Az erdő meglehetősen gondozatlan hátteréből úgy emelkedett ki a park, mint a hajlatok közül a combok belső felülete (világosabb színű foltok) - és csakugyan volt valami erotikus abban, ahogy a meredek dombhátak közül kisebb csermely ereszkedik a lankásabb lejtők közé, folyása lelassul és tükre megadóan terül el, sőt, a dombok tövénél kisebb tóvá enyhül és hosszan, kényelmesen nyújtózkodik. "Jó helyen van a park", állapította meg azonnal, amint a dombtetőn félkörben végigvonuló betonút felől először nézett a tóra, még nem ismerve fel, hogy szerencsésen a lejtő legszebb, déli oldala felől közelítette meg.
     Végigsétált a tóparti földes ösvényen, mely betonútba torkollt, majd nagy ívben balra fordult, hogy a dombhátra kapaszkodva ismét felülről pillantson a tóra. Itt a park aprólékosabb, kisebb léptékű részletekre bomlott. Kövek, díszcserjék, padok és sétányok tagolták az eddig jóval nagyobb léptékű, erdős felszínt, melynek természetességét kiemelte, hogy még nem végezték el a tél után kötelező tisztogatást, a kidőlt törzsek és leszakadt ágak itt-ott már feldarabolva, de még elszállítatlanul hevertek a cserjés egy év alatt elburjánzott vadhajtásai közt.
     Egy padot keresett, ahová leüljön, ahonnan a vízre láthat. Inkább árnyékos, semmint napfényben úszó helyet, mert onnan élesebb lesz a "kontraszt" - látni akarta, hogy a verőfény hogyan sújt a víztükörre. Egy filagória előterében találta meg, amit keresett, egy sziklakert közelében. Betonozott gyalogösvény szélén állt a pad, ahol végül megállapodott, és fekete bőrtáskáját maga mellé tette.
     Lenyűgözte a látvány, az alatta tágasan, de nem túlságosan messze elterülő domboldal, a víztükör, melyet túlfelől is csupasz fák határoltak, s a kinyújtott térben mint terepasztalon bolyongó "emberi alakzatok", ezért sokáig nem nyitotta ki az ölében heverő könyvet. Figyelme megoszlott a táj és a sétálók közt. Nem voltak olyan közel, hogy éreznie kellett volna jelenlétüket, de azért jelen voltak; nem személyként (ahhoz túlságosan messze, hogy arcvonásaik akár a részvét, akár az ellenszenv érzetét felkeltették volna), hanem mint színfolt vagy benyomás. Mint hiba. Igen, így érzékelte, mert kabátjuk mesterséges színe kirítt a látvány keretét meghatározó színtelenségből, hiszen a zöld és barna, a fű és a vastag rétegben feltorlódó avar keveréke élesebb kontúrok nélkül vonult a tóig. Mikor már nyitva volt ölében könyv, akkor is hol föl-, illetve le, a tó felé, hol a fekete betűsorokra tekintett, és hirtelen pillanatképet készített a sétálók elmozdulásairól. Mindaz, amit olvasott, így egy valóságos táj részleteiként rendeződött eggyé. Nevek és tulajdonságok bukkantak föl ebben a szövegben, amelyek a változások és mozgások látványban tárgyiasuló alakzataiként vetültek elé. A park sajátosabb részleteit a cselekmény sajátságaival feleltette meg, a szereplők nevei, jellemzése és anyagi valósága pedig azokhoz a megfogható pontokhoz kötődött, melyek minden jellegzetes tájban megfigyelhetőek: egy nagyobb sziklatömb, egy félig már száraz fatörzs a megszemélyesítés vágyát ébreszti fel. Egészen elmélyedt a könyvben, melynek címoldalán Paul Ricoeur neve szerepelt, s mely a metafora elméletét taglalta. Már mindegy volt, fölpillant-e: állandóság és változás ugyanazon finom hullámzása járta át a tájat és a könyvet, melyet olvasott, azon sem lepődött volna meg, ha a táj leírása, melyet szemlélt, a könyv sorai közül köszönt volna vissza.
     Egy csosszanás tömör, szövetszerű részletet szakított át. Lépéseket hallott közvetlenül a háta mögött, mintha valaki óvatosan közelítette volna meg, és most hirtelen egy-két hangosabb lépéssel árulja el jelenlétét, hogy megijessze vagy megzavarja... mintha az lenne a célja, hogy ő fölkapja fejét (mert tényleg fölkapta a fejét és összerezzent), de még mindig nem tudta, inkább érezte csak, hogy a valaki a háta mögött van. Nem feltűnően előre roskadt, mint akit játékosan hátba vágtak, nem erősen, de határozottan; és késztetést érzett, hogy előre engedve súlypontját felugorjon. De az idegen éppen ekkorra látóterébe került. Balról kerülte meg a padot. Fekete hajú, törékeny testű fiatal nő volt.
     Nyílt mosollyal azt kérdezte, leülhet-e.
     Kicsit durvábban, mint szerette volna, jelezte, hogy miért ne - de megbánta durvaságát. Zavarta, hogy áldozatul esett képzeletének. A lány leült, s mivel ő a pad közepén terpeszkedett el, és még annyi ideje sem maradt, hogy maga mellett helyet szorítson, most egyszerre csaknem összeért a testük (és lehet, hogy a ruhájuk tényleg érintkezett egy vagy két ponton). A lány először előre hajolt (mert ő még a karjait is a pad támláján tartotta, jelezve, hogy igényt tart az egész padra), de aztán hanyatt vetette magát és nekitámaszkodott a támlának. Ugyanennek a hirtelen mozdulatnak a lendületével felé fordult, és az arcába merülve megkérdezte:
     - Megijesztettelek? Sajnálom.
     - Nem hallottam, hogy jössz.
     - Ó, én nagyon halkan járok.
     Amikor a lány elfordult, már nem érezte magát kényelmetlenül; örült, hogy a lány háta mögött, a pad támláján van a karja. Arra gondolt, hogy szép lehet az arca. A rövid párbeszéd alatt nem tudta megfigyelni - annyira megzavarta a lány viselkedése, hogy figyelme szertefoszlott. Nehezen érthető, kusza szövegszakaszhoz ért, mely nem emelkedik ki eléggé az összefüggések hátteréből. Metaforára talált, melyet fel kellett oldania; de nem találta a hordozót, a testet, melyre a metafora jelentése rakódik.
     Oldalról kiválóan megfigyelhette volna a lány arcélét, de nem akarta kifürkészni... Azt gondolta, már így is nagyon jó helyzetben vagyok. Azt gondolta, beszédkapcsolatban vagyunk. Azt gondolta, nem véletlenül ült mellém.
     De hogyan lehetséges, hogy nem hallotta meg? Ez talány volt. Mégis kissé a lány irányába fordította a fejét, mintha csak a távolban követne valamit a szemével (valóban elrepült a tó fölött néhány gázlómadár), és a szeme sarkából végre alaposabban szemügyre vette: tudta, hogy a lány ezt is pontosan érzékeli, mégsem bánta most már. Oldalról - vagy inkább hátulról, mint oldalról - látta az arcát. Keleti és európai vonások ötvözete, állapította meg. Az anyja japán lehet, az apja leginkább francia. Tekintete a fülkagyló környékén időzött, és rémülten vette észre, hogy a lány böre halvány, csaknem áttetsző, mintha üres lenne a teste - ez a szó jutott eszébe, hogy üres. Az a különös érzés fogta el, hogy pontosan tudja. mi következik most; meg fogja kapni a lányt (a közeledéséből nyilvánvaló volt, hogy ismerkedni akar), de riasztotta, hogy ezt előre tudni lehet (vagy legalábbis ő tudni véli). Nem a lány látványa vagy jelenléte, hanem az eset szokatlansága ébresztett benne vágyat. Úgy tűnt, hogy a játszmának, melyet a lány kezdeményezett, a tétje az, hogy meg tud-e felelni a lány vágyainak. Ha igen, nem kell félnie kudarctól. De ha nem?
     Mozdulataikat és gesztusaikat valószínűtlen felbukkanása óta a lány uralta mozdulataival és gesztusaival. A pad szélére helyezett vászontáskából könyvet és valami rágcsálni valót vett elő, és a kötetet kinyitotta a címoldalon.
     Paul Ricoeur metafora-elmélete volt.
     Ő azonnal lekapta a pad támlájáról a kezét és ölébe ejtette; majd a kelleténél hangosabban csapta be az ő példányát, mely szakasztott mása, genomja volt a lány kezében találhatónak, mégpedig előre át nem gondolt terv szerint úgy, hogy a könyv vágott éle tekintsen felfelé, nehogy a címlap vagy akár a gerincen levő címfelirat látsszon. Két kézzel tartotta, mintha imakönyvet tartana, és teljes törzzsel jobbra fordult, a táskája felé, hogy valahogy elrejtse a bizonyíték erejű tárgyat, és ezzel meg nem történtté tegye vagy legalább leplezze az egybeesést, mely most mindennél jobban riasztotta.
     - Mit olvasol? - hallotta azonnal az éles hangot.
     Azt gondolta. most azonnal vissza kell kérdezni, mért érdekel, és aztán menekülni innen. Nem az azonosság ténye rendítette meg önmagában, bár el kell ismerni, hogy ha nem is rendkívüli, de az is több volt, mint meghökkentő; hanem az, hogy nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy már akkor tudta, hogy ez fog történni, amikor a lány a padra telepedett. Hazudott volna, ha ezt állítja; hogy valóban tudta ezt; de mégis több volt, mint sejtés, amit a lány felbukkanásakor elhessentett, hogy mindez nem véletlenül történik; és véletlenen nem csupán a lány akaratának kiszámíthatatlanságát, hanem a tőlük független események egybeesését is értette.
     Még mindig kitérhetett volna a válasz elől. Mondhatta volna azt, hogy nem érdekes, vagy nem kellett volna mondania egyáltalán semmit. Legyinthetett volna. (De már meg volt róla győződve, hogy a lány pontosan tudja, hogy Ricoeur könyve van a kezében, nem tudta volna megindokolni, hogy miért). Miközben ezeken gondolkozott, azt mondta:
     - Ugyanazt, amit te.
     - Gondoltam - derült fel a lány, és az arca egészen áttetsző lett. - Már amikor melléd ültem, gondoltam, hogy te is Ricoeur-t olvasol. Annyira örülök, ez most annyira fontos! Gyere, madárkám, egyél!
     Az utolsó mondat persze nem neki szólt. Feketerigónál nagyobb testű madár röppent a pad elé (nem ismerte ezt a fajt), és kíváncsian nézte a lány kezében zizegő sztaniolzacskót. Az kinyújtatta a kezét és leeresztette, a zacskó fölemelkedett, aztán leereszkedett a madár elé.
     Ez most nem vele történik. A meghökkentő események sorozata túl volt azon a határon, amelyen innen a történet még valószínű, vagy legalább hihető. Ez a lány nem lehet valóságos, gondolta, hanem képzelete mellékterméke, a látvány és az olvasás interferenciája révén keletkezett. De ennyire hangsúlyos mellékter- mék? Nem, ellenkezőleg. Törékeny alakja talán túlságosan nehéz volt ahhoz a valósághoz képest, mely a tó felé terpeszkedően, de alattuk terült el. Kiszámít- hatatlan valószerűsége az események szükségszerűen bekövetkező láncolatát sugallta. Éppen ez volt érthetetlen. Hátborzongató volt a lány közelsége. Fizikai félelmet érzett. Reszketni kezdett a jobb keze, nem is reszketni, remegni. Arra gondolt, hogy a madár mindjárt elrepül majd, és akkor nem lesz más választása, mint megfogni a lány kezét. De már nem tudott várni addig. Tapintani akarta és enyhén megszorítani, hogy érezze, valódi. Nem tudott szabadulni attól a képte- lenségtől, hogy ha hozzáér, egyszerűen átnyúl majd a lányon, és nem a kezét, a zacskót szorítja meg. Ez a gondolat iszonyatos volt. Mélyet sóhajtott, majd a könyvet, mely még mindig az ölében hevert, maga mellé csúsztatta a padra és a lány felé nyújtotta a kezét - most már szándékosan azt a kezét akarta, melyikben a zacskó volt -, és határozott mozdulattal a lány kézfejére csukta a tenyerét, mintha ökölbe akarná azt szorítani. A rigó elröppent.
     Legalább annyira meglepte a lányt, mint észrevétlen közeledésével az őt. De nem húzta el a kezét, és ő sem vonta vissza; sőt, mintha kicsit meg is szorította volna az övét, vagyis viszonozta volna a fogást - bár a zacskó szerencsétlen módon a két fogás közé szorult és zörgött. A lány keze hűvös volt, de nem volt hideg. Puha, emberi anyagból készült.
     A lány egyszerre felé fordult és mosolygott.
     Ettől a mosolytól egészen megrémült. A lánynak - nyilvánvaló - eszébe se juthatott, hogy ő tulajdonképpen csak testének valódiságáról kívánt meggyőződni; ő viszont arra nem gondolt (és még most is nehezen tudta elhinni), hogy ez a kézfogás az ő közeledési szándékát sugallja majd (a lány számára pedig nem tűnhetett másképp). Rádöbbent, hogy jóformán öntudatlanul, vagyis akarata ellenére, a legszabályosabb, leghétköznapibb módon kikezdett a lánnyal. Mosolyát nem tudta nem viszonozni (ez most már kínos is lett volna), de közben arra gondolt, hogy a mosolyával megtévesztette. A mosolya nem sugallt idegenséget, és talán hamarosan magával is sikerült elhitetnie, hogy cselekedeteik szabályos, hétköznapi keretek között vannak újra.
     - Akarod tudni, hogy mért járok ilyen hangtalanul?
     Mert kísértet vagy, akarta mondani. Ehelyett azt mondta: mert angyal vagy.
     A vakítóan fehér, áttetsző bőrű lány nevetett (mintha krétával fehérítette volna az arcát). Aztán azt mondta:
     - Gyere, mutatok valamit.
     A park túloldalán kínai házak közt egy kisebb mellékutcába jutottak, és a lány nem engedte el a kezét. Maga után vonszolta valami meredek, vas csigalépcsőn. Arra gondolt, hogy a lány fel fogja darabolni, és a darabjait megsüti egy óriási wokban (nem tudta, hogy mért éppen wokban). Tetőtéri lakásban találta magát, és a lány bezárta belülről az ajtót. Egyedül voltak. Ez egy keleti nő, gondolta.
     A keleti nő először a fűzöld felsőkabátot vette le (könnyű felsőkabát volt rajta), és ismét látta, hogy mi következik majd, mozzanatról mozzanatra. Hallotta a szavakat, mindazt, amit a lány mond majd, és azt is, hogy ő mit válaszol ezekre a szavakra, bármennyire szeretne is mást mondani. Iszonyatos volt. Minden mondatot előre hallott, de úgy, hogy egyben egyszerre, megsokszorozódva, egy időben hallotta az összes mondatot. Azt akarja, hogy mindent pontosan és világosan előre tudjon, a keleti nő, gondolta. Hogy ne mondhassa utóbb: nem tudtam, hogy ez lesz. Tudta, hogy amit most tesz, az visszavonhatatlan. A keleti nő örökre szól, nem ismer olyat, hogy kecmec. Tudta, hogy mindjárt belekezd egy történetbe, amelynek ő már előre tudja a végét (hiszen egyszerre látta mozdulatlan állóképként az egész történetet és minden egyes jelenetet képről képre), és látta a megnyúzott testből mozdulatlanul kiömlő vért. És csakugyan: a keleti nő belekezdett a történetbe, melyet ő már mindennél jobban ismert, mint a tenyerét, vagy nem - inkább egy kőlapot, melyen rovások vannak, és neki éveket kellett eltölteni azzal, hogy ezeket a rovásokat nézi. Tudta, hogy amint a felsőkabátból kibújik, azt mondja majd, hogy nekem nincsen identitásom. És akkor kibújt és azt mondta:
     - Nekem nincsen identitásom.
     Tudta, hogy ha a keleti nő az ágyra telepszik, akkor a finom nyersbőr szandált mutató- és nagyujjal csatolja ki, az anyjáról beszél majd, aki japán, és az apja a szülei akarata ellenére vette el (közben a keleti nő kicsatolta a szandált), és mikor ebből a képből felréved, a keleti nő éppen befejezi a történetet, és "nagy mezaliansz volt", mondja.
     - Ez a japán ruha az identitásom első rétege - magyaráz a keleti nő, és a padlóra ejti a könnyű zöld felsőkabátot. Olajzöld trikó és feszes selyemnadrág takarja a testét, mert a keleti nők megőrülnek a pasztellszínekért. A nadrág gombját már ő gombolta ki és a cipzárt is ő húzta le - de még félt, hogy a ruhában nem lesz test, mert a keleti nő (úgy sejtette) test nélkül is viszonylag elvan. Tudta, hogy míg a combokra feszülő nadrággal bajlódik, s az áttetsző alsóneműn keresztül a vakító fehér combok között már átdereng a fekete szőr, a keleti nő az apjáról beszél majd, mert a keleti nők a fontos pillanatokban az apjukról beszélnek; és tudta, hogy a keleti nő apja francia márki lesz, akinek a családja sivatagi harcokban tüntette ki magát az arabok ellen, pedig valamennyire maga is arab - de erről családi asztalnál szigorúan tilos volt és ezután is tilos lesz beszélni.
     - Hát majd nem beszélünk - mondja, és várja, hogy a keleti nő lassan mórikálva fején keresztül lehúzza magáról a trikót is, de tudja, hogy egy történetet addig még meg kell hallgatnia, és azt is, hogy ez lesz a legkegyetlenebb; mert a keleti nők a legkegyetlenebb dolgot a végére tartogatják:
     - Amikor alkonyatkor a sivatag hűlni kezd, és a kősziklákról vékony kőpengék pattannak le éles sikollyal, a karaván lomha vonulással hömpölyög az egész napi megfeszített iram után a szeráj felé, a hajcsárok már gyűjtik a kőkéseket, aztán hátul, a szeráj mögött az oszlopokhoz feszítenek egy embert, lemeztelenítik, a lapockáknál kezdik meg a bört, az alkonyi félhomályban őrült iramban kezdik fejteni, tépni, hogy napnyugtáig végezzenek, mert a szentülő napnak az igazi énünkkel kell találkoznia; akarom hogy tudd, hogy az az ember, ott, minden este az apám - mondja majd hidegen, mert a keleti nő ilyen; "de hát miért?" - kérdezi ő öklendezve, "ó, hát ez a szokás"- mondja majd erre, és kifejti magát a vékony felsőruhából.