|
BÁNKI
ÉVA
Az első szerelem*
De bármiként is döntöttek a nagyhatalmak,
bármennyit is alkudoztak titokban vagy nyilvánosan, Csák Böbe semmiképp
se lehetett az enyém. Bujdosó Feri úgy élt nálunk Böbével, mint a feleségével,
de néha beosontam hozzá, lesimítottam a takaróját, megsimogattam a vállát,
megkértem, bontsa ki a copfját. Leülhettem mellé az ágyban, ilyenkor a
haja, mint valami sötét, jótékony felhő, ráborult az arcomra. Na de Imike,
kuncogott Böbe, Feri csak az istállóhoz ment ki, akármelyik pillanatban
itt lehet. Tudtam, hogy az ilyesmi nem a pillanaton múlik, hanem a tizenhárom
évemen, anyuska rosszal- lásán, és leginkább Bujdosó Feri gavallér ajándékain.
Feri, mint egy nagygazda elsőszülött fia a nehéz időkben is rendelkezett
bizonyos pénzeszközökkel, Böbének szalagot, tükröt, álmoskönyvet vett,
nagy mamlasz ez a fiú is, mondta Berta néni anyámnak, mikor Feri a sok-sok
apróságot odaborította Böbe lábaihoz. Én csak a költészet fegyverével szállhattam
harcba, a Csókasszonyhoz írott verseimmel (Böbe még egyszer sem csókolt
meg), egy kis kék selyemdarabbal, ami anyuska öltöztetős Máriájának túl
hosszú lett, és évek óta ott lapult anyuska szekrényében. Még el se kezdtem
az igazi Wilson Mestóban játszódó regényemet (robbanómotorok, kiderítetlen
gyilkosságok, összeesküvések), mikor a bátyám Angolkönyve már tele lett
szerelmes versekkel. A latin költeményekben Bujdosó Anci nemes tartását,
hajkoronáját és római erényeit dicsértem, szimbolistának képzelt verssoraimat
pedig - korszerűtlen módon - a CSÁK BÖBE
NEVÉRE ajánlás fűzte össze. Nagymegyer a szerelem
városa lett, megáldottam költeményeimben azokat a honfoglaló törzseket,
akik a tavak, hőforrások, lápok közé telepedtek, hogy megszülessenek a
múzsák, Magyarország legszebb lányai. Pannónia földjén..., írtam, és rémülten
abba is hagytam a költeményt.
Mielőtt visszamentem
volna ősszel a líceumba, anyuska megtalálta szerelmi zálogaimat, a verssorokkal
teleírt papírdarabkákat Böbe kamrájában. Milyen pap leszel, egy szukához
írsz verseket, kiabálta, és én csak hallgattam, ahogy a cselédek füle hallatára
szememre hányja aljasságomat, a csalódást, amit a sírgödrökben heverő,
de bennem ott is megbízó ősöknek okoztam. A gyerekek tiszta lelke a mi
egyetlen jövendőnk, hirdette a szószéken Lajos atya minden vasárnap. Ugye
nem bírsz magaddal, kérdezte csendesen a pap előtt anyuska, és én nem válaszolhattam,
csak lehajtottam a fejem. Már réges-rég kidobtam volna azt az átkot a házamból,
mondta anyuska a papnak, ha nem félek attól, hogy a rokonom megvádol, hogy
nem tartom meg az ígéretemet. Böbe eltűnését tényleg nem tarthatta volna
titokban. Mielőtt a bátyám megérkezett volna, az Amerikás Károly többször
is eljött, és szemlét tartott a gazdaságban, kikocsizott a földjeinkre,
járt-kelt egész nap magabiztos arccal, de én tudtam, akármerre jár, figyeli
Böbe szoknyáinak a susogását. Micsoda átkozott, suttogta anyuska, de Károly
bácsi látogatásain felhordatta a legfinomabb borokat is.
Már nemcsak
a csapkodó copfját láttam, hanem azok a szemek, amik csak az álmokban látnak,
felderítették Böbe testének minden hajlatát. Mikor a bátyám hazajött, és
a Bujdosók végleg hazaszekereztek, úgy hittem, lesz ideje Böbének a versekre.
