Az aranymosó
 

                             Harcos Bálintnak
 

Az aranymosó nem néz a Napba,
sötétben gyűjti, kezeli kincsét;

ami a fényből érdemes arra,
cintányéron a kezében tartja;

s nincs kép, sziszegi, letérdel, nincs kép,
maroknyi hitére letérdel, s ismét

meg-megismétli fogszorítva,
hogy csak azt, ami érdemes arra.

Az aranymosó nem néz előre:
előtte és mögötte folyó;

tér van, mondja, és beledőlve
többet mosok, mint annak előtte;

a Nap, míg nem volt tér, nem volt más: fotó
a víz, míg nem volt tér, nem volt más: tó,

és megismétli a térbe dőlve,
azóta többet, mint annak előtte.

Egyedüllétem úgy áll a lábra,
mintha így volnék több és boldogabb,

lelkendezik, és új tudása
nyomán arannyal telik meg a tálca;

súlyát nem érzi, sem azt, hogy ott marad,
pontos képpel, ám foglyaként, a Nap -

de az aranymosónak nincs többé társa:
ha nem volna magányos, oda se járna.