Nagy madár letörött szárnya fed. A bizonytalan vastag gátjai. Csillogó, száguldó kocsik. Vágtázó szekér félhomályban. Először formákká, testekké fodrozódik, emelkedik. És ketten, és láthatóan. Meredek homokfal veri vissza az alaktalan zúgását. A lejtős homokföveny szivélyes. A Nap a fal jobb kanyarja mögött készülődik, majd berobban és sugárzik, sugárzásában vörösen égő körvonalak. Még mindig láthatatlan erdők erős-erjesztő illata. A fal sötét szakadékát átdöfi függőleges síklappá gyűri. Lepellebbentő leheletfinom fényszerszámok. Most folyvást sorjázó színek világítják meg a Napot. Az elutasítás kezdeti mozdulata pironkodva visszahúzódik, akár a rúdjára tekeredő zászló. Így bomlik ki. Nagyon heves rezgések, nagy-nagy magassággal és mélységgel. Benne szelíden ring a bölcső. A gazdag oldalú kristálygömb villámgyorsan gurul ide-oda, gubancolódik, örvend és gyönyörködik. Fénysor a dübörgő kocsi előtt. A színeket a kocsihajtó szórja: virágos-szeles, izgága rend. Néhány felhőállat már bizonytalanul nyújtózkodik. Rögvest beszélgetés is. Homokszemcsék szólongatják egymást. Vízujjak babrálják, simogatják a köveket és a kövek huppogva követik őket. A távolság síklapján kezdődő tagolódás. Akkor a síklap meghajlik és összegyűrődik a könnyű szellő mozgásában. Az ezüstös búvárhal fény felé emelkedik, a víz rejtélyes torka új köveket ajándékoz a homoknak. Baráti hajszálerek terjednek és lüktetnek. A barnás, sárgafoltos fal cserjéi lasszókat dobnak zöld sövényekre. Olajfák hajladoznak, néha szinte szállnak, mint zöld füst. Minden ring. Nap érkezett. Sugarai hangokat visznek nyugat felé, hangok sugárzanak nyugat felé, táj tárul. Hajnal szinte rögvest. Ekkor váratlan mozgás tette kérdővé a partot. Jobbról a fövenyen, a homokfal és a tenger között, csigahéjakon egyensúlyozva fényben, sötét vonal mozdult. Levegőt-szelő testét légörvények övezték. Barna, középmagas, karcsú férfi. Váltakozó ütemmel rótta a partot, majdhogynem gyengéden lépett ki jobb lábával, szinte simogatta a földet, szinte táncolt. Végül megállt és szembefordult a tengerrel. Karjait lazán összefonta és nézett. A fal tetején álltam lovam mellett. Patáinak zaját elnyelte a vastag homok. "Az első reggelen ő az első ember" - gondoltam. Lovamat levezettem a fal egyik enyhébb meredélyén, és észrevétlenül a férfi mögé lopakodtam. Hatalmas, szögletes homloka fölött a haj rövidre vágva. Testét valaha fehér tóga fedte. A ruha kelméjén koromfoltok, talán alvadt vérfoltok. Madarak szálltak a homokfalra, s legnagyobb meglepetésemre egy fehér sas. A barna férfi térdre borult és hangosan beszélni kezdett. "Dallama imának" - gondoltam. "Jöttem hosszú lépteimmel, beljebb léptem a törvény útján; jöttem az átadás és békéltetés, a szerencse útján; jöttem a megújulás és változás, a halál, a képzelet útján; jöttem dőlő tornyok alatt az érzelem és értelem, az izgalmak útján; jöttem a mélységek megértésének útján; jöttem a Hold alatt a test valóságának, a test alakulásának útján. A közelség nyíló terében jöttem, ahol minden-minden képződik. Próbáltam nem megragadni, próbáltam érinteni, simogatni. Dolgaimat a simogatásban engedtem el. Menni és megállni, fej a keresztben, ritmikus mozgás. Előre menni. A kéz a szabad láb, a láb a megalapozó kéz: ok és alap egyesítve. Aki bálványt csinál, kezével megtapos, üt; aki lábával csak érintene, elzuhan. A lehetségeshez  lehetetlen kell. Megszakítok és mondom a még el nem mondottat. Elutasítom az önnön tökéletességében zárt tudást, visszahúzódok végtelen visszahúzódásban. Akik nem tudják egyenesen mozdítani lábukat villázó elágazásban, azok új utakat képzelnek száraz tengerük mélye felé, kicsiny motyójuk elfonnyad, külön kincseiktől vemhes. Utam - mint csillagok pályája - kijelölt, csupán választanom kell a