A harmadik történet* címet majdhogynem programatikusan, de legalábbis az egész eddigi életművet értelmező, a figyelemfelhívás, megsegítő olvasat szelíd pedagógiai gesztusát rejtegetve viselő könyv két, egymás "meztelen" tükrébe tekintő és felvillanó alapszava: Isten és halál. A könyv utolsó harmadában olvasható azonos című vers a maga rendjén nyilván nélkülözi az irodalomtörténeti (ön)reflexiót, a "gyanús utókor" és benne a "Mi történt?" kérdésével szembesülő "utód" metafizikai kitettségét veszi számba, jórészt rövid, de az idő mély moraj- lását sohasem nélkülöző, megtört erővel szirtre kicsapódó mondatokkal. A harmadik történet előtti kötetek versei a mindegyre halva születő és halált szülő személyre reflektálnak, ezekhez képest most a személytelen kollektív megsem- misülés képét látjuk az utókor falára vetülni. Ebben a közös tapasztalatban mérlegelhető az, aki van, és az, aki vagyok: az utókor, az utód, valamint mindenek elődje és utódja, az Isten. Az "Ök mérik súlyodat, akik megsemmisültek" szentenciája a vers tengelyében megsokszorozza önnön értelmét a két utolsó sorban: "Csak róluk, mindegyre róluk beszél velem / az Isten. Életét adná, hogy a halált elejtse." A halál megsemmisítését, eltörlését élete árán az egyszülött Fiúban véghezvivő Isten keresztény hittétele A harmadik történetben mint vágyva vágyott, de bevégezetlen, legfennebb potencialitásában szemlélhető tett: "életét adná". De hogyan is adhatná, ha nem egészen emberként, isteni teljességét az emberiben tökéletesen megőrizve? A halál "elejtésének" többértel- mű képe, nemcsak a vadász és a vad, hanem a kézben tartott, nála levő halált is asszociálja: a halált tartó Isten maga is a halál foglya. A halál meztelen tükrében a fogadásaiban kizárólag vesztes Isten (A fogadás) magát emberként látja, egyedül annak láthatja: vesztesként a vesztesek között, nem utolsó sorban pedig gyanús utódként a maga örökségével bánni, elbánni sehogyan sem tudó gyanús (utó)korban: ,,- Újra fogadok: születni kezdek. / Mostantól fogva / én a Fiú vagyok." Majd: "Jövőmet élezi a múlt" - áll egy magányos sor Az alvó című versben, amely a befejezett eszkatológia költeményének is olvasható, amennyi- ben a tóparti várakozás a kihűlő padon a megsemmisülés jelét teljesíti be, a halott hattyú képében vízből fölmerő angyalét, akinek nincs üzenete a várakozó számára: "Ringva alszom, mint a teknő. / Kivájt égi test. Várok senkire. / Kihűl a tóparton a pad". A "kivájt test" és a teknő időtlenséget idéző ringása a halott vízben lebegő angyal párja: "Az algás vízben angyal árnya ing: / a víz, a hullámló acél, meglebbent két szárnyat, / két hattyúcsonkot." A kiáltás, a megszólítás rettenete, a szívet átjáró éles tőr helyett a legyőzetlen halál anti-dramatikus ténye: az isteni jelenlét vákuuma, a tömény, sűrűsödő hiány. "Egyre töményebb sejtelem / teremt képet s töröl. / Egyedül nincsen út, csak örvény."
     A harmadik történet - a könyvről beszélünk - létfilozófiai hangoltsága, a bibliai hagyomány nyelvi-poétikai készletének a folyamatos mozgásban tartása révén a korábbi könyvek uralkodó szülés, halva születés motívumát az "egyetlen puszta tényre", a halálra cseréli fel. Ebben az értelemben A harmadik történet valóban hangnem-váltás, már egyszólamúságánál fogva is. De milyen irányba is történhetett a "sikos és szűk sötétből" poétika kiszakadása, ha nem az "istenes versek" felé? - kérdezzük avval a tudással, amelyet A harmadik történetből nyerünk. A születés és a halál tökéletes egybeesését Balla Zsófia költészete a korábbi könyvekben is hiánytalanul dokumentálja, ebben a könyvben azonban a születés és a halál közös pontjaként szemlélt nagypénteki eseményt hangsúlyosan kollektív pusztulásként mutatja fel. Kimondatlanul "nagypénteki", tegyük hozzá, ám az egyszerre szomorú tónussokkal, tárgyilagosan (és tárgyias objektivizmus- sal  - Csuhai István), élesen, egyre inkább szenvedélytelenül fölrakott kompozíciók nyelvi közös többszöröse mindenképpen egy sajátos, számos nyelvi élményen átszűrt-átmosott, a magyar költészetben tulajdonképpen otthonos biblikusság.
     Hogyan is közelíthetnénk meg Balla Zsófia költészetének biblikus hangvételét?
     A harmadik történet két kritikusa is szóba hozza Balla Zsófia poétikájának a kortásakétól merőben elkülönböződő hangfekvését: a megemeltséget, a fölfelé stilizáltságot, a magasabb költői nyelvbe vetett bizalmat (tekinthetjük ezt, aligha kétséges, a transzilván hagyomány visszhangjainak is). Radnóti Sándor: "Ez a tekintet ünnepélyes tekintet. [...] neki e költöi hang költészetté válásáról kell meggyőznie az olvasót". Kemény István: "...öröm semmi ebben a magyarság- ban, de pátosz van és némi hős-szerep is. Ma ennyi véglegességet is nehezen vállalunk." Ez a nyelvi attitűd A harmadik történet "precíz teodíceáit" (Selyem Zsuzsa) a biblikusság felé billenti, ó- és újszövetségi értelemben egyaránt. A korábbi kötetekben nyilvánvalóbb ez a réteg, ebben a könyvben azonban éppen a nyelvi váltásra való manifeszt törekvés teszi még erőteljesebben érzékelhetővé, bizonyos értelemben alaphanggá Balla Zsófia biblikus kötödését. A Kettős apokrif  című vers a halva fogant, meg nem született Messiás visszájára fordított
magnificátja. A hagyomány mélyéről jövő ima-töredékek, a Sömá Jiszroél a vers kontextusában az örökkévaló és egy-isten, mondhatni a magányos nép magányos istenét szólítja meg, ám a Tóra szavait elöírásszerűen ismételve visszhangoztató imát sajátos módon vegyíti az istenatyától leszakított Fiúhoz való imával, a Mária-éneket halálos magnificáttá írva át: "Hallgass rám, Kisfiam: / az Örökkévaló, ő a mi Istenünk. / Csak az lehet az Istenünk, / aki Örökkévaló. Aki Egy. / Nem Apa vagy Fiú. / Te fiú vagy és van apád, / a sovány mesterember." Az "egyszülött fiú" János apostol evangéliumában (és a János levelében is) megtalálható szószerkezete (Jn 3,16 - ezt a lókust egyébiránt mint a "biblia dióhéjban" tartja számon a keresztény hagyomány) a Kettős apokrif párverseként, a kötetben mindjárt utána következő A képernyő imádásában "sokszülötté" lesz, a következőképpen: "Az Úr / sokszülött fiát - / istentelenül sok fiát adja értünk." A két, egyébiránt egymásból következő - szétszálazva összefonó, elválasztva vegyítő - beszédmód adja meg a cím, a "kettős apokrif" értelmét. Olyan a vers, mintha a Sámuel születése felett örvendező, és nép meddőségét reprezentáló, de meddőségéből megváltott Anna hálaadó énekét a nép meddőségét reprezentáló, isteni beavatkozásra teherbe eső Mária énekével szőnénk össze, egy összetéveszthetetlen forma- és színvilágú poétikai textúrában.
     Az elkomoruló bibliai hangnem abban is felismerhető, hogy az "ahogyan élsz" egyszemélyes "hazáját" Balla Zsófia A harmadik történet verseiben maga mögött hagyja, és a korábban már emlegetett kollektív megsemmisülés jelentés nélkülisége felé irányítja tekintetét, egyfajta univerzális otthontalanság felé indulva el. A "haza" áttűnése a "személyesből" a végtelenül személyes kollektívbe ennek a költészetnek az újabb belső "roppanásait", gátszakadásait is kijelölik: "Mondd el, hogyan rebbent és roppant világgá az egyetlen sokaság." Balla Zsófia "egyszerre képes a legkonkrétabb személyességre és a legelvontabb kifinomultságra", írja Angyalosi Gergely, a gondolati indíttatás hangsúlyozása mellett Csuhai István is a személyességet hozza szóba: nos ehhez kell hozzá- tennünk még, olvasatunk szerint, az "egy" és a "sok", (lásd: "egyetlen sokaság") "közé" helyezett, Istenre vonatkozó kérdéseket: "Angyal, te tiszta szomorúság! / Te tudhatod, / Milyen az Isten."
     Az "Istenre" irányuló kérdés Balla Zsófiánál - miközben kétségtelenül személyes faggatózás, szóba-állás (szóba állni: belehelyezkedni a Szóba), beszélgetés - a sokunkat, beleértve a Fiút és az Apát elválaszthatatlanul összekapcsoló és elválasztó halál szemszögéből a kollektivitásra, a történelemre - "Az ókori regék s a Biblia után / e pusztítás füstjeit látod szent írásnak. // Mi történt? Megtudnod két ezredév kevés."  - irányuló kérdéssorozattá is válik egyszersmind. Isten fogadásai ugyanis nem korlátozódhatnak a(z isteni) személyesre, az Egyre, és erről Istennek mintha nem volna mindig világos (előre)tudása - "Csontig felrótta Jób". A fogadásaiban örök-vesztes Isten önismétlő módon "istentelenül sok fiát / adja értünk". A "transzilván térbe" visszalapozó versek a délutáni rémálmoktól is meggyötört új "helyszín édessé- gébe" ágyazva elbúcsúznak a "tüzes szégyenbe" zárt többesszámtól, és az "Istenünk" legszemélyesebb, nem utolsó sorban mert szabadságban fogant többesében találják magukat.
     A biblikus attitűdnek olvasatunk szerint létezik egy másik támpontja is - és ez nem nyelvi természetű, jóllehet természetesen írásműhöz, a Csöndfoltok című poémához kapcsolódik. Kezdjük mindjárt két axiómával:
     1. Balla Zsófia érett költöként választ mestert magának.
     2. Balla Zsófia "nem követi a mesterének nevezett Petrit sem" (Radnóti Sándor).
     A költő mestert választ, akit nem követ: hogyan oldható fel ez az ellent- mondás? Petri nem az első mestere Balla Zsófiának (egy korábbi elemzésünkben említést tettünk már a Második személy című kötetről és Tandori Dezső költészetének felszabadító hatásáról; vö.: "Énalany és őtárgy között". Kalligram, 1998/1-2.), Petri György esetében azonban, "akinek életfunkciója volt a költészete" (Radnóti Sándor ismét), versnek és személynek, életnek és virtuóz (vers)formának, szónak és testnek, a választás személyes (és tragikus) szabadsá- gának (politikai értelemben is) és a kollektivitás (politikai értelemben is vett) életének, az egyéninek és a köznek, az énnek és a hazának stb. tökéletes egymásra tevődése nyűgözi le, az "egy" és a "sok" (én és mi) között ingázó, a tragikusba fölemelkedő, a profánumba alászálló és a gyermekiben örvendezö Balla Zsófiát. A publicisztikát "antik tökélyű költészetté emelő Petrit antik ritmusú publicisztikában is idézi Balla, mintha bizony egy nekrológból merítene, olyan szövegből, amelyet megérintett Balla Zsófia angyalainak valamelyike (nem
a szomorúak közül való, alighanem): "Az, ami itthon történt elmúlt évtizedünkben, / részben tartásod, söt nézeteid szüleménye." És még a folytatás is, távolodóban már az újságpapírtól: "Bárha kinőtt már téged, minket, ámde ki bánja: / mindent megmutat, ígér s tart ez a zsenge szabadság." És a záradék: "Ennyit a társada- lomról." Balla Zsófia mester-választása ebből a nézőpontból tehát nem poétikai, hanem vallási természetű: nem a költőt követi, hanem az embert; nem költő- tanoncként választ mestert, hiszen már összetéveszthetetlen, saját hanggal rendelkező alkotóval van dolgunk, hanem odaadó, a tanulásra magát elszánt, szemérmesen hódoló tanítványként. A Csöndfoltok nem a nagy költő feletti tanítványi kaddis, hanem a saját testében a Szót megjelenítő Tanító felett elmondott ima, aki véghez viszi az isteni kivételest: "költőt verssel együtt érlel a vég". Majd a halál mint tiszta, beteljesülő műalkotásnak a képe jön: "Robban, amit mond, lövell / s szemembe loccsan, arcul csap a szó: / utolsó vers, halál- aszú."
     Költőként költészetté lenni: Balla Zsófia poétikáját át- meg átszövi egy rejtett és rejtélyes, esztétikain túli, etikai, és egy etikain túli, vallási dimenzió. A költő, Petri György az alul létezés szentjeként alászáll és fenékig üríti "pocsolyák nyirkos metafizikáját", majd fölemelkedik, hogy elérje a bizonytalan "napsütötte sávot" (ez persze Petri-idézet). A költő lénye és a költészet korpusza elválaszt- hatatlanul egy Balla Zsófia mesterében: "Lényed lényeg -, bár többé sose látszol."
 

* Balla Zsófia: A harmadik történet. Jelenkor, Pécs, 2002.