Nyomban elbizonytalanodunk, ha bármifajta rendszerező vagy kategorizáló szándékkal körbetekintünk a jelenkori magyar művészet jelenségvilágában, és a csoportok, a művészeti csoportosulások jellemzőit és kritériumait, létrejöttük indítékait, rövidebb vagy hosszabb idejű fennmaradásuk, átalakulásuk és megszűnésük, elhalásuk okait szeretnénk megragadni. Elbizonytalanodunk, mert rendkívül sok egységgel, a művészeti szerveződések eredendő szabadságérzettel létrehozott és intézményesült, jogi keretekkel szabályozott formáció-tömegével találkozhatunk: fellapozva a nyilvántartásokat azt regisztrálhatjuk, hogy szövetségek, társaságok, egyesületek, céhek, egyletek, szalonok, klubok, fórumok és akadémiák a sokszínű együttes alkotóelemei. Összefügghet ez a jelenség természetesen azzal is, hogy egy meglehetősen érdekesen alkalmazott, diszkriminatív és hallgatólagos csoportosulási tilalom volt érvénytelenül érvényben Magyarországon csaknem négy évtizedig, de eredendően mégis inkább az a szerveződési ok, hogy a vizuális művészet területein - ellentétben például az irodalommal vagy a zenével - a művészi alkotás természete nem magányos jellegű: gondoljunk a grafikai műtermekre, a szobrász-műhelyekre, a művészeti oktatás fórumaira, de akár hivatkozhatunk az elmúlt száz-százhúsz évben folyamatosan kultivált állandó és időszakos művésztelepekre, szimpozionokra is. Mindemellett a csoportosulásra kényszerítő fontos tényezőként jelentkezik az alkotófolyamat lezárulását követő szakaszban az alkotások nyilvános fórumainak megteremtése - régi, ma is élő hagyományai vannak a csoportos bemutatko- zásoknak, fellépéseknek -, illetve a műalkotások és létrehozóinak társadalmi, egzisztenciális elismertetésére törő kezdeményezések is felerősítetten, csoportos keretek között perfektuálódnak. Vagyis a művészeti csoport definiálását megkísérelve azt mondhatjuk, hogy a csoport egy olyan képződmény, amelyben a tagok azért adják fel autonomitásukat és bizonyos fokig egyéni céljaikat, mert az nekik jó, illetve azért, mert felismerik, hogy a szakmai érdekérvényesítés egyéni keretek között meglehetősen nehéz. Ugyanakkor még nem találkoztam olyan csoport-tag művésszel, aki egyéni fellépése alkalmával - eltekintve a tagsági viszony katalógusbeli felsorolásától - hangsúlyozottan is kinyilvánította volna, hogy ő most egyben egy csoportot, vagy csoport-szellemet is képvisel. Természetesen egészen más megítélés alá esnek a diktatúrák és a demokráciák csoportosulásai: ezek ugyanis más és más természetű, jellegű szerveződések. Az 1989/90 előtti Magyarországon a hivatalosság fórumaitól távol, defenzívában létrejött, a progressziót képviselő csoportok elsődlegesen művészeti célzatú, a hivatalos művészettel szembeni esztétikai ellenvetéseiket kinyilvánító szervező- dések voltak - mert egy kétpólusú rendszerben ilyenek lehettek -, míg a rendszerváltás utáni periódus csoportjai már inkább intézményesült, a művészet- politikai rendszer összetevőivé vált, legtöbbször bejegyzett, alapszabállyal rendelkező, szabályszerű alkotóelemek. A korábbi csoport-jellegű szerveződések, mint az Iparterv, a Zuglói Kör, a Szürenon, a No.1 csoport vagy a szentendrei Vajda Lajos Stúdió laza, a mai hivatalos csoportoktól gyökeresen eltérő, öntörvényeik szerint működő, a rendszerrel elvi szinten szembenálló, és szembenállásukat műveikkel demonstráló csoportosulások voltak. Egy, a demokrácia pszeudo-művészetpolitikájának látszatszabályai szerint működő rendszerben nagyon nehéz már bármivel demonstratíve szembehelyezkedni, ezért a csoportok kényszerűen megfosztatnak karakteres vonásaiktól.

Ha a művészeti csoportok, csoportosulások létrejöttének okait ennél árnyaltabban szeretnénk feltárni, ha működésük lényegét pontosabban szeretnénk meghatározni, akkor célszerű a történeti összevetés elvégzése: szerencsénk van, mert a múlt század két világháború közötti periódusának művészeti élete, művészeti szerveződéseinek története feldolgozott emlékanyag. Átfogó áttekintésében (a Magyar Művészet 1919-1945 című, az Akadémiai Kiadó által 1985-ben közreadott kötetben) Tímár Árpád művészettörténész állapította meg, hogy ekkor "...soha nem látott méreteket öltött a művészek társadalmi szerveze- tekbe (szövetség, testület, társulat, társaság, egyesület, csoport, műhely, céh, egylet, kör stb.) tömörülése és ezek működésének aktivitása. [...]A hasonló társadalmi és gazdasági helyzet, hasonló foglalkozás, lakóhelyi vagy felekezeti hovatartozás, lokálpatriotizmus, művelődési és szórakozási igény, háborús múlt és érdemek, korosztályi együvétartozás stb. és az ezekből levezetett, jól-rosszul felfogott érdekközösség, világnézeti, elvi platform, utilitarista cél stb. szerepelt a különböző szervezetalakítások indítékai között."

A jelenkori szerveződések rendezőelveként két uralkodó szempontot, csoportszervezési tényezőt határozhatunk meg: az ágazati-műfaji-technikait, és a regionálisat. Köztudomású, hogy átfogó szervezetbe tömörültek a rendszerváltozás utáni években - korántsem a teljesség igényével említve - a festők, a grafikusok és a szobrászok, a keramikusok, a kárpitművészek, az üvegművészek, a tűzzománcosok, együtt dolgoznak a vízfestők, az illusztrátorok, a rézkarcoló művészek, és a hely által meghatározottan és összefűzötten működnek - most ugyancsak találomra kiemelve és megemlítve néhányat - a Veszprém megyei, a székesfehérvári, a somogyi, a Bács-Kiskun megyei illetve kecskeméti, a budapesti belvárosi, és a ferencvárosi képzőművészek. Ezek mellett van néhány speciális, az ágazatokat és a műfajokat nem mérlegelő, és a helyhez kötöttség szempontját sem érvényesítő csoportosulás: mint a napjainkban is dolgozó Symposion és a Folyamat Társaság, vagy a Magyar Művészeti Műhely, és ilyen volt a korábban működött Hejettes Szomlyazók, a Block és az Újlak csoport. Ezen utóbbi csoportok közelítenek leginkább a művészeti interdiszciplinaritás vagy egy határozottan képviselt művészeti szemlélet, esztétikai elv, műhely-teremtő törekvés - hagyományőrzés, figurativitás, új és korszerű kifejezőeszközök keresése, stb. - mint csoportfűző, mint a közösen vállalt szellemiség megvalósításának szándékához. Úgy vélhető, hogy a magyarországi művészeti csoportosulások palettájáról pontosan ez a jelleg, a deklarált művészeti szellemiség, az esztétikai vonzódások, a művészi eszmény által összefogott csoportosulások hiányoznak leginkább. E hiány egyik oka a csoportok elsődleges céljaiként megfogalmazott és gyakorolt - a kényszerek által kialakított - érdekérvényesítő tevékenység: egy-egy ágazat, egy-egy műfaj, egy-egy régió, település művészeti érdekeit kell szolgálniuk, e csoportoknak kell megteremteni az érvényesülési kereteket: "kiállítási lehetőségeket, anyagi forrásokat, forgalmazási esélyeket. Ilyen körülmények között a művészeti célok általában másodlagosak vagy háttérbe szorulók: egy-egy kiállítási tematika felvetésére szorítkozók, egy-egy kiállítás megrendezésére korlátozottak. A jelenlegi uralkodó csoport-, illetve társaság- és egyesületformáló szempontok ugyanakkor furcsa szituációkba kényszerítik a művészeket: a regionális szervezetekben, csoportokban nem kaphatnak hangsúlyt az ágazati-műfaji- technikai szempontok, érdekek és célok, míg az ágazati-műfaji-technikai szempontok szerint létrejött szerveződésekben meglehetősen nehéz összefogni az országban - és a határokon túl - szétszórtan az adott területen dolgozó művészeket: sajnos, a jelenlegi rendszer megint csak a budapesti művészeti vízfejűség, illetve az e vízfejűséggel szemben fellépő védekező manőverek eredményeként jött létre. Az ágazati-műfaji-technikai aspektusok és a regionalitás eme ellentéte azonban nehezen feloldható sajátosság.

Visszatérve a történeti párhuzamokhoz Tímár Árpád okfejtése szerint "A művészegyesületek nagy száma azt bizonyítja, hogy a művésztársadalom minden szempontból megosztott és mobil volt. A célkitűzésükben, tevékenységükben kimutatható sztereotípiák viszont arra engednek következtetni, hogy nagyjából hasonló gondokkal, problémákkal küszködtek. [...] A művészszervezetek tevékenysége legáltalánosabban a művész és közönség, a mű és társadalmi befogadója kapcsolatának megteremtésére, javítására és rendezésére, a művészet társadalmi és anyagi bázisának kiépítésére irányult a kedvezőtlen és egyre súlyosbodó gazdasági viszonyok közepette." Nos, a jelenkori, a vizuális művészetek szempontjából a mélyponton egzisztáló gazdasági viszonyok közepette a megosztottság, a gondterheltség, a célok és a tevékenységformák a csaknem száz évvel ezelőttiekkel azonosak: a jelenkori magyar művészeti élet összképét is a szétaprózott csoportérdekek érvényesítésének jelenségei uralják. Ez természetes és helyénvaló, akkor, ha jelen van egy olyan integratív szint is, amely a speciális részérdekek által meghatározott, esetleges és az aktualitások- hoz, a véletlenszerűen megnyíló esélyekhez kötődő művészeti mozgások koordi- nációjával úgymond össz-művészeti célokkal, az általános célok megfogalmazá- sával és azok megvalósításával foglalatoskodik. Mert badarság volna elvárni a vízfestőktől vagy a művészkönyvalkotóktól, hogy a vizuális művészetek teljes érdekképviseletét lássák el, mert bőven elegendő és kellőképpen megerőltető számukra a társaságuk vagy csoportjuk által meghatározott célok megvalósítása.

Ismét visszatérve a múlt század első évtizedeihez további párhuzamokra, érdekes azonosságokra és éles ellentétekre is lelhetünk. A múlt századi viszonyokra jellemző volt, hogy "Szervezeten kívül álló vagy csak egy szervezet kötelékébe tartozó művésszel jóformán nem találkozhatunk ebben az időszakban. Egy-egy művész inkább több szervezetben is szerepelt, alapító, rendes, működő, tiszteletbeli, pártoló stb. tagként és választott tisztségekben...  'A sok különböző egyesületben többször lehet találkozni ugyanazokkal a személyekkel, akik egyik helyen a művészeti irányt, másikon az ügyvezetést kifogásolták.' A Kultuszmi- nisztérium egyik tisztségviselőjének ez a megjegyzése is arra enged következ- tetni, hogy a művészek körében elburjánzott egyesületalakításoknak az okát nem lehet tisztán belterjes művésztársadalmi problémának tekinteni. Még kevésbé úgy felfogni, hogy az egyes csoportok művészetszemlélete, nézetei közötti különb- ségek, tehát tisztán elvi, eszmei természetű indítékok szolgáltak szervezkedési alapul. Nem vitathatjuk ugyan el, hogy valamennyi egyesület alapításában, működésében eszmei indítékok is szerepet kaptak, küzdelmük azonban csak részben volt elvi természetű. Sokkal inkább a művészetnek és maguknak a művészeknek egzisztenciális problémáival függött össze. A kérdéskörbe beletartozott a művészeti érték és hitel védelme, a művészi tevékenység anyagi fedezetének és a művészek létfenntartásának biztosítása." Napjainkra is jellemző a művészek csaknem általánossá vált szervezeti köteléke - alig-alig tudunk autonomitását őrző, szakmai munkáját szervezeten kívül végző alkotóról, vagy ha ilyenek vannak is, akkor számuk elenyésző a szervezett művészek számához viszonyítva -, és általános a többszörös tagsági viszony. Ma már, a számítógépes nyilvántartások korában egy-egy gombnyomással kimutatható, hogy a legtöbb szervezet törzstagságát egy viszonylag szűk budapesti művészkör alkotja, így fennáll a veszélye annak, hogy a csoportok közötti rivalizálásban, illetve érdekérvényesítési küzdelmekben ezek a művészek egyre gyakrabban önmagukkal kerülnek szembe. Mert ez egy kis ország, kis kulturális-művészeti tortával. És ahogy száz évvel ezelőtt, végső soron ma is minden csoportszerveződés és csoporttevékenység egyik elsődleges, fő hajtóereje a csoporttagok szakmai legitimizációja és egzisztenciális helyzetének megszilár- dítása vagy javítása, amely törekvés mögött teljesen háttérbe szorulnak az elvi-szellemi természetű tényezők, mint ahogy erről korábban már más összefüggésben szóltunk. De mindemellett az elődök művészeti érték- és hitelvédelmi törekvéseinek manapság nyomát sem látjuk: a kulturális-művészeti szcéna egymás mellett futó ösvényeken mozgó csoport-szervezetei képtelenek érdekeik együttes megfogalmazására. Jellemző mozzanat volt 2002 őszén a szobrászati szerveződések csoportintegrációs kísérlete: a szobrász-szakma néhány szervezete, rádöbbenve, hogy a millenniumi szoboráradás anyagi forrásának nagyon nagy hányada mindenfajta szakmai kontroll nélkül, sokszor dilettánsok munkájaként objektivizálódott millenniumi emlékművé, a szakmát egyesítő szervezet, egy valamifajta szobrászati főcsoport létrehozásába kezdett: a folyamat még nem zárult le, konkrét eredményekről még nem tudunk. De ha eredményesek is lesznek az erőfeszítések, mi lesz a sorsa a széttagozott festő-szakmának, mi lesz a sorsa a grafikusoknak és az iparművészeti ágazat megannyi művész-szerveződésének, művészének?

És befejezésül még egy, a múlt század húszas-harmincas éveinek jelenségeit jellemző megállapítás: "A szervezetek jelentőségét az fokozta, hogy tagjaik közéleti szerepléséhez, a művészek számára nélkülözhetetlen mozgási térhez testületi, erkölcsi garanciát, társadalmi-művészeti elfogadtatásukhoz testületi hitelt és jogi védelmet biztosítottak." Nos, ez a tevékenységforma napjaink művészeti életében nem létezik: nincs ugyanis hiteles, értelmes párbeszéd a művészet- politika szervezetei és csoportjainak képviselői, a hatalom és a müvészek között, legfőként azért, mert a csoportoknak nincs egységes, általánosan felhatalmazott, a magyar vizuális kultúra jelenkori ügyét szolgáló művészeti testülete, a művészetet és méltóságát védő legitim, a magyar művésztársadalmat teljes- ségében megtestesítő képviselete. Nincs a magyar vizuális művészet közeljövőjét, jövőjét felvázoló általános program, nincsenek fejlesztési elképzelések, de a korábbi rendszerből fennmaradt gátak lebontására sincsenek kísérletek. A szétaprózottság, az ezernyi elemből való széttagolt felépülés csak a szakmai munkát gazdagíthatja a művészeti csoportosulások körében, de a nagyobb perspektívák és a magyar müvészetet hosszú távon fejlesztő koncepciók kidolgozására és megvalósítására, a művészet ethoszának éltetésére és védelmére alkalmatlanok.