fényességek véghetetlen sokaságából, s a homok máris nedvesedik. Akik saját álmukba szédülnek magukat választják, és választják a mást, mint érinthetetlen titkot. Én is magamat választom elkülönülő én-álmomban: "íme én!" - kiáltok végtelen szétválásban, de a szemem nyitva; és a törvényt választom, téged választalak, elkülönülésemtől különböződve, az én és a te különbségét választom, s a tovalépésben élő feltáruló titkot választom, a különbség fokozását választom. Te vagy az én különbségem, és te az vagy, aki ugyanezt mondod, és senki se kövessen minket, mert követhetetlenül követjük a követhetetlent. Az örök sugarak áthaladnak rajtam, belédhasítanak, majd ismét belém, így igazítjuk lépésre lábainkat. Akaratom akaratának képe ebben a sötétségben. Apám sátrait látom a sivatag dombpalotájának hajlataiban. A sátrak felett, mint zuhantában megmerevedett szikla, ponyva feszül. Ez volt az a hely, ahol erőm és szeretetem nem hagyott nyugodni. Esténként hidegen parázsló fényekhez emeli arcát, megalázkodik, eseng, és panaszkodik szétrombolt városunk miatt. A külön városok halálraítéltettek, de ha az építész meghal, az úr megszabadul. A próbák megszabadítanak, vagy összerombolnak. Szekér száguld templom romjai között. Szenved, de semmi remény, csak hideg parancsok. Megkapták az ígéretet az örök vándorlásra. Így nem akarom. Szigorúan megveti saját életét, szívtelenül rendelkezik mások életével. Haszontalanság még a tagadás is elhazudva. Vándorol a nép, az én népem, vándorol és juhokkal kereskedik, és asszonyokat vezet házához a férfi, figyelmét szétszórja, gondolván áldozatot hoz így. Elválasztva, bénán az elválasztásban! Az érzékeikhez gyülemlett áldozati sokaság zörög némaságban. A megalázkodás után bálványokat faragnak a pásztorok, primitív álmaikba rejtik szorongásukat. Mozdulatlanul tanulnak. Balgák! Az egy templom romjait fantáziakarok rendezgetik. És én eljöttem akkor, örökségem az örök város trónuson, és a trónus szekerén vágtat az űr összes ösvényén. Trónusom a ponyván túl van és innen. Végtelen függőleges, végtelen vízszintes találkozási pontján. Ez az a hely. Jövünk végtelen felülről és alulról, jobbról és balról álmaink paradicsomán át e találkozásra, avagy e metszéspont metszi álmaink akárhány alakját. Út és beteljesülés egybeesnek, ez a szigorú próba; mert aki a beteljesülés pillanatát birtokolni akarja, aki az igenlés terében felidézett ént a kísértésnek engedve lezárja, elnyertnek vélt helyzetéből óhatatlanul képzeleg, számára az útonlevő csak a keresést végteleníti, tehát tagad, ördögi. És e képzelgésben az üdvözült máris elbukott, lidércálomban kóborol. De aki az utat akarja birtokolni, annak a beteljesülés, a találkozás kegyes hazugság, tudatlanság, dőre álom. Ebben az éber képzelgésben a zarándok máris megbénult, útja részeg támolygás, ő és társai csak egy törzs a többi vadak között, a bűn, a tudatlanság megjelenik a be nem látott szabad szeretetben. Teremtette kezdetben Istent, az eget és a földet. A kezdet visszahúzódó erejében, megfoghatatlan szelídségében lakozik a mag, az egyesülés gyermeke. Ő lakozik kezdetben nagy csendesség- ben, ő a kezdet egyetlen tartalma. Értem hát, hogy közös vagyonunk a föld és rajta minden aprójószág, és közös vagyonunk közös álmaink öröme-vigadalma. E testvéri egyetértésben mennyei palota kápráztat. Megtanultam áldozatot hozni, s ugyanakkor nem bemutatni, megtanultam sáfárkodni a vagyonnal. Kezembe veszem a kőmíveslapátot. Épül most a ronthatatlan város, a templom, megjobbo- dott és nemesedett város. Vagyok az elkóborolt, pazarló és szeretni való fiú, aki magához-lépegetésében hozzád tér és szeret, akit szeretnek és szeret a különbségben, s így tárja szívét a legnagyobb szeretetnek. Legyek vérontás nélkül hatalmas, éljek bűneimmel." 
