Zalániádész haza-futása* 

Ó, jaj, bánatát Hásziádésznek, s fájdalmát
Zengjed vihar, ki itt bolyongsz vad árván,
Sötét szirteknek habzó árján!
S te mennydörgés, ki rettentő hangoddal
Szelíd sirályokat riogatsz álmukban,
Vinnéd inkább Hásziádész panaszát magaddal,
A keservest, Zalániádészhez, a régi társhoz,
Két szigettel arrébb, otthonába a hősnek.
Hát nem szégyen?
- így Hásziádész -
Mondd, régi társam, Zalániádész,
Nem szégyen,
Hogy hajóink - vitorláikat szellőtől isféltve -
Alusznak moccanatlan kikötőink vizébe'?
Hogy van az, régi csaták jó lábvértes hőse.
Hogy ily könnyedén ejtett bennünket csapdába
Pincéink mámora s asszonyaink öle-mása?
Hát téged nem kísértnek régi emlékek,
Nyári éjen, kőházad sötét kockaablakán át
Az Orion és a Bika rezgő csillagképe
Nem csábít már a másik féltekére?
Mikor Déli vizeknek homokos partjain
Párisok kelnek életre szünetlen,
S régi Trójánk üszkös romjain
Elleneink új falakról regélnek!
Lásd, mi sátrat vertünk s megragadtunk
E szittya pusztán, hol egyikük talpig szkíta,
Reggeltől estvélig őseit sírja,
Másikuk meg tagadja, szégyelli,
Dehogy szkíta, zengi, ő más,
Valami más!, ha lehetne, inkább amazon.
Emlékszel szavamra, ott a túl parton,
Velük keveredni magadnak ne engedd,
Egyvégtében kellene így merevedned,
Köztük a szokás, ismered, androgűni,
Hátulról egymást körbe körbe...
Aztán ki-ki nyelvét a maga sebére...
Vagy megmaradsz önmagaddal egynek,
Kevélyen és büszkén, háttal a hidegfalnak.
S miután lányaid felneveléd, mondd,
Mi dolgod még e színtelenféltekén?
Aggastyánként lásd gyermekeid gyermekeit,
Amint széthordják házad drága kincseit?
Panaszkod á így, Hásziádész a szélnek,
Meredek partján kicsiny szigetének.
Magányát a vihar nem oldja,
Csak üvölt vele, s szavait el-elhordja.
S ha útra kelünk, jó lábvértes vitézem
- végül így Hásziádész, halkan, magában -
Nevetve megyünk elébe újabb csatáknak,
És búsulni egyikőnk se fog, ugye,
Ha közben váratlan túszul ejt
Egy szép Nauszika' szíve, tüze.
Kormányosunk lesz a híres -
Nevét még e földön is tisztelik rajongva -
Tálenthosz, ki magát Odüsszeuszt,
A Laertiádészt is innét vitte,
Vitte hajóján nem is oly messze,
S tíz év múltán megérkezett vele -
A szomszéd szigetre.
És majd hazaérünk, egyszer újra,
Zsebünkben sok új mesének smaragdja,
Uralkodónk is bizton más lesz,
Nem Bagdadnak fürgelábú tolvaja.

* Zalán Tibor születésnapjára, még mielőtt belépne az 50-dikbe, és még mielőtt mindenki más...