Egy repülőgépes képeslapra felírtam, hogy Böbét a mennyekben is fogom szeretni,
egy országrészt hódítok meg neki, de persze nem hegyeket, hanem egy pálmafás
tengerpartot, ahol a kék ég mögött álmodoznak a szerelem palotái. A vágyak
folytatódtak egy másik képeslapon, versekben leírtam, amikor közeledünk
Erzsébetvároshoz, amikor az Ígéret Földjéhez érünk, izzó szenvedélyünk
felrobbantja a gép hajtóműveit. Tervezgetéseim nem is voltak hiábavalók,
a hajtómű-robbanás és a lángoló verssorok Böbét egy csókra ihlették, de
aztán máris kirohant az istállóból, mert félt az öregebbik Bertustól, anyám
cselédlányától, aki ott járt a sarkában ébredéstől lefekvésig.
Te ne izgulj,
én a szememet se vetném erre a lányra, mondta a bátyám, mikor beszélgettünk.
Jobban érdekelték őt a szeánszok és Bujdosó Anci levelei. Koszorúban hordja
a haját, meséltem, a hajkoszorú tetején billeg a kalapkája, kalapkásan
jár szellemezni. De kalap nélkül nem megy az udvarra sem, még akkor is
felteszi, ha beszél a béresekkel, és elmeséltem, hogy Reviczky és Komjáthy
a kedvenc költője, míg a római erényeit titkoltam persze. A bátyám csak
nevetett, és azt mondta, hogy a szántás után majd meglátogatjuk a Bujdosókat,
de anyuska hirtelen kiabálni kezdett. Be nem engedek egy kalapos menyet
a házamba, kiáltozta, be nem engedek egy olyan gazdaasszonyt, aki csak
hever a díványon és verseket olvas, és felteszi a kalapját, ha beszél a
béresekkel. Béla csillapítgatta, hogy Anci az unokatestvérünk, csak udvariasságból
látogatjuk meg, viszünk ajándékba befőttet, virágot és verseket, de anyuska
fennhangon rikoltozott tovább. Unokatestvéred, kiabálta, egy olyan családban,
ahol senki sem tudja, hogy melyikük kitől és kivel. Hiszen a kiugrott pap
is az unokatestvéred! Azt beszélik, hogy gyerekkorukban titkos jegyességet
fogadtak. És anyuska nekilátott, hogy Anci romlottságáról újabb bizonyságot
szerezzen. Elénk állította Csák Böbét, hogy megkérdezze, igaz-e, hogy a
kisasszony délben kel fel, igaz-e, hogy levelezett az egyik Kálnokyval,
na persze versekben, tette hozzá kajánul, miközben gúnyosan rám villant
a pillantása. Nem tudom, engem a kisasszony nem kedvelt, mondta Böbe vállvonogatva.
De anyuska
igazából nem Bélára haragudott, hanem énrám, amióta az élet visszaállt
valamilyen kerékvágásba. Szerette, ha a breviáriumot olvasgatom, ha ülök
sápadtan a latin fogalmazás fölött, ilyenkor lábujjhegyen járt, egy pohárkában
az asztalomra tett egy kis cseresznyebefőttet, csak azért zavarlak, fiam,
hogy jobban menjen a tanulás. De ha munka adódott, ha felvisított egy disznó,
ha a béres kinn hagyta a saroglyát az istálló előtt, akkor rám ripakodott,
hogy mulya vagyok, lusta, anyámasszony katonája, hagyom, hogy a házat szétszedjék,
nem becsülöm meg, hogy tanulhatok. Egyik szemed a latin leckén és a másik
az udvaron legyen, szokta mondogatni, és az udvarra néző ablakhoz ültetett.
Anyuska megálmodta még születésem előtt, hogy pap leszek, álmában látott
engem, hogy egy királyi ruhás hölgy gyónását hallgatom, miközben csillageső
hullik alá a mennyekből. A csillagok útját a csillagjósok alakítják, és
anyuska talált az elhívásomra utaló más jeleket is. Mikor Galántáról hazajöttünk,
olyan beteg lettem, hogy csak a csoda és a sok imádkozás mentett meg, és
mivel a betegségem a hetedik évre esett, az öregasszonyok az ágyam köré
gyűltek, és kérdezgették, hogy látok-e már szellemeket. Mielőtt igent mondhattam
volna, a felvilágosodás híve, apuska berontott a szobába, és csapkodva,
káromkodva szétkergette őket. Nem is volt mindegyikük öregasszony, emlékeztem
sorsom tündéreire, fiatalok voltak, de a sok templomozás, imádkozás már
mindegyiket illendően meggörnyesztette. Én magas, szálas, de sápadt gyerek
maradtam, téged finom anyagból szőttek, szokta mondogatni anyuska, mikor
esténként az ujjaival átfogta a csuklómat.
Megjelölt
bennünket az Isten, hiszen felrobbant a cséplőgép, hiszen meghalt szegény
Miklós a háborúban, siránkozott anyuska. Nincs egy tiszta ember, aki a
szerencsénkért imádkozna. Egyik este lobogó gyertyák között felolvasta
Sámuel elhívását, de a sok istenes érzés és olvasmány, a sok közös imádkozás,
amibe anyuska a háború idején belelovalta magát, csak arra volt jó, hogy
minden ima után szóvá tegye mihasznaságomat. Eszed még lenne, Imre, mondta,
de nem tudsz a templomban odafigyelni, mindig azt keresed, amin nevethetsz,
hiába a sok iskola, hiába a líceum, tiszteletlen vagy. Az égi kegyelemben
bízott, amely előbb-utóbb kijavít engem, letöri a makacsságomat, önfejűségemet,
mulya ábrándozóból elszánt, de félszemmel az udvaron a béreseket figyelő
papnövendékké tesz. Ha meglátta, hogy verseket írok, kitépte a kezemből
a bőrbe kötött régi Angolkönyvet. Szolgáit az egyház és a Jóisten maga
választja meg, bottal nem vered be Imrét a papneveldébe, figyelmeztette
anyuskát Istenes nagypapa is. A Jóistent még csak elhitte volna anyuska,
de nem az egyházat, hiszen titokban úgy hitte, Isten nem katolikust vagy
reformátust lát, hanem nagybácsikat, unokaöccsöket, édesanyákat. A felekezeteket
még Jézus is csak afféle ármánykodásnak tartja, ezért kell valami eleven
közvetítőről gondoskodni minden családnak. Csak tanulj, kisfiam, mondta
anyuska, és árgus szemekkel nézte, nincs-e valami "bomlott könyv" a latinkönyvem
alatt, és aggódva kérdezgette, ugye nem barátkozom Pozsonyban ateistákkal.
Én nemmel feleltem, és legalább ebben az egyben nem hazudtam, hiszen a
szemrehányások, a Bratislavává változott Pozsony, Csák Böbe reménytelen
vagy mégsem olyan reménytelen szerelme magányossá tett.
Közben a latin,
amit nagyon szerettem, az irodalom, a Mályi Géza-féle versek, a levélváltás
Ancival eltávolított a hozzám korban (és földbirtokban) közelálló Istenes,
Csiba, Deák unokatestvérektől. De nem valami szent távolságtartás vett
rajtam erőt, ők maguk hallgatták el a közös titkaikat, kikerültek, mint
egy lusta és mihaszna díszbokrot, amit valaki a szántóföld közepére ültetett,
amit csak kerülgetni kell, mert kitépni nem lehet. De titkaim nekem is
voltak. A cséplőgépre gondoltam, amiben a cseh szakértők sem találtak semmi
különöset, a bátyámra, aki végigküzdötte a háborút, és aztán a legutolsó
csatában esett el. Eleshetett volna a legelején is, gondoltam, de micsoda
sátáni humor irányítja a történelmet, és emlékeztem arra a furcsa érzésre,
mikor úgy éreztem, valaki a diófa mögül erősen figyel. Hol lehet most az
az arc, gondoltam, és elborzadtam, mikor a pap a kifürkészhetetlen utakról
beszélt a templomban.
Anyuska tőlem,
a családi közbenjárótól, a visszacsatolt Pozsony megye püspökétől, a Királynő
jövőbeli gyóntatójától elvárta, hogy jelen legyek a házi halottidézéseken.
Még nem tért haza minden fogoly Oroszországból, 1921 nyarán még mindig
akadt család, aki reménykedett. Mielőtt látni jöttek volna, titkos szerelmeket,
be nem vallott bűnöket sugdostak anyuskának, akit ez a bizalom még dölyfösebbé
tett. Ilyen napokon már reggel gyengének éreztem magam, zavaros, sűrű köd
telepedett az udvarra, a lelkek miatt, mondta anyuska, ilyen napokon a
gyökerek se kapaszkodnak a földbe, minden nyugtalan. Ha kiszaladtam a házból,
hogy lássam Böbét az udvaron, rejtélyes árnyékok vetődtek a kezemre, valami
jel lehet, gondoltam rettegve. Míg anyuska szellemezett, én ott imád- koztam
mellette, az öregasszonyok sírtak, ragadós könnyük odatapadt a padlóra,
talán a halottaké ez, mondta a cselédlány, hiába törölgetjük ronggyal,
nem lehet felszárítani a nedvességet. Anyuska szeme befelé fordult, mikor
felismerte a sírgödrökben a Jancsikat, Pistákat, Ferenceket, a tífusz végzett
vele, haslövés érte, még egy misét akar, mondta a komaasszonyoknak. Én
halálfélelemben, émelyegve imádkoztam. Régi babona, mondta a bátyám, de
szeretném, anyuska, ha abbahagynád, mert ha Imréből egyszer püspök lesz,
még felróják neki a Vatikánban. Felolvastam anyuskának a Bibliából Saul
csúfos végét és az endori halottlátót, látod, anyuska, mondtam, a Jóisten
nem bocsátja meg, ha cibáljuk a halottakat. De anyuska legyintett, azt
nem úgy kell látni, mondta, te nem jól olvasod, morogta. Hiszen a pénz,
amit a halottakért kapott, melegítette az ujjait. Mit akarsz még szerezni,
kérdezte a bátyám, hiszen a földeken robotolok, jók a cseh piacok, nem
panaszkodhatunk, de anyuska csak hümmögött, és azt mondta, nem akarja,
hogy a környéken a tekintélye elsorvadjon.
És nem is
sorvadt el. Csak a dunaszerdahelyi plébánost rótták meg a felettesei a
sok szellemezésért, a városi asztaltáncoltatóért és halottlátóért. De anyuska
megvigasztalódott, a templomban a hívek a székéhez kísérték, ilyen megtiszteltetésről
pedig nem is álmodhatott apuska és a születőben lévő nagy gépkölcsönző
szövetkezet idején. De ahelyett, hogy borral kínáltam volna a komaasszonyokat,
és anyuskával jártam volna körmenetekre, a szívemet a rossz jelek és a
Böbe miatti szorongásom foglalta le. Miért nem fogadta el Káin áldozatát
Isten, ha tudta, hogy Káin a visszautasítás után gyilkos lesz? Isten vagy
nem elég jó, vagy nem mindenható, mondtam a megrökönyödött Lajos atyának,
van a lelkemben egy hely, ahol Miki mindennap végigcsinálja az összes ütközetet,
de széttépi a gránát, mielőtt elaludnék és mielőtt a háború véget érne.
Őt is annyira szeretted, kérdezte Lajos atya, nem, mondtam, én őt csak
alig ismertem. Nekem csak ez a rossz humor esik rosszul, mondtam tréfálkozva,
ezért zavaros a szívem. Pedig még nem is beszéltem Lajos atyának apuskáról,
aki komikusan büszke volt, mielőtt a motorból kicsapó tűz elevenen megégette.
Anyuska megdöbbenésére, Lajos atya túl érzékenynek tartott engem, és megtiltotta,
hogy ministráljak a halottidézéseken. Amúgy is elfogytak a földben a halottak,
nyár volt, jó termés ígérkezett, az első jó termés a háború óta, már senki
nem volt kíváncsi Pista, Józsi vagy Bandi legutolsó kívánságára.
Egyik nyári
este volt, mikor a földekről már áradtak vissza a szekerek, és a kapuban
már vártuk a bátyámét is, valamilyen balsejtelemből előlépett Bujdosó Károly.
Hát Isten hozott, bátyám, kiáltott anyuska, de láttam, hogy a fekete ruha
alatt megfeszülnek az izmai. Amerikás Károly csak hümmö- gött valami köszönésfélét,
visszacsapta a kalapját a fejére, és a bakon odakiáltott anyámnak, mondd
meg Böbének, hogy Lajos fiamnak van szüksége rá, vasárnapra jöjjön vissza
hozzánk. Anyuska elsápadt, belezokogott a zsebkendőjébe, nem a látogatás
bántotta, hanem az, hogy Bujdosó Károly a nyílt utcán üzenget ilyen szemérmetlenséget.
Mi jut az eszébe ennek a vaddisznónak, siránkozott a bátyámnak, két éve
rám sózza a szukájukat, és mikor már beletörődöm ebbe, visszarendeli a
lányt a házába. Szifilisze van Bujdosó Lajosnak, mondta a bátyám, és hogy
az apja megvigasztalja, odalökné hozzá. Anyuska szörnyülködve keresztet
vetett, és elővette a zsebkendőjét, hogy siránkozzon illedel- mesen, én
meg kettesével szedve a lépcsőket, felrohantam Böbéhez. Böbe már ágyban
volt, de én elmondtam neki, hogy ő a legjobb, ő a legszebb, majd keresek
annyit az írásaimmal, hogy házat vegyek, felajánlottam a rám jutó húsz
holdat, a tizennégy évemet és a szívemet. Kedves volt hozzám, míg én sírtam
és fogadkoztam, a nadrágomon keresztül simogatni kezdett. Majd egy író
felesége leszel, Böbe, mondtam, és igyekeztem elkapni a kezét, hogy megcsókolhassam.
Ne csinálj magadból ekkora bohócot, hallottam a nyitott ajtóból a bátyámat.
Kelj ki az
ágyból, Böbe, és beszéljük meg, mondta Béla határozottan, te pedig ne sírdogálj,
szólt rám, a költészet ráér, Párizs ráér, inkább szedd mielőbb össze magad.
Böbe magára kapta a szok- nyáját, és a kendőjét, de én ragaszkodtam hozzá,
hogy kézen fogva lépjünk a bátyám szobájába. Mint Rómeó és Júlia, nevetett
a bátyám, nem kéne szórakoznod, Böbe, egy tizennégy éves gyerekkel. Böbe
pillantása kacéran odavágott a bátyám szemébe. Hazavárnak a Bujdosók, hát
nem tudtad? Böbe arcát elöntötte valami vad öröm, és úgy rázta meg a fürtjeit,
ahogy az első este Károly bácsi karjában, a Bujdosó házban, még fel se
tudta fogni, de örömében felugrott, visszaült és boldogan igazgatta a szoknyáit.
De ne örülj ennyire, mondta a bátyám, halottnak hívnak haza, Bujdosó Lajos
betegséget kapott, aki vele hál, az meghal. A bátyám elmagyarázta a betegség
okát, terjedését, lefolyását. Lajos nem nősülhet, gazdalányt nem adnak
hozzá, csak ezért hívnak haza. De Böbe oda se figyelt, nem törődött az
okokkal, a lefolyásokkal és a gazdalányokkal, Károly bátya talán most majd
összead Lajos fiával, mondta Böbe. Te már mindegyikkel összeadtad magad,
hallottam az ajtó mögül anyuskát.
A bátyám nyugodtan
beszélt, mintha nem is hallaná. Ne képzeld, ismételte, hogy egyszer Bujdosóné
leszel, de ha nem csinálsz bolondot az öcsémből, nyugodtan itt maradhatsz.
Böbe csak hajtogatta, Károly bácsi vár engem, az arca lángra gyúlt, felszikrázott
a szemében az a vad öröm, amiért annyira szerettem, Böbe, Böbe, ne légy
ilyen gonosz, hadartam, de Böbe rám se hederített, villogó szemekkel a
bátyámat nézte. Igen, Böbe, mondta a bátyám, de nincs a huszadik században
rabszolgaság, mindenki azt csinál, amit akar. De Böbét nem érdekelte sehányadik
század, megkérdezte, mi a hír Bujdosó Feriről, Anci kisasszonyról, Kiskárolyról,
Mályi Gézáról, a világ- forradalomról, hogy van Károly bácsi, hogy sikerült
az aratás náluk. Béla már mosolygott, én megértem, mondta, hogy anyuskával
nem szeretsz itt lenni, de még annyi más helyre elmehetsz szolgálni. Ha
pedig nem bírod ki a szerelem nélkül, egy ilyen szép lány talál munkát
Pozsonyban is. Igen, igen, mondogatta Csák Böbe, de arcáról nem múlt el
a lázas pirosság. Abban a házban születtél, de nem kell ott meghalni, mondta
a bátyám. Böbe lehajolt, hogy kezet csókoljon, de a bátyám félreugrott,
még kár lenne érted, mondta, és a mosoly, amivel kísérte, a szívem köré
csavarta a féltékenységet.
Szombat estig
Böbe lázasan ismételgette a nagymegyeri rokonok, a tehenek és lovak nevét,
lelkendezve beszélt Károly bácsi karja erejéről, amivel még egy ökröt is
meg tud állítani, egy vén kutyáról, ami öreg volt már az ő születésekor
is. Elmondta, hogy a falvédőn melyik órában merre járnak a vadászok, hiszen
voltak jó vadászok és rossz vadászok, volt olyan is, aki játszott vele
kiskorában, és aki később a munkában segített neki. Az a ház csodálatos,
mondogatta, mindenki ott él, és lázasan, boldogan hadart, miközben én keserűen
gondoltam arra, hogy minden, amit életében fontosnak tartott, a Bujdosókhoz
kötődik. Próbáltam más mondatokat, más neveket a gondolatai közé szőni,
meséltem neki a padlásszobáról, ahol együtt élünk majd Párizsban, a múzsákról
és Apollóról, a költők forradalmáról, ami érdekesebb és fontosabb Mályi
Géza forradalmánál is. De nem érezvén ezt elég meggyőzőnek, szombat este
felosontam a szobájához. Leültem a padlásbenyílónál, a küszöbénél, hallgattam
a szuszogását, éreztem, ez az utolsó éjszaka, amikor a kísértetekkel kell
harcolni. Hajnal lett, hallgattam álmosan a madarak üdvrivalgását, hallgattam
Böbe mozdulatait, ahogy felébreszti a szobájában a sötétséget, mindjárt
gyertyát gyújt, és a delejes álomból ő is felébred. Benyitottam hozzá,
Böbe boldogan, frissen mosolygott az ágyban. Na gyere, Imre, kicsit ideülhetsz
mellém, este össze kell szedned mindent, elbúcsúzunk, te mész az iskolába.
Szerettem
volna, ha Böbe örök hűséget fogad, ha elmondja, hisz nekem, bízik bennem,
ő is arra a padlásszobára gondol, ahol majd együtt ébredünk fel Párizsban.
De Böbe csak megsimogatott és nevetett, aztán majd gondolj rám is, Imike.
Rá gondoltam a latinórákon, a szlovákórákon, a számtanórákon, ha kinéztem
az ablakon, mindenütt az ő vidám copfját láttam. Nem tudom, ti, magyarok,
miért vagytok olyan melankolikusak, kérdezte Jan Urban, mikor mentünk együtt
a focipályára. Megértem, mondta, hogy egy arisztokrata szenved a változásoktól.
De te egy parasztfiú vagy, neked csak a demokrácia nyit csodás távlatokat.
A szememet a távlatok felé meresztettem, de nem láttam mást, csak az ősz
első jeleit a levegőben. Minden túl korán jött, gondoltam, a háború után
elromlott az idő, Böbe fázhat most, gondoltam, ahogy teregeti a nedves
ruhákat az udvarban. Jannak elmondtam, hogy Petőfi Csernai néni szeánszain
más távlatokat ígért a magyar fiataloknak. Valami nagyon mesés távlatot,
tettem hozzá, de hogy milyet, azt nem értettük pontosan. Mindegy, magyaráztam
Jannak, hogy odaérünk-e a focipályához, az érvényesüléshez, Budapestre
vagy a prágai egyetemre. A nagy költő, Ady Endre is egy idősebb nővel élt
Párizsban.
Egy hónap
múlva, mikor hazamentem, tudtam meg, hogy Böbe megszökött tőlünk. Három
év múlva egy fiút szült Bujdosó Lajosnak, Csák Móricot, aztán meghalt a
pozsonyi szegénykórházban. Nem kerestem meg, és nem is lett soha lírai
költő belőlem.
* Részlet a szerző Esőváros című,
2004 tavaszán a Magvetőnél megjelenő regényéből. |
|