztala mellett a regény addig elkészült oldalaiból, elégedetten teázgatott hát esténként a házikó előtt, vagy ha hideg volt, akkor a völgyre néző konyhában, és jóleső izgalommal gondolt a regény további fejezeteire;
     a negyedik évben aztán elkezdtek akadozni a dolgok;
     egyes jegyzeteiben Grigorij ellentmondásokat vett észre, és valahogy nem stimmeltek a fejezetek sem, kénytelen volt meg-megszakítani az írást és újragondolni egyes epizódokat, újragondolni egyes fejezeteket, újragondolni az egész koncepciót, és ezzel napokra is megakadt a munka;
     az időjárással is valami gondok lettek, szokatlanul erős szélviharok söpörtek végig a tájon, ágakat törtek le, törmeléket hordtak a ház ajtaja elé, az egyik ablakot keresztben megrepesztette egy odacsapódó fadarab, aztán egyre gyakoribbá váltak a zivatarok, egyszer egy álló héten át, már-már mértéktelenül hullott az eső, mélyen fölázott és járhatatlanná vált az összes kis út a ház körül, ha mégis kimerészkedett az ember, cipője és nadrágszára csupa sár lett, de mind közül a legrosszabb az volt, amikor abban az évben beköszöntött a tél, az a rendkívül hosszú és tartósan kemény tél a mínusz harminc fokokkal, Grigorij nem győzte vágni a fát, mert már egy hónap alatt eltüzelt annyit, amennyi máskor egy egész téli időszakra bőven elég volt, és amikor ki kellett mennie az erdőbe, orrlyuka befagyott, szempilláit és szemöldökét megcsípte a dér, szakállát vastagon belepte a zúzmara, ennél is kellemetlenebb volt azonban a favágásban az, hogy miközben keze, lába, feje fázott, a törzse viszont átmelegedett, a hátán és a derekán csupa víz volt a ruha, így hát nem lehetett kivédeni az erős meghűléseket, volt, hogy napokig belázasodva feküdt, ilyenkor persze egyetlen sort se haladt a regénnyel, mindössze cickafark tea főzésére futotta erejéből, szóval nagyon rosszul telt ez a negyedik tél a Valdaj-hátságon, és vészesen megfogyatkoztak az élelmiszertartalékai is;
     korábban negyedévente hozatott magának a faluból lisztet, babot, cukrot, most viszont, nem tudni, miért, akadozott az ellátás, a vadászokat se látta már hónapok óta, amikor tehát az idő megenyhült végre, fogta magát és elindult Krasznojarszkba, hogy legalább valamicske lisztet szerezzen magának, de a kis falu piacán se liszt, se bab, se cukor, sőt még kofa se volt, bezörgetett a házakhoz is, ám így sem járt sikerrel, az emberek valami nagy-nagy változásokról beszéltek, jelentős átalakulásokról Moszkvában, bemondta a rádió is, ők nem mernek eladni semmit, és másnap Grigorij hiába gyalogolt el Arhangyelszkbe, ott is pontosan ugyanaz a helyzet fogadta, a piacon teremtett lélek se volt, a falubeliek nem adtak el semmit, és mindenki a változásokról beszélt;
     egyre több baj lett a regénnyel is;
     Grigorij nem tudott többé eléggé koncentrálni a munkára, kezdett kicsúszni az egész mű a kezei közül, a jegyzetekkel nem volt megelégedve, nem látta át a nagyobb összefüggéseket, értelmetlen zagyvaságnak érezte eddigi munkáját, elkezdte hát megcsonkítani, lerövidíteni a megírt fejezeteket, egy csomó feleslegesnek tűnő szereplőt törölt ki, több tucatnyi lényegtelen epizódot hagyott el, végül aztán már egész fejezeteket dobott a tűzbe, így lett teljes egészében a lángok martaléka a hetedik, a huszonkettedik, a harmincadik és a harmincegyedik fejezet, egyre csak rövidült hát a regény, a következő héten mintegy a harmadára csökkentette az ötödik, a hatodik, a tizenkettedik és a huszadik fejezetet, mert azokban volt a legtöbb mellékszereplő, és nem értette, hogy mi a csudának kellett azokat is belekomponálni a nagy műbe, semmi jelentőségük nem volt azoknak a figuráknak, és végképp haszontalan volt a tizenhetededik és a huszonharmadik fejezet is;
     két héttel a kéziratok eme autodaféja után a regény második részéből elkészült tíz fejezetet anélkül égette el, hogy beléjük kukkantott volna, mert anélkül is tudta, hogy úgy, ahogy van, rossz, nem jó, nem sikerült: nem oldotta meg a nagy letisztázást, nem tudja összekötni a szálakat, a sok-sok szerteágazó történetet; ezután napokig nem is tudott leülni az íróasztalhoz, amikor meg végre sikerült, akkor pedig megint csak gyűrte és tépte a lapokat; néhány nap alatt hosszú évek kitartó munkáját tette tönkre, a regény tehát rohamosan zsugorodott, már csak ezer, már csak ötszáz, végül már csak párszáz oldalnyi lett volna, ha Grigorij rászánja magát a folytatásra, erre viszont végképp nem volt ereje, egyszerűen képtelen volt a fogalmazásra, nem jutottak eszébe a szavak, vagy ha nagy nehezen mégis, akkor meg nem tudta őket mondatokká kovácsolni, ehelyett tehát, hogy csillapítsa dühét, kidobott még néhány oldalt a meglévő kéziratból;
     így fogyatkozott, soványodott, rövidült, és tűnt el hát fokozatosan a hatalmasra tervezett regény, maga volt ez a zsugorodás misztériuma: ahogy szép reményekkel a szívében fölépít az ember valamit, aztán fogja és saját kezűleg, önszántából lerombolja;
     egyetlen papírlap maradt végül, amikor elvonulásának a hatodik éve megkezdődött, és meredek sugarakkal köszöntött be a hatalmas ablakon a fák között átszűrődő napsugár; egyetlen papírlap volt tehát az íróasztalon, a frissen borotvált Grigorij ott ült előtte és bársonyfekete teáját iszogatta; nyugodt volt, az izmai lazák, tiszta szemekkel a távoli dombok felé meredt, lassan és egyenletesen lélegzett, elmélyedve, minden pórusán át szívta magába a május végi meghittséget, és felszabadultságot, nagyszerű megkönnyebbülést érzett, mert tudta, elérkezett művének végére, és noha a fő műve egyetlen mondattá sűrűsödött, de Grigorij tökéletesen boldog és elégedett volt ezzel a művel, ezzel az egyetlen mondattal, ezzel az egyetlen mondattá zsugorodott regényfolyamnak az első és utolsó mondatával; mert ez az egyetlen mondat az volt, amit tulajdonképpen az egész művében keresett, és ezt a mondatot most az egyetlen megmaradt papírlap közepére, a nagyregény első és utolsó lapjára, a cím és a szerző neve alá szép, olvasható betűkkel odaírta; ezt a megtalált mondatot írta tehát a regénye egyetlen lapjára:
     Basszátok meg a jó kurva anyátokat.
     majd letette a tollat, kényelmesen hátradőlt, és pipára gyújtott... és hát tulajdonképpen így... tulajdonképpen ezzel a mondattal, és az erre az alkalomra tartogatott illatos dohánnyal fejezte be életművét ez a remek tehetség... ez a színházigazgatóból íróvá lett, nagyszerű férfiú... ez a kiváló művész, Grigorij Danyilovics.