FEKETE
J. JÓZSEF
Ironikus kor
Végel László: Parainézis
"Az ironikus kornak nincsen hőse, Történik Újvidéken, a múlt század -
milyen furcsa ma ezt írni a közelmúltról, hogy múlt század, sőt múlt évezred
-, tehát a múlt évszázad hetvenes éveiben, hogy Damján Pál, Damján Gábriel
nevelőapja, háború előtti kommunista, majd partizán, végül a szocializmus
anyagi-politikai-hatalmi haszonélvezője a kor és a társadalmi mozgások
kényszere alatt múltja kapcsán erkölcsi dilemma elé kényszerül: tudatosul
benne, hogy "a győztesek közé került, habár minden elveszett [. ..] a vesztesek
szenvednek [.. .] a győztesek mindent elvesztettek", ezért hitben megingott
lelkiismeretének megtisztítása érdekében múltjával úgy kíván elszámolni,
hogy megírja és közkézre adja életrajzát. A végül kiadásra azonban nem
kerülő életrajz a regényben többször is összefoglalásra kerül, legmagvasabban
a kommunisták öntisztulását és egymás közti leszámolásait szolgáló Oázis
Klubban rendezett előadáson, amelynek egyik főszereplője Damján Gábriel,
nézője pedig nevelőapja, Damján Pál. A dramatizált történetet a következőképpen
foglalja össze az egyik szereplő, Judit megjelenítője Gábrielnek, aki nevelőapját
alakítja a darabban: "Ebben a történetben egy férfi megöli szerelmét, Juditot,
akiről nem tudta, hogy szintén kommunista. Az a feladata, hogy a párt utasítása
alapján tegye el láb alól a szófogadatlanokat. Te alakítod a szivart. Paulus
a neved. Én vagyok a szerelmed. Kezdjük. Képzeld el, a férjem vallásos,
az istent kereste bennem, és megtalálta, éppen Paulusnak köszönhetően bebizonyította.
Mert egy napon Paulus illegálisan visszatért, s rábeszélte Ferencet, áldozza
fel az életét, hogy egy tucatnyi emberéletet megmentsen. Amikor másodszor
tért vissza a városba, a saját szemével látta, hogy Judit az ellenséges
tisztekkel kurválkodik. Harmadszor immár győztesként érkezett meg. Viszonzatlan
szerelme s Ferenc emlékének meggyalázása miatt, bosszúból hozzájárult Judit
halálához. Akit egyébként is a kommunisták írtak le, hogy a múltjukról
ne tanúskodhasson senki. Mi a különbség tehát a jó és a gonosz között?
Ki az ártatlan és ki a bűnös, ki az áldozat? Judit? Paulus? Valójában egyszerre
kell elbukniuk. [...] Mindenesetre Paulus életben maradt, s örökbe fogadta
Judit fiát. Azt hiszi, ezzel megmenekül a büntetéstöl." Gábriel ezen, a
Játszunk Shakespeare-t Goethe javaslata szerint, avagy a bosszúállók
kísértése című rémdráma előadása során szembesül apja, Nádas Ferenc, anyja,
Nádas Judit és nevelőapja, Damján Pál múltjával, illetve saját jövőtlenségével.
Számára, mielőtt bármi elkezdődött volna, minden befejeződött, nemzedéke,
a regénybeli Szeminárium című lap köré gyülekező fiatal baloldaliak
korosztálya pedig "a lázadás kísérleti patkányai", akiken azt kísérletezik
ki, hogy miként előzhető meg a lázadás. A laboránsok a köztes nemzedékből
kerültek ki, Szabó Károly városi párttitkár például rajta tartotta szemét
a lázadásra hajlamos fiatalokon, ugyanakkor a korrupciós lehetőségek körött
sertepertélő öregeket is igyekezett ellenőrzése alá vonni, hogy hatalmát
egyik generáció se veszélyeztethesse, közben saját nemzedéke intrikus hatalomvágyának
esett áldozatul. A VégeI László által megjelenített baloldalon nincs nyertes.
Csak vesztesek, erkölcsi roncsok, kiégettek és reménytelenül csüggedők.
"Minden nemzedék hátat fordít saját áldozatának" - írja, és ez így zajlik
mindaddig, amíg ki nem derül, hogy a nemzedékek tulajdonképpen önmaguk
,áldozatai (is), így a regényíró kérdései az áldozat, az árulás, a szabadság,
a hitre való sóvárgás. Az erkölcs erőgyűjtés - írja Végel -, a cselekvés
pedig az erkölcs felfűggesztése, és ennek a törvénynek, illetve a háromgenerációs
téveszmének a folyománya, hogy a már jelzett időben, a múlt század hetvenes
éveiben diáktüntetések ürügyén "a kommunisták verik a kommunistákat". Az
első nemzedék még eredendő bűn gyanánt hordozta sorsában annak az állításnak
a következményeit, miszerint "az új világba erőszakon keresztül vezet az
út", a második nemzedéket saját fondorlatai temetik el, míg a harmadik
nemzedéknek a tanácstalansága válik depresszív érzéssé, számára későn jött
a kiábrándulás. A menekülésnek két útja van: az elmegyógyintézet zárt osztálya,
ahol üldözöttként jól meg lehetne bújni, és a remélt fordulat után mártírként
beülni az időszerű nómenklatúrába, vagy az Oázis Klub, ahol egy ideig felszabadultan
és büntetlenül lehet locsogni a felgyülemlő belső feszültségről. Csakhogy
az utóbbiban is a tegnapi hóhér sorsa ma már áldozatként teljesül be. A
regény a végső összeroppanás előtt azonban tudatosítja, hogy a hajdani
egérutakat eltömte az idő: a zárt osztály megszűnt, a Klubot bezárták:
most már végérvényesen mindenkinek a maga tükrébe kell néznie. A regényben
egymásba fonódó élettörténetek világosan felmutatják, hogy az ábrázolt
korban egyfelől a kiábrándult és elkeseredett forradalmárok állnak, másfelől
az elégedett szolgák. Lényegében egyik is, másik is kiteljesítetlen emberi
sors. Miért lenne akkor jobb, kiteljesültebb sorsa annak, aki a két lehetőség
közül nem választva lebeg a kiábrándultság és az elégedettség között, amikor
ez utóbbi, az elégedettség tulajdonképpen a szolgaság folyománya?
|