A centenáriumi évre
 

                            Illyés Gyula emlékére
 

Megy a vonat. Egyre
sebesebben. Szekszárd
felé.
Madarak szállnak fölé,
öngyilkosok
fekszenek elé, mert
megint a sakál dalol,
a pacsirták vonítnak.
Magánszorgalmú kutyák
ugatnak,
Illyés torkáig ugrálnak,
s bokán harapják.
De hiszen Őneki:
bokáig érni is érdem.
Bokáig érnek.
Szekszárd felé megy
a vonat, nincs rajta
terhes kismama,
nem várandós a holnap.
Csak gonddal,
elvetélt reménnyel
viselős. Csak Herder
jóslata kereng
fölöttünk a hófelleges
égen,
mint varjuraj.
Élj műveidben,
ha már
száz évig élni nem lehet.
Élj lassabban, mert
a világ lemaradt.
S bár a mű örök,
most olvasom és
mondom, e gyönyörű
életmű leronthatatlan.
De rom van a rendben.
S e mű, akármilyen hű,
nem tudom,
olvasmányunk-e vagy
jövendő nyelvemlék.
Sose ennyire penge-élen,
hogy fejet csóválva,
állván s csodálván
vizsgálja majd egy nyelvész.
Vagy lesz nép, mely
megérti, vagy nem lesz,
mert elvész.