     Arcát a földre nyomta, térdein hajladozott. Fejét ingatta ütemesen. Figyeltem. A föld mintha a tengerre nézne. Ekkor megszólaltam. 
     "A császárért munkálkodni, mondta apám. És lám, az idegen eljött. Hogy is volt? Hogyan? Visszamenni? Nem, nem. Munkálkodni a császárért, aki a kapocs és az igazság arca. Rómáért, a birodalomért, a császár pedig birodalom. Palotá- jának óriás csarnokai, minden állatok véréből épített csarnokok, egyszerűség és szeszély, testőreinek kockakő sorai, a város számtalan utcájának pókhálószö- vétneke, házak és házak, otthonok sokadalma az élénk, ám fegyelmezett utak mentén. A szép egység álma álmaink szakadékosságában. A császár. Hűséged, aprólékos, árnyalt tudásod, bátorságod övé. Hozzánemesedve imádatomban én vagyok a birodalom. Csak előre városom körhintáján, dacosan, hősiesen és hűségesen előre. Magamért-magunkért, a birodalomért! De hol a birodalom? Piszkos kis célok végtelenje, gazságaink folyvást gazdagodó gyönyöre. Rácsokon belül. Amikor nem képzeled képzeltjeid. A császár csontváza valahol a város határában hallgatózik és követel és megjelöli homlokodat. Szörös mancsát a fejemre teszi, simogat. Lidércesen üres volt, ködbevetett táj, felfoghatatlan. De mondhatom, köptünk rá. Magunkra. Magányban képzelegtünk. A birodalom már nincs, emlék, már elkészült. Az elkészíthetőség omlásában, reménytelenül. Képzetek terrorja. ott mindenki rágondolt, s minden elintéződött e rágondolásban. A császár még erős volt. A nagy jelölő, erős kantár fekete lovon. Szegény apám. Mi volt a szenátus, mondd? Pojácák gyülekezete bizony. Mi pedig mulatoztunk szétszórva, részegen millió és millió kereveten. Nem kellett, nem szabadott gondolnunk ebben a jelben, ami a város. A hasunk, a nemiszervünk, a szájpadlásunk! Igen! Röhögtető komoly gondolat foszlányaink! Fetrengtünk párnáinkon, néztük a cirkuszt. Igazgattuk a koponyánkba vágott késpengéket. A nőkhöz is fáradtak voltunk. Férfiatlanságunkból sarjadt utálat arcunkon. A város, mint a nem szeretett nő vulvája, ölelte körül életünket. Sportbravúrok a csarnokokban, gyermekes izgalmak. Nem mentünk idegen tájainkra világítani. Sikamlós hasadék szélén ágaskodó hernyótestek. Aznap éppen Liciniusnál mulattunk. Estére járt az idő. Már reggel hallottunk valamit fél füllel a barbárok támadásáról. Nem figyeltünk a hírekre. És akkor? Mi megtesszük a magunkét. Élünk. A fáklyákat gyújtogatták, amikor berontott egy rabszolga. "Itt vannak!" - ordította. "Kik?" "Betörtek! A légiók futnak, ki merre lát. Gyújtogatnak, gyilkolnak!" Szerencsétlenjének elfúlt a hangja, és ki somfordált. "Na jól van." - így Licinius. "Nyugalom, urak! Gondoljuk meg, azaz gondoljunk eme zűrzavarra. Így szépen." Tovább ittunk és beszélgettünk. Kint ordítás, dobogás. Sokunk méltatlankodásának adott hangot a zaj miatt. A falakat a fáklyák fényén is átragyogva bevonta a kinti tüzek sötétvörösének visszfény-festéke. Csoda szép tabló volt." 
