Ake Nilsson hagyatékából
 

Úgy álltak előttünk a sorba ültetett fák, mintha egy óriási társasjáték figurái lennének, amikor a kerítés roncsain át az elzárt kertbe léptünk, nem mozdult semmi, amíg csak bolyongtunk a lehullott levelek káprázatos labirintusának sárgára és vörösre fagyott mezőin, egészen addig, ameddig nem láttunk kerítést sem, mert kert sem volt már a sorokba dermedt fatörzsek mögött.

*

Éjszakánként, amikor kilépek az álmok összefüggéstelen történeteiből, és megérkezem oda, arra a helyre, ahol - mint egy elvarázsolt erdőben - nincsen semmi (vagyis nem semmi, hanem nincsenek fák, bokrok, növények, nincs víz és szikla, föld és égbolt, és különösképpen és legfőképp nincsenek emlékek sem), mintha egy ismeretlen, teljesen elmosódott mintázatú Magritte kép legbelsejében járnék, ahová egyszerűen visszazuhant minden, vagy csak összekeveredett az ég kihunyt csillagtérképével, ott, ebben a fénytelen, szürke derengésben találom meg magam körül és magamban újra mindazt, ami már megtörtént és ami még történhet velem.

*

Már több, mint száz éve ülök a fotelben, a nagyszobában, és mintha a tévé képernyőjén látnám, úgy figyelem a családi történeteket, apa, hát persze, apa is itt van, azt hiszem borotválkozik, anya pedig a konyhában vagy a hálószobában, de semmiképp nem azon a helyen, ahol a fényképeket készítettük, az egyiken mintha egy halott nézne rám vissza, a fény durván kirajzolja az arcra kövesedett álmatlanságot, egy halott néz így, egy ártatlan gyermek tekintetével, hogy mi ez, miért és még meddig, hogy azonnal csináljak valamit, mert ez kibírhatatlan, szóval anya főz, vasal, vagy éppen olvas valamelyik szobában, én pedig várom, hogy nagyapa és nagyanya is belép.
 

*

A szomszéd házban már égtek a lámpák, világos volt az ablakokban, vagyis az újonnan épített lakások egyikében felgyújtották a villanyt, jelezvén, hogy már bevezették az áramot is, és nemsokára költözhetnek a lakók, a ház mögötti beláthatatlan területről, ahol az új környezetbe egyáltalán nem illeszkedő elhagyott épületbe már régóta beköltöztek a hajléktalanok, pedig szürke füstcsík gomolygott a még szürkébb ég felé, a hideg beköszöntével ugyanis még fűtöttek is, elképzelhetetlenül büdös felhőbe burkolva az egész környéket, nyilván az össze-vissza szedett hulladékot tüzelték folyamatosan el, mert a felhasználható fákat már a múlt évben kivágták és elégették, s bár villany egyáltalán nincs az épületben, estefelé mindig halvány fény pislákol a befóliázott ablakokban, égnek a lámpák, minden ég, ahogy a Magasztos tanította, mert lángra gyújtotta a születés, az öregség, a halál, a bánat, a szenvedés, a szomorúság és a gyötrelem tüze.