     Félbe kellett szakítani merengésemet. A barna férfi mintha észre se vette volna jelenlétemet -  ismét felemelte a fejét és tovább beszélt a sós szélnek. 
     "Amikor apjára gondol a tékozló fiú, akkor folytatja útját. Legyen bár annyira fáradt. Kalandja utánozhatatlan, atyacserélő kaland. Továbbmegy, cipeli a város alapkövét. Nehéz a kő, de hév és melengető. Viszi a testét, viszi a követ: száműzött városát, hogy a láthatatlan látható legyen imában, s a látható láthatat- lan alázatban. Mindenhol templom. A nagy kalandból néha már elege van, mennyegzőjére vár. Mégse megy vissza a ferde ponyva alá, nem áll be ismét atyái sorába. Vonul a karaván, a papok és a bírák vonulnak, a kardforgatók vonulnak, a kereskedök, a szatócsboltok vonulnak. Mennek, mennek, hogy játékos ravaszságukat ajánlják istenüknek. Kínosan ügyelnek az égő áldozat bemutatására, ám az áldozati füst visszaszáll fejükre. Akiknek a test nem a lélek ébredésének helyszíne és otthona, akiknek a biztos bírvágya fontosabb a lehetetlen énekénél, akik a határt sose fogják átlépni, akiknek nincs jelenük. A teremtés őskérdésében születek minden tér és idő előtt, akaratom akaratának képe és szavamban szavammal - aki vagyok -, egyesítem az őshajnal pirulását, a kívül szelídet, belül erőset, a kívül erőset, belül szelídet, és egyesítem a könyörületességet és a szigort, és egyesítem a teremtés előtti végtelen lehetőséget, a végtelen bőségű véges alakokat. A kezdet pontjába vagyok vésve kezdetlenül én vagyok kezdetben. Beszédem megállíthatatlanul árad csendem tisztásából, amely látható, égő levegő s végtelen különböztetésben összekapcsol. Minden pillanatban pazarolva megyek mennyegzőmre, minden pillanatban járom nászi táncomat az édes időben. Mintha néha lennék s néha nem vagyok. 
     Ezt a világot ráhagyom magamra, gondjaimba akarom venni. Lajtorja csattog körülöttem egyre tágabb ívekben távolodva. Erőt kérek, okos szívet. Elég volt a sóvárgás-szelekből, a gondolat bizonytalan példázataiból, a más körforgásából. Cselekvés ideje jött. Szeretetemben áztatom önnön fürtjeimet, és benne frissülnek az én segítő barátaim is. Álmainkban éberen, éberségünkben álmodozva nevetünk. Nevetünk három szépségünkkel: az alvással, az álommal és az éberséggel. Kérem az ilyen beszédet: nem remélem azt, hogy örökké, rendeltetett módon élni fogok; remélem és hiszem, hogy élek és az élet fokozódik. Iszom az irgalom italából, felöltöm, a dicséret pajzsát és elindulok. Itt vagyok. Itt élek és építek." 
     Elhallgatott, ismét tenyerébe hajtotta arcát. Hangtalanul leültem mögé a homokra, feltámasztottam államat. 
     "Emlékszem, Liciniusz" - a kint rázkódó rémület örvénylése közepette - szokásához híven okoskodni kezdett. "Kérdem urak: mi nekünk eme város, az egész nyavalyás handabanda? Egy gondolat, nem is koncentrált gondolatocska, és már tudjuk. Megvádolnak némely kóficok, hogy nem élünk korunkban, nem éljük át drámáját. Hát tagadásunk nem benneélés? Hát a mindenféle állítást ellenpontozó furfangos humorunk nem felelősség? Nem rombolunk, csak elfordulunk; avagy elfogadnak és gondolataink szabatos rendjébe oldjuk, múlttá és valóssággá tesszük az elgondoltat és elfogadottat. Ránknehezedik, akár, akár a hógörgeteg. Immár megtette útját, s most ránknehezedve nyugszik. Csupán fejünk lóg ki fehér elefánt alól. Gondolkodunk folyvást. Jönnek a vadak - szájukban szél és kiáltozás süvítése -, s tova próbálják görgetni a nehezéket. Háborogjunk talán? Na nem. Ha kiszabadítanak, bizonyára megölnek. Mégsem hunyászkodunk, hiszen mégiscsak mi fogjuk fel az ő létezésüket. Bennünk logosz van, ráébredtünk logoszunkra, és azt akarjuk amit ő akar. A történet logosza más mint a mi logoszunk, mondjátok. De mi a történet logoszának része vagyunk. Ő most azt akarja, hogy ellene szóljunk. Szabadságunk mércéje legyen: készség az önmagunkról gondolttal való szakításra, készség az életünkkel tanúsítottal történő szakításra. Szép, bátor, szabad egyéniségek vagyunk. Éreztem, itt valami nincs rendjén." Nézd Liciniusom, mondtam, szerintem nem jól okoskodsz. A helyes szerep észbevétele nem elegendő. Ha egy gyermeket sötét, a külvilágtól elszigetelt cellában nevelnek fel, és ő ifjúkorára hosszas figyelés, elmélkedés után mégis rádöbben, hogy ez egy cella maga pedig a cella rabja, de ezen a cellán kívül is van világ; nos szerintem eme rádöbbenéstől még nem lesz szabad. A ráébredés persze szükséges. Ám ha itt megtorpan, akkor hiábavaló egész tudása. Nyilván több akar lenni rabszolgánál. A szabadság mégiscsak a falak kimért idején-terén, a rabszolgaságon túl van. Beszélni szeretne. Te nem tudnád kellően  bíztatni, gyámolítani a gyermeket vágyában. Benned nem lehetne bizodalma, pedig a pusztítás emlője szájadban, s látom ajkadon a ki nem mondott panaszok parazsát. A felismerés után azonnal a szabadulás módozatain törné a fejét. Nem lenne nyugodalma. Vagy a szabadulás, vagy a halál. Minden eddig megismert emberi formát odahagyva, zuhanva keresné a reményt múltjából a jövőbe vezető vándorútján. Mit válaszolnál kérdéseire, lennének-e kérdésnövelő válaszaid?" Licinius csak hümmögött és fejét megadóan párnájára hajtotta. Rufus viszont, aki tenyerén egy üveg bort egyensúlyozott, lelkesen kiabálni kezdett. "Ez az. Licinius lusta, nem ért. Te savanyú pofa! Erőszakkal is otthon akarod érezni magad ebben a rohadt, roskadó városban? Tetszik a rabság, a viccelődés, tetszik a tudás a rabságról. Zörgesd csak koloncaidat kedvesem, de másoknak tartsál bölcs előadásokat! Mi lázadunk. Mi ismerjük a győzőt. A győzelem az erőben gyökerezik, a győzelem nagy. Történelmünk csodálatos, egységes képe is az erőből sarjadt. Így aztán haladásunk csupán visszafelé haladás, az erő felé haladás, benne szilárdulásunk e zűrzavarban. Vágtassunk vissza ősokunkhoz. Fő a lendület, a kitörés! Új-régi ritmus kell nekem! Megragadom a gyönyört, a győztes élet gyönyörét nem engedem. A többi vénembernyámmogás."
     Szónoklata után lendületesen a borosüvegre vetette magát. Neki már nem válaszoltam. Mit kezdjek kétségbeesett hazugokkal? Mondjam talán: ez bizony nem az? Mit is értene? És hirtelen visszaemlékeztem ama ébredésre a drága lány mellett. Elmondhatatlan szeretkezés utáni reggel. Amikor kinyitottam a szemem, csak dermedt köd hömpölygése. De nem volt idő a félelemre, mert máig érthetetlenül szólítottam magam mély kilégzésben: te. És a köd üres szakadékában gyűrődések, alakulások; és távol, karnyújtásnyira, lelkem áramában felbukkant, megszilárdult egy alak, az alak, az ő édes teste. Mást nem láttam e bonthatatlan, gyengéd testen kívül. Ez volt tudásom. Ekkor hunyt pillákkal megszólalt: te, és összeölelkeztünk a távolságban és testeink végtelenül szaporodtak látásomban. Arcunk összesimul a csókban, de nyitott szemeink nem fedték egymást. Érzelmeink könnyes homályában új és új alakban álmodtuk testeinket, de a szólítás ékességében minden test felülmúlhatatlan otthonná olvadt össze. Itt az emlék megszakadt, s én szinte szoborrá merevedtem, lesz, ahogy lesz. Csakhamar pokoli hujjogással hozzánk is berontottak a barbárok. Megkezdődött az öldöklés. Nem mozdultam, néztem múltamat. Viszonylag homályos sarokban üldögéltem, és alighanem szobornak néztek. Ám végül mégis odajött hozzám az egyik harcos és rám bámult. Mozdulatlan-játszin visszanéztem, ahogy távoli méltóságos, de törékenyemlékhez illik. Körbejárt, megvakarta a fejét. Aztán, mintegy próbaképpen, beledöfött a karomba. Nem tűrhettem tovább. A szobor végképpen összeomlott, és kiszabadultam a sötét oduból. Elöntött a méltatlankodás. Az emléket az ilyen állatok sem rongálhatják. Feléledtem. Még lesz egy-két szavam. Ismét megpillantottam a ködből kibontakozó testet. Mintha szólított volna. Kicsavartam a harcos kezéből a kardot és megöltem. Innen összemosódnak az események. Múltam előrelökődött. Kiszöktem az egyik mellékajtón. Mintha vezettek volna. Lovat szereztem és odahagytam az égő, pusztuló várost. Szinte akaratom ellenére sikerült megtennem, amit évek óta tervezgettem. Útnak indultam! Éreztem: szökésem hasznos és értelmes. Nem lesz már soha, de soha birodalom. Nyugodt, még érthetetlen vágy. Először érzékeltem távlatokat, életem otthona úton. És hajnalra ideértem."
     "Ezenközben az idegen felpattant, felsőtestét megszabadította ruházatától, köntösének lebegő szárnyait térdei közé, és táncolt.
     "Ó, nagyszerű találkozás!" - rikoltozott tánc közben. "Eszes áldozatbe- mutatók, hiába alázkodók, titkos gyűlölködők - ég veletek! Örökségemet csakhamar átveszem. Itt vagyok az izgalomtól és békétől remegő ponton, itt fogok élni, táncolni!"
     Ekkor félfordulatot tett és meglátott. Karjait leeresztette, kérdően rámnézett, de arcán nem látszott meglepetés.
     "Ki vagy? Hallottam beszédedet" - szólta.
     "Dávid vagyok. Tudsz rólam mindent. Hosszú út áll mögöttem, de ma hajnalban megérkeztem. Íme az otthonom. Itt akarok letelepedni. Te?"
     "Publius Valerius Tibullusnak hívnak. Apám a szenátus tagja volt. De hát ez már olyan mellékes... - megzavarodtam és olyan arcot vághattam, mint aki egy törve beszélt nyelven nagyon fontos dolgokat szeretne mondani minél gyorsabban. "Rómát tegnap lerombolták a barbárok. Sorsára hagytam a várost. ott egyik napot a másik határolta. Sokáig úgy véltem, hogy elegendő vagyok magamnak, szép és elegendő. Tudatlanságom homályában csupán egyetlen ösztöke: útnak indulni! Mindeddig nem szántam el magam, s azt se mondhatom, hogy tegnap éllel a bátorság vezérelt. Most mégis veled vagyok. A táj nekem is felettébb tetszik."
     Némán üldögéltünk a ragyogó napsütésben. Néztük a tenger kedvteléseit. A kék nyugalma fűzte egybe a játékok sokaságát.
     "Mi a szándékod?" - kérdeztem.
     "Házat szeretnék építeni. A domb mögött, te is láthattad, nagy erdő van. Fáiból remek gerendákat lehetne faragni. A föveny pedig a legtökéletesebb alap..." - Dávid elmosolyodott és szétszórt egy marék homokot.
     "Csak az a kérdés, hogy nem tartozik-e valamilyen birtokhoz ez a partsáv?"
     "Nyugodt lehetsz. A törvények szerint a legnagyobb hullámverés határán belül mindenki szabadon építhet. Ez a föld mindenki senkiföldje. A házat csak a legnagyobb hullámverés rombolhatja le. És én, Dávid, én megtelepedhetnék veled?"
     "Persze. Kezdjünk hát munkához, hogy sötétedésre elkészüljünk."
     Nekikezdtünk. Felkapaszkodtunk a homokfalon és lovammal sorra levontattuk a partra a kivágott fákat. A törzsekből gerendákat faragtunk. Gondosan meghúztam a legnagyobb hullámverés határát, a tenger és a határ között kijelöltem a házhelyet. Vizes homokra, csigahéjakra épült házunk, tömör levegőre támaszkodott. Zöld gallyakkal fedtük a tetőt. Alkonyodott, mire elkészültünk. Az íves oldalfalak elöl összefutottak, fekvő maghoz hasonlított a ház, s csúcsa szinte a hullámokba merült. Munkánk végeztével tűnödve nézegettük a házat, majd egymásra néztünk és felkacagtunk. Ledobáltuk ruháinkat, s mint kicsiny gyermekek megmerítkeztünk a tengerben. E frissülés után letelepedtünk az ajtó elé.
     Figyeltük a közeledő éjszaka neszeit. Leghamarabb a színek ismertek egymásra, egyre szorosabban ölelkeztek, aztán halkan suttogva eltűntek a szakadékban. A homokfal is fokozatosan alámerült. A táj végtelenül szétnyílt sötét spirálban.
     "Világot gyújtok" - mondtam és a maradék gallyakból jókora tűzrakást csináltam. A tűz fénye a szél kalandjait követte: lobogó, vörös alakzatokat merített fel és ejtett el az átható illatú sötétségben. Gerendaházunk falai ragyogtak.
     "Mintha repülnénk" - mondtam tétova mosollyal. Dávid hirtelen megrázkódott, feszülten figyelni kezdett.
     "Úgy hallom, úgy hallom, úgy látom..." -  suttogta.
     "Nem oltunk el, lássanak csak. Mi ébren vagyunk." - mondtam.
     Karunkat térdünkre fonva ültünk a tűz mellett. Házunk könnyedén ringott a homokon. Vízujjak babráltak a vemhes éjszakában.
     Balfelől talán egy mozgó cövek közeledik, hasítja a levegőt, talán egy, talán kettő, talán sok, és fent a homokfalon talán egy ritmus magja, talán valaki, valami és a parttal szemközt talán valami zúgás, talán egy mély acélsisak surrogó ereszkedése az ég felől.
     És a nagy hullámtaréj, rajta